Margarete Buber-Neumann

MILENA PRÁGÁBÓL

Tiszóczi Tamás fordítása

Apró, földszintes házak a hosszú, széles, nyílegyenes út két oldalán, teljesen egyformák. Tompa fény üli meg őket, alkonyati félhomály; egy lelket sem látni. Hirtelen egy nő bukkan fel az egyik sarkon – hosszú, csíkos rabruhában, fején fehér kendő. Lassan távolodik a láger kissé lejtős utcáján. Szólni akarok neki, kiáltani; szeretnék odalépni hozzá, megérinteni… de mintha megnémultam volna. Ha legalább a fejét elfordítaná, és megláthatnám az arcát. A teljes kétségbeesés határán végre feltör belőlem a kiáltás: „Milena!” Sikerül megmozdulnom, és futni kezdek utána. Eltűnik az egyik házban. De melyikben? Az egyik olyan, mint a másik. Ajtótól ajtóig rohanok, ököllel verem őket, könyörögve: „Milena!” De egyik sem nyílik meg.

Milenával a ravensbrücki koncentrációs táborban szoros barátságba kerültünk. 1940 októberében találkoztunk először. Azon a keskeny úton közeledett felém, amelyik a barakkok háta mögött, a láger magas fala mentén futott; a fal tetején magasfeszültségű szögesdrót. Milena magas termetű volt, széles válla fölött kecses fő nyugodott. Arcán súlyos szenvedés nyomai.
A rabruha, melyet viselt, túl hosszú volt, és lötyögött is rajta; lábán irdatlan cipő. Haját a kötelezően viselendő fejkendő teljesen eltakarta. Amikor kezet nyújtott, kissé ironikusan megjegyezte: „Kérem, ne szorítsa és ne rázza meg úgy, mint a maga németjei. Fájnak az ujjaim…”
Milena érdeklődését felkeltette a történetem, ezért keresett meg. Mint politikai kérdésekkel foglalkozó újságírót érdekelte egy volt kommunista életútja, akit Szovjet-Oroszországban tartóztattak le és ítéltek el, s akit később kiszolgáltattak a Gestapónak. Már a legelső kérdései is sokat elárultak a szakmai tudásáról. Sem azelőtt, sem később nem találkoztam olyan újságíróval, aki ennyire értett volna a kérdezés kényes művészetéhez.
Milena 1896-ban született Prágában, egy jómódú cseh polgárcsalád egyetlen gyermekeként. A nehezen kezelhető kislány édesanyja oldalán mindig oltalomra talált, az apjához fűződő viszonya azonban kezdettől fogva feszült volt. A korán elszenvedett lelki sérülések, a mélyen gyökerező és sajgó fájdalmak mind-mind az apjával függtek össze. Nagyon szerette és nagyon gyűlölte egyszerre. Dr. Jan Jesensky tekintélyes polgár volt, cseh nacionalista. A prágai Károly Egyetem professzoraként szájsebészetet tanított, fogorvosi praxisának köszönhetően pedig jelentős vagyonra tett szert.
Jan Jesensky kolerikus alkat volt, gyakran kapott dührohamokat. Nem válogatott az eszközökben, hogy lánya akaratát megtörje. Milenát azonban ugyanabból a kemény fából faragták, mint őt.
Milena tizenhárom éves korában veszítette el az édesanyját. Ettől a pillanattól fogva tulajdonképpen a saját életét élte. Kiváltképp az apai diktátum hatálya alól kívánt szabadulni.
