Horváth Péter

BOGÁRVÉRREL
Forgácsok egy fakeresztről

Simonyi Imre emlékére

Két hete készülünk húsvét ünnepére. Javában tart a böjt, a konyhás testvér üres főzeléket, sótlan lepényt, nagyritkán halat tálal a barátok elé, nekünk szinte semmi nem jut. Nekünk, mondom, ami annyit tesz: nekem és a kutyáimnak. Nem vagyok beírva a nagy lajstromkönyvbe, így nem jár a porció. Vacsora előtt a testvérek felállítják a nagy asztalt a refektóriumban, kecskebakon fekszenek a deszkák, melyeken étkeznek. Én és a kutyáim az asztal alatt húzódunk meg. Máskor a barátok mindig vetnek nekünk félig rágott csontot, száraz kenyérhajat, soknak rossz a foga. Most a főzelékből és a puha lepényből nemigen marad. A veteményes kertből kaparok gyökeret, csicsókát magamnak. Néha lopok sajtot, aszalt gyümölcsöt. Sózott húst vagy kolbászt nem merek, az tényleg bűn volna, a böjt utolján járunk. Vékony vagyok, a csontjaim szúrnak. Szerdánként megyek Martha Lindenfeldhez a gyógyfüvekért a felcser barátnak, olyankor Martha vendégül lát, megetet finomfőzelékkel.
Nézi, ahogy kinyalom a tányért.
– Nyulacska – mondja.
Legutóbb, Marthától hazafelé jövet kissé elbóklásztam. Kőből rakott, erős, ám szerény háza a városfalon kívül épült az északi kaputól nem messze, közel a nagyréthez, ahol fiatal szöcskét és halálfejes verőköltő bodobácsot akartam fogni a gyűjteményembe. Ezt a poloskát nevezik még fülbemászónak vagy katonabogárnak, pedig nem harcias, inkább szerelmesfajta. Már az első, langyos tavaszi verőfény előcsalja őket, százával napoznak a fű közül itt-ott kibukkanó fehérlő sziklákon, kidőlt fák korhadó törzsén. Ahogy felmelegedtek, rögtön nekiállnak az új bodobácsnemzedék életre hívásának. A potrohuk végén összetapadt párok erősebb tagja mulatságos módon hurcolja maga után a gyöngébbet, mintha soha nem akarna véget vetni a boldogító, tavaszi násznak. Épp egy ilyen szerelmes bogárpár után kutattam a zsendülő erdő szélén, amikor meghallottam a mekegést. Egy elbitangolt nőstény kecske szólongatta a gidáit.
A két apró kis jószág alig lehetett több, mint két hónapos, nem tudom, honnan s hogyan szökhettek el, s miként kerültek a verembe, amelyet vadorzók áshattak a bokrok közé, a fáktól nem messze. Letettem a batyut, amelybe Lindenfeld Martha a kolostornak szánt gyógyfüveit kötözte, kibújtam a rongyaimból, és összecsomóztam őket. Az így nyert „kötél” egyik végét a bokor tövéhez kötöztem, a másik végét megragadva leereszkedtem a verembe. Végigtapogattam a rémült gidákat, nagy szerencséjük volt, egy csontjuk se tört el, mikor lezuhantak. Nem volt mély a verem, üregi nyúlnak áshatták a rabsicok. Mindkét gidát kiraktam a gödör peremére. Mire magam is kievickéltem, a gidák már szoptak. Jóleső érzés töltött el, hogy Isten két kecskebárányát így megmentettem. De mindjárt e melengető, büszke érzés után az éhség és a mohó bírvágy kerített hatalmába. Előbb csak arra gondoltam, szájamba fejem a kecskét, és pukkadásig töltöm gyomrom a tejével. A nősténynek nincs akkora szarva, mint a baknak, nem is oly harcias, de azért tartottam tőle. Fiatal állat volt, nemrég még gödölye. Bizalmatlanul, gyanakodva pislogott rám, ahogy a rongyaimból csomózott béklyóval hozzá settenkedtem. Sikerült áthurkolnom a nyakát, s kikötnöm egy fához. Téptem egy öl zsenge füvet, elébe szórtam. Annak örülni látszott, majszolta, ropogtatta, míg a gidái egymással versengve szopták a tőgyét. Odébb taszajgattam őket, s magam heveredtem a helyükre. De a bitang jószág sehogy nem akart engemet szoptatni. Folyton elugrott fölülem, jól fejbe is taszajtott a hátsó patájával. Megállj csak, gondoltam, kibabrálok veled! Eloldoztam, szétbogoztam a rongyaimat, felöltözködtem. Martha batyuját a hátamra kötöttem, aztán némi futkosás után elkaptam a két botladozó gidát, hónom alá emeltem őket, s úgy indultam haza a kertek alatt. A nőstény kecske mekegve követett. Egész csődület vett körül a kolostorudvaron, mikor beállítottam a szerzeményemmel.
