Ferencz Győző

JEGYZET VAS ISTVÁN TANULMÁNYÁHOZ

Vas István A boldog költő – Jegyzetek Radnóti Miklósról című írása tizenhárom, az első kivételével számozott A4-es lapon, gépiratban maradt fenn, az utolsó oldalon Vas István kézzel írt aláírásával. A gépirat az MTA Kézirattárában a Radnóti kéziratos hagyaték anyagában található; korábban Radnóti Miklósné tulajdonában volt. Mivel a hagyaték jelenleg feldolgozás alatt áll, katalógusszáma még nincs. Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött Vas István-hagyatékban nem található az esszének kézirata vagy gépirata.1 Az írás nyomtatásban nem jelent meg. Nem találtam adatot arról, hogy Vas István miért nem tette közzé.
Bár a gépiraton keltezés nem szerepel, a szövegben előfordulnak olyan utalások, amelyek alapján a keletkezés időpontja hozzávetőlegesen behatárolható. Mindjárt az első mondat fogalmazása – noha az „Ősz végén” kifejezés 1944-re vonatkozik – azt érzékelteti, hogy Radnóti holttestének exhumálása, amelyről az Új Élet című lap 1946. augusztus 1-jén adott hírt, időben nem túlságosan távoli esemény. Viszont a második bekezdés végén az a megjegyzés, hogy „tehetségének alapirányzata hivatalos költővé rendelte őt”, mintha azt sejtetné, hogy Magyarországon már kialakult az a rendszer, amelynek „hivatalos” költői lehetnek. Ugyanakkor a hetedik bekezdésben az olvasható, hogy Radnóti „töretlen elvhűségét, meglepő, halálos hazafiságát, a hivatalos Magyarország és a pártok dolga lenne” hangsúlyozni. Mivel 1949. május 15. után Magyarországon egypártrendszer alakult ki, valószínű, hogy Vas István a második világháború utáni koalíciós idők vége felé írta Radnótira emlékező esszéjét. Ezt támasztja alá az is, hogy az írásban olyan feltételezések is előfordulnak, amelyeket a későbbi kutatások nem igazoltak, de erről Vas akkor még nem tudhatott. És ugyancsak ezt látszik igazolni az írás erős érzelmi töltése: ahogyan Vas István megkísérel magyarázatot találni a felfoghatatlan tényre, Radnóti tragikus halálára.
Az írás legfőbb állítása abban foglalható össze, hogy Radnóti „élete fő és mindent megoldó szenvedélye a költészet volt”, ezért „Nem tért ki sorsa elől”, sőt, „tudat alatt és tudat fölött tudta és választotta sorsát”, amelyből „csodálatos alkímiával aranyat tudott […] csinálni”. Ez a költészetnek alárendelt sorsvállalás az oka, hogy az abdai tömegsír exhumálásakor előkerült versei költészetét korábban nem látott magasságokba emelték, de oka egyben elpusztulásának is.
Ezt az állítást támasztja alá a gondolatmenet, amelynek kiindulópontja az az ellentmondás, amelyet Vas István Radnóti gyakorlatias természete és az utolsó időkben tanúsított „rezignált maga-megadás”-a között észlelt. Kettejük költészetének ellentétét abban látja, hogy Radnóti Miklósnak a mű volt a legfontosabb (ennek igazolására köny-
nyű idézetet találni, elég a Tétova óda soraira hivatkozni: „mert annyit érek én, ameny-
nyit ér a szó / versemben s mert ez addig izgat engem, / míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó”), Vas ezzel szemben – 1949-ben, tehát körülbelül az esszé írásának idején, noha eltérő helyzetben – Nem a vers című versében azt írta, hogy „Tudnék, de nincs kedvem dalolni. Mert / Az ember a fontosabb, nem a vers”. Felidézi, hogy amikor Radnóti Bor előtti utolsó versén, a művészi tökéletesség igézetében („őrizni kell a műhelyt”), a Töredék-en dolgozott, ő azt írta: „Legjobb fütyülni az / Utókor tökfejére”. Ez A mű című versének a vége, amely így kezdődik: „Bevallom, bárha szégyelem, / Hogy úntat e világ-vég, / De élni akar még R. M., / Főleg az alkotásért.” Vas ugyanezt a gondolatot fejtette ki azokban a beszélgetésekben is, amelyeket Lator Lászlóval folytatott az Erőltetett menet-ről és az Ŕ la recherche-ről.2 Radnóti felfogását Vas „elszabadult romantiká”-nak nevezi, ezt a későbbi irodalomtörténeti szóhasználat „vallomásos” attitűdnek is mondja.
Radnóti költészetét, Vas szavaival, saját „kása-sors”-ából formálta ki. Ennek a sorsnak középponti problémája zsidósága volt. Vas szerint aki zsidónak születik, az két dolgot tehet: „Vagy azt mondja: zsidó vagyok, vagy azt mondja: nem akarok zsidó lenni”, de azt nem mondhatja, hogy „nem vagyok zsidó”. „Márpedig Radnóti ezt a megoldást választotta”, írja, és hogy mennyire tudatosan formált ebből költészetet, azt Vas Radnóti költői önkiteljesítésének küzdelmével igazolja: bemutatja, hogy a korai modoros hang hogyan tisztul le az utolsó versekben. Ezért állíthatja végkövetkeztetésként, hogy Radnóti a költői „dicsőségért életét adta”, „vértanúhalált halt a költészetért, a maga költészetéért”. Ezt az érvelést Vas később a Mért vijjog a saskeselyű című önéletrajzi regényében tovább árnyalta. Míg A boldog