Az idő tájt egy kiállhatatlan, egzaltált kamasz lány volt, aki a legőrültebb dolgokat is képes volt elkövetni, mesélte nekem. Egyszer például kibérelt egy szobát egy harmadosztályú prágai szállodában, és ott töltötte az éjszakát egy szál maga. Nem csupán azt a nagyszerű érzést szerette volna megízlelni, hogy milyen végre felnőttnek lenni, de abban is reménykedett, hogy olyan titkokat fedezhet fel, amilyeneket épp az efféle hírhedt zugszállodák szoktak rejtegetni. S nem ez volt az egyetlen éjszakai kiruccanása. A temetők mágikus vonzerőt gyakoroltak rá. Egész éjszakákat töltött el temetők falának tetején ücsörögve; a sírokat bámulta mélységes világfájdalommal a szívében. Apja persze tajtékzott a dühtől, amikor tudomást szerzett a hóbortjairól. De általában fogalma sem volt arról, hogy mit művel a lánya; többnyire a saját örömei után járt. Senki sem ellenőrizte például, hogy Milena otthon marad-e egyáltalán éjszaka. A lány a legfurcsább társaságokba járt, és még egy egyszerű műterem-látogatás is mélységesen fel tudta kavarni a lelkét. Amikor Ravensbrückben ezekről a dolgokról mesélt nekem, az apja elleni szemrehányásait, amelyeket persze önmagának is címzett, ezekkel a szavakkal summázta: „Mivel az emberek felelőtlenül hozzák világra a gyerekeiket, többnyire nem is veszik a fáradságot, hogy megismerjék őket. Aztán meg kiengedik őket a nagyvilágba, mondván: »Nos, boldoguljatok hát magatok.«”

Milena a prágai leánygimnáziumban, a Minervában tanult, s már tizenhat évesen vezéralakká vált. Sok lány nyüzsgött körülötte, akik mindenben megpróbálták utánozni. Ugyanúgy lebegve jártak, mint ő, ugyanazzal a hanghordozással beszéltek, mint példaképük, s azt a könyvet kezdték el olvasni, amit Milena épp letett. Milena szoros barátságba került a nála két évvel fiatalabb Stašával. El is nevezték őket sziámi ikreknek. A két lány mindent megtett azért, hogy sokkolja a prágai polgárokat. Oscar Wilde regényeinek hatására a legdekadensebb külsőt öltötték, és a legsajátosabb stílusú ruhákban mutatkoztak. Bizonyára azt is kortárs regények hatására kezdték el hangoztatni, hogy az embernek jogában áll kísérleteznie a saját testével. A fellelhető összes gyógyszer hatását kipróbálták, Milena az apja rendelőjéből lopta őket. Még a kokain is sorra került. A dolog persze kitudódott; a szülők felettébb meg voltak döbbenve.
Apja az érettségi után ragaszkodott ahhoz, hogy Milena az orvosi karra menjen. Őt azonban nem érdekelte különösebben az orvostudomány, gyorsan abba is hagyta a tanulmányait. Akkoriban egyáltalán nem volt jellemző, hogy egy polgári családból származó lány szakmát tanuljon, így aztán Milena magától értődőnek tartotta, hogy az apja pénzéből éljen – pontosabban szólva, hogy két kézzel szórja az apja pénzét. De nem magára költötte, nem voltak ugyanis luxusigényei. Ellenkezőleg: elajándékozta. Azoknak adta, akiknek szükségük volt rá, vagy akiknek örömöt szerzett vele. Túláradt benne az embertársai iránti szeretet, ez volt rá a legjellemzőbb.
Azok közé az emberek közé tartozott, akik könnyű szívvel tékozolják el magukat. De nem ő volt az egyetlen, aki fellázadt a felnőttek világa ellen. Sok „minervás” gimnazista lány tette ugyanezt. Mint a vihar söpörtek végig Prágán, mindenféle őrültség elkövetésére készen, az ómódi polgárok rosszallásától kísérve. Az író, Josef Kodicek így emlékszik vissza Milenával való egyik találkozására ezekből az évekből: „Mintha ma történne, tisztán magam előtt látok egy derűs képet. Vasárnap van, nem sokkal ebédidő előtt, Prágában, a várároknál… Elegánsan öltözött németeket látok, diákok, osztrák katonatisztek sétálgatnak, üdvözlik egymást, nevetgélnek, randevúznak… Az emberáradatból a maga két méterével Thun gróf alakja magaslik ki; ő Prága helytartója. Sudár, mint egy fenyő; a kontinens legelegánsabb férfiúja. Fekete keretes monokliján keresztül szemléli a sokadalmat. Éppen két lány halad el mellette, egymásba karolva. Mind a kettő fantasztikus jelenség! Ők az első lányok Prágában, akik szántszándékkal fiúsan öltözködnek. Stílusuk kifogástalan. Frizurájuk az angol preraffaeliták képeiről ismerős, karcsúak, mint a nádszál, tekintetükben, megjelenésükben a kispolgáriasságnak még csak a nyomát sem lehet felfedezni. Ők az első cseh lányok az első világháború előtti generáció tagjai közül, akik fiatal német írókkal barátkoznak. Mind a ketten valódi européerek! Nos, Thun gróf, amint megpillantja őket, megtorpan, majd a korzó közönségének kíváncsiságát felkeltve utánuk fordul. Később Willy Haas, Rudolf Fuchs és Kornfeld bukkan fel, és még egypár író Franz Werfel köréből. Bemutatják nekünk a lányokat: »Milena és Staša kisasszony!« Semmi kétség, kettejük közül Milena a hangadó. Hihetetlen történeteket mesélnek róla: számolatlanul szórja a pénzt; ruhástul úszta át a Moldvát, hogy el ne késsen a randevújáról; hajnali ötkor letartóztatták a közparkban, mert »városi« magnóliákat szedett a barátjának, a kedvenc virágát. Milena nem szabott határt vágyainak és adakozókedvének. Túlcsordult benne az élet, és két végén égette a gyertyát… Néhány évvel később cseh és német szépírók egész nemzedéke rajongta körül.”
