Sántha József

A LAKATLAN JELEN –
A „NAPRAFORGÓ” VILÁGA

Krúdy Gyula: Regények és nagyobb
elbeszélések 7.

Sajtó alá rendezte Kelecsényi László
Kalligram, Pozsony, 2008. 416 oldal, 2990 Ft

Ha egy Krúdy-regény olvasásába kezdünk, kisebbfajta nyugtalanság, másnaposságra emlékeztető világfájdalom, egy tűnt létre áhítozó szorongás és – a mindennapoktól való hirtelen eltávolodás miatt – bizonyos tanácstalanság lephet meg bennünket. Nem kerülünk közvetlen kapcsolatba a valósággal, amennyiben a regények világát valóságnak gondoljuk, hanem mindig csak egy mesterségesen megvilágított teátrális térbe jutunk, úgy érezzük, mintha Krúdy írásai egytől egyig színpadon játszódnának. A drapériák festettek, a díszletek talmi ódonságot sugároznak, a kellékek és a berendezési tárgyak mindig egy bizonyos jelenetezésre emlékeztetnek, a kackiásra pödört és tiszafüredi festékkel megkent bajszok mögül ékes szavalatok hangzanak, míg a nők egy másik operás-operettes hangon öblögetnek. Ömlik az olvasóra a regények világának meseszerűsége, túlstilizáltsága, a költői alakzatok példásan rendben tartott, arányosan kiegyensúlyozott, kimeríthetetlen készlete. Alig van az egész életműben olyan hasonlat, amely szembetűnően ismétlődne, vagy néminemű fáradást mutatna, talán csak egy: „oly gyorsan eliramlott, mint az élet”. Ha belenyugszunk, hogy színházban vagyunk, és elfogadjuk, hogy a valóság a színpad, és mindazok, akik bejönnek, telt és kissé emelt hangon beszélnek, nem a valóság síkján különböznek egymástól, hanem a regénybeli nagyon poros és elhasznált, túlhordott figurák módján, akkor kapunk némi esélyt az írótól a mindig kéznél lévő lelki problémáink megértésére.
A valóság utáni szüntelen vágyakozás nem létezik a Krúdy-prózában, csak színpadias értelemben. Helyszínei nagyon világosan behatárolható tipikus, de kissé elhasznált és leélt terek, olyanféle túlérett színekkel van fölrakva mindez, hogy néha félünk, lepotyog a festék, és előtűnik a valóság. Mindez a gyakorlatlan Krúdy-olvasó számára inkább riasztó, mint vonzó bennfentesség, elérhetetlenség és hiteltelenség érzetét kelti, hiszen hamarosan észlelheti, hogy egy régen elkezdett és lassúságához képest széles mesefolyam partjára ért, ami semmiképpen nem nyit az olvasó felé, hanem egyre mélyebben saját hangulathullámaiba zárkózik. Az író ilyen jellegű színiutasításai informatívak, de nem alaposak. Józsefváros, Óbuda, a Tabán utcácskái, kocsmái, a Felvidék kisvárosainak miliője, a női budoárok világa sokszor csak megidézi a XIX. századi angol és orosz regények hangulatát, de nem mélyed el sohasem, tüntetően közömbös az igazi részletekkel szemben, megelégszik a stílus folyékony viaszának opálos bevonatával, és nagyon gyakran ismétel (Szindbád-novellák). A szegénység bármily fájdalmas arcát mutatja is, inkább mesebeli vagy romantikus, igazi polgári figura megrajzolására teljességgel képtelen. Ahogy a Hét bagoly Rezedája mondja: „Nem szeretek a műveimben általános, mindennapi embereket szerepeltetni. Mindennapi embereknek nincs történetük. […] Születnek, megházasodnak, meghalnak. Nagyon lenézem azokat az írókat, akik a való életet másolják.” (77.) Valamiként az ideiglenesség érzése árad szét e tereken. Azt írja, majd száz éve állnak ezek a kúriák, több száz éve gyűlnek a családi festmények a falakon, de ezek csak színpadi kellékek, semmiféle szociológiai hitelessége nincs az adott mű hőseinek, leginkább egy belső zene hallatára mozdulnak és élnek, a figurák nem csak munkátlanok, de céltalanok is. Érezhető még a Krúdyval oly közeli lelki s művészi rokonságban lévő Cholnoky László műveiben is, hogy ott egészen más szövetű a regény belső tereinek a világa. Ott az anyagi gondok, a peremkerületek kispolgárainak szűkössége visszaadja a valóság ingerlő vagy taszító ízét, zamatait. Krúdynál még a tárgyi világ, a leghétköznapibb dolgok is mintha csak másnaposak lennének, a stílus eleven részeként, egy hatalmas színpad kellékeiként idéződnek. „S ezután Szindbád már kissé elandalodva nézegette a kitömött gerlét, amely ezüstkarikán hintázott, az arcképekkel megrakott japán legyezőt és a többi holmikat, régi szép vidéki sikerek, tapsok, szerelmek eredményeit.” (Szindbád, 98.) A szereplők persze gyakorta színésznők, ezért erősödik fel még jobban ez a stilizáltság, hiszen olyan színpadon vagyunk, ahol a színészek színészeket játszanak, vagy olyan helyen, ahol mindenki színész: „Ah, borzasztó megöregedni egy asszonynak, akit rajongó férfiak szavaló tekintete követett; mintha csupa vándorszínész lakott volna a városban, megannyi Rómeó, uram, és megérni, hogyan hidegülnek el a szemsugarak körülöttünk.” (Szindbád, 241.) „Az emberéletnek szerepként való felfogása – úgy tetszik – Krúdy Gyula életszemléletének egyik jellegzetes vonása” – írja erről Fülöp László. (Közelítések Krúdyhoz. Szépirodalmi, 1986. 305.) Nemcsak színpadias lehet a helyszín, hanem ugyanakkor regényesen romantikus is, amiről ezerszám hozhatnánk példákat műveiből. „Rezeda úr Budán lakott, a várban, és éjszakánkint, midőn hazafelé járt, gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek.” (A vörös postakocsi, 136.) Máskor a megszólalás nyelvezete közvetlenül egy színdarabból kerül ki: „Megvetem önt, úgy is, mint férfit, úgy is, mint tornatanárt – válaszolt Huszár Manci, egy akkoriban divatos pesti színdarabból idézve.” (Asszonyságok díja, 95.) Hogy aztán elszabaduljon ez a hang, és már saját teátrumot teremtve magának, éjjel-nappal ezen a hangon búgjon: „Szeretem – kezdte Szindbád azon a régi szélhámos hangon, amelynek hallatára nyeregben száguldó svindlerek, feldühödött apák és férjek pisztolyai elől menekülő nőcsábítók jutnak az emberek eszébe, de nem a nőkébe, akik ezeket a hangokat meghallgatják.” (Szindbád, 319.) S hogy tónusaiban mennyire szerteágazó és leleményes, a modulálás a legszélsőségesebb morbiditás felé hajlik a kései művekben, ahol az efféle teatralitás értelme már le se jön a nézőtérre, hanem csak a díszletek mögött bolyong: „A »trafikos« azt mondta volna erre a basszushangra, hogy ezeket a »hangokat« állítják a színpadon legközelebb a kulisszákhoz, hogy hamarább érjék a köpőcsészéket.” (Boldogult úrfikoromban, 131.)
