Fogarassy Miklós

BAJZA UTCA 18.
Egy könyvtáros emlékirataiból

A „körlet”
Valamikor a „fordulat éve” körül kapta meg a „nagy testvér” mintájára létrehozott Írószövetség ezt a háromemeletes úri villát a Bajza utca és a Gorkij fasor sarkán, hogy legyen egy szép székháza. Az épületet 1911-ben emelték; a magyar szecessziós építészet két jelese, Höffer Sándor és testvére, Höffer Béla dolgozták ki a rajzasztalukon, és „Nagyságos Dr. Krammer Tivadar és Krammer Leó urak” lakóházának építették meg.
Az épület homlokzatával szemben az 1960-as években már a Lengyel Nagykövetség működött – sarkán a posztoló rendőrrel meg a fakabáttal. Az írószékház ablakai
a szép fasori oldalon az intim parkkal övezett Kína Múzeumra nyíltak – erre az igen csöndes, nyugodt helyre; oda roppant ritkán tértek be látogatók. Kissé lejjebb, a Majakovszkij (ma Király) utca felé a pedagógusok szakszervezetének központja működött.
Az írókról címzett utcaelnevezéseknek is megvolt a maguk politikai szimbolikája: a Gorkij–Majakovszkij utcák szovjet tengelyét itt a klasszikus magyar író nevét viselő utca keresztezte. Akadt persze probléma is; átlósan szemben a fasori református templom és egykor híres gimnáziuma; az út túloldalán, mintegy vizaví belügyi kórház működött, amellett pedig egy másik református templom emelte népies szecesszió jegyében épített masszív tornyát a falombok közül.
Polgári építészeti kultúráról tanúskodott tehát a környék. A valamikor módos pesti polgárok palotaszerű épületeibe a rákosista, kádárista szocializmus esősorban külképviseleteket, szakszervezeti és kulturális központokat telepített, melyeknek élén – már a „Dózsánál” – ott magasodott a pártideológiailag erősen vitatott modern Építők Székháza.
Némileg belülről is ismertem ezt a „szakszervezeti miliőt”, hiszen amikor mint írószövetségi előfizetéses ebédvendégeket időlegesen kiraktak bennünket az újságírók székházának pinceétterméből, mi, könyvtárosok például jegyeinkkel időlegesen a fasor „húsos” szakszervezeti konyhájára, étkezőjébe járhattunk kosztolni. Nem volt ez rossz vásár; már csak szakmai becsületből, mondhatni, rátartiságból is, itt húsokban igen gazdag, házias, népiesen zsíros-szaftos menüket szolgáltak fel jegyeink fejében.
Velünk, könyvtárosokkal – amikor még és már az újságírószékház éttermébe járhattunk déltájt a pár száz méterre a Népköztársaság út sarkán lévő épületbe – gyakorta jött ebédelni egyik törzsolvasónk, barátunk, Mándy Iván is. Ő általában a délelőtti, déli órákban tért be a könyvtárba egy-egy laza diskurzusra. Egyik kedvenc helyszínén, a Lövölde téren tett sétái, üldögélő szemlélődései után, és igazi írói „munkahelye”, a Népköztársaság (ma Andrássy) úti Különlegességi cukrászda közt sétálva – egy kis kitérővel – szinte útvonalába estünk; ennek az útvonalnak az egyik háromszögelési pontja lehetett ez a könyvtári, literátor közeg, ahol barátaival is találkozhatott.
Iván az újságírók éttermét igen kedvelte; a pincérek törzsvendégként fogadták. A kissé kopottas ruhadarabokból, de finom eleganciával öltözködő író – mosollyal az arcán és kissé falzettós hangján – első fogásként mindig erőlevest rendelt csészében, tojással; a másodikat, az étlap tanulmányozása után, udvariasan megtanácskozta a pincérrel… Mi, „ebédjegyesek” választottunk az A- vagy B-menü között.
Igaz, kollégámmal, az akkor még kevéssé ismert Deák Dénessel volt egy-egy alkalmi „kilengésünk”. Mondhatni, ínyenc „dorbézolásunk”. De ezt csak fizetésnapok táján engedtük meg magunknak. Ilyentájt ugyanis az ebéd után a sajtószékház földszinti eszpresszó-kávéházában rendeltünk egy-egy (remek) flódnit.
Ott a presszóban gyakorta összeakadtunk az újságíróház ijesztő hangú dokumentátorával, özvegy Sztrókay Kálmánnéval, aki szívesen elegyedett velünk egy kis kollegiális beszélgetésbe. Akkoriban növesztettem szakállt, ami feltűnést keltett és provokatívnak is hatott a borotvált férfiak elvtársias közegében. Miközben faltuk gazdagon rétegzett süteményünket, Sztrókay néni – görbe, csontos jobb mutatóujját feltartva és sipító hangjával rémisztő hatást keltve bennem – ismételten nekem szegezte a kérdést: „Mondja, Miklós, nem fél, hogy megmolyosodik vagy megférgesedik a szakálla?”
Kissé úgy élt az írói székházban a félemeleti szinten működő könyvtár és a négy (később csak három) könyvtáros, mint egy szükséges, de némileg idegen kis testület, afféle segéderő-őrs vagy egy szellemi munkaszolgálatos kiscsapat, melynek szolgáltatásait az írók nem nélkülözhették, de amelyet az apparátus mérvadó emberei alapjában inkább csak megtűrtek, és (talán) le is néztek. Mi is éreztük ezt; az igazat megvallva elkülönültünk, és inkább csak lapultunk, lehetőleg minél kevesebb gondot-bajt okozva és minél kevesebb igénnyel zavarva a magasabb emeleteken székelő könyvtárfenntartó embereit.
A fő színtér, a centrumok centruma ugyanis az épületben – az első emeleti rendezvényi terek fölött – a harmadik emeleti övezet volt. Ott helyezkedtek el a szövetségi apparátus irodahelyiségei – az elnöki, a fő-, a külügyi, szervező titkári és egyéb adminisztrációs és gazdasági ügyintézői szobák. Mindezek a hatalmas titkársági előteret övezték. Ottlétem alatt, 1961 és 1968 között alig változott a vezetői négyes felállása: Darvas József volt a szövetségi elnök, Dobozy Imre a főtitkár, Garai Gábor a külügyér, Tóth Dezső – aki ritkán járt be a házba, hisz „társadalmi munkában” látta el feladatát – az alapszervezeti párttitkár.
