Ijjas Tamás

PAPÍRON MÁR HOLNAP

Kosztolányi ebben a pillanatban teszi
le a tollat, a Kis Vérkörben negyven
kicsi halott szellős libasorban halad a
tüdőtől a szívig, a szívtől a tüdőig. Nem
vagyok dohányos, de a fekete
engem is izgat, ahogy a fagypont
alatt gyalogolunk a Nagy Körúton,
és lépteink üvegesednek. A lány neve,
akit hazakísérek, Kőszikla, a lány,
aki megállít minket, gyönyörű. Nem
olyan, mint akit megkívánok, egy angyalt
nem szoktak retusálni, nem lehet talán
szeretni sem, csak fürödni a fényben,
a fogszabályozójában, a glóriájában.
Van olyan értelem, amiben ez a
gyönyörűség, megállítja az időt, a szívet.

Nem akar mást tőlünk: csak fájdalom-
csillapítót. A lány, akit hazakísérek,
keres a táskájában neki valami rózsaszínűt,
de nem talál. Mert a fájdalomnak
maradni kell a fogakban, a gyökerekben,
a meztelen ágak között, a semmiben.
Nem tudom, mi tart vissza, hogy fogaim
közé vegyem a Szépet, mint egy kölyökkutyát,
mint egy aranytallért, és hazáig cipeljem
ezt a nyüszítő égitestet. Aprót nyomok
a kezébe, és szépen mosolygok, és
szánom, hogy nincs hová mennie. Mondom,
nem tudom, mi tart vissza. Otthon nincs
húsklopfolóm, gyémántköves órám,
televízióm, nincs mit ellopnia. Az otthon
csak egy fogalom, ahol a kelleténél többet alszom,
és amit néha kiszellőztetek.

A 906-oson, tovább hazafelé, elmagyarázom, hogy
a kerubok hátán van Isten trónusa, a szeráfok
csapják le-föl a gázt a szeretet fazeka alatt, hozzájuk
képest az ember lassú, mint a gleccser, az érosz
meg, akár a neved jelentése, Petra, téridom
a hóhatár felett, filiáról, agapéról már ne is
beszéljünk, a fentiekhez képest a mi szívünk hideg.
Leszállunk az Oktogonon, körülöttünk fekete
ölelés, elkísérlek a Liszt Ferencre, megyünk
a még feketébb ásításba. Búcsúzóul kapok még
két puszit, egy vállsimogatást, aztán csak az egyedüllét,
a hazaút maradéka, szinte sajog, annyira megszokott,
annyira fájdalommentes.

A Váci úton sűrű pisaszag van, még háromnegyed
óra, és a táskasötétből előbukkan valami rózsaszín.
A kapu előtt pár méterrel az aszfalton egy toll
világít, nem hajolok érte, maradjon megkezdett
határ. Mesterséges fényben úgyis más, mint nappal.
A naptárban már harmadika van, én még az előző
lapon maradtam, mintha bekenték volna sűrű mézzel
a másodikát. A süllyedés leírhatatlan, nem is süllyedés
ez, csak mint a légbuborék a vízszintezőben, ahogy
keresi a valódi helyét.

Négyszázhárom évvel korábban, anyám szárazborsót,
lencsét, juliskababot szór a sarokba, térdeljek
rá fedetlen térddel, mert már megint elcsatangoltam,
létrát tettem a külső birtokon a ringlófa
alá, legszebb nővéremmel szedettem a fosó szilvát,
próbáltam fejemben tartani a szeméremajkait,
az alsószoknyáit, térdeltem, és nem hittem
sem angyalokban, sem családfában, csak a kelyhet
akartam, amiben vérem, mindenki vére.

Mert ahol én lakom, az ott áll, ahol meg sem
születtem, fekete szív alatt gyűlnek a zarándokok,
számolják a perceket a világ végéig, torkukban
tartják a sírást, mondhatni, fojtják, kezükben lapát,
végleg betemetik a kutat, ahova legszebb nővéremet
dobták és a járványt. Aztán kilencszázhatvan-valahányban
egy kislány a zongorára szórja a lisztet, keleszti
a tésztát, és már sohasem tudok különbséget tenni
a dallam és a vírus között. Ahogy ropognak a lépcsők,
ahogy vért köp a Ferdinánd-ház, amilyen
a hajnal egy udvari lakásból, az ötödik emeleten.

A lepedő friss, amit az ágyra terítek. Igaz, szorult
időkben abrosznak használták, a vörösborfoltot
senki sem mosta ki belőle azóta sem. Beszögelt kapuk
mögött a pap, aki lettem, felmutatja a kelyhet, és látja
a padok között az utolsó patkányt, szőrébe
kapaszkodik legszebb nővérem, szőrébe csimpaszkodik
az ájulás. Próbálok nem mellé ütni, majd nézem a
csupasz patkányfarkat, ahogy szétrezgeti a halál
felhangjait. Kosztolányi már horkol, a Kőszikla
is alszik, nálam megjelenik Szent Mihály, a
sarokba dobja a lándzsát, a pajzsot, nézi a pizsamámon
a hangjegyeket. Én vagyok az egyetlen angyal,
aki nem tud énekelni: ez az első mondata.

Majd lehord. A nővérem volt az a test, akit
nem hoztam haza, nem vitt rá a lélek, nem
ismertem fel. Széthúzza a függönyt, halljam,
hogy nyüszít az égen a keleti Nap. Mi történt
velem az elmúlt négyszáz évben, hogy a gonosz
lelket viszont hazacipeltem. Nem patkány,
nem is kígyó, csak egyetlen, körömfeketényi
pókszabású. Holnapra hatalmasra hízik
a véremen, ha ő azonnal nem pusztítja el.

Amíg elalszom, imádkozzak a jó halálért.
Legyen az egész csak annyi, mint hűtőben
a tubus, a tubusban a sűrű, a sűrűben a tej,
a tejben a nővérem, a nővéremben a fájdalom,
a fájdalomban a harapásnyomok, a
harapásnyomokban az alma, az alma
guruljon minél messzebb.