– Vidd innen a tisztátlanokat!
– Hol loptad őket?
– Nem szégyelled magad?
Végül az apátúr kegyesen engedélyezte, hogy megtarthassam a kecskéimet.
– Szegényember tehene – mondta. – Illeni fog ide.
Éppen elfértek az istállóban a szamaraim mellett.

Mint a macska segge, ragyog a kolostor. Ha az apátúr valahol meglát egy porszemet, az egész körletet újra felmosatja. A novíciusokkal együtt foltozom-szegem az elrongyolódott zászlónkat, fényesítem az ereklyetartót, a pásztorbotot, a feszületeket. Nem csak a kolostor, a plébániatemplom is készül a húsvétra. Évek óta két processzió indul a városban, a nagyobbik tőlük, a szerényebb mitőlünk. Mondják, hogy a kolostorunkat alapító atya a szentföldről érkezett a városba hajdan, s értékes ereklyét hozott magával. Az apátúr a szobájában őrzi a Krisztus töviskoszorújából származó tüskét s Szent Domonkos lábközépcsontját, amelyet egy nemrég elhunyt testvér hozott magával spanyolországi zarándoklatáról. Nemigen különböznek a közönséges tövistől és a tyúk szárnycsontjától, mégis nagy becsben állnak. A barátok minden évben összevesznek azon, melyik ereklyetartót ki vigye a vállán, kinek jusson az ezüstfeszület, kinek a fa, kinek a zászló, kinek a monstrancia. A zászlóvivő tisztét mindig Pelbárt testvér harcolja ki magának, a pásztorbotot maga az apátúr hurcolja. A bot közel három rőf hosszú, kosszarvra emlékeztető feje súlyos aranyból van, gyöngyök és smaragdok díszítik. Véletlenül tudom, hogy a drágakövek nem igaziak. Pelbárt szólta el magát egyszer, mikor azzal dicsekedett, milyen nagy kamatot hajtott be aznap a kolostor titkos kinnlevőségeiből. A kolduló rendnek nem volna szabad ilyen ügyletekkel foglalkoznia, ám az apátúr bölcs rendelkezése szerint a kolostor kisebb-nagyobb összegeket kölcsönöz titokban. Az első pénzekre éppen néhány nagyobb smaragd eladásából tettünk szert. Pelbárt azt mondja, csak a pásztorbot aranya s gyöngyei valódiak. Az üvegből csiszolt smaragdok éppúgy fénylenek, mint állítólag a valódiak. A drága pastorálét az apátúr egyik elődje kapta az akkori püspöktől, kivel barátságban állott. Figyelmesen kell hordania a nehéz botot az apátúrnak, vigyázva, nehogy az aranyszarv kifelé mutasson, mintha püspöki jelvényként az egész megyére érvényes ítélet jogát hirdetné, hanem szerényen befelé fordítsa, jelezvén, hogy az ő hatalma csak a kolostor faláig terjed. Azt mondják, sok múlik ilyen kicsiségeken, a processziónak szigorú rendje van.
A plébániatemplom menetét trombitások nyitják, utánuk a zászlóvivő lépdel a templom lobogójával. Nyomukban a gyertyavivők, jobbra a templom, balra a város felszentelt, ünnepi gyertyáival. A gyertyavivők mögött rongyos csoport halad: vakok, sánták és egyéb szerencsétlenek. Ha nem a kolostorban laknék, én is velük biceghetnék, elöl a menetben. Az invalidusok nyomában – senki nem tudja, miért – molnárok, pékek, halászok lépdelnek mesterségük jelképeivel, kis liszteszsákkal, frissen sült cipóval, halászhálóval. Utánuk a plébános vonul az oltáriszentséggel, nyomában a kanonokok és segédlelkészek, aztán a gyermekek kórusa és a ministránsok. Utánuk a városi tanács tizenkét elöljárója, azután a céhek vezetői a maguk jelvényes botjaival. E botok némelyike nehéz, vashegyben végződő, veszélyes fegyver, mások üregesek, bennük pénz, drága fűszer, titkos irat, bármi lehet. A céhmestereket a város legszebb szüzei követik, fejükön koszorú, rózsaszirmot szórnak a szélbe. Utánuk a feleségek, férjek, maradék gyermekek és az a gyülevész népség, amely ilyenkor mindig a menethez csapódik. Ezerfelől jönnek. Medvét táncoltatnak, tüzet, kardot nyelnek. Csodatévő amuletteket árulnak betegség, rontás ellen. Jönnek kuruzslók, varázslók, jövendőmondók, kobzosok, maskarát öltött csepűrágók és egyéb szélhámosok.