Minden munkahelynek megvan a maga rejtett mikroszerkezete, egyfajta benső, hierarchikus hálózati rendszere. A titkárság egy nagyszabású, sajátos, erotikus vonzóerővel megáldott, dinamikus női tengelyre volt kapcsolva. (Még bonyolultabb persze a hivatali-emberi hatalmi viszonyok titokzatos pókhálószövedéke: úgy rémlett, hogy ő meg a kávéfőző-takarító Eta asszony kérlelhetetlen uralma alatt áll…) Kétségtelen, hogy Sz. Éva, a titkárságvezető nélkül nemigen boldogulhatott a hivatalban senki – ő aztán nemigen tűrt ellentmondást. Személye, mondhatni, „oda-vissza” megkérdőjelezhetetlen volt. Hiszen a főnök elvtársak is tartottak a nyelvétől, és igyekeztek alkalmazkodni hozzá. A többi beosztottal együtt persze mi, félénk könyvtárosok is, ha dolgunk akadt a titkárságon, igyekeztünk a szépasszony kegyében járni, ha másként nem, udvarló, kurizáló, széptevő szavakkal. A szövetség tagjai, vendégei – amikor tagdíj-befizetési vagy más, teszem azt, külföldi utazások, könyvheti programok, író–olvasó találkozók, rendezvények dolgában, esetleg protekciós ügyekben jöttek ki a kiadói és szerkesztőségi helyektől kissé távol eső Szövetségbe, sőt, a külföldi íródelegációk tagjai is – ezzel az impozáns nővel találták szembe magukat. Ő fogadta hol kedélyes (bár kissé művi) mosolyával, hol hidegen, adott esetben élénken, puszilkodva, nevetgélve a látogatókat, a bejelentkezőket. Sz. Éva a titkársági személyzet – elsősorban a szinte cselédsorban tartott másodtitkárnő, Karádi Éva (Soós Zoltán költő felsége) – által felszolgált kávé mellett várakoztatta, igazította el, vezette be az embereket az elnöki, titkári szobák függönnyel borított üvegajtajai mögé. (A fontosabb, bizalmasabb látogatóknak aztán odabent konyakokat is felszolgált.) Egyszerűbb esetekben pár kedves szó kíséretében csupán beszedte a jelentkezőtől az esedékes tagsági díjat. A reprezentatív, nagy idomú nő – egy daliás katonatiszt felesége – még az ötvenes években, kultuszminisztersége idején kapcsolódott Darvashoz, és a miniszteri titkárságon egészen fiatalon mint vidéki származású DISZ-es káder kezdte el pályafutását. Az író-politikus hozta aztán magával – ’56 után – az Írószövetségbe. (Bevallom, én magam is a hivatali kacérkodáson túlmenő erotikus kapcsolatba kerültem vele. Igaz, ez már akkor történt, amikor nem voltunk kollégák; az igazság azonban az, hogy csak pár szenvedélyes csókolódzásig jutottunk. Ekkor, 1968 kora tavaszán, új munkahelyemen, a Széchényi Könyvtárban, amikor valamelyik munkatársam egyszer megpillantott bennünket kart karba öltve a Kálvin tér környékén, hamiskás mosollyal az arcán megjegyezte, milyen szép asszony a „feleségem”. Irultam-pirultam, és persze magyarázkodtam. Azt nem vallottam be, hogy a kezdeményező végül is – a szó erősebb értelmében – nem csábított el.)
A székházi hivatali élet rejtett színjátékában akadt még két fontos mellékszerep-
lő. A két sofőr, Kiss Pista bácsi és Lukácsi Jóska. Föléjük is Éva titkárnői lényének széles szárnyai borultak. A gépkocsivezetők napi beosztásáról, feladatairól is őnagysága rendelkezett. Az alaprend adva volt: Pista bá’ Darvast, Józsi – akinek a „fehér ház” garázsában, az ottani kollégákkal voltak jó kapcsolatai (azt hiszem, a hivatali kocsiját is ott parkolták, gondozták) – Dobozyt szállította. Az esteli, reggeli és a napközbeni hivatalos fuvarok közti órákban azonban a hivatali apparátus rendelkezésére álltak, postákat, ügyiratokat szállítottak, külföldi íróvendégeket fuvaroztak. E keretek között alkalmanként könyvtári ügyekben is segítettek, például amikor egy-egy antikváriumi beszerzés könyvszállítmányát kellett a Bajzába fuvarozni.
Pista bácsi igazán komoly ember volt – megfontoltsága, korpulens alkata is tekintélyt sugárzott. Reggel vagy délelőtt a Lipótmezei útra hajtott az elnök lakásához; aztán végezte a programok szerinti dolgát. Vállas termetével, tekintélyes pocakjával, kevés beszédével tiszteletet keltett ez a remek, a régi sofőrök fajtájából való karakter. Biztos kezét és szakmai hozzáértését jelezte, hogy járművének műszerfalán sok-sok százezer kilométeres balesetmentes vezetésről tanúskodó kitüntetés ékeskedett – büszke is volt rá.
A Rákosi-éra volt miniszterét, a Részeg eső íróját kis termetű, hallgatag, morózus, zárkózott embernek kell elképzelni – nagy, kissé bazedovos szemmel. Ha beült a hivatali kocsijába, a hátsó ülésen foglalt helyet, és csak pár foghegyről odavetett szót váltott a volánnál ülő beosztottjával, akinek termetes háta megbízhatóan magasodott előtte.
A szóbeszéd szerint – Pista bácsi kissé hencegő elbeszélésén alapult a történet – amikor már számos év és meglehetősen sok, együttesen megtett kocsikilométer volt mögöttük, az érzékeny szaglású író-politikus szeszszagot szippantott a kocsi légterében. Ekkor – ez ritkán esett meg – Darvas megtörte a csendet:
– Mondja, Pista, maga iszik?
Mire az akkurátus, igazmondó férfi, hátra se fordulva, csak a belső visszapillantó tükörbe nézve, imigyen válaszolt:
– Igen. Mértékkel, Darvas elvtárs.
– És mégis, mennyit, Pista?
– Reggel három-négy fél rumot. Napközben aztán pár korsó sört rátöltök. Én, tudja, Darvas elvtárs, takarékos ember vagyok, és nincs pénzem, hogy újra meg újra berúgjak.
A csattanó, az „újra meg újra” fordulat azt sejteti, hogy Pista bácsi elég sokat tapasztalt mások – az elvtársak – életviteléről.
Az Írószövetség az akkori rendelkezések értelmében két példány, úgynevezett „igazgatási köteles példányban” részesült minden irodalmi és humán kiadó kötetéből. Ezekből az egyik példány a könyvtárba került, a másikkal az elnök rendelkezett. Pista bácsi egyszer – a másik sofőr távollétében – segített nekünk egy antikváriumi vásárlás csomagjainak szállításában. Útközben szóba hozta, mi a sorsa a „másik” köteles példánynak. Darvas időnként utasítja, hogy hűvösvölgyi otthona padlásteréből az ott felgyülemlett és nyilván számára érdektelen könyvhalmokat szállítsa el, és értékesítse valamelyik antikváriumban. Beszámolója inkább a feladat fáradságáról szólt, és arra nem tért ki, hogy a takarékos természetű író-politikus az így befolyt összegből juttatott-e valamennyit a szállítási, értékesítési munkát végző gépkocsivezetőjének.
Józsi kiismerhetetlenebb volt, és ebben a tekintetben igencsak hasonlított főnökéhez, Dobozyhoz. Ravasz, szemüveges, okos, jó humorú emberként inkább csak sejteni engedte, hogy mi mindenről tud. A beszerzési szállítások alkalmával többnyire ő jött velünk. Ilyenkor, ha nem a köznapok banalitásairól, az időjárásról diskuráltunk vele, néhány huncut hivatali pletykára célzott sejtető, mókás, ravasz mimikával – ennél nemigen ment tovább. Inkább rólunk, Deák Dini magánéleti kapcsolatairól meg az olvasóinkról kérdezett, barátságos tónusú érdeklődése azonban inkább egy pletykaéhes, humoros ember vicces szimatolásának, mint egy belügyes fülelésének hatott. Lényének rejtélyessége, finom provokációi árulkodtak csupán egyfajta igazi beavatottságról. Ami valahogy természetes is volt, hiszen sokféle kulturális hivatalban fordult meg, továbbá a kocsi intim légterében – s hozzá még a minisztériumi és központi pártgarázsban a haverok, kollégák között – sok mindenről értesült, és jó észjárású emberként sokféle szóbeszédet jegyzett meg. Vagyis nem volt akárki. Dobozy Imrével amolyan haverkodós főnök-beosztotti viszonya volt, ezért is bennfentesnek hatott. A főtitkár, ha kettesben utaztak – elnökével ellentétben – a sofőr melletti ülésen helyezkedett el.