Mindezek az elidegenítőnek mondható írói fogások a legkevésbé sem törik meg az elbeszélés logikáját, mert valamely rejtélyes úton-módon éppen a regények legmélyebb üzenetét közvetítik. Az emlék vágyakozik arra, hogy kínjai újra és újra az ismétlés folyóvizén áthaladva a feledéssel töltekezzenek. Bármennyire romantikusnak tűnik is ez a fajta írói szemlélet, sokkal általánosabb és egyetemesebb szenvedélyek mozgatják, mint hogy egyetlen korszakhoz köthető lenne. Az emlék, ahogy ezekben a művekben felidéződik, igazából soha vagy csak szerfölött ritkán valóságos. Ha igazi veszteség állna mögötte, akkor visszajárna a fájdalom kútjához, és ott enyhítené a szomorúságát, hogy még több fájdalommal teljék meg. Sosem egy konkrét emlék kínja ez, hanem az elkötött, elszabadult fájdalomé, ami a játékteret mindig csak kulisszaként használja.
Legelőször és legteljesebben A vörös postakocsi-ban (1913) találja meg saját írósága számára is rejtekező értelmét, az archiválást, a nem saját emlékek, a közelmúlt apró történéseinek, jelentéktelen szereplőinek a lexikonsűrűségű megidézését. Több mint száz említett név (költők, írók, szerkesztők, pincérek stb.), többtucatnyi kocsma, kupleráj között ma már csak lexikonok és a Budapesti Krúdy-kalauz segítségével lehet eligazodni. Az író itt olyan erővel emlékezik, mintha a szubsztanciát szeretné a múlt idő árkából kikaparni. Valamit fel akar törni, ami nem sajátja: egy közösség, egy nemzedék emlékezését. „Az archívum kínzó vágya… nyilvánvalóan egy tünetre, egy kínra és egy szenvedélyre emlékeztet bennünket: a romlás archívumára, de arra is, ami az archívum elvéig hatóan rombol, kitoloncol vagy magával ragad, vagyis az eredendő gonoszra. Ám ekkor feléled a végtelen, mértéktelen, mindig fellobbanni kész. »Az archívum kínzó vágyában« égő elvárások nélküli várakozás, az emlékezet határtalanul türelmetlen vágya” – írja Derrida Freud művéről (Az archívum kínzó vágya. Kijárat, 2008. 12.), és ne feledjük, hogy írónk és a pszichoanalízis atyja nagyjából ugyanabban a korszakban és birodalomban volt „boldog ifjú”. De mit is szeretne megtalálni, kiásni az emlékezés hitvány és mesésen elkoptatott hétköznapjaiból? Krúdy legendákat gyűjt, mások által már kissé vaskossá tett figurákat és eseményeket, nagyjából tehát olyan dolgokat, amelyek valóságáról maga sincs meggyőződve, de ami szájról szájra és részben írásról írásra éltette ezt a nemzedéket. Talán egyedül Krúdy vette komolyan, hogy az élet mögött valóságos mitológiát remélhetünk találni, hogy az arkhé nemcsak megőrzés, hanem parancs is, az élet rendezőelve, mint a régi görögöknél, ahol a hatályban lévő és megőrzendő dokumentumokat, rendeleteket tárolták. Aki ilyen erővel emlékezik, az hamarosan maga is emlékeket gyárt majd, nem hamisítja éppen a történelmet, hiszen nem akar belépni a törvényt csinálók közé, hanem megelégszik egy magánmitológiával, kizárva emlékezetét az időből, ahol a valóságosnak mondott, a „hitelesített” dolgok történnek, de nem kevesebb becsvággyal próbál valami saját időt elrabolni a történelemből, a múltból. Krúdy archívuma önmagában is tekintélyes gyűjtemény, forrásanyagul szolgálhat a századvég, századelő irodalmi újságainak, szerkesztőinek, egyes írók törzshelyeinek, szokásainak, öltözetének megismeréséhez. Pincérek, borbélyok, félvilági nők, kocsmárosok, kifutófiúk, zenészek tucatjait tette halhatatlanná. És itt mutatható ki, mi is különböztette meg nagy kortársától, az emlékezést tudatfolyammá szélesítő Prousttól. „De az első – a teába mártott madeleine híres epizódja – igazolja azt az állításunkat, hogy az egész könyv az önkéntelen emlékezetnek emelt diadaloszlop, s az emlékezet működésének eposza.” (Beckett: Proust. Európa, 1988. 29.) Krúdy tudatos emlékező, számára ez kikényszerített, megtervezett munka, látszólag az éntől való elidegenítésének az eszköze is. Szinte semmit sem bízott a véletlenre, számára a saját szubjektív élményszituációnak nem volt „respektje”. Ő közös emlékeket akart. Egy olyan legendaanyagot hagyományozott tovább, amit részben már ő is csak hallomásból tudhatott, vagy szorosan az éppen születő legendák nyomában járt: „A Három Hollóból, miután az Opera előtti szfinxen kilovagolta magát: megérkezett Ady Endre a lelki baráttal, Révész Bélával.” (Rezeda Kázmér szép élete, 52.) Regényes szálakkal kötődik Madame Louise (Pilisy Róza) szalonjához több művében is: „Sévigné asszony volt pompás leveleiben, amelyeket írókhoz és művészekhez intézett… máskor Georges Sand volt, amint férfias kalapban és lovaglócsizmában a vigadóbeli álarcosbálba ment, míg otthon Madame Pompadour volt.” (A vörös postakocsi, 74.) Különösen gazdag a legendáriumnak az az anyaga, ahol korának vagy még inkább az előző nemzedéknek a lecsúszott, félresiklott alakjait gyűjtötte egybe. Legtöbbet talán közülük Erdélyi Gyulát, Gáspár Imrét, Benedek Aladárt, Kálnay Lászlót emlegette: „Benedek Aladár, a híres költő volt a jövevény, akit akkoriban szabadított ki Erzsébet királyné a Fortunából, és én úgy éreztem, hogy ruhájának még börtönszaga van. Elmondta, hogy lóháton utazza be Magyarországot, és személyesen teszi tiszteletét a lelkesebb honleányoknál.” (Valakit elvisz az ördög, 1009.) Hogy hogyan is működött ez a legendagyár, némiképpen betekinthetünk a Hét bagoly egyik odavetett mondatából: „Gyulai Pállal Leányfalun lehet leginkább beszélni – az írók néha elkísérik kézirataikkal a leányfalusi gőzhajón. Kisfaludy püspök úrnak, a Szent István Társulat elnökének legjobb informátora az öccse családja. Az öccse fogházgondnok a budapesti börtönben, egy elszánt író már be is csukatta magát, hogy megbarátkozhasson.” (129.) Némileg már az író is magyarázatul szolgál arra, hogy miért olyan elemi erejű a megőrzési hajlam benne: „Ha »boldogult úrfikoromra« gondolok (mintha ez a kifejezés e társaságban a magyar históriának a legszebb lapjait jelentené, amely lapokra aranybetűkkel van felírva mindazok neve, akik ebben a korban szerencsések voltak élhetni.)”(Boldogult úrfikoromban, 67.) Krúdy ebbéli szenvedélye s majd az a roppant gazdag „mű”-emlékezés, amit a Szindbád-novellákban gyárt le, termel ki magából, korántsem holmi irodalmi vakvágány, ahol örök csendességben alszanak a szerelvényekben maradt utazók, még csak nem is negédes nosztalgia, hanem valami egész más, művészetének legnagyszerűbb kelléke, az írói teremtés eidosza: „Az archívum olyan tényezővé válik, amely megfordítja az időt, és megképzendő térré transzformálja; egy emlékezetgép, amely főszerepet játszik műveleteink színpadán. Ezáltal az archívum nem a történeti idő ágense, hanem tárolók időtlen jelenének médiuma… az archívum tudást konstituál.” (Wolfgang Ernst: Archívumok morajlása. Kijárat, 2008. 