A mi menetünk jóval szerényebb, nem oly hivatalos, mint az övék, de vidámabb. Elöl a novíciusaink haladnak barkaágakkal a kezükben, dalolva. Nem csak szent énekeket fújnak, de tavaszköszöntő rigmusokat skandálnak, s vidám, olykor sikamlós népdalokat is énekelnek. Az ő nyomukban a bányászok eleje halad, ők maguk választják ki maguk közül a legjobbakat e tisztességre. A legbátrabb vájárok, tapasztalt bányamesterek lépdelnek egyszerre a dalok ütemére, amelyet kis kalapácsaikkal tenyérnyi fatáblán kopogva kísérnek. Utánuk jövök én a két szamarammal, Csenterice egy Jézust formáló rongybábut visz a hátán, Szentantalka pedig a barkakoszorúval felékszerezett rongyszüzet, a mi édes Szeplőtlen Mária anyánkat. Mögöttünk haladnak a barátok az ereklyékkel és az oltáriszentséggel. Nyomukban lépdel az apátúr, hatalmas botjával. Őt követi a bányászok serege. Az apátúr tavaly kijárta, hogy a Mária-templomból kölcsönkaphassák Szent Borbála faszobrát a körmenet idejére. Azt a kamaszodó bányászkölykek cipelik nagy büszkén. Utánuk szabad, rendetlen sorokban haladnak a bányászcsaládok, szolgálók, inasok, cselédek s legvégül majd azok a leányok, akiket inkább nem neveznék meg.
Nagy vita előzte meg, hogy az apátúr engedélyezze a menetben való részvételüket. Húsz-egynéhányan lakják a külső ring utáni első utcán álló, egy hajdani malomból átalakított lupanart, amit a mi nyelvünkön szólók mindközönségesen bordelnak neveznek. Bár a bérlőként bejegyzett Magdaléna soror évente száz ezüstdénár adót fizet a városnak, sem a városatyák, sem a plébánia nem nézi a nagyságát jó szemmel, mint ahogyan „leányaira” is megvetéssel tekintenek – napközben. Éjszaka azonban buzgón látogatják a lupanart, ahol a sororoknak „becézett” kurvacsekek ezer módon, mégis egyképpen kényeztetik az oda betérőket. A ringburger urak frauenhousnak vagy frauenhofnak hívják a lupanart, s köztudomású Selmecen, hogy a vacsorával végződő tanácsüléseket gyakran a bordelba tett együttes látogatásukkal koronázzák meg. Bár ősi foglalkozásukat buzgón gyakoroltatja velük a város férfinépe, s nem is fizetik rosszul a szolgáltatásaikat, az urak többsége mégis sietett egyetértését kinyilvánítani a Mária-templomban, midőn a plébános dörgedelmes szóval elítélte a sororokat, s megtiltotta nekik, hogy részt vegyenek a vasárnapi misén s bármely körmenetben.
Hamvazószerda előtti este az idén egy fekete ruhába öltözött, termetes asszony zörgetett a kapun, az apáturat keresve. A kapus barát természetesen nem engedte be, s el is zavarta volna, ha az asszony nem nevezi nemes egyszerűséggel átkozott kurvafinak, hamis lelkű, gyakott pederasztának, aki a hátsóját a természet ellenében használja, s nem illeti oly további szókkal, melyeket a kapus barátnak – ahogy az apátúrnak jelentette – nem állt módjában megismételni pirulás nélkül.
– Hogy néz ki a némber? – érdeklődött az apátúr.
– Akkora plécsája van, mint egy kocsikerék! – mondta a kapus. – Isten bocsássa meg.