Summa summarum: a gépkocsivezetők – meglehet, a mi, alsóbb szintű, könyvtári látószögünk felnagyította ezt – rejtélyes kisfőnököknek hatottak. Ez a titkárságvezető elvtársnőre – akitől az autóvezetők is finom szálakon függtek – nem érvényes; róla,
a maga nemében és státusában, elképzelhetetlen volt bármi eminenciális szürkeség: az ő státusával járó láthatatlan „ruházatot” igazi bíborral kellett volna szegélyesen betarkázni.
Nagyot fordítva a hasonlaton: ő volt a Madám. Tudta, hogy Dobozy Imrével amolyan puszipajtásos, ivócimborás tónus dukál, Darvassal viszont komoly volt, mindig elvtársnak szólította, a vonzó, alázatos, szobalány-titkárnő személyzet szerepét alakította. A szövetség, a választmány tagjaival pedig úgy bánt, ahogy státusuk szerint gondolta.
A voltaképpeni hivatalvezető azonban K. Tiborné volt, a szervező titkár, aki a kerületi pártbizottságról került erre a posztra. Az ő feladata volt, hogy ennek a kéttucatnyi alkalmazottból álló, szürke köznapi apparátusnak a hivatali életét működtesse. Szemüvege mögül komoly, okos, nyugodt személy nézett az emberre, rám inkább egy özvegyasszony avagy egy apácaformán puritán, fegyelmezett személy benyomását tette – mindig korrekt volt és kissé színtelen, talán ezért se hagyott bennem mélyebb nyomot. Lényegét tekintve ő volt a szövetség igazi szürke eminenciása, aki egyenletesen és halkan végezte a dolgát.
Garai Gábor, a külügyi titkár viszont – aki akkor járt irodalmi-politikai pályája csúcsain – zaklatott, különös lényével roppant szembeszökő és a közegtől voltaképpen elütő valaki volt. Indián felmenőjétől örökölt barnás arcvonásai sokszor vibráltak – idegessége gyakran tükröződött a tekintetében, a tikkjeiben. Önéletrajzi verseiből, köteteinek fülszövegeiből is tudni lehetett zaklatott gyerekkoráról és ifjúságáról – Marconnay Tibor, az apja, korán elhagyta, az édesanyja egyedül nevelte fel –, az „újholdasokkal” egykor fenntartott pályakezdő kapcsolatairól, a Rákosi-érában elszenvedettekről, munkaszolgálatos katonai éveinek megpróbáltatásairól, érzelmi hányattatásairól. A hiúság, sikervágy démona és valamilyen eltorzult lelkiismeret-furdalás talán egyszerre munkálkodott benne – de nem volt rossz ember. Amikor például fiatal, gyermekes házasemberként – mint XI. kerületi Kossuth-díjas tanácstagtól, pártnotabilitástól – protekciót kértem tőle reménytelennek látszó lakáskérvényem ügyében, tárgyalt a kerületi tanács illetékeseivel, ami azt eredményezte, hogy egy pesterzsébeti lakótelepen szövetkezeti lakáshoz jutottam… Se akkor, se azóta nem olvastam elég Garai-verset, hogy költészetét a maga egészében megítéljem, műfordításait inkább ismertem. Úgy sejtem, hogy nagy sikerű pártszolgálatos, majd tragikusra fordult művészi és életpályája magvában van olyan érték, amit a feledés, a mai irodalmi közfelfogás mögül érdemes lenne kibányászni. A finomabb szonettek írójának voltaképpen Váci Mihály volt akkoriban az igazi riválisa, de a „tűztáncosok” – azt hiszem – inkább őt respektálták…
Gábor furcsa színfolt volt ebben a képben mint külügyi titkár (rangban valahogy a harmadik-negyedik ember). Végül is magános emberként jött-ment, intézkedett a hivatalban; az apparátus hangadó személyei persze haverkodásra nem alkalmas lényét le is nézték, és a háta mögött gúnyosan kezelték.
Tóth Dezsőről, az írószövetségi párttitkárról (a fontos ideológusról, a későbbi miniszterhelyettesről) nem sok érdemit bírok mondani. Kevés emlékem van az egykori jezsuita novíciusról, egy nem megvetendő Vörösmarty-monográfia későbbi szerzőjéről. Nem volt ostoba ember, és magánemberként voltaképpen „charmeur” is tudott lenni. Kollégámmal, Deák Dénessel például tőle, a szövetség párttitkárától kaptuk kölcsön Sinkó Ervin könyvének, az Egy regény regényé-nek az újvidéki Fórum kiadásában megjelent, idehaza unikális, kétkötetes példányát. Kérésünkre aktatáskája mélyéről előásta és átadta a tiltott olvasmányt – egy hosszabb hétvégére, váltófutásszerű, gyors elolvasásra. És ott lapul emlékeim tárházában valamelyik november 7-i, munkahelyi jutalomosztó „ünnepség” képe is Darvas szobájában (midőn maga az elnök is jelen volt). Úgy adódott, hogy érkezésemkor csak a Tóth Dezső melletti karosszékbe telepedhettem le. A pénzes borítékok kiosztása után elkezdődött a masszív konyakozás. Estébe hajlott már a délután, amikor a szomszédom, Tóth Dezső, ez a nagydarab ember, a vállamra hajtotta fejét, és részegségében azt dünnyögte: „Miklós, én egy szemét alak vagyok.” Zavarban voltam; biztatni kezdtem: menj, Dezső, haza, és pihenj le…
Arról is szólni érdemes, hogy az Írók Szövetségének ez a székhelye milyen szerepet töltött be a korabeli irodalmi világban. Egyfelől kétségtelen, hogy a tagok többsége voltaképpen nem szeretett az Írószövetségbe járni, inkább egyfajta feladatnak tekintette, ha el kellett a Bajzába mennie. Ennek számos oka volt. A leginkább valami féltudatosnak vagy tudatalattinak nevezhetővel kezdem: 1956-tal. Azon az őszön fénylő és fontos hely volt a szövetségi székház – az akkori gyűlések, viták, proklamációk színtere. A forradalmi napokban játszott szerepe – történelem. De még a későbbi, az 1956–
57-es téli hónapokban is a szellemi ellenállás és a külföldi írószervezetektől érkező segélyek elosztásának helyeként funkcionált. (Aztán Kádárék hivatalosan is felfüggesztették a működését.) Miután eljött a represszió, a megtorlás ideje, és a visszavett tagok 1957–58-ban elkövették a maguk kisebb-nagyobb árulásait, majd a kompromisszumkötés kényszere is elvégezte a maga munkáját, az írótársadalom jó időre lekushadt. Talán épp ezért kellemetlen, emlékeztető helynek hathatott a Darvas/Dobozy-féle székházi világ. Ugyanakkor rá is voltak az írók szorulva; a tagság státust jelentett, bizonyos privilégiumokat, szociális érdekképviseletet és támogatást, esetenként külföldi utakat, és az első emeleti klubban folyó rendezvények – szakosztályi viták, irodalmi estek, neves külföldi költőkkel, írókkal történő találkozások – mégiscsak bírtak némi vonzerővel.