122.) A „boldog békeidők” végén Krúdynak sajátos és fájdalmas érzése támad, végigtekintvén az elmúlt évtizedek legendákkal átszőtt valóságán. Az idő és a múlt mélyebben sajátunk, mint hisszük, a jövőt nem lehet elengedni, hogy mindenéből kiforgasson és üres bábot, szánalmas koldust csináljon belőlünk. (Amilyen Odüsszeusz lenne, ha a phaiákok földjén nem szólalna meg, hiszen azáltal lesz valakivé, hogy mesél.) Nagyszerűen észrevette mindezt Balassa Péter Márai Szindbád hazatér című műve kapcsán, csakhogy nem Krúdyra, hanem Máraira vetítette, holott éppen írónkra áll a legerőteljesebben ez a néhány mély értelmű mondat: „E mű szerint az irodalom teremtő, feltámasztó emlékezés, s ezáltal a legarchaikusabb bölcsességet hirdeti. Ha a mában semmi nincs többé a helyén, nincs otthon, akkor lép fel az irodalom, mely az emlékezetben rehabilitálja és rekonstruálja a helyet, az otthont, és végül kimondja, hogy »hiszen minden a helyén van«. Tehát az örökkévalóság és a haza par excellence irodalmi feladat.” (A kontempláció mint kaland. In: Mennyből az angyal. Nap Kiadó, 2008. 126.) Mindez csak további megszorításokkal tekinthető igaznak, hiszen ha minden így történne, akkor az irodalom olyan erővel bírna, ami képes lenne a boldogságot és az otthon érzetét hellyel-közzel pótolni. Ha mindez így lenne, akkor sehova máshova nem fordulna az ember, mint kedvenc könyveihez. De még az írók számára sincs így, hiszen Krúdy egész életműve épp azt bizonyítja, hogy az így megálmodott valóságban sosem lelhetünk otthont, s hogy minden ilyen teremtés csak Trója végső ostromának tűnik, ahol ujjongó hellénből az utolsó pillanatban mégis trójaiként ébredünk az ostromlott várban, és amit győzelemnek hittünk, az a legsúlyosabb kudarca életünknek. Az archiválásban, úgy tűnik, a vágyakozás titka önmagán kívülre kerül, egyelőre ismeretlen helyre, mint ahogy a legendák is egyre csapzottabbak, ágaskodóan morbiddá lesznek a kései regényekben. Lényegében a legenda gyártására összegyűlt, Dorottya napját ünneplő lumpok a Boldogult úrfikoromban c. regényben mintha dolgukvégezetlen távoznának, legalábbis a majdnem abszurddá keményedő műben már időben is előrefutva dolgoznak a legendagyárak, holott, mint észre kell vennünk, az égvilágon semmi említésre méltó dolog nem történt ezen a napon a Bécs városához címzett sörházban, ha csak az nem, hogy „Pista úr tehát kimondván egy számot, amelyet pénzösszegben kifizetett, kezet fogott Vájsszal, aztán újra kezet fogott, de valamely okból még nem kelt fel az asztaltól. (Mint a következő években a mesemondók megállapították: az elnök ez alkalommal nem bírt felállni a székéről, olyan mértékben tört ki rajta a részegség.)” (171.) Még súlyosabbá érik a dolog, és szinte már lobogó gyásszá terebélyesedik ez a legendásítás a Zöld ász-ban. Bicskei és Bocskai (két valóságban létező költő!) egyszerre lesz öngyilkos a Tabánban. Egyik vadalmafára, másik a saját ajtajára akasztja magát. A borisszák nem merik levágni, ezért kiásva a fát, ajtót leakasztva vonulnak velük a Fehér sas térre. „Az öregasszonyok, akik ilyenkor mindenféle kályhacsövekből, bezárt vén könyvekből előjönnek, hogy fekete viklerjeiket, zöldre fakult krispinjeiket, bolhák által sem látogatott alsószoknyáikat meglengessék” (180.), már mintha O’ Brien regényeinek világából lépnének elénk. A kocsmacégér Rimaszombati igencsak elámul: „»Ismertem a frátert«, mondta még bizonyos vállvonogatással, amikor csak Bicskeit vitték tova vadalmafájával. »Ezt már mégse hittem volna!«, dünnyögte magában, amikor… a barna ajtót a horogszegre hurkolt holt emberrel elvitték a kocsma előtt.” (180.) Mintha az archiválás ellene dolgozna az őt feltámasztani akaró írói akaratnak, belegázol kései regényeinek világába, és más elemekkel keveredve nemhogy átesztétizálná a valóságot, de részegen hempereg friss árkaiban, és azt hamarosan valóságos sírrá denunciálja. Az egyik legkülönösebb, legegyénibb humor megnyilvánulása ez a XX. századi magyar irodalomban: fanyar, keserű és véresen komoly, mintha hasztalanság és reménytelenség igézetében valami egész másra nyílna szeme, mintha az irodalmat már kihordta volna a mitológiai hős Augiász istállójából, és csak a bűz maradna, amit akár még regényszerűnek is mondanának a hosszasan ott maradók. (Boldogult úrfikoromban, Purgatórium, Ulrik-novellák.)
Mindez fokozatosan teljesedik be, szinte hangonként, szavanként szüremlik az erőteljesen stilizált hárfahangon zengő krúdyák szöveteibe. Ha a Szindbád-novellákat tekintjük, akkor a Vadkörtefa (1924) az első olyan elbeszélés, ahol a felszín alatt végig érezni a szövegek ellenében a rejtélyesen működő és egésszé összeálló antitézist: „Vajon mindig igazat mondanak-e a nők, amikor bizonyos életkorokban azzal dicsekednek, hogy ez vagy amaz akarta őket megszöktetni Bécsbe, Velencébe, Miskolcra, már ahová a nőket szöktetni szokás? […] Bella megzavarodott, veszített előkelőségéből. – Miért Miskolcra? – kérdezte bizonyos álmélkodással.” Megtudhatjuk, hogy a „Korona-fogadóban… becsületszavamra mondom, még a folyosókon is érzik, hogy aznap becsinált malacot főztek… a nagy italú Krúdy úr tiszteletére”. (297.) „Szindbád némileg megcsalódva érezte magát, mert régi időkben a nők körül meglehetős eredményeket ért el a becsinált malac hangsúlyozásával.” (298.) Érezzük, hogy Szindbád és az író szökésben van, mint egy hóhér, aki nem végezte be tökéletesen a munkáját, s most tűvé tesznek érte mindent, hogy az alélt, de azért szorgosan pislogó klienshez visszacipeljék. Mert az abszurditás, az efféle hirtelen feltörő humor szinte merényletként hat az olvasóra. Egy másik felületet mutat, amelyről eddig sejtelme sem volt. Ha Szindbád eddig oldalak százain keresztül mindig hódítani akart, és némileg cukrozott itallal bűvölte el olvasóit és a rá emlékező hölgyeket, most egyszerre megmutatja e hangulat ellendarabját is, a fékevesztett és alattomos ridegséget, a hódítás mechanikus módszertanát, azt, hogy azért kell hódítani, mert ez a világ már megérett arra, hogy lényeg nélkülivé váljék, egyszóval elveszítette a szubsztanciáját, s Szindbád csak szívességet tesz, amikor újra és újra a hazugságaival felmelegíti a régóta kihűltet. Míg A vörös postakocsi-ban alig találunk ehhez hasonló megszólalásokat, Az Aranykéz utcai