A Milena szó csehül „szerelmes”-t, „szerető”-t jelent, és ez mintha el is döntötte volna, hogy Milena életének vezércsillaga a szerelem és a barátság legyen. Egyszer az egyik koncertterem első emeleti lépcsőjén ücsörgött, egy partitúra tanulmányozásába mélyedve. Ekkor valaki áthajolt a válla felett, és együtt olvasta vele tovább a kottát. Így ismerkedett meg Ernst Polakkal. A legszédítőbb magasságokat és a leggyötrőbb mélységeket élte meg ebben a szerelemben. Max Brodhoz címzett egyik levelében Kafka a következőket írja: „Eleven tűz ez az asszony, amilyet még nem láttam, olyan tűz egyébként, amely mindenek ellenére csak a férjéért ég [Kafka Ernst Polakra gondol – M. B.-N.]. Ugyanakkor végtelenül finom, bátor, okos, képes mindent föláldozni vagy, ha úgy vesszük, ily áldozat árán megszerezni. Persze micsoda férfi lehet az a férfi is, aki ezt kiválthatta.”*
Polak jó pár írót pártfogolt Prágában, majd pedig Bécsben. Kritikus szellem volt, igen művelt, biztos stílusérzékkel megáldva, viszont nem volt írói vénája.
Amikor Milena apja – a cseh nacionalista, aki ráadásul antiszemita is volt – tudomást szerzett a kapcsolatukról, tombolni kezdett dühében, és kategorikusan megtiltotta a lányának, hogy viszonyt folytasson egy zsidóval. Milena azonban fittyet hányt az atyai tilalomra. Jan Jesensky végül minden kapcsolatot megszakított a lányával. Milena hozzáment Polakhoz, és követte férjét Bécsbe.
A bécsi évek szörnyű megpróbáltatásokat hoztak számára. Polakot bálványozták a nők. Törzshelyén, a „Herrenhof” kávéházban folyvást rajongók hada vette körül. Milenát egyre kínzóbb féltékenység gyötörte, s ez lassanként aláásta női önbecsülését. Úgy érezte, hogy hiányoznak belőle az itteni nőkre és lányokra jellemző „bécsies” jegyek: csapodárság, csáberő, kacérság. Milena szép volt, szépsége azonban tiszteletet parancsolt. Önálló volt, és fölényes, nem keresett másnál vigaszt, s nem hagyta, hogy elkényeztessék. Pedig a szíve mélyén éppen erre vágyott.
Az író Willy Haas így emlékszik vissza erre az időszakra: „Ha Milenától valamelyik barátja kért valamit, s ő úgy látta, hogy ez a másik számára nagyon fontos, akkor teljesen azonosult a kéréssel, s habozás nélkül teljesíteni akarta. Annyira rá tudott hangolódni a másikra, hogy annak vágya azonnali cselekvésre sarkallta… A barátai mindig számíthattak rá: segítőkészsége nem ismert határokat, és anyagilag is nagylelkű volt, bár gyakran homály fedte, hogy az általa előteremtett összegek honnan is kerülnek elő. Másrészt ő maga is a lehető legtöbbet várta el a barátaitól, ez azonban valahogy magától értődő volt mindenki számára… Az 1918 utáni viharos években, a bécsi irodalmi kávéházak erotikus és intellektuális szabadosságának légkörében Milena nem érezte jól magát, szenvedett tőle…”
Ezekben a szűkös esztendőkben Milena mindent elkövetett azért, hogy önállóvá váljon. Mindenekelőtt a háztartás viteléhez szükséges pénzt akarta előteremteni – ő, akinek nem is volt szakmája –, férje ugyanis a tanulmányaival volt elfoglalva. Cseh nyelvórákat adott, és időnként még a főpályaudvarra is kiment bőröndöket cipelni. Hogy effajta munkákat is el kell vállalnia, cseppet sem billentette ki az egyensúlyából, viszont a féltékenység kínja és a fájdalom, hogy az apja ellökte magától, egészen kétségbe ejtette. Egyszer írt egy rövid elbeszélést Bécsről, és elküldte az egyik prágai újság szerkesztőségébe. Az írást közölték. Milena nagyon büszke volt erre, és ez meghozta a kedvét, hogy írni kezdjen. Épp ez idő tájt, 1920-ban kerültek a kezébe Franz Kafka elbeszélései. Elolvasta A per-t és Az átváltozás-t. A két mű lenyűgözte. Rögtön neki is látott, hogy lefordítsa mind a kettőt, s így – anélkül, hogy sejtette volna – ő lett Kafka első fordítója. A kéziratot elküldte Kafka kiadójához. A válasz magától az írótól érkezett, aki akkoriban Meranban kezeltette korai stádiumban lévő tüdőbaját. Levelében kénytelen volt néhány kritikai megjegyzést fűzni a fordításhoz, tudott ugyanis csehül. Erre Milena tüstént Meranba utazott, hogy a felmerült problémákat személyesen vitathassák meg.