Peremstátusához az is hozzájárult, hogy a körutak táján vagy a Belvárosban működő kiadók és szerkesztőségek topográfiai körletén is kívül esett ez a székház-villa – villamosok, földalattik, trolik cikcakkjában lehetett csak megközelíteni; a korosabb, finy-
nyásabb költők, írók, kritikusok, irodalomtörténészek – ha csak rá nem szorultak, például a könyvtárra – „csak úgy” nem szívesen szánták rá magukat egy-egy Bajza utcai vizitre. Meg aztán az intézmény kopott kis büféje is elég vacak volt, és ritkán tartott nyitva.
Külön, titkos „kasztot” azok a törzsolvasók képeztek, akik meglehetős rendszerességgel jártak a székház félemeletére a százezernél több kötetes, szabadpolcos könyvtárba. Ezt az emlékezést voltaképpen azért készítem, hogy róluk, bennem élő szellemalakjukról apró képeket festhessek. Mielőtt azonban ebbe fognék, írószövetségi pályafutásom rendkívüli kitérőjéről kell szót ejteni…

Kitérő – a nemzetközi költőtalálkozó (1966)
Az ügy számomra avval kezdődött, hogy valamikor 1965-ben, egy az épület állagát felmérő műszaki szemle azt vetette fel: a félemeleti szinten lévő, polcaival szinte a meny-
nyezetig magasodó állványokon a hatalmas súlyú könyvtári állomány nem terheli-e túl (a bizonyára nem ilyen célokra tervezett) födémet? Statikust hívattak és kértek fel inspiciálásra, aki számításokon alapuló szakvéleményében valóban veszélyes túlterhelést állapított meg, egy esetleges padlószinti beszakadás katasztrofális esélyével fenyegetve. (Anélkül, hogy kétségbe vonnám a mérnök hozzáértését és tárgyilagosságát: ez volt a legbiztosabb tipp; ha netán baj történt volna – ő kerül rács mögé…)
Még csak ez kellett! – főhetett a minisztériumi és szövetségi pénzügyi emberek feje. Mai kifejezésekkel: stratégiai és logisztikai tervek születtek. A könyvtárat bezárták, a munkálatok idejére két könyvtárost átvett a Széchényi Könyvtár, engem pedig kijelöltek a könyvtári állomány becsomagolásának és ideiglenes elraktározásának (el- és visszaszállításának) felelősévé. Mi tagadás, szerettem és tudtam szervezni; huszonéves fejjel érdekes kihívásnak fogtam ezt fel. Az OSZK raktárosaiból és különmunkára éhes fiataljaiból csomagolóbrigádokat szerveztem, akik a könyvtár állományát célzatos, a MÉH-től vásárolt faládákba, illetőleg zsineggel átkötött egységekbe csomagolták, olyan jelzetekkel, amelyek a visszaköltözés után a raktári rend nagyobb felfordulást nem okozó helyreállítását is lehetővé tették. Hónapokon át tartott ez a „hadművelet”, hiszen a csomagolók – beosztásuktól függően – naponta csak néhány (délutáni) munkaórát tudtak vállalni. Amikor végeztek a sok ezer kötet összecsomagolásával, a FŐSPED hórukkemberei, hatalmas bútorszállító kocsikkal számos fordulót téve, a sok ládát és könyves csomagot több napon át fuvarozták ki a vásárváros egyik üres pavilonjába, hogy ott várják meg a födémcsere következő évi befejezését és a visszaszállítást.
Ott voltam tehát facéran; könyvtáros: könyvtár, könyvek és olvasók nélkül. Csakhogy „az élet” persze párhuzamos akciók sorozata; az én szállítási szervezőmunkámmal egy időben a magasabb kulturális berkekben egy másik, nagyobb szabású stratégia és logisztika körvonalai kezdtek kibontakozni.
Somlyó György, akivel jóban voltunk: a könyvtár gyakori látogatói közé tartozott, és aki, úgy rémlik, akkoriban a műfordítói szakosztály vezetője volt, a Corvinánál megjelenő Arión című antológiákkal pedig a magyar költészetet francia, angol, német és egyéb nyelvű műfordításokban prezentálta – a kiadó Európa-szerte igyekezett ezt a sorozatot terjeszteni –, és kiterjedt személyes kapcsolatokkal rendelkezett, egy nagyszabású európai költőtalálkozó tervével állt elő. (A minta a belga Knokke-la-Zoot-i nemzetközi költőtalálkozó volt, ahová magyar poétákat is meg szoktak volt hívni, s akkoriban kezdődtek a makedóniai Strugában, az Ohridi-tó partján is a nemzetközi költészeti fesztiválok.)
Aczéléknak megtetszett a terv; közeledett a forradalom 10. évfordulója, s az országos politikai konszolidációnak kapóra jött: a nemrég még véráztatta magyar földön a kontinens alanyi költői fogjanak kezet (a másikkal meg majd a delfinje hátán egekbe szálló Ariónba fognak kapaszkodni…). Ennyire azért persze nem volt az ügy végiggondolva, de a sikeres rendezvény összbenyomása végül is ilyenre sikeredett. Nem célom ezen a költői „szimpózionon” ironizálni: mindenki a legjobbat akarta, tette, és az sem mellékes, hogy a magyar költészet akkori jelesei internacionális pódiumot kaptak, értékes kapcsolatokra lelhettek a költőtalálkozó során – és ezt jócskán meg is érdemelték. A francia, szerb, szovjet, holland, angol, német, lengyel, finn, svéd és egyéb vendégek (magyarra fordított verseik a találkozót követően megjelentetett Gyémánttengely [1967] című antológiában olvashatók; a kötet életrajzi jegyzeteit e sorok írója készítette), tehát a külföldről érkezett költők viszont egy barátságosnak tűnő ország vendégszeretetét élvezhették. A konferencia az egyik szakszervezeti székház nagytermében zajlott; a szinkrontolmácsolásban is közvetített felszólalások élén a vitaindítót Illyés Gyula és Juhász Ferenc mondta. Pár évvel később rendeztek egy második budapesti költőtalálkozót, de azon már nem vettem részt.
E program előkészítése kezdődött a Bajzában. Kapóra jöttem: a facér, feladatok nélküli könyvtáros fiatalembert a „stábhoz” csatolták, Lengyel Péterrel kettesben „adjutánsok” lettünk a szervezés fő felelőse, Somlyó György mellett. Kora ősztől az ELTE frissen diplomázott nyelvszakosai közül tolmácsokat toboroztunk és vettünk fel, majd az érkező vendégek fogadásának megszervezése és a programok – néha lóti-futi – koordinálása volt a fő dolgunk.
Az ilyen eseményeknek megvan a maguk dramaturgiája – eljön az a fázis, amikor az ügyek forrpontra jutnak. Telefaxüzenetek jöttek gépjáratok, vendégek érkezéséről, késésekről, levelek esetleges egyéni igényekről, üzenetek szálltak a szállodai egyeztetésekről, a vidéki – balatoni – úti program részleteiről. A legnagyobb delegáció – Somlyó kapcsolataiból eredően is – a francia volt: Guillevic, Rousselot és mások; pár híres orosz költő mellett a tagköztársaságokból is jöttek költővendégek. Az egyik legimpozánsabb, neves résztvevő a svéd Arthur Lundkvist (a Nobel-bizottság titkára) volt – az impozáns megjelenésű poétával sok lapinterjú is készült. A legnépszerűbb vendég Danilo Kiš volt – cingár, eleven szellemű, feltűnő egyénisége, lobogó temperamentuma, gótikus figurája szinte mindenkit azonnal megnyert. A legtöbb gondot a két finn poéta okozta; már a repülőtéren is alig lehetett őket „kihalászni” a zárt vámterületről – még a repülőgép fedélzetén belemerültek az italozás örömeibe.