szép napok és az Őszi utazások… lapjain megsokasodnak az ilyenféle kiszólások. „És az öreg Tisza él-e még? – Meghalt, mint egy ajtószeg – jelentette ki Szilveszter úr.” (Őszi utazások…, 271.) „Rezeda úr legyintett, mint akit kis, kétkerekű kocsin visznek a vesztőhelyre, és útközben egészségi állapota felől tudakozódik egy utcai ismerős.” (Uo. 307.) Úgy is fogalmazhatnánk, mintha egy idegen hang beszélne bele időnként a csodálatos narratívába. Nyugtalanító zörejnek hatnak, hiszen az egész szöveg éppen az ámítások, a káprázatok fenntartására és hitelesítésére törekszik, akkor pedig miért akarja kedvünket venni ez a kissé alkonyati rozsdával lepett gégefő? „Valami olyan időt mutatnak az órák, amilyen talán soha nincs” (53.) – írja a Szindbád-ban. Ebben a soha nem volt időben gyűlnek-sokasodnak ezek a dolgok. Az Asszonyságok díja és a Hét bagoly a hullaházak és a temetésrendezők világának abszurditásával telik meg. „Keveset ittam, hogy ne nevessek szokás szerint a halott feje mellett, hanem tudjak becsületes ember módjára sírni, nem úgy, mint a kollégám, aki úgy szokott ordítani, mint a vadállat, hogy a családtagok vigasztalják végül.” (Hét bagoly, 149.) A boncmester felesége „a kis csirkéket, kacsákat, libákat, amelyeket valami rejtélyes eledellel nevelt, amely eledel nagyon hasonlított a boncolóasztalok maradékaihoz – kötényébe rakta, hogy reggel majd eladja a pesti piacon”. (Asszonyságok díja, 46.) Látjuk, hogy a humor testesebb, és a stiláris értéke brutálisabb, már szinte az elviselhetőség határát súrolja, de természetesen sohasem lépi át. A morbid jelenetek sorában mindig győz az életelv, talán csak a Purgatórium kétséges ebből a szempontból. Itt megnőnek az olvasó kételyei, hogy egyáltalán létezik-e még narráció, vagy közvetlenül mondja az író megszenvedett tapasztalatait az olvasó csodálkozó tekintetébe. Jellemzőbb azonban az a hang, amely a Szindbád-ban egyeduralkodó, hogy az abszurd erejénél fogva fenntartja a távolságot, sőt a legnemesebb stilisztikai emeltségbe helyezi el a legváratlanabb tréfáit: hősünk egy birtokosnő kezét kérné meg, az azonban átirányítja figyelmét a másik helyiségbe, „valóban ott ült két kérő a csárdaszoba hosszú X lábú asztalánál. Revolvert tartottak a kezükben, és egymás lábát lövöldözgették az asztal alatt. Az egyik lábuk ugyanis fából volt… Dörrent a pisztoly, és darab forgács leszakadt az egyik kérő lábáról”. (Szindbád, 329.)
A testiségnek egyébként is nagy szerepe van az író regényeiben. A tökéletes, talán csak kissé telt és hangsúlyozottan telt keblű asszonykák mögött kackiás daliák lépkednek, de az éjszakai mulatók szobáiban, a kuplerájok szalonjaiban feltűnnek az életüket súlyos kártyaadósságként cipelő, sokadik aranykoruk után végleg megállapodott, alakjukat s rendszerint már mindenüket elveszített egykori arszlánok. Egyes urak testi fogyatékainak leírásában pedig már külön domborzati térképek segítik az írót. Mintha minden bütyök, bibircsók, szemölcs, duzzanat, késsel, baltával okozott heg, ami a korban előfordult, mind Krúdy hőseit díszítené: „Bizonyos animozitás volt észrevehető Plac ellen, habár feje, hajtalansága miatt láthatólag több helyen ujjnyi mélységűre be volt verve, homlokán marások nyomai, az egyik húsos füle tépett, amilyen nyomokat nem lehet mindennapos verekedéseknél szerezni.” (52.) A Valakit elvisz az ördög Pthrügyi Páljának arcleírása terjedelmi okoknál fogva idézhetetlen, annyi bizonyos, hogy mindenképp párját ritkítja a magyar irodalomban, hiszen ezen az arcon és hármas tagozódású tokán ételek, italok, kocsmák és széljárások dolgoztak évtizedeket, tették redőzötté és sokértelműen értelmezhetetlenné. Különös kedvvel kalandozik mindig az író ezeken a kisebb-nagyobb csúfságokon, sosem hagyja említés nélkül, ha az arcon, vállacskán anyajegy, netán valamely idegen behatolás nyoma van. Legérdekesebb testi furcsasággal mégis az Asszonyságok díjá-nak egyik kuplerájbéli látogatója bír, aki egy aszott hölgynek teszi a szépet: „Az öreguracska letérdepelt a háromezer esztendős nő előtt, és hódolata jeléül levette az orrát, amelyet átnyújtott a nőnek. Később ugyanezt cselekedte egyik lábszárával is, lecsatolván azt helyéről, és a nő ölébe helyezte a gazdátlan lábat. Orr és láb nélkül valóban meglepő látvány volt az öreguracska.” (79.) Mintha némi perverzitás is észlelhető volna, amikor hosszan ecseteli az arcon való pattanások órakulccsal való kinyomkodásának bonyolult munkálatait (Boldogult úrfikoromban), vagy ugyanitt az ételmaradékok szuvas fogakból való eltávolításának fejezetre rúgó leírását adja. Nem beszélve a fogpiszkálók legkülönbözőbb fajtáinak (puhafa, keményfa, netán nemesfém vagy állati csontok) több regényben is visszatérő taglalásáról. Mindez a testi örömök felszabadult harsányságát, a reneszánsz életigenlését is jelentheti, hiszen szinte mitologikus egységben láttatja a test kiteljesedését és hanyatlását, szépségének és torzulásainak egygyökerűségét. Ugyanakkor érezzük, hogy az élet túlzott ígéretei ellen ágál, hogy az elmúlás felől tekint már nagyon korán a világra, hogy a rég volt örömök ellenében valami számlát készít összeállítani, amiben adósságok állnak, s amit meg kell majd fizetnie: „Íme a könnyekért, az egyfogatú kocsiban hazug szerelmi szavakért, az étteremben biztató pillantásokért… most fizetni kell a Betegembernek, mint valami könnyelmű adósnak, aki azt hitte, hogy adósságait elfelejtették.” (Purgatórium, 432.) Mert néha felreped a színpad drapériája, és egy pillanatra kilátunk, megpillanthatjuk a valóságot. „Bár a főváros felszíne, az első pillantásra látható panorámája még nem mutatta, de a háború előtt egy-két esztendővel Pest már szegényedett.” (Rezeda Kázmér szép élete, 71.) A líra ködfátyolai alatt meglehetősen éles szemű megfigyelő volt Krúdy, s ha folytonos trillázásait néha megszakítja, nagyon jellegzetes gondolatokat idéz meg: „Elég volt a zsidók, grófok és meggazdagodott parasztok uralkodásából. Gyerünk vissza a régi Magyarországba!” (Az utolsó gavallér, 995.) – mondja az egyik lecsúszott, hamis váltókkal rendelkező dzsentrije. Hogy mi volt minderről a véleménye, azt is megtudjuk: „Én jól látom azt az új emberfajtát, amelyet borotvált patkányoknak nevezhetünk, amely felfalja a kivénült, szakállas emberfajtát.” (Hét bagoly, 171.) A Napraforgó-ban majd Zöld úr képviseli azokat, akik „fertálymágnás allűrökkel lopnak és csalnak; s azzal vigasztalják magukat, hogy a zsidók miatt nem lehet boldogulni Magyarországon”. (46.)