– S aztán?
– Bibircsókos.
– Hol a bibircsókja?
– Az állán s az orrán – pislogott a kapus. – Tán a homlokán is, bár azt nem láthattam, mert ott a bőrét hamuval rajzolt kereszt takarja.
– Mondd neki, várjon! – mondta az apátúr. – Mindjárt lemegyek.
Hosszasan tárgyaltak, le-fel sétálva a kerítés tövében. Miről beszéltek, miről nem, senki se tudja. Az bizonyos, hogy az apátúr aznap vacsora után bejelentette, hogy a kolostor nevében magára vállalta a sororok gyóntatását.
– Bocsáss meg, apátúr – jelentkezett szólásra Pelbárt, aki minden alkalmat megragad arra, hogy szerepelhessen –, de ez túl nagy tisztesség volna amaz kurvákoknak. Engedelmeddel e megpróbáltatást illő alázattal átvállalom tőled…
Még be sem fejezte, máris több kéz emelkedett a magasba.
– Az sem volna helyes, ha egy olyan magas tisztségű testvér gyóntatná őket, mint a kolostorunk tisztelt számvivője. Én vagyok köztetek a legifjabb testvér, nincs még tisztségem, ám ha gondoljátok, majd én veszem vállamra e nehéz keresztet…
– Milyen buzgók lettetek egyszerre! – mosolygott az apátúr.
– Ne hallgass rájuk! – dörögte Pelbárt. – Ez igenis méltó, szent kötelesség, gondoljatok csak Krisztus urunkra, aki Mária Magdolnát magához emelte, s azt is hagyta neki, hogy a lábát megmossa, s törődött testének fájdalmán oly módon enyhítsen, ahogyan csak….
– Elég! – intett az apátúr. – Én gyóntatom őket.
A testvérek irigyen pusmogtak.
– Én vagyok köztetek a legidősebb – szólott az apátúr. – Sajnos rám már semmiképp nem hatnak bizonyos kísértések. Meggyónt bűneik titka nem tesz nyugtalanná, s nem fogok átmászkálni a kerítésen éjjel, mint ahogyan azt némelyőtök olykor megkísérli. Igen, tudok róla, ha nem is szóltam érte. Azt viszont mondhatom, ha bárkit rajtakapok közületek egy ilyen éjszakai portyán, az a kolostorba többet be nem léphet. Neve töröltetik a lajstromból, s a kongregáció átka üldözi egész életében.
Enyhe büntetés ez, gondoltam, mármint ahhoz képest, ami a házasságtörő asszonyokra várna. Bármely férfiember, ki nőjét paráznaságon éri, fejét azonmód lecsaphatja, vagy bármely más módon megölheti, helyben. Ugyanígy bánhat az asszony elcsábítójával. Ha nincs hozzá ereje – mondja a törvény –, akkor be kell zárni őket, és törvényes úton, súlyos kínzással kell kivizsgálni és kinyomozni az ügyüket. Ha rájuk bizonyul a tett elkövetése, akkor vesztőhelyre kell hurcoltassanak, hogy ott sírjukat velük megásatva, abban egymás fölé fektetve, derekukat karóval általütve, még éltükben eltemettessenek. Noha e büntetés végrehajtásáról soha nem hallottam, azért ha Selmecen nem is, másutt megtörténhetett. Minálunk csak sejteni lehet, hogy milyen előzmények vezettek egynéhány botrányos váláshoz, amely után a nő még az olyan ingóságait is elvesztette, melyeket hitbérként hozott a házasságba. Néhányan így kerültek aztán a bő seggű Magdolna vezette lupanarba.
– Magdolna soror ígérete szerint – folytatta megdöbbentő közléseinek sorát az apátúr – a húsvétig hátralévő böjti időben bezárják a házat, nem fogadnak vendéget, ájtatoskodnak és imádkoznak, s gyertyát égetnek a nőszentek emlékére és tiszteletére.
– Dehogy égetik el! Másként használják azok a gyertyát, én tudom! – dörögte Pelbárt.
– Most már elég legyen! – csattant az apátúr hangja. – Nem tűröm az efféle ízléstelenséget! Azok a nők és leányok éppúgy Krisztus gyermekei, akár mi magunk. Épp ezért megengedtem nekik, hogy részt vegyenek húsvéti körmenetünkben.
Így is lett, s ez volt az egyik oka a ribilliónak.