Felejthetetlen emlékem a rendezvény zárófogadása, amelyet a Hungária kávéház „mélyvizében” rendeztek meg. A vendéglátók és a vendégek reprezentánsai egyaránt ünnepélyes beszédeket tartottak – a háttérben ott állt Aczél György is, és elégedett mosollyal szopogatta a szipkáját. Amikor e protokolláris résznek vége szakadt, a költőnép végre rávethette magát a dúsan megrakott svédasztal enni- és innivalóira, és szinte perceken belül letarolt mindent. Nekünk, segéderőknek csak pár szem pogácsa jutott.

A könyvtár belső élete – a „törzsolvasók”
Sajátos, semmiféle más magyar könyvtárhoz nem hasonlítható intézmény volt az, ami az Írószövetségben működött. Formálisan csak a szövetség és az Irodalmi Alap tagjai lehettek az olvasói, de gazdag állományát esetenként az irodalmi kiadók és szerkesztőségek munkatársainak is rendelkezésére bocsátotta. Pár száz beiratkozott olvasója volt, és csak nagyon botrányos késések esetén kaptak a kölcsönzők postai felszólítást. A használat és a kölcsönzés liberális volt, a magas polcokon lévő könyvek közül ki-ki kedvére válogathatott, és igazában az elvitt kötetek száma se volt korlátozva.
Amikor én 1961-ben oda kerültem, Boldog Balázs – aki még a 40-es évek végén került egy időre a szövetség apparátusába, és a Bajzában maradt mint újságíró-műfordító – vezette a könyvtárat, ám hamarosan Deák Dénes, nagy műveltségű, érzékeny szellemű kollégánk vette át a „főnökséget”. Ő mint jeles műgyűjtő és mecénás lett nevezetes; értékes képei a székesfehérvári múzeum különgyűjteményeként váltak közkinccsé, a nevéről elnevezett alapítvány díjakat, ösztöndíjakat ad.* Dénes roppant érdekes, különleges személy volt. Az évek során sokat voltunk együtt, és – noha alapvetően életszerető, életélvező alkat volt – sok tragikus, drámai mozzanatot beszélt el nekem az életéből. Egyszer például elmondta, hogy – miközben igen gazdag, de „vivőr” életmódjáról ismert édesapja a vészkorszak legkritikusabb hónapjaiban bujkált valahol – ők, a bátyjával és rajongva szeretett édesanyjával együtt hamis papírokkal József körúti házuk óvóhelyén bujkáltak. Egy decemberi nyilas razzia során a szép fiatalasszonyt „kiemelték”, és a vérgőzös legények a Dunába ölték.
Mire a harcoknak vége lett, a két elárvult kamasz egyedül maradt a vagyontárgyakban is bővelkedő romos polgári lakásban. Árvaságukban, kamaszos, gyászos féktelenségükben eszeveszetten elkezdték prédálni, amit csak lehetett a polgári értékek közül; szórták ki az ablakon a pénzt, az értékeket; elszívták az értékes szivarokat; hetekig felügyelet nélkül és kissé ittasan őrjöngtek a romos, ostrom utáni körutakon.
Deák Dénes sűrűn járt Füst Milánékhoz (közel is lakott hozzájuk), ahol elsősorban persze az aggastyán íróval beszélgetett, de Erzsike néni, Milán felesége időnként finom ételekkel is megkínálta.
Kollégám akkoriban kezdett képeket, grafikákat gyűjteni – jó ízléséhez ösztönös üzleti érzék is társult. Sokszor hallgattuk panaszos szavait: fizetéséből, alkalmi bevételeiből idős, gondozásra szoruló apját és pszichikailag tönkrement, kallódó életet élő bátyját is rendszeresen segítenie kell.
Dini mellett, amikor 1961-ben odakerültem, már egy ideje ott dolgozott Palágyi Erzsébet (Ágh István évfolyamtársa volt az ELTE könyvtáros szakán). Erzsike a könyvtár Solvejgjének – vagy még inkább a Mária melletti Mártának – a szerepét töltötte be; ő végezte a csöndes, alaposságot kívánó „kulimunkákat”, a leltározást, állományba vételt, könyvtári feldolgozást, katalogizálást, a szép számú kurrens lap gondozását, miközben az olvasók szeszélyesen hullámzó igényeinek kiszolgálásában is derekasan részt vett. Akadtak – nem is kevesen –, akik csak őbenne bíztak, az ő kalauzolásával bolyongtak a magas polcok között, olvasnivalókat keresve, tallózva a sűrűn rakott polcsorokon.
A könyvtári gyűjtemény alapjai a háború után államosított (javarészt) magán- és kaszinói könyvtárakból kerültek a Bajzába, és a XX. századi magyar és világirodalom terén különösen bő és változatos volt a kínálat. A fordulat éve körüli időkből sok kötetben ott maradt a nem tollforgatóra valló ceruzás cenzori bejegyzés a kötés verzóján: „klerikális”, „kispolgári”, „reakciós”, „szovjetellenes” stb. Ezek a kötetek a zúzdától úgy menekültek meg, hogy a Bajza utcába kerültek. Az újdonságokból történő könyvgyarapítás sem okozott különösebb gondot: a könyvtár az irodalmi és humán kiadóktól – mint említettem – ún. igazgatási köteles példányt kapott, és régebbi hiányait (filozófia, történettudomány, művészetek) az írói érdeklődéshez igazodva, antikváriumokból is gyarapítani tudta.
Lényegét tekintve privilegizált írói klubkönyvtár volt ez az intézmény, sok olvasónk inkább csak beszélgetni, barátaival találkozni tért be. Olvasóterem szolgálta azokat, akik helyben elmélyültebben akartak dolgozni, vagy friss folyóiratokat olvasgattak. Ha egy korosabb olvasó nem kívánt a létrákról a magasabb polcokon keresgélni, óhajait a könyvtárosok lehetőleg fürgén és készséggel teljesítették; túlzó könyvtári pedantéria nem keserítette az olvasókat.
Mielőtt apró arcéleket felskiccelő vázlatsorozatomba belefognék, megvallom: a Bajza utcai könyvtárban töltött – sok tekintetben sanyarú – évek alatt szellemi értelemben igen sokat tanultam. A nálam idősebb, az irodalom dolgaiba beavatott (és sokféleképpen jártas), művelt olvasóktól ezernyi fontos, érdekes dolgot hallhattam, ismerhettem meg – irodalmi horizontom ezekben az időkben jócskán kitágult. Szerettem hát az olvasószolgálat munkáját, a könyvtári „klubélet” beszélgetésekkel átindázott világát, légkörét. Felért ez egy második, kissé szeszélyes jellegű egyetemi irodalmi stúdiummal. Hogy ezek az „ismeretek”, „szakmai dolgok” valójában mit jelentettek, és a laza, alkalmi beszélgetések, anekdotázó elbeszélések formájában miként érvényesültek, azt aligha lehet megfogalmazni. Ettől a „stúdium” még érdekesebb, színesebb lehetett – egy fiatalember hallgathatta a „mesterek” történeteit, véleményeit, eszmefuttatásait… És persze a rivalizálások, egymást érintő „fúrások” szeszélyes és esendő miegymását. A céltudatos kölcsönzési céllal érkezőkkel meg a tétova, keresgélő vagy csak úgy a könyvtárban letelepedő látogatókkal sok-sok irányba kalandoztak el a beszélgetések. Ezeknek együttes tartalmát nem is igyekszem összegereblyézni – rövid olvasói portrévázlatokat igyekszem felvillantani: felidézni egypár író- és költőegyéniség személyes fantomképét.