Az életmű sajátos hangváltásait, a romantikus valóságláttatás lassú erodálását követhettük nyomon a legjelentősebb regényeiben. Ilyen értelemben a Napraforgó (1918) világát középponti hely illeti meg a Krúdy-életműben. Korszakzáró mű, amelyben a fiatal író minden erénye, stílusának szépsége utoljára még teljes erejében pompázik, de belülről, a mélységből nézve a hanyatlás, a bomlás regénye. Mintha két alig egybeilleszthető világ kapcsolódna össze egyetlen testté a lapjain. Itt is a tegnapok teltsége felől haladunk a jövő felé, de mintha a regény (és a test) sejtjei, a mondatok siralomházzá váltak volna, amit magunkkal cipelve, egyre nagyobb meggyőződéssel érezzük, hogy a halál jelenvalóságát sugallják orákulumszerű egyértelműséggel. A mű címe sokkal egysíkúbb, mint a korábbi művek regényes felütései, egy apró, szimbolikusnak szánt mozzanatot emel ki a könyvből. Még arra sem ügyel különösebben, hogy a napraforgó végig jelen legyen a műben. Talán az egyik legjellegtelenebb Krúdy regénycím. Lehetett volna Érzelmek iskolája is, hiszen a szerelemről szól, mégpedig sokrétegűen. Valami más is persze, de analitikus cím, ami a regény mélyén történteket vizsgálja, és a sorsok alakulását kutatja. A vörös postakocsi párját szerette volna megírni, a vidéki Magyarország regényét. Témája, felületesen figyelve: a szerelem. Három férfi és két nő áll a regény középpontjában, ők felügyelik az eseményeket. Evelin szerelmes egy mihaszna pesti korhelybe, Végsőhelyi Kálmánba, Álmos Andor, az öregedő vidékfi pedig Evelin fiatalságába szerelmes. Van egy lecsúszott, jobbra nem érdemes bohóc is a regényben, ő Pistoli úr, aki makacsul és megrögzötten azokba a nőkbe szerelmes, akiket nem kaphat meg. Most éppen, évek óta Maszkerádi kisasszonyba, Evelin kissé ledér, démonikus barátnőjébe. Öreg emberek szeretnek fiatal nőket, a fiatal nők valamiért nem kellenek azoknak, akiket szeretnének. Az egész banális és nem túl érdekes. A cselekményszál ügyesen bonyolított, de az egyes epizódok talán túlságosan is messze esnek egymástól. Lényegében három regény van egybeírva. Eveliné, Álmos Andoré és Pistoli úré. Van egy kis jelenete Maszkerádinak is, de lényegében jól megfér mint epizodista Evelin és Pistoli színpadán, ha maguk a szereplők ezt nem is így gondolják.
A regény szinte unalomba fullad már az első oldalon, romantikus józsefvárosi kúria, egy rejtélyes éjszakai látogató, Evelin szívének rianása, a két éve elszelelt szerelme visszatért. Menekülés a nyírségi birtokra, a bölcs és élhetetlen Álmos Andor védőszárnyai alá. Pistoli, mihelyt neszét veszi a barátnő, Maszkerádi kisasszony érkezésének, rögvest szerenádot ad, a cigányok eme nevetséges bolondja eljátssza még utolsó szerepét. Végsőhelyi itt is megjelenik, elcsábítja Maszkerádi kisasszonyt, Pistoli méltó bosszút áll kisemmizett helyzetéért, beárulja barátnőjét Evelinnek. Maszkerádi egy éjszakával ajándékozza meg Pistolit, cserébe a remélt hallgatásért. Pistoli szíve az aktus közben megáll. Lesz tehát még egy temetés, majd Álmos Andor és Evelin lassú, ígéretekkel, reményekkel teli búcsúja zárja a regényt. Sok szomorúságnak helye nincs, az élet megy tovább, akik igazi reményre jogosultak, szinte semmit nem veszítettek. És mindeközben, ilyen hányaveti lompossággal Krúdy megírja a magyar irodalom egyik legnagyobb, legmegrázóbb, a halálról, a pusztulásról szóló regényét.
Az archiválás, a múlt felhalmozásának írói ösztöne itt mélyebbre húzódik, nem dokumentumokat, emlékeket gyűjt, ritkább az anekdotikus elem, hanem a hibátlanul csordogáló mondatokból bámul ki folyton, mintha a múlt elvesztése után már a reális valóságot, a jelent is veszélyben érezné. Élethelyzeteket, életképeket mutat be, a fikció teljességgel áttöri a regény tereit, az orosz regényekre jellemző széles horizontokat fest, miközben persze, akár Végsőhelyi vagy Álmos Andor, de Pistoli is az író egyik lehetséges alteregójaként ábrázoltatik. A vidéki élet epopeiájaként lassúbb medrekbe tereli az elbeszélést, csak Végsőhelyi Kálmán pesti élete igazán dokumentált, mint megtudhatjuk némi kutakodással, valamikor az 1880-as években játszódik a történet. Már nem akarja megragadni az idők teljességét, amint A vörös postakocsi-ban tette, ez a lemondás fáradt gesztus a regényben, ahogy a Szindbád-történeteket is értelmezhetjük úgy, hogy Krúdy ellöki csolnakját a valóság partjaitól, és magánmitológiát teremtve, hátat fordít kora valóságának. Az egész művön érezni valami döbbenetet, rejtett felismerést, ami lehet akár személyes indíttatású is, de lehet a kor valóságából eredeztethető. Mindez olyan mértékben megnöveli a mű színpadiasságát, hogy akár valami pódiumjátéknak is gondolhatjuk. Telis-tele a regény efféle utalásokkal. „Csak próbálj lépni, jobbra-balra, mulass és nevess, ragyogj és táncolj. Majd elfáradsz a maskarában. Én várok, itt vagyok, nem mozdulok” (15.) – inti Álmos Andor Evelint. „Megrendül az éj, mint egy foszladozó átok. A bolond madárnak kiáltására a lomha kárpit megrezdül.” (17.) „A szerelem valami igen nevetséges és gyermeteg játékszer, amíg az másokat mulattat vagy gyötör. Bohócpúder felebarátaink arcán.” (56.) A dolgok a maguk természetellenességükben rögzülnek, a felszínek nem akarnak többé mélységükről árulkodni, de nagyon gondos lepleket készítenek, hogy a valóságot eltakarják. Pistoli úgy indul Maszkerádi meghódítására, mint egy cirkuszi bohóc: „Előkészítette csalhatatlan hatású műszereit. A tajték szivarszipkát, amely ölelkező, mezítelen szerelmeseket ábrázolt. […] Kis sapkát húzott a mutatóujjára, amellyel mindenféle bolondságokat lehet elkövetni.” (86.) A regényben változatos formában a színpadra, színpadi kellékekre, az érzések, gondolatok nem valóságos voltára történik legalább negyven utalás. „Az emberek társasága untatott, mert szerencsétlen természetemnél fogva, mindig az igazi hangjukat hallottam a beszéd kárpitja mögül” (139.) – vallja Pistoli. Itt is szerepel direkt színpadi idézet is: „Az ungvári színkörben drámát játszottak a vándorszínészek, amelyben megöltek – egy nőt. »Zseklén, menj a másvilágra!