A sororok szinte észrevétlenül csatlakoztak a mi processziónk farkához, így jártuk be az alsóvárosi kistemetőt, majd a városfal mentén haladva a keleti kapun át kivonultunk a nagyrétre, ahol a két menet találkozni szokott, hogy aztán a szabadban tartott barkaszentelés után mind visszatérjünk a piactérre, ahol sült pecsenyét kínáló lacikonyhák, birkagulyással teli vaskondérok, mézes diót, húsvéti kalácsot és egyéb nyalánkságot áruló sátrak vártak.
A mi processziónk a városi szüzek csapata után szokott volt a másik menetbe ékelődve csatlakozni az övökéhez. Az idén is így történt volna. Szóltak a csengettyűk, zengett az ének, a bányászok kopácsoltak, a suhancok forgatták a kereplőiket, a mutatványosok hosszú gólyalábon járva botladoztak a menet végén. Ők vették észre a sororokat.
– Itt vannak a kurvák! – rikoltott egyikük. Szájról szájra szállt a hír, így jutott a körmenetet személyes jelenlétével megtisztelő megyés püspök mögött lépdelő plébános fülébe. Más esetben talán nem tette volna, de most, hogy maga a püspök lépdelt előtte, megállította a mögötte menetelőket.
– Apage satanas! – rikoltotta.
A püspök nehezen fordult meg nehéz talárjában, fején félrebillent a súlyos tiara, alig tudott megkapaszkodni a pásztorbotjában.
– Mit óbégatsz? Halálra ijeszted az embert.
– Nyakunkra hozta a kurvákot az istentelen perjel! – mondta a plébános. – Itt az ideje, hogy megátkozd!
A püspöknek esze ágában nem volt bajszot akasztani a szerzetességgel. Ravasz különalkut kötött a megye területén működő kolostorokkal, s a maga részéről teljes önállóságukról s szabadságukról biztosítván őket, kegyesen elfogadta havonta érkező kisebb-nagyobb ajándékaikat. Most izzadtan, zihálva, sebzettmenyét-szemmel pillantott a plébánosára.
– Ne vedd észre őket!
– De hiszen ott vannak! – mutatott az feléjük hatalmas karjával, s mivel jó fejjel kimagaslott a menetből, mozdulatát még az is látta, aki egyébként a sororokat nem vette volna észre. – Gyalázat! – dörögte. – Küldd innen őket! – fordult a püspökhöz.
– Úgy van! – hangzott innen is, onnan is. – Gyalázat!
A püspök még mindig hezitált. Nem jó felizgatni a körmenetek népét, amúgy is gyakran elszabadulnak az indulatok ilyenkor, s nemegyszer megesik, hogy a szent körmenet ocsmány verekedésbe torkollik.
– Nézd, nézd! – mutatott ekkor a plébános a mi megtorpanó menetünk elején lépdelő apátúr pásztorbotjára. – Kifelé tartja a pastoráléját! Ez a te hatalmad nyílt megcsúfolása, püspök uram!
Az apátúr valóban nem vette észre, hogy a nehéz fejű bot kissé elfordult megfáradt kezében.
– A püspökötök óhajt szólni tihozzátok! – használta ki a főpap habozását és meghökkenését a plébános. – Térdre! – harsogta. – Mindenki térdre!
Sokan letérdeltek, így az ő menetükből a püspök éppúgy kimagaslott, mint a miénkből az apátúr.
– Dominus vobiscum!
– Et cum spiritum tuo! – szállt az egymást köszöntők hangja a sokaság felett. – Kérlek, perjel úr – szólott a püspök –, küldd el híveid közül a méltatlanokat!
– Nem látok köztük ilyeneket – felelt az apátúr messze csengő hangon.
– Én igen, sajnos! – felelte a püspök.
– Nyilván káprázik a szemed, vagy a napsütés tréfál meg! Az ilyet az alföldön délibábnak mondják, felénk jelenésnek.
– Tudnod kell, kikről beszélek – válaszolt rosszkedvűen a püspök, még mindig ódzkodva attól, hogy a sororokat nevükön nevezze.
– Nem tudom! – kiáltott vissza az apátúr, de szinte jókedvűen. Csak úgy sugárzott. Nem értettem, minek örül annyira, hiszen nyilvánvaló, hogy meg leszünk dorgálva.