*

Ha azt mondom: három könyvtáros dolgozott a könyvtárban, nem a teljes igazat mondom. Volt egy negyedik (titkos) kollégánk is: Vajda Endre.* Ő majd’ egész napját a könyvtárban töltötte – többnyire behúzódva az olvasóterembe, műfordításain dolgozva vagy olvasva. Sok nyelvet tudó, a koponyájában hatalmas ismeretanyagot tároló, igen jó kritikus és esszéista volt Bandi – a Baumgarten-könyvtár utolsó könyvtárosa, aki akkoriban már igen ritkán publikált tanulmányokat. Irodalmi munkákból tengődött; szerény, csendes, alapvetően visszahúzódó személyiségétől idegen volt minden feltűnés. Tájékoztatási problémákban sokszor építettünk az ismereteire. Egy titkos – állományba hivatalosan persze nem vett – érdekes kötettel ő is gyarapította a könyvtárat: ott lapult a kezünk ügyében Határ Győző még a 40-es, 50-es években itthon írt, gépiratos verseinek hatalmas, bekötött példánya (emigrálása előtt Vajdára bízta a szerző). Ő hívta fel a figyelmünket a Heliáné-ra és a XX. századi francia és angol irodalom olyan műveire, amelyeket akkoriban nem preferáltak, de amelyek egyike-másika régebbi kiadásokban megvolt a könyvtárban (emlékszem például Joyce Ulysses-ének Gáspár Endre-féle fordítására). Vajda Endre baráti kapcsolatban állt a Nyugat harmadik nemzedékének több jelesével, egyebek között Weöressel. Sajátos, hogy kritikai vénáját egyszer éreztem igazán megdobbanni: akkor, amikor „Sanyika” Mallarmé-fordításainak kötete megjelent (1964). Kíméletlenül vesézte ki az átültetések „félrefordításait”, hanyagságait, gyengeségeit…Telefonon vagy egy látogatás során aztán el is mondta költőbarátjának ezeket a rettenetes „bűnöket”.
Azt hiszem, ő beszélte rá Hamvas Bélát, hogy legyen olvasója a Bajzában székelő könyvtárnak. „Béla bácsi” – tán nemrégen hagyta el Tiszapalkonyát – kék munkászubbonyt hordott, és egy alkalmatos bádogdózniban tárolt dohányból sodorta a cigarettáit. Szentendrei telkének örömeiről, a szőlőültetés és fatelepítés földásási munkái során előkerülő régi szőlőtövek (objets trouvées!) szépségeiről hallgattuk Hamvas keresetlen szavait (miközben – egyebek közt – egy, akkor számomra még teljesen ismeretlen, Cioran nevű filozófus francia nyelvű köteteit kölcsönözte ki).
Hamvas és Vajda Bandi között a legszárnyalóbb diskurzusok azonban akkor röppentek fel, amikor az asztrológia „akadémiai szintű” problémáit kezdték megvitatni. Mi, a szkeptikus hallgatóság, eleinte mosolyogva hallgattuk például annak a részletező taglalását és a komoly konzekvenciák latolgatását, hogy mi van akkor, ha egy adott horoszkópban a Jupiter vagy a Vénusz a „Harmadik Házban” tartózkodik. Idővel azonban elillantak arcunkról a távolságtartó, racionális szkeptikusság jelei. Ezen a szinten – beláttuk – a szellemi, poétikai légtornászmutatványok egyik sajátos kifejezési módja volt az ősi „tudomány” – mely megannyi mitologikus, lélektani, kultúrtörténeti vonzattal szövődhet össze. Néha persze irodalomról is beszélgettek, Babitsról, Némethről, Weöresről, Határról, Szentkuthyról. Könyvtári látogatásai alatt „Béla bácsi” megsodort és végigszívott pár cigarettát, majd a kivett könyveket kopottas aktatáskájába pakolva és micisapkáját fejére téve – barátságos mosollyal az arcán – csendben elbúcsúzott.
Jártak hozzánk különleges, ódon figurák – nem is igazán olvasni, inkább melegedni, egy-egy csésze kávé mellett beszélgetni tértek be. Szekula Jenő bácsi túl volt a nyolcvanon; a pici, sűrűn bozontos szemöldökű emberkére, különösen koszlott, pecsétes öreg ruházatára ráfért volna a női gondoskodás. A XX. század elején szép számmal jelentek meg Szekula-regények – ezeket többnyire a kor napilapjai előbb folytatásokban hozták. Néha próbáltunk belőle a század eleji redakciókkal, a New York kávéházzal kapcsolatos történeteket kicsalogatni; ritkán volt sikerünk ezzel, többnyire csak hallgatott és mosolygott ez az akkor már erősen nagyothalló öreg manócska. Arra azért emlékszem, hogy az Ady körüli asztaltársaságot „forrófejű, modernista fiatalokként” aposztrofálta – a New Yorkban „ott ültek és vitatkoztak azok lent, mi meg csak lenéztünk rájuk”. Az egyik legbájosabb története arról szólt, hogy a felesége (barátnője?) ismételten bezárta a lakásukba, és addig tartotta zár alatt, míg Jenő a következő regényfolytatást a napilapnak meg nem írta…
Imecs Béla, aki időnként ugyancsak felbukkant, nemcsak fiatalabb volt Szekulánál, de az ellentéte is. Érdekes, fanyar, játékos versekkel jelentkezett a Nyugat harmadik nemzedékével (Osvát fedezte fel, és a Babits szerkesztette költői antológiában is szerepelt). Egykori költeményeit, ha megkértük rá, szívesen recitálta falzettós hangján. Finom félcipője mindig tükörfényesre volt suvickolva, és kopottas, de igen rendezett volt az öltözete. Imecsnek sajátos – hogy úgy mondjam – „sétafilozófiája” volt; arról beszélt például többször is, hogy ő, ha a természetben jár-kel, és egy finom, formás fűcsomóra lel, a földre telepszik, és fejét az eleven párnára hajtva jót pihenget. Ennél jobb nincs – állította. Akkoriban már nem írt verseket, de – visszatekintve – ilyen alkalmakkor igazi „zöld” akcionista poézist művelt ez a finom, már a hetvenes éveiben járó, érdekes ember.