Itt vette kezdetét a kapcsolatuk, melynek szenvedélyességéről és szomorú félbeszakadásáról Kafka fennmaradt szerelmes levelei tanúskodnak. Ezek a levelek nemcsak az íróról árulnak el sok ismeretlen dolgot, de egypárat Milenáról is.
A szerelmeseknek csupán négy boldog nap adatott. „Amikor először találkoztunk kettesben, Bécsben, épp virágoztak a gesztenyefák” – mesélte nekem Milena. Ám szerelmükre már a kezdet kezdetén árnyék vetült. Ha Milena tényleg nem lett volna több, csak egy „nőcske”, ahogy egy későbbi levelében Max Brodnak írta önmagáról, akkor bécsi együttlétük valószínűleg nem lett volna több futó kalandnál. De Kafka nem csupán testi vonzalmat érzett Milena iránt, hanem mély lelki rokonságot is felfedezni vélt kettejük között. „Legszebb leveleid (és ezzel sokat mondtam, mert egészében, csaknem minden egyes sorukkal a legszebbet képviselik, ami életemben történt velem) azok, amelyekben igazat adsz a »félelmemnek«, és egyidejűleg megpróbálod megmagyarázni, hogy nem kellene félnem. Mert én is, bár olykor »félelmem« lepénzelt ügyvédjének látszom, lelkem mélyén valószínűleg igazat adok neki, sőt belőle állok, és talán ő bennem a legjobb. És mert ő bennem a legjobb, talán ő az egyetlen, amit szeretsz. Mert miféle más jelentős szeretetreméltóságot lehetne bennem találni? […] És ha egyszer azt kérdezted, miként nevezhettem »jó«-nak a szombatot szívemben a félelemmel, akkor erre nem nehéz a magyarázat. Minthogy szeretlek (és én szeretlek téged, Te nehéz felfogású, ahogy a tenger egy parányi kavicsot szeret a tengerfenéken, éppen így árad el rajtad a szeretetem – és nálad én szintén kavics vagyok, ha engedik az egek), szeretem az egész világot…”*
Milena ellentmondásos alkat volt: nőiesen gyengéd és férfiasan határozott, szemérmes és rámenős egyszerre. Levelekkel és táviratokkal árasztotta el szerelmét, s kérte, hogy látogassa meg. Kafka tétovázott. Aztán mégiscsak találkoztak, immáron másodszor, Gmündben, a cseh–osztrák határnál. De ez a találkozás sem hozott megváltást. Szerelmük beteljesületlen maradt. Milena bizonyára elég hamar megérezte, hogy Kafka iránti szerelme reménytelen. De ki ne reménykedne újra és újra, ha szerelmes?