– Ej, hát a szajhákról szólott! – sietett buzgón püspöke segítségére a plébános. – Hiába öltöttek vezeklőcsuhát, azért mi felismerjük őket!
– Csakugyan? – ámult az apátúr. – Kik ismerik fel?
– Segítsetek! – fordult a plébános a közelében állókhoz. – Nyújtsa fel a kezét, akit sért ama némberek jelenléte.
Többtucatnyi kar lendült a magasba. Jelentkeztek kanonokok, nyalka céhmesterek, gazdag ringburgerek, kereskedők, mészárosok.
– Látod?! – dörögte a plébános széles ajkán idvezült mosollyal. – Látod, perjel úr, mennyien vannak? – A püspök hiába intette, hogy ne ágáljon tovább, a plébános már magáénak tudta a győzelmet, s tovább ütötte a vasat. – Ők mind a Mária-templom hívei az Úrban, s nem a te kolostorod tévelygő bárányai! Ezek a tisztes urak bezzeg nagyon jól értik, kikre vonatkozik a püspök úr tiltása!
– Látom – felelte az apátúr. – Már csak az a kérdés, hogy honnan ismerik úgy e nemes lelkek a sororokat? Csak nem hozzájuk járnak zabjukat hegyezni?
Hatalmas nevetés hullámzott végig a tömegen.
– Csak nem velük húzatnak forró kesztyűt zsibbatag tagjukra? – srófolta még tovább a nevetés erejét az apátúr. – Csak nem hozzájuk hordják a város aranyait? Csak nem tőlük tanulják a…
S már nem lehetett a szavait hallani, akkora lett az üvöltés, éljenzés, szitkozódás, káromkodás, füttyszó, kacagás, kerepelés. Semmi értelmeset nem lehetett kivenni az ordibálásból. Azt sem tudni, ki hajította el az első felszedett követ. Pillanatok alatt kitört a tömegverekedés. Csak üggyel-bajjal tudtam a szamaraimat kivezetni az egymásra rontó hívek közül. Mögöttem futottak a barátok a csodatévő ereklyékkel és az oltáriszentséggel, mint ahogyan – fél szemmel láttam, a rét túloldalán is próbálták a templomi kincseket a bajból kimenekíteni. Az apátúr és Pelbárt a páston maradtak. Pelbárt lengette a zászlót, közben oda-odacsapott vele, mint ahogyan az apátúr sem csak áldást osztott a pásztorbotjával. Ezer szerencse, hogy nem érte baj őket, s a négy bátor novícius szoros kíséretében alig fertályóra múlva ők is visszatértek a kolostorba.
– Nagy ütközet volt! – jelentette az apátúr csillogó szemmel. – Ha nem is nyertük meg, nem is vesztettük el.
Ha a csatát nem is, az ereklyéket bizony elveszítettük a nagy rohanásban. A két vétkes barát napnyugtáig négykézlábalt a nagyréten, Krisztus tövisét s a szent lábközépcsontjának nyomát keresve.

Egyikük a kódexmásoló Johannes kegyeltje volt, apró termetű, kerek formákkal megáldott testvér.
Johannes magához intett.
– Eredj, segíts rajtuk, mielőtt vihar lesz.
Felnéztem az égre. Szépen esteledett, még a bárányfelhők is eltakarodtak, már látszott a holdsarló s az esthajnali csillag.
– Nem készül itt semmiféle vihar! – jelentettem.
– Ne add itt nekem a bazári majmot, hanem szedd a lábad! Nagyon jól tudod te, miféle viharról beszélek. Az apátúr megvesszőzteti a szerencsétleneket! Az a legkevesebb!
– De hát miként segítenék? – adtam az ártatlant. – Egy fertályóra múlva már az orromig se látok.
– Annyi éppen elég, hogy elbicegj a rekettyésbe, van ott elég tüske! Hátul a hamuban meg találsz csirkecsontot.
– Csak nem képzeled, hogy…
– Semmit nem képzelek! – förmedt rám. – Nem is szóltam neked. Nem is láttalak! Eredj!
Úgy tettem, ahogyan kérte. Kikapartam a hamuból egy csirkecsontot, leszopogattam, fényesre dörzsöltem. Közben kikutyagoltam a rekettyésbe, letörtem egy száraz tüskét, meg is szúrtam magam vele. Vittem a szerencsétlenekhez.
– Hagyjátok abba a keresést, és ne itassátok az egereket! – szóltam hozzájuk. – Én megtaláltam, amit elvesztettetek.