Szinte meseszerű személyiségként jelent meg akkoriban olvasóként „Charly”, azaz Tamkó Sirató Károly, a már több mint hatvanéves kis eredeti ember. Ősz haja rövid sörtére volt nyírva; még a leghidegebb, havas téli napokon is saruban járt, lábára csak egy zoknit húzva. Alapvetően abból élt, hogy jóga- és meditációs tanfolyamokat tartott ez az egykor avantgárd viharokat ébresztő költő-filozófus (Papírember című kötetét 1928-ban a Nyugat adta ki; abban az időben szenzualista, dimenzionista kiáltványokkal hívta fel magára a figyelmet, majd több évig Párizsban élt). Tamkó ezekben az években (talán Kormos biztatására) kezdett a Mórának gyermekverseket írni (Tengerecki Pál-ján több gyermekgeneráció nőtt fel). Elsősorban ez ügyben kereste fel ismételten az írói könyvtárat; van például egy, a magyar helynevek rímes értelmezésére épülő remek verse, amelyhez – anyaggyűjtésként – a hivatalos, országos helységnévtárat tanulmányozta az olvasóteremben…
Lengyel József sem volt akármilyen ember. A kommunista párt alapító tagjai között szerepelt, és Kassák lapjaiban kezdte írói, költői pályáját. Valami egészen különleges erő sugárzott ebből az öreg, görcsös fára emlékeztető személyből. A Gulág-táborokban, majd kényszerlakhelyeken töltött több évtized után is megőrizte ifjúsága hitét, miközben a Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics-ával összevethető életrajzi kisregényét nyugati kiadók jelentették meg. Mindig forrt benne az indulat, a düh; elvileg ostorozta a pragmatista Kádár-rendszert, és nem egyszer „beolvasott” elvtársainak, igen magas állásokban működő funkcionáriusoknak.
Mindig el voltunk ragadtatva, ha nagy ritkán Kálnoky László felkereste a könyvtárat. Leroskadt egy székre, lefejtette utcai öltözékét, és gyöngyöző homlokát törölgetve rászánta az időt, hogy elbeszélgessen a könyvtárosokkal (Vajda Endrét is beleértve; jól tudta ő, mikor érdemes kibújnia olvasótermi odújából a kölcsönzői térbe). Kálnoky panaszos, élete megindító bajait taglaló, egzisztenciális és betegségtörténeteinek egészen sajátos humora, groteszk bája volt – és ez szinte visszaadhatatlan. A precíz objektivitás és minuciózus részletezettség jellemezte előadásmódját. Egyszer, amikor épp egy időre szabadságolták egy budai tüdőszanatóriumból, azt panaszolta, hogy milyen nehéz a sora ott a kórházban: ágyhoz kötve készíti műfordításait, és – mivel más módja nincs – az Eckhardt-féle kétkötetes nagy francia szótárat a mellkasára kénytelen helyezni munka közben. És hogy tetemes súlya persze szörnyű módon nehezedik a mellbordáira… Miközben mesélt, valaki sietve teljesítette kölcsönzési kérését – és marasztaltuk, kávéval kínáltuk: nyújtottuk a perceket, melyeket körünkben időz ez a kevés ősz hajjal fedett koponya, a csodás költő-műfordító.
Mint írtam már, Mándy Iván nem csak barátunkként járt be a könyvtárba, gyakran asztaltársunk is volt az újságírói étteremben. A könyvtárban aktuális kulturális, irodalmi, félig-meddig politikai dolgokról fecsegtünk vele – időközben ő átlapozott pár irodalmi folyóiratot. Ám közben-közben gyerekkoráról, apjáról, egykori mozisztárokról, Teleki téri figurákról is mesélt – szinte kész, csak leírni való novellákként hatottak történetei (talán később, a Lukács-féle „Különlegességi cukrászda” csöndes asztalánál kerültek papírra). Sose panaszkodott; a világgal, a korabeli viszonyokkal kapcsolatos rejtett jajait, bajait a lírai humor és önirónia okos szellemével adta elő – ennek előadásmódjában rejlett benne a véleménye és kommentárja. Banalitás, de leírom: Iván nagyon szeretetre méltó, megejtően rokonszenves, nagyszerű ember volt.
Rákos Sándor nem messze, valahol a Lövölde tér környékén lakott, és többnyire akkor jött, amikor Mándy. (Talán itt randevúztak.) Sokszor már az ablakból láttuk, amint a Bajza-sarok felé lépdel lassan, felhajtott kabátgallérral, sállal a nyakában, a fasorban. Sándort zaklatott és lázadozó személyiségként ismertem meg; az összes sérelmének, (vélt) mellőzöttségének panaszáradata (hatalmas műfordítói munkáit is beleértve) szinte vulkanikus erupciókban tört előle belőle. Mándy és Rákos könyvtári beszélgetéseinek tartalmára már nem emlékszem; arra azonban igen, hogy a költő zord reflexióival Iván – a maga nyugalmával – természetesen tökéletesen egyetértett, jelezte, hogy egy húron pendül vele, ami nyugtatóan hatott a poétára. Rákos Sándorral való baráti nexusunkat az is átszínezte, hogy felesége, Szentpál Mónika, a szavalóművésznő – elegáns, szép asszony – szintén gyakorta jött kölcsönzési célokkal. Ő nem időzött sokat, állva várta meg, míg kiszolgáljuk. Tapasztalt, finom ízlésű művészként volt valami anyáskodó vagy inkább tantés a velünk való viszonyában. Engem például, amikor 1965 nyarán szakállt eresztettem, kedvesen kioktatott: „Ez így, Miklós, csak egy bozót, egy dzsungel – tessék megnyírni, megformálni” – mondta, és én megfogadtam a tanácsát.
Úgy rémlik, hogy Toldalaghy Pál magányos, különös költőfigurája csupán baráti társalkodás végett jött el időnként hozzánk. Deák Dénes kulturált egyéniségének, Palágyi Erzsike fanyar tónusú észrevételeinek, megjegyzéseinek, gondoskodásának körében érezhetően kellemes helyre talált. Pál akkoriban már keveset és ritkán írt új verseket, amelyek igen ritkán, figyelemre alig méltatott kötetben jelentek meg összegyűjtve. Pilinszkyvel párban (egykor közvetlen baráti viszonyban), szinte ikercsillagként tűnt fel a háború alatti és utáni évek katolikus orgánumaiban, illetőleg, ha nem tévedek, az Ezüstkor és a Vigilia jelesei közt. (Meg vagyok győződve: finomművű költészete megérdemelné, hogy az utókor ismét felfedezze.) Egy nagy óbudai bérházban élt, és előbb beteg édesanyját ápolta, aztán, mikor a mama meghalt, csak a saját – a mellőzöttségből eredő lelki és a csak önmagára figyelő ember jellegzetes attitűdjéből adódóan talán eltúlzott fizikai – bajaival élt összezárva. Elhatalmasodott a „Pilinszky-komplexuma”, miután barátja csillaga a Harmadnapon megjelenése után már – a nyilvánosság elől eléggé rejtve – emelkedőben volt; valahogy azt tartotta, hogy „Jancsi áruló lett” közös fiatalságuk poétikai eszményeihez… hogy a „siker miatt elrontotta” a poézisét… (Álláspontja persze már akkor is abszurdnak hatott: a 60-as években igen ritkán jelent meg egy-egy rövid Pilinszky-vers – az időszak Váci és Garai költői sikereinek delelője volt inkább.) Bárhogy volt is, mi, könyvtárosok szerettük Toldalaghyt, ezt a pirospozsgás arcú, magas termetű, választékos ízléssel öltözködő költőt, akinek még a sajátos panaszáriáiban is egy eredeti, magas kultúrájú ember finomsága és igazi költői érzékenység nyilatkozott meg.