Kapcsolatuk – pontosabban a levelezésük – végül Franz Kafka kérésére fejeződött be, akit megviselt Milena életereje. Ebben az időszakban Milena több levelet is írt Max Brodnak, melyek éleslátásáról tanúskodnak, és arról, hogy milyen elfogulatlan ítéletet alkotott szerelméről. Hogy mennyire tisztelte Kafkát az utolsó pillanatig, az abból az egyszerre megindító és ugyanakkor lényegre tapintó nekrológból is látszik, amelyet az író 1924-ben bekövetkező halála után a Národní Listy című lapban tett közzé. Milena többek között ezt írta: „Tegnapelőtt a Bécs melletti Klosterneuburgban, a Kierling szanatóriumban elhunyt dr. Franz Kafka, a Prágában született német író. Csak kevesen ismerték itt, ugyanis magányos volt, és bölcs, akit megrémisztett az élet. Éveken keresztül tüdőbaj kínozta, s bár kezeltette magát, betegségét saját maga is tudatosan táplálta és szellemileg előmozdította. »Amikor a lélek és a szív már nem bírta tovább a gondokat, a tüdő a felét magára vállalta, hogy a teher némiképp el legyen osztva«, írta egyik levelében, és így viszonyult a saját betegségéhez is, amely csodálatra méltó gyengédséggel és megalkuvás nélküli szellemi tisztességgel ruházta fel. Másrészt az a fajta ember volt, aki az élettől való szorongásának teljes súlyát ráterhelte a saját betegségére. Félénk volt, szorongó, szelíd és jóságos, viszont a könyvek, amelyeket írt, kegyetlenek és fájdalmasak. Úgy érezte, hogy a világ láthatatlan démonokkal van tele, melyek legyűrik és megsemmisítik a védtelen embert. Tisztánlátó volt; túl bölcs ahhoz, hogy életben maradjon, és túl gyenge ahhoz, hogy harcoljon. Ez a gyengeség azonban azoknak a szép és nemes férfiaknak a sajátja, akik nem képesek küzdeni a szorongás, a félreértések, a szeretetlenség és a szellemi hamisság ellen, akik eleve tisztában vannak a tehetetlenségükkel, akik alávetik magukat a túlerőnek, hogy így szégyenítsék meg a győztest. Olyanfajta, csak a magányos lelkekre jellemző emberismerettel rendelkezett, amely kifinomult érzékenységével egy arc legapróbb rezdüléséből is képes volt látnoki módon az egész embert megragadni. A világról rendkívüli és mélyreható tudással rendelkezett; amiképpen az ő világa is rendkívüli volt, és mélységes… Olyan aggályos lelkiismeretű ember és művész volt, aki még akkor is éber maradt, amikor mások, a vakok, már biztonságban érezték magukat.”

Milena személyisége Kafka halála után bontakozott ki igazán. 1924-ben elvált Ernst Polaktól, rá egy évre pedig visszatért Prágába. Újságírói pályáját ún. „bécsi divattudósítóként” kezdte. 1925-ben már a leghíresebb prágai konzervatív lap, a Národní Listy munkatársa. Ám a hazájába való visszatérés nem csak szakmai sikereket hozott számára; depressziójából is kilábalt, és az élet minden percét élvezte. Prágai törzskávézójában nap mint nap írókkal, publicistákkal találkozott, cseh, zsidó és német értelmiségiekkel.
1927-ben hozzáment egy Jaromir Krejcar nevű építészhez, s úgy tűnt, élete legboldogabb időszaka veszi kezdetét. Ám miután életet adott egy kislánynak, súlyosan megbetegedett. Mire hosszú szenvedések után visszatért a hétköznapokba, félig-meddig nyomorék volt: egyik térde merev és deformált maradt, ráadásul morfiumfüggővé is vált. A házassága tönkrement. Ebből a mély személyes válságból megpróbált kiutat keresni. Kommunista lett hát. De nem volt szüksége sok időre, hogy felismerje a kommunisták politikájának szomorú valóságát és embertelenségét, s 1936 végén egyszerűen hagyta, hogy kizárják a pártból.
Milena csak 1937-ben kapott ismét erőre, s a liberális-demokratikus havilap, a Pritomnost munkatársaként elismert politikai újságíróvá vált. Felismerte, hogy milyen veszély fenyegeti a szabadságot, és volt bátorsága ahhoz, hogy mindkét diktatúrát, a nemzetiszocialista és a szovjet-orosz rezsimet is elítélje. A szellemi függetlenségre való törekvés Milenánál valószínűleg a családi örökség része volt. Prága óvárosában, a városháza falán még ma is látható az az emléktábla, amelyet a cseh nép mártírjainak nevében az 1621-ben kivégzett Jan Jeseniusnak – Milena ősének – állítottak. A prágai egyetem egykori rektora rendíthetetlenül védelmezte a tudomány és a lelkiismeret szabadságát. Jeseniust a fehérhegyi csatát követően tartóztatták le és ítélték halálra.
Hitler Prágába való bevonulása után Milena, nem kevés bátorságot tanúsítva, újságcikkeiben nyíltan szembesítette az olvasóit azzal, hogy mi is várható a megváltozott politikai körülmények között. Rögtön bekapcsolódott egy olyan szervezet munkájába, amely életveszélyben lévő zsidókat és cseh katonatiszteket csempészett át a határon. A bátor újságírónőből aktív ellenálló lett.
Milena lakásán egyre gyakrabban került sor titkos találkozókra, és sok olyan ember lelt nála menedékre, akit ki kellett menekíteni az országból. Nemegyszer tucatnyian verődtek össze a lakásában, s ezek az emberek érthető módon rettenetesen ingerültek és idegesek voltak. Joachim von Zeidwitz, egy csehországi német gróf, aki Milenával együtt vett részt az ellenállási szervezet tevékenységében, így beszélt nekem erről az időszakról: „Milena, aki mindig ugyanazt a kék ruhát viselte, és széles mozdulatokkal tessékelte be a szobába az újonnan érkezőket, mindenkit képes volt megnyugtatni. Már a puszta jelenlétével is hatott, s a körötte lévők nemcsak megnyugodtak, de valahogy jobbá is váltak. Milena felvillanyozta és magával ragadta őket.”