« – szólt a szerep. Pistoli sohasem felejtette el e szavakat.” (149.) A regény végének kísérteties világa egyszerre idézi a halált kigúnyoló, azt meghaladni akaró vásári komédiát: „Hirtelen csörgősipkás farsangi jókedv nyomakodott be a búbánatos udvarházba. Mintha váratlanul a jókedv vendégei érkeztek volna meg szánkón a ház elé, és már tolakodtak is befelé” (187.) – kezdődik Pistoli halállal végződő „héja násza”, majd a temetés komédiába fulladó, a környék rossz nőit előcsalogató halotti pompája, amelyről a kíváncsi Maszkerádit elzavarják: „Szép maszk! Hát magát miért nem viszi már az ördög?” (193.), majd mindannyian megfutamodnak a villámsújtotta koporsó mellől. A halál nem érvényes, a sok kellék, a természetellenes pózok, a dolgok megidézettsége, zárójelbe tétele lényegében megszünteti a halál egyszeri komolyságát, komor méltóságát. Mintha a színfalak csak arra kellenének, hogy a halál, az elmúlás mélyebb lényegét eltakarják. Mindaz, ami ebben a halálban megsemmisül, a regény más rétegében sokszorosan bevégzi munkáját. Ne feledjük, hogy olyan szerelmes regény ez, amely egészében a halálba tart, mindenfajta kendőzés és szerelmi bonyodalom ellenére a mélyben egész más áramlatokat mutat, mint a felszínén, akárcsak az 1924-ben újrakezdett Szindbád-elbeszélésekben. A regény rejtett főszereplője a halál, lapjain több mint százszor idéződik meg, legtöbbször költői képek alakjában, miközben a téma egész más felületeket mutat. Ilyenformán a következő évben megjelenő Asszonyságok díjá-nak társregénye. De amíg ott a temetésrendező munkájával kapcsolatban természetes közegében időzik a halál, és a regény az életről, a születésről szól, a halál itt nem az élet kimerítése, túlhajtása, nem csendes elrévedés, hanem mindenben ott lapuló fenevad, amint éppen az életrevalóságában, életteliségében mutatkozik. A mű majd’ minden mondatába becsempészi Krúdy az elmúlást, a hanyatlást s így voltaképpen a halált. Szereplőinek egy része is lényegében a túlvilágról érkezett alak. Maszkerádi kisasszony apja, a Zerge utcai nőcsábász, már halála után, kísértetként ejti teherbe hajdani szerelmét és gyilkosát, Libinyeinét, tehát ő a szó szoros értelemben túlvilági jelenség, ehhez társul még a kisasszony misztikusnak mondható femme fatale alkata, amely éppen ellentéte Evelin angyali, szűzmáriás természetének. De ilyen téren ő sem panaszkodhat, hiszen Álmos Andor anyja is Evelin volt, mégpedig megszólalásig hasonló az élő Evelinre, s emígy szinte második életét éli most, tehát ugyancsak túlvilági. Ebbe a halott Evelinbe lett halálosan szerelmes Andor apja, a szintén asszonynyűvő Álmos Ákos, és büntetésként az asszonyokon elkövetett vétkeiért, csak azzal a feltétellel engedi magához a feleség, ha utána öngyilkos lesz. „Álmos Ákos meghatottság nélkül, szinte különösen bólintott, mint egy falábú ember, aki spirituszban viszontlátja elveszett lábszárát.” (37.) Ehhez képest Pistoli csak három eltemetett, illetve bolondokházába zárt feleséggel rendelkezik. Krúdy csodálandó következetességgel szabadítja rá a regény lapjaira az elmúlást. Olyan halál ez, amely örökké jelenvaló, de rejtjeles. Arra való, hogy szétmossa a határt az élők és a halottak között. Olyan módon lehet csak élni, mondja az író, ahol a múlt, az elmúlás, a halál utáni lét a jelen kiöblösödése. Ha a kísértetek visszajönnek a temetőből, mindegyik helyén találja a pipáját. Magunkkal hordjuk az elmúlást, zsebünkben a halál. Talán a világirodalomban is csak nagyon kevés műalkotás található, ami olyan képi, metaforikus gazdagsággal töltekezne az elmúlással, mint ez a regény. A jelen itt mintha csak száraz szivacs lenne, amit az elmúlás, a halál jelenvalósága tölt meg fluidummal. Az élet szinte kivérzik a könyv lapjain, de az elmúlás, a halál él, legalábbis jelenvaló. Úgy írja egybe a haláltémát, szinte szünet nélkül, hogy az olvasó az élet és a szerelem ünnepeként éli meg a regényt. Szinte boldog csontvázakat mutat végig, miközben a halál az élők húsát rágja.
„A regény nyitóképe magának az időnek az elfáradását sugallja.” (Czére Béla: Krúdy Gyula. Gondolat, 1987. 121.) Már a mű első oldalán három nagyon erős hasonlatot találhatunk: „Az óramutató fáradtan közeledett éjfél felé, mint egy hegyre kapaszkodó élet.” Evelin udvarlói között volt egy ifjú, aki önkezével akart véget vetni életének. Majd az éjszakai látogató, Végsőhelyi lopakodását jelzi a megmozduló rézkilincs: „Olyan halkan ment lefelé, mint a koporsó a sírgödörbe.” (7.) Néhány sorral alább: „A ház újra csendes volt, mint egy bezárt napló, amelynek hősnői átléptek a másvilágra.” (8.) Ha tematikusan elemezzük ezeket a költői képeket, az öngyilkosság, gyilkosság, temető témakörében találjuk a viszonylag legártatlanabb hasonlatokat. Míg más műveiben kitüntetett szerepe van a temetői légyottoknak, hiszen a Szindbád-novellák kedves találkahelye ez, de Az utolsó gavallér-ban is ott találkozik a hős az Asszonybetyárral, s Pistoli is gyakran jár oda, hogy fiatal özvegyasszonyok után szimatoljon.
Maszkerádi megvallja, hogy kibe is volt idáig szerelmes: „Egy lóba… Egy kutyába… Egy sírfába a régi katonai temetőben Budán, amely alatt egy fiatal tiszt aludt.” (72.) A halottak közelsége határozottan vágykeltő, az elmúlás maga erotikus tartalommal bír a Krúdy-regényekben. Már-már szeméremsértő és morbid az Aranykéz utcai szép napok egyik novellája (Eszterfi Eszter), amelyben a tizenöt esztendős, halálra készülő hősnő az első halott éjszakáját kínálja fel szerelmének a koporsóban. Ezt is úgy értékelhetjük, mint a vágyat, hogy az emberi élet ne csak a múlt irányában, hanem az abszolút jövő irányában is nyitott legyen. Mintha a halál s ezáltal a rejtélyes múlt is megnyitná kapuit, hogy az élet részévé váljék. A fordított irányú emlékezésnek a rejtett értelme, hogy a jövő üzen a jelennek, szinte evidenciában tartja. Az élet helye az is, amint már az életben is megvan a saját trónusa a halálnak, a halálba is szeretne behatolni az élet.
A halálra való hivatkozások másik csoportja a siralomházhoz kötődik vagy a kivégzéshez. Szinte áradó jókedvvel idézi meg egyéb műveiben is az efféle kínt: „Lett volna ugyan más gondolkodnivalója ezen a délután Józsiásnak, de ő is úgy cselekedett, mint a siralomházi delikvens, aki egész éjszaka a porkolábbal sakkozott.” (Hét bagoly, 183.) Szinte mindenről a siralomház jut eszébe Pistolinak, amikor végleg lefedi életét ezzel az utolsó, a lehetőségeit már jóval meghaladó szerelemmel, a pohos kancsóról, amiből ivott (134.), a temető fejfáit fürkészve: „Nem mindegy, hogy töltünk tíz esztendőt? Reménytelen szerelemben vagy siralomházban?” (159.), vagy szerelmi csalódásában szekéren utazva: „Amint eszébe jutott, sírni vagy nevetni, végül horkolni kezdett, mint egy sebesült vadkan. A delikvens is alszik a siralomházban.” (157.)