A sértettség, a kifejlett narcisztikusság és hipochondria igazán Végh Györgyben testesült meg – elbűvölően és roppant színesen. Nyári napokon is körbetekert, színes selyem nyaksálakat hordott – a fertőzésekre állítólag igen fogékony torkát kellett védenie különféle nyavalyáktól. Tekintélyes műfordítói életművel, vers- és prózakötetek sorával bizonyította művészi tehetségét, ám sok kaján pályatársa mégis főleg azt a pletykát tartotta számon róla, hogy ő volt Mándy Fabulya feleségei című kisregényében (mint a Darling presszó kulcsregényében) a címszereplő modellje. Iván és Gyuri a könyvtárban is feltűnően kerülték egymást. Nekünk, könyvtárosoknak azért is volt érdemes beszélgetni vele, mert igen impozáns volt a könyvismerete: megélhetési célokból maga is könyvekkel üzletelt. Szép szőke szavalóművész felesége is – az ő „jelenéseitől” különböző időkben – bejárt kölcsönözni a könyvtárba. Egyszer vendégeskedtünk is náluk: egy nyári napon Mária téri lakásukban uzsonnáztunk.
Ahogy meginvitáltattunk „Rába tanár úr” kicsiny lakásába is – talán kedves, vallatónak ható komolysága és vélt szigorúsága miatt hívtuk így. Könyvekkel teli barna aktatáskájával eléggé rendszeresen jött a Bajzába; elsősorban Babits-kutatásaihoz használta – több egyéb könyvtár mellett – ezt a gyűjteményt is.* Kevés beszédű ember lévén inkább csak (kereszt)kérdéseket tett fel, ám nagy irodalmi tudása, zárkózottságában is színes és komoly személyisége ezekben a kérdésekben is elevenen megmutatkozott. Ha Mándyt véletlenül a könyvtárban találta, akkor diskurzusuk egykori „újholdas”, a Darling eszpresszóval kapcsolatos közös emlékeikre is ráterelődött – mi meg élvezettel hallgattuk e legendás idők irodalmi és baráti világának egy-egy bizalmas részletét.
Emlékszem viszont egy hallatlanul kínos jelenetre. Garai egyszer leszaladt hozzánk valamilyen kötetért. Deák Dénes a pult mögött állva intézi kérését, miközben dicsérő szavakkal szóba hozza Rába költészetét. Gábor ideges lesz, és – már nem emlékszem, kivel hasonlítva össze pályatársát – azt nyilatkozza (negatív értelemben) élénk hangon, hogy „…ha én énekelni tudnám a kettejük közötti különbséget, akkor én egy Gigli lennék”. Ebben a pillanatban jött be halk léptekkel a könyvári ajtón maga az aposztrofált – Rába. Hallotta ezeket a szavakat. Sápadt, merev vonások ültek ki az arcára; Garai viszont, midőn észrevette, hogy az érintett ott áll a háta mögött, ugyancsak elfehéredett, és az arca rettenetesen tikkelni kezdett. Átlátta: az ügy kimagyarázhatatlan, a helyzet menthetetlen – sietős léptekkel hagyta el az elnémult színt, és viharzott vissza titkársági irodájába.
A 60-as évtized első felében már élénk irodalmi figyelmet ébresztett Moldova György, de még „fiatal írónak” számított. Rendszeresen látogatta a könyvtárat – hatalmas olvasói étvággyal. Többnyire ölre való prózát és ismeretterjesztő munkát hozott vissza, és nagyjából ugyanolyan mennyiségű olvasmányt gyűjtött össze a következő fordulóra. Éles, felettébb magabiztos ítéleteivel, ahogy irodalmi és közügyekről, emberekről nyilatkozott, nemigen mertünk vitába szállni – ilyesmivel talán csak Dénes próbálkozott óvatosan.
Vele együtt kezdte pályáját az 1953-ban induló prózaírórajban Galgóczi Erzsi, akit már korábban is személyesen ismertem. Egyik első irodalomkritikámat (a Tüskés Tibor szerkesztette Jelenkor számára) az Ott is csak hó van című novelláskötetéről írtam. Ő is „nagy olvasó” volt, amin nem lehetett csodálkozni; megírta, hogy kislány korában hogyan nőtt fel: a ménfőcsanaki parasztház konyhájában esténként a rossz lámpafénynél szinte az egész Galgóczi család a könyveket falta. Túl volt már jó néhány politikai és magánjellegű botrányon, krízisen. Akkoriban például a párt megyei első titkárának utasítására ki volt tiltva Győr-Sopron megyéből: az Urbán Ernő szerkesztette, hetilapként megjelenő Szabad Föld számaiban a pártapparátust mélységesen felháborító nyomozati riportokat tett közzé a téeszekkel és az ’56-os perekkel kapcsolatos injúriákról. Háromhetente, havonta hozott vissza és kölcsönzött ki tucatnyi regényt, drámakötetet, szociográfiát. Úgy rémlett, szinte mindig úton volt, vagy indult valahová, vagy éppen érkezett valahonnan; vonatozott, riporterként keresztkérdésekkel gyötörte a vidéki párttitkárokat, téeszelnököket, mezőgazdasági vezetőket, rendőrtiszteket… Elszánt és kemény volt, ahogy ma mondják, „mint a vídia” – egyáltalán nem nőies vonásaira is kiültek elszántságának, szenvedéseinek nyomai. Újra és újra „szívembe zártam” őt, nagyra becsültem jellemének bátorságát, szerettem prózáját.
Ő valóban az egy-két generációval előtte járó népiek, a parasztírók, szociográfusok utódának vallotta magát – attól függetlenül, hogy azok egyike-másika a kommunista érában milyen pályát járt be, és az Írószövetségben milyen szerepet vitt. Néha hosszasan elüldögélt a könyvtári tér nagy asztalánál; egymás után gyújtott rá füstszűrő nélküli (Munkás) cigarettáira, és éles, igazmondó hevülettel mesélt tapasztalatairól. Aztán felkerekedett, ment haza: beteg édesanyját ápolta lakótelepi lakásában. Amikor jóval később, alig ötvenkilenc évesen meghalt, igazán gyászoltam: nemzedékének, korának egyik legigazabb író-, újságíró-egyénisége távozott – életvitelének „önsorsrontó” abúzusai, testi bajai is valahogy azzal a rendszerrel függtek össze, amelyik – vele együtt még sok más pályatársát is – először „felemelte”, majd tönkretette, mondhatni: felfalta igaz szívű, tehetséges „gyerekeit”. Ő is azt tanúsította: az igazi tehetségeket nem lehetett megvenni.

Érzelmes epilógus
Elbúcsúzom „olvasóárnyaimtól” (a szereplők közül már csak páran élnek). Úgy vélem, azért is ideje lezárni olvasói árnyképeim sorát, mert a bennük rejlő anekdotikus színesség szinte feledtetni kezdi: a múlt századi magyar élet egyik legszomorúbb, legmattabb évtizedének szürke, feketébe hajló sötétszürke volt az alapszíne.
A „Bajzára” csak szomorúan, merengve, olvasóira pedig tisztelettel gondolhat visz-
sza az egykori fiatalember.

 

* Egyetlen művet publikált: ő szerkesztette és gondozta a Medgyessy arcképe című összeállítást, amely a szobrász írásait és a vele készült interjúkat gyűjti össze. (A Helikon és az Európa adta ki 1981-ben.)
* Róla, halálát követően, Lakatos István szerkesztésében szép emlékkönyv jelent meg.
* A kádári világ mélyeiben, a Bajza utcai könyvtár mellett voltak efféle, félig-meddig felszín alatti „mélyvízi könyvtári barlangok”. Ilyen volt például a Ménesi úti Eötvös Könyvtár, az OSZK Pollack Mihály téri épületében a Markovics Györgyi vezette Zártanyag osztály, ahol Hamburger Mihály dolgozott, és ahová – többek között – Kenedi János járt rendszeresen.