Nem győztek hálálkodni.
– Amit csak akarsz, Nyulacska! – vigyorgott rám könnyein keresztül a kerek ülepű, és megnyalta az ajkát.
– Nem kell – mondtam neki. – Ne is említsétek, hogy én segítettem.
A másik idősebb testvér volt, rossz szemű, beteges. Orra elé emelte a tüskét, vizslatta, szaglászta.
– Csoda történt! – vakkantotta végül. – A tövis vért izzadt! Nézzétek! Ez itt Krisztus vére!
Nagyon megijedtem. Az Úr talán elnézi azt a turpisságot, hogy az elveszett ereklyék helyére másakat csempésszek, hiszen majdnem biztos, hogy amazok se voltak eredetiek. De hogy az én vérem… Krisztus vére…! Ilyesmit még gondolni is halálos vétek! Ezt meggyónni se merem, átka rajtam marad, biztos, hogy a pokolra kerülök majd érte. Bár, okoskodtam magamban a hazafelé úton, Pelbárt úgy tanította nekem, hogy Isten minden élőlényben ott van, így még énbennem is, talán. Azt is mondta, hogy Jézus a másik ember. Igaz, én nem vagyok másik, én én vagyok, azazhogy én az egyik vagyok. De ha máshonnan nézném, mondjuk Pelbárt szemével, magamat, akkor én volnék az a bizonyos másik. Ha pedig nem csak az egyik, de a másik is lehetek, akkor… Beleizzadtam az okoskodásba. Nem tudtam, mitévő legyek. Bevalljam? Ne valljam? Tépelődésemnek maga az apátúr vetett véget.
– Hol kóboroltál te, Isten barma? Mozogj, mintha élnél! Fogd be a szamarakat, de szaporán, máris indulnunk kell!
Futottam, hoztam a kocsit, befogtam a szamaraimat.
Johannes testvér sündörgött mellém.
– Megvannak?
– Megvannak – mondtam. – Tudod, hová kell vinnem az apáturat ilyen sürgősen?
– Most jött a hír, hogy a püspök úr megsebesült menekülés közben. Valaki ülepen döfte! – kacagott rekedten.
Míg én a fogatot rendeztem, az apátúr a felcser baráttal sebre való kencét kevertetett, előhozatott egy kis hordóval a kolostor legrégibb borából, aztán felhágott mellém a bakra.
– Gyerünk, Nyulacska, ne kíméld őket!
Mintha tudták volna, hogy mennyei ügyekben járunk, Csenterice és Szentantalka végig vágtatott az úton, egyszer se kellett ustorral biztatnom őket.
– Itt várj meg! – kászálódott le a bakról az apátúr, s a hordócskát a hóna alá kapva maga zörgetett be a plébániakapun.
Hússzor számoltam meg az égen kigyúló pisla csillagokat, mire kilépett a kapun. Már nem volt olyan fickós, mint befelé menet. Jókedvű volt, azt láttam rajta, de kissé bizonytalanul lépkedett, s nem is tudott egymaga fellépni a kocsira, segítenem kellett.
– Valami baj van?
– Van, de nem velem! – kacsintott.
– A püspök úr? – kérdeztem.
– Félig már meggyógyult, Isten nagyobb dicsőségére.
– Csak nem a plébános? Mi baja esett?
– Még semmi – nevetett szélesen, ahogy szinte sosem. – De alaposan meg lesz dorgálva. Na, gyerünk, mielőtt ránk zuhan az éjjel.
Igencsak sötét lett, mire a kolostorba értünk. Nem tudtam a kapun behajtani, idegen szekér állt a bejáró alatt. Hatalmas hordót gurítottak le róla.
– Ez a harmadik! – jelentette a konyhás testvér. – Háromszor jobb, mint amit az apátúr elvitt, és éppen hússzor annyi.
– Honnan van? – kérdezte az apátúr összehúzott szemmel.
– A sororok küldték. – A konyhás pislogott. – Visszaküldessem?
– Isten őrizzen! – szólott az apátúr. – Az egyiket üsd csapra! Hiszen vége van a böjtnek! Az Úrnak hálát adva ma feltöltekezünk Krisztus vérével.
A konyhás barát keresztet vetett e profán igét hallva, én majdnem elájultam. Aztán a barát ájtatos pofával rám vigyorgott, s azt mondta:
– Halleluja!