A halálnak egy különös fejezete kezdődik a második fejezetben, amikor Álmos Andor, nem bírván elviselni sokáig Evelin közelségét, fekete frakkban hegedülni kezdett napokon keresztül, nem evett, nem ivott, majd „ősei példájára, már életében elkészítette jó szagú diófa koporsóját, és imára kulcsolt kézzel feküdt benne, frakkban, tánccipőben, udvariasan, mintha megbecsülné vendégeit, akik halottaiban fölkeresik”. (40.) Evelin meg is jelenik, hogy halottaiból feltámassza. Ez azonban Krúdy regényeiben korántsem olyan egyszerű, hogy a hölgyek otthonukban felkeressenek egy urat. Mert a tereknek nemei vannak az író majdnem minden regényében. A belső zsúfoltság, biedermeieres szobabelső, a falióra ketyegése, ütése, a vastag függönyök takarta ablakok, a sötét drapériák, belső lépcsők, a bentről kifelé történő kilátás az asszonyok, a nőiség belső tereihez tartoznak. A lepusztult kocsmák, rossz fogadók, rugók szabdalta díványokkal berendezett hónapos szobák, az éjszakai utcák és a kívülről ábrándozva csodált kivilágított ablakok pedig a férfiak élettereihez. Ezek egyszerre territóriumok, lelki terek is, hiszen ezek kevésbé átjárható világokat választanak el. Evelin józsefvárosi házába behatolhat Végsőhelyi, ahogy a nyírségi otthonában is tiszteletét teheti Álmos Andor. Ezek a behatolások a női terekbe szinte az aktus szerepét hordozzák, ennél soha nem fullasztóbb Krúdy erotikája. Külön tere van Pistolinak is, puszta porta, elöregedett szekrények, pohos edények, kiszívott pipák, falusi szegénység. Végsőhelyi férfias terei a kocsmák, kártyaszalonok, ahová nem követhetik a nők, ahonnan kivezetik az őt kitartó Ninont. Amikor Evelin felkeresi a koporsóban fekvő Andort, akkor ő a régi Evelin képében hazajön, tehát nem követ el kihágást. Nem úgy azok az asszonyok, akik lopva felkeresik kedveseiket, vagy elfogadják egy fogadó numero 100-ba való meghívását. Ha asszony hatol be a férfiak terébe, a verbálisan perzselő erotika megszűnik. Pusztasággá válik az erotikus zóna. Kimondottan, kimondatlanul ezek mind bukott nők a hősök és az író szemében. De Evelin meglátogathatja Andort a koporsóban, és fel is támaszthatja. Ez a kulisszák közé zárt álhalál azonban három másik sors felemlegetésére is alkalmat ad az elbeszélőnek. Megtudjuk a régi Evelin három férjének sorsát, akiket végső soron e démonikus nő küldött a másvilágra. Míg tehát egy színpadias jelenet szemtanúi vagyunk, amely szinte csak kacérkodásnak tűnik a regény mélyebben húzódó halálos rétegéhez képest, a háttérben valóságos párbajok, öngyilkosságok áldozatairól értesülünk.
A halál nagy, hűvös áramlatát az Este felé fejezet nyitja meg. Az olvasó úgy gondolhatja, hogy túl korai még ez a hatalmas halálhimnusz, hiszen a fejezetben semmi más nem történik, mint hogy a régi szerető, Végsőhelyi Kálmán megjelenik a Nyírségben. „Alkonyodott, mint a fáradt szív” (126.) – kezdődik a fejezet. A magyar irodalom bizonyára egyik legszebb hasonlatában grammatikai-logikai repedés érzékelhető, rejtett módon metaforát is magában hordoz. Az alkony fáradt szív, mondhatnánk. Vagy: úgy alkonyodott, ahogy a megfáradt szív lassúdan dobog. A zavart az okozza, hogy a valóságos hasonlatban mindig körülhatárolható egy tulajdonság, egy minőség, amit a hasonlító rész majd kifejt. Itt ez az egyértelmű mozgásra (történésre), tulajdonságra vonatkozó rész hiányzik. Bizonyos hiátus támad, amit az olvasónak kell majd kitöltenie. Nem nehéz sokszálú kapcsolatot találni az alkonyat és a fáradt szív között, de ennek megszilárdítását, grammatikai egyértelműsítését az író nem végezte el. Valamiként, úgy érezzük, nyitva hagyta a mondatot, rést hagyott rajta, amit majd a regény későbbi fejezetei töltenek meg, zárnak be. A következő oldalon a nyírségi alkonyatról és az emberi élet mulandóságáról olvashatunk megrendítő sorokat. Majd az eddigi személytelen narratívát megszakítva, személyes vallomás következik, amelynek se előzménye, se folytatása nincs a regényben: „Csak alkonyattal ne haljak meg e tájon!” Tizenkét szótagból álló verssor, némiképp a Szeptember végén első sorának („Még nyílnak a kertben az őszi virágok”) logikai inverze, az egyik a halálból közelít, a másik az elmúlástól riad meg. Az egyik emelkedik, a másik ereszkedik. Alkonyatkor a lélek egyenesen szemébe néz az elmúlásnak, ilyenkor tágra nyílik lelke a fájdalomra és a félelemre, ilyenkor elviselhetetlen lenne, hogy feltáruljon a függöny, hogy lehulljanak az élet bizonyosságát, állandóságát hazudó drapériák. Ilyenkor nemcsak a saját halálát szenvedi el, hanem ezt kitárva, elszenvedi halálának a tudatát is. Az ember a boldog örökkévalóság hitében, saját halála tudatlanságában szeretne eltávozni az árnyékvilágból. Mindez talán jobban illett volna a Pistoli estéje fejezet elé, ott azonban már szinte túljutottunk valamin, ott már kifehéredett a valóság, a félelem, ami még korábban szíven ütötte az embert egy eresz pattogó zajaként, itt már mértéken túli, az absztrakt kétségbeesés, a látomásokba bújó józan ész változatait mutatja. „Csak az őrültek és elmebajosok hiszik, hogy még nem iramlott el mellettük az élet.” (182.) Pistolinak, mielőtt végképp hazatérne, ahol a férfimaskarába bújt Maszkerádi várja, a kocsmában üldögélve látomása támad. A szerelmi csalódásába és a nők erkölcstelenségébe belebetegedve, sorra elbúcsúzik hajdani szerelmeitől, az útszéli kocsmárosnéktól, és a halálra készül. Ez a látomás azonban nem az ő halálával kapcsolatos, hanem, mintha a „föld megőszült” volna, az általa ismert legszebb nőket, Evelint és Maszkerádi kisasszonyt pillantja meg: mindkettő öregen, betegen, őrültként tünedezik elé a horizont két pontján. A halál egyetemes hatalmának érzete megbontja a létezés még követhető, biztonságos egyensúlyát, és ebben a jelenetben, majd az ezt követőkben teljesen maga alá temeti. Mint a halálból visszapattanó gumilabda, ami magával hozza az elmúlás, a nem-létezés tereit is, úgy ül a megmaradt világ romjain Álmos Andor és Evelin. Már mintha túl lennének mindenen, holott a lánynak hosszú még az útja, hogy a fiatalságáról lemondva szinte az „örök életet” válassza. Kettejük kapcsolata mentes mindenfajta testiségtől. Krúdynál az erotika alig is játszik szerepet. A jelenetek valamiként túlságosan sablonosak és távoliak ahhoz, hogy érzékiek lehetnének. Mintha az