Milena cikkei 1939 júniusától már nem jelenhettek meg. Augusztusban a Pritomnostot is betiltották. A Gestapo végül szeptember végén vette őrizetbe Milenát. Kálváriája a prágai Pankrác-börtönben vette kezdetét. Innen Drezdába vitték vizsgálati fogságba, majd 1940 szeptemberében a ravensbrücki koncentrációs táborba.
Amikor Milena megérkezett Ravensbrückbe, nem volt megtörve. Bátor volt, és tettre kész. És mégis, attól a naptól fogva, hogy először láttam meggyötört arcát, valamilyen bizonytalan félelmet éreztem miatta. A drezdai vizsgálati fogságban súlyosan megbetegedett. Reuma, gondolta. A keze remegett, állandó fájdalmak gyötörték; az ócska rabruhában csontig átfagyott az órákon át tartó Appelleken, és éjjel sem tudott felmelegedni a vékony pokróc alatt. Ennek ellenére újra és újra képes volt eloszlatni a vele kapcsolatos aggodalmaimat. Alig pár napja ismertük egymást, és máris elhatároztuk, hogy ha egyszer újra szabadok leszünk, közösen írunk majd egy könyvet. Már ekkor gondolkodni kezdtünk a témán: a két diktatúra koncentrációs táborairól akartunk írni, a masírozó, uniformizált menetoszlopokról, s arról, hogy miként döntik emberek millióit rabszolgasorba – a kommunista diktatúra a szocializmus nevében, a másik a felsőbbrendű ember jólétére és boldogságára hivatkozva.
Még két hete sem voltunk barátok, amikor a cseh kommunista foglyok megbeszélésre hívták Milenát, és megkérdezték tőle, tisztában van-e azzal, hogy én áruló vagyok, és aljas rágalmakat terjesztek Szovjet-Oroszországról. Milena ezt kikérte magának; válaszul kizárták a lágerbeli cseh közösségből, az ugyanis kommunista foglyokból állt. Miután Hitler 1941-ben megtámadta Szovjet-Oroszországot, a kommunista foglyok azt beszélték egymás közt, hogy ha a Vörös Hadsereg felszabadítja a lágert, Milena Jesenskát és Buber-Neumannt fogják először a falhoz állítani.
Volt egy közös barátnőnk, Lotte, egy német politikai fogoly. Négy évig volt fogházban, s ez tönkretette az egészségét. Milenának, aki a kórházblokkban dolgozott, tudomására jutott, hogy a tbc-s foglyokat szabadon fogják bocsátani. 1941–42 telén merész ötlete támadt. Megpróbált Lotténak segíteni, hogy kijusson a lágerből. A beleegyezésével szerzett neki egy pozitív köpetmintát, és elintézte, hogy beszállítsák a kórházblokk tbc-részlegébe. A szabadlábra helyezési indítványt dr. Sonntag SS-orvos szabályszerűen ki is állította; izgatottan vártuk a továbbiakat; Lottét már szabadnak és boldognak láttuk lelki szemeink előtt. – Nem sejtettük, mi is történik majd 1942-től fogva; semmit sem tudtunk a nácik megsemmisítési terveiről. Aztán megjött a parancs, hogy fel kell írni egy listára mindazoknak a betegeknek a nevét, akiknek valamilyen születési rendellenességük van, aztán az epilepsziásokét, az inkontinensekét, az asztmásokét, a tüdőbetegekét és a szellemi fogyatékosokét. Az SS azzal a megnyugtató magyarázattal állt elő, hogy ezeket a foglyokat egy másik táborba viszik majd át, ahol könnyebb munkát végezhetnek. Egy nap aztán meg is jelent egy teherautó, hogy elszállítsa a betegek első csoportját. Aznap este Milena döbbenten mesélte nekem, hogy a súlyos betegeket hogyan hányták fel a teherautó platójára, a szalmabálákra. Ettől a pillanattól fogva csöppnyi kétsége sem volt afelől, hogy miféle célja is van ezeknek a transzportoknak. Ugyanezekről a teherautókról később, miután visszatértek a lágerbe, nagy halom ruhát dobáltak le – rajtuk az elszállított foglyok azonosító száma. A ruhák között műfogsorok, szemüvegek, mankók, fésűk hányódtak. Immáron bizonyságot nyertünk. A halálba mentek. És barátnőnk, Lotte eközben a tbc-részlegen várakozott. Milena győzködni kezdte az SS-orvost, hogy engedje ki Lottét, mert váratlanul meggyógyult. Hogy a neve végül is nem került fel a megsemmisítendők listájára, hanem kiengedték a tbc-részlegről, csak azon múlt, hogy korábban a kórházblokkban dolgozott, s az orvos még onnan ismerte.
