Szuly Gyula

HANGULATOK MÉG ADDIG,
AMEDDIG

I

Múlt feledése után, küszködve szürke napokkal
lélek várja, a Kép kezdi a fordulatát,
és meghozza Idő, mit ígért nagy fordulatául,
hallani, ajtón túl, gyenge harang muzsikált,
végre kinyithatod ott a szörnyű vasajtót,
hogy tündéri világ szűz talajára belépj.
Nem káprázat-e ez – bámulsz el, kérdve magadtól,
mi tűnt itt ma eléd? Ez a jövő vagy a Múlt?

II

Mit látok? Ez a csárda nyitva van?
Bekapok még itt egy stampa szilvát,
ne legyen vége az éjszakának,
ha ilyen éjszaka érkezett,
amilyent mi szeretünk sokan,
akiket az éjszaka szeret még.
Kik néha mint tengeri hajós
a hosszan tartó partonidőzés
napjain börtönnek érez utcát
és csak ődöng világvárosok
ókori vagy modern levegőjén,
szürke semmin óceán helyett,
a Tér, Sugárút is csak ketrecek,
s a felhőkarcoló paloták
tépett idő várótermei
– így vagyunk mi néha nappalonként,
ha nem volt tartalmas éjszakánk,
ha sorsunk szürkeségbe kényszerít,
ha nappalonként úgy, akár a baglyok
totyognak a nyugvó szárnyaikkal
egyensúlyt keresve még, amíg
a pillanat jelenti, este lett,
vánszorogva hordjuk lelkeink.

Azt hittem – sajnos –, hazamegyek már,
de lám, ez a bodega nyitva van,
s ha nincsenek is benne már sokan,
de vannak és a blokkot nyújtogatják –
„bírom, mikor úgy nyújtogatnak”
mormolja a csapos, s már ha így lett,
hordja éjbe láncolt csapja sorsát.

Meddig van ez nyitva? Reggelig?
Mikor zárják azt az életet,
amelyik nekem még hátravan
– arra-e, hogy megváltozhatok?
Még ha lenne is szándékom erre,
vagy ha nincs; már kocsmatöltelék
legyek még, amíg lehet soká,
mert ez a csárda még nyitva van,
vagyunk néhányan; már nem sokan,
mert a legtöbb már megboldogult
– egy, mint kibe hálni haza jár
úgy a lélek, ahogyan ma ő
betoppan itt, s még az éjbe lézeng,
hol égre tartott lábakkal a székek,
asztalok hátáról felmutatják
megrökönyödésüket az Égnek
– akinek tán semmi sem elég,
kapjon itt be még egy stampa szilvát,
s azzal kocsma ózondús lehét?

Ezt még egyszer beszívni újra!
mint sokan virágoskerti múltra
emlékeznek öreg idejükben,
ez visz engem emlékekbe vissza
– és ki tudja, meddig; valameddig
megtűr, mert még nyitva ez a kocsma.