írót nem is a női test, hanem a halál gondolata hozná izgalomba. Van mégis egy jelenet, szinte szimbolikusnak is mondható, amikor Maszkerádi kisasszony a vén, lombtalan, kiszáradt fűzfával ölelkezik, régi szerelmével, akit minden évben felkeres, és titokban ilyen hallgatag, zárkózott férfiút szeretne. Szinte magába fogadja a törzs kiálló bütykeit, dudorait, testével rátapad, s majdnem kimondja Krúdy: kielégül. Itt érezzük igazán, hogy az emlékezés, az erotika és a halál tere tulajdonképpen egyetlen tér. Az archiválás létrehozza, megnyitja a múltat, elénk állítja a régen eltávozottak alakját, felidézi a megtörténteket, törvényt állít az elkövetkező eseményeknek, de kettős szorításban él, akár a pszichoanalízisben, a halál és a vágyakozás egyszerre lesz megrontója a kitárulkozó jövőnek. Hiába nyílik meg a múlt, a vágyakozás jelen idejében lehet csak teljessé, ez a pillanat azonban végleg megszabadítja a törvény erejénél fogva a saját szabadságától. Még tapasztalathoz sem juthat, hiszen a vágyakozás és a halál éppen a tapasztalatok lerombolásával fosztja meg a legfontosabb lényegétől, a tulajdon szabadságától. Az archivált jövő ilyen értelemben a patak tükre. Világos, hogy milyen képet mutat a felszín, csak éppen a felszín alatt rohan a folyó igaz anyaga, a felszín alatt és láthatatlanul. Mindaz, amit kimentett az író a boldog ifjúságából, az archiválás folyamata és mestersége nem ad boldogságot, hiszen a jelen két hatalmas urának nem adhat már törvényt. A múlt ereje alárendelődik a halálnak és a vágyakozásnak. Nem úgy, ahogy gondolta, hogy a múlt iránt vágyakozzon, és a halált mint jövőt magába fogadja. Hiába tépi fel sebeit, igazából a jövő vértelenül vérzik el. Ahogy a Boldogult úrfikoromban teszi: felidézi, de úgy, hogy már végképp le is mondott róla. Ott világosan kimondja, hogy a legendák archiválása közben nem történik, nem történhet semmi. Az, aki előresietett, hogy a jelent archiválja, az nem jelenik meg többé semmiféle elbeszélés terében. Az ő terében lesz a valóság újraképezhető „semmi”, de mint ilyen, azonnal ábrázolhatatlan is.
Ez a fajta mélyített, a halál felé kitárt, az archiválásban gyökerező időszemlélet meghatározza Krúdy emberábrázolásának jellegét is, amely mint láttuk, mind a férfiak, mind a nők esetében eléggé sematikus. Ha csak a Szindbád-novellákra gondolunk, akkor pedig egyszerűen képtelenség, miként is lehet ennyi egyformaság között eligazodni, és még korszakos műnek is tekinteni. A lelki mélység, a mélylélektan szinte semmi szerepet nem játszik ezekben a művekben. Mindaddig mondhatjuk ezt, amíg csak önmagukban tekintünk az egyes figurákra. Mihelyt azonban belátjuk, hogy igazából a férfiak rejtett és mélyebb részét a nők hordozzák, tehát Evelin egyszerre Végsőhelyi Kálmán és Álmos Andor lelkében tovább élő lény, aki bennük nő rejtélyessé és sokoldalúan elemezhetővé, aki részben a világukat is folytatja, hűsége sem más, mint az önmaga iránt való hűség. Evelin nem tud Végsőhelyire sok szélhámossága után sem haragudni, mert úgy gondolja, hogy lényegében ez a mihaszna fráter is az ő rejtett énjének egyik lehetséges megtestesítője, s mint ilyen, lelkének részese. Pistoli–Maszkerádi kettőse pedig az élvetegségben és az őrületben járja különös táncát, bármilyen különbözők, össze nem illők is, a mélyben vonzzák egymást, egzaltált lényük mélyén valami több van, ahogy Fábri Anna írja: „Pistoli művész, ihletett költő, aki furcsa módon nem harmóniákkal ragadja magával hallgatóit, hanem különös széthangzásokkal.” (Ciprus és jegenye. Magvető, 1978. 289.) De így érez Szindbád is, és így éreznek azok a nők is, akiket elhagyott, és akikhez húsz év után visszatér egynéhány órára. Nem mint az elszelelt csábítóra néznek, hanem mint lelki életük színpadára, ahol a vágyaik, álmaik, csalódásaik megtörténtek. Ha Szindbád megjelenik valahol, akkor megnyílik a múlt, feltárul a lélek gazdagsága, kiterjeszkednek határai. Valamiként tehát Szindbád, ahogy Pistoli is, a saját lelkében időzik, amikor régi szerelmeit látogatja. Minden dolog más volt, minden érzés másként gyökerezett meg, minden csóknak más dallama volt. Nem testi dolgok miatt tér vissza Szindbád, hiszen alig van novella, ahol ez megtörténne, hanem a saját lelki életét rejtő meghasonlások miatt.
Az archiválás miatt, amit nem töltött ki a jelen. Az arc miatt, amit nem mutat többé a múlt. Ha azt mondtuk, hogy az archiválásban a vágyakozás titka, értelme önmagán kívülre került, most megérthetjük, hova: a halálból vissza a rejtekezésekkel, leplezésekkel, alteregókkal szinte teljesen eltakart, igazibb jelenbe. „Nincs menekülés a tegnap elől, mert a tegnap eltorzított bennünket – vagy mi torzítottuk el a tegnapot?” (Beckett: Proust. Európa, 1988. 9.) Tegnapi énünk és a mai, tegnapokkal rontott énünk olyan birodalom, ahol soha nem nyugszik le a nap. Amikor legerősebben vágyakozunk a múlt megszépített, sosem volt emlékei után, amikor a legteljesebb gazdagságában idézzük meg a letűnt kort, akkor a legerősebb bennünk a vágy a jelen után, a most iránt. Szinte elviselhetetlen és roncsoló, bűnös vágy ez, ami képtelen belakni a hozzá képest papírmasé jelent. Egy varázslat, hiszen indulhatnánk, megtehetnénk mindent, látszólag szabadok vagyunk, ám mégis csak mint egy rossz festményt, távolról és bizalmatlanul szemléljük. A tegnapi énünk, ami megrontott minket, a múlt, ami nem hagyja, hogy akár csak egy árnyékot is átlépjünk. És akkor újra a múlt felé vetünk egy bizonytalan tekintetet: nincs segítség. Olyan jelen kell, ami magunkhoz engedett már egyszer. Ahol a magunk boldogságát nem kulcsra zárva tartottuk, hanem kiénekelve az időbe.
És látjuk, a sarkon, kissé talán tipegve, megjelenik újra Szindbád…

(Az idézett művek kiadásai: Aranykéz utcai szép napok, Őszi utazások… In: Regények és nagyobb elbeszélések 6. Kalligram, 2008; Asszonyságok díja. Szépirodalmi, 1968; Boldogult úrfikoromban. Osiris, 2001; Szindbád. Szépirodalmi, 1975; A vörös postakocsi, Valakit elvisz az ördög. In: Nyolc regény. Magyar Remekírók. Szépirodalmi, 1975; Az utolsó gavallér. Regények. Szépirodalmi, 1980; Rezeda Kázmér szép élete. Olcsó Könyvtár. Szépirodalmi, 1973; Hét bagoly. Olcsó Könyvtár. Szépirodalmi, 1974; Zöld ász. In: Az élet álom. Szépirodalmi, 1957; Purgatórium. In: Etel király kincse. Szépirodalmi, 1981.)