1942-től fogva az iszonyat mindennapossá vált. A súlyos betegeket ekkor már injekcióval gyilkolták meg, a lengyel nőket és lányokat statáriális eljárás után főbe lőtték, vagy orvosi kísérleteknek vetették alá őket. Gázkamrát viszont csak 1944–45 telétől használtak.

Milena azon kevesek közé tartozott Ravensbrückben, akik nem váltak közömbössé, és nem fásultak el. Tanúja volt a körülötte zajló borzalmaknak, és kétségbe ejtette tíz- és tízezrek szenvedése, mert nem volt rá lehetősége, hogy segítsen rajtuk.
Sokszor gondolt borzongással a háború végére. Újra és újra elismételte, hogy a győztesek Csehszlovákiát, a hazáját, Sztálin kezére fogják adni (ezt egyébként én nem akartam neki elhinni). „De hová fogunk majd elmenekülni az oroszok elől?” – kérdezte aggódva.

Ha nincs Milena, 1943-ban valószínűleg meghaltam volna. Csak röviden akarom érinteni a lágerbeli letartóztatásomhoz vezető történéseket. 1942 októberében egy Langefeld nevű SS-főfelügyelőnő titkárnője lettem. Minden irodában dolgoztak foglyok. Nos, amíg ott tevékenykedtem, sikerült erre a nőre politikailag és emberileg is hatást gyakorolnom – egyébként is zavart, bizonytalan és önmagával viaskodó ember volt. A dolog azonban mindkettőnk számára balul végződött.
Milena az egyik nap iszonyatos dolgokat vett észre a kórházbarakkban. A halottaskocsikon furcsa holttestek tűntek fel: karjukon tűszúrások nyomai, az arcuk összezúzva. És egyik halottnak sem volt foga. Néhány kórházblokkbeli társával végül rájött arra, hogy mit is rejt a borzalmas titok. Dr. Rosenthal SS-orvos, egy baltikumi német, minden éjjel bent maradt a lágerben. A kórházblokk egyik munkacsoportjának vezetőjével, egy német politikai fogollyal volt viszonya. Naphosszat aranykoronát és aranyprotézist viselő rabokra vadásztak, majd egy különszobába fektették őket. Éjszaka aztán végeztek velük. Dr. Rosenthal az aranyfogak révén tett szert saját bevételre.
Milena ragaszkodott hozzá, hogy erről a rettenetes felfedezésről számoljak be Langefeldnek, hátha ő meg tudja valahogy akadályozni az újabb gyilkosságokat. A hír hallatára Langefeld valóságos hisztériás rohamot kapott. Egyfolytában azt kiáltozta, hogy „ezek az SS-orvosok ugyanolyan bűnözők, mint a lágerparancsnok meg az őrizetestábor-vezető!”. Amikor végre lehiggadt, megkérdeztem tőle: tényleg így gondolja? Igennel válaszolt. Képtelen voltam felfogni, hogy akkor viszont mit keres itt, Ravensbrückben, SS-főfelügyelőnőként. De már dőlt belőle a szó: „Mi lesz akkor a foglyokkal, ha továbbállok, és valamilyen szörnyeteg kerül a helyemre? Hát nem arra van inkább szükség, hogy itt maradjak, és legalább a legrosszabbat megpróbáljam valahogy megakadályozni?”
Langefeld sokat tett a foglyok érdekében. Ennek köszönhetően aztán 1943 áprilisában velem együtt le is tartóztatták.
Egyedül ültem aznap az irodában; egyszer csak észrevettem, hogy a láger főterén keresztülvágva Milena közelít az irodabarakk felé, méghozzá munkaidőben, ami cseppet sem volt veszélytelen. Az ajtóhoz szaladtam, és könyörögve kértem tőle, hogy amilyen gyorsan csak lehet, forduljon vissza. De lecövekelt, és izgatottan kérdezte: „Nincs semmi bajod? Iszonyúan aggódom érted…” Ebben a pillanatban a főtér sarkán a láger Gestapo-tisztje, Ramdor tűnt fel. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy úristen, mi lesz most Milenával. De Ramdor rá se nézett. Értem jött: letartóztatott, és bekísért a lágerbörtönbe. Sötétzárkába csuktak, ahol – egy kisebb megszakítással – tizenöt hetet töltöttem. Ramdor a Langefelddel folytatott politikai eszmecseréinkről faggatott. Hallgattam.
De Milenáról szeretnék beszélni, arról, hogy mit tett értem. A letartóztatásom után három hétig várt rám, mindhiába. Nőttön-nőtt a félelme, hogy a lágerbörtönben egyszerűen hagyták, hogy éhen haljak. Végül nem mindennapi elhatározásra jutott: kihallgatást kért Ramdortól. A Gestapo-tiszt irodájába vezették. „A barátnőmről, Grete Buberről szeretnék önnel beszélni. A bunkerben ül…” – vágott bele. Rajta kívül valószínűleg egyetlen fogoly sem tudta volna befejezni ezt a mondatot anélkül, hogy ne kapott volna legalább egy nagy pofont Ramdortól. De Milena szuggesztív fellépése meglepte a gestapóst. Meghökkenve bámult az előtte álló nőre, nem szólt egy szót sem, és hagyta, hogy folytassa a mondandóját. „Ha megígéri nekem, hogy Grete Buber élve kijön a bunkerből – és ez csak magán múlik –, akkor nagy szolgálatot teszek önnek” – mondta Milena. „Mégis mit jelentsen ez?” – dünnyögte Ramdor. „A lágerben felháborító dolgok történnek – felelte Milena. – Ha ennek rövid időn belül nem vetnek véget, az az ön karrierjébe kerülhet.” Ez már Ramdornak is sok volt. Elvörösödött, és torkaszakadtából ordítani kezdett: „Honnan veszi a bátorságot…? Mit képzel maga egyáltalán?!” – Milena óvatosabban folytatta: „Bocsásson meg, Herr Ramdor! Félreértett. Csak a szolgálatára szeretnék lenni. Hogy eközben egy szívességet is kérek öntől, az más lapra tartozik. Ha a mondandóm nem érdekli, akkor elnézést kérek. Engedje meg, hogy visszatérhessek a lágerbe.”
Hogy Milena nem került azonnal a láger börtönébe, az szinte a csodával határos. Ramdor végül kötélnek állt… és feltette az első kérdést: „Na, miféle disznóságok történtek?” Milena, hogy egy kis ideig még bizonytalanságban tartsa Ramdort, nem tért azonnal a tárgyra. „Foglyok és SS-ek is benne vannak. Mielőtt bármilyen részletet elárulnék, tudnom kell, hajlandó-e teljesíteni a kérésemet.” Ramdor ekkor elveszítette az önuralmát, és üvölteni kezdett: „»Kérés?« Mit jelentsen ez? Miféle pofátlanság! Azt hiszi, hogy engem csak úgy meg lehet zsarolni?” Erre Milena gyorsan belevágott. Elmondta Ramdornak, hogy milyen régóta fogva tartják a barátnőjét, majd így folytatta: „Azt hiszem, Herr Ramdor, hogy épp magának kell a legjobban tudnia, mint németnek, hogy mire kötelez az igaz barátság és az igazi bajtársiasság. Hátat fordítana ön egy ilyen helyzetben a barátjának?” Ez volt a döntő momentum. Milena elérte, hogy a gestapós a becsületszavát adja, nem hagyja, hogy ott pusztuljak, és csak utána mondta el neki részletesen, mi is történt a kórházbarakkban. Ramdornak ezzel természetesen nem mondott semmi újat. Az viszont, hogy dr. Rosenthal még a halottak aranyfogát is kilopja, már neki is sok volt. Az orvost a szeretőjével együtt letartóztatták. – De mi történt volna Milenával, ha Ramdor mégsem akarja lebuktatni az SS-orvost? Nem élte volna meg a másnapot. Milena tudta ezt, és mégis habozás nélkül cselekedett. S közben még a saját betegségének nyűgéről is megfeledkezett. Amikor kilépett Ramdor irodájából, alig állt a lábán, annyira kimerült. A lágerbe visszatérvén pánikba esett. Rettegett, hogy egy injekciós tűvel végeznek majd vele.

1944 elejére Milena egészségi állapota aggasztóan leromlott. Időközben új SS-orvos érkezett a lágerbe, dr. Treite, aki bizalmat keltett a viselkedésével. Milena elmondta neki a panaszait. Amikor Treite rájött, hogy annak a Jan Jesensky professzornak a lánya ül vele szemben, akitől a prágai egyetemen tanult, megpróbált rajta segíteni. Megvizsgálta Milenát, és megállapította, hogy a veséje csupa genny. Nem volt más megoldás, csak az operáció. Treite belefogott. De Milena életét nem sikerült megmenteni; túl késő volt már ehhez. 1944. május 17-én halt meg. Éppoly hősiesen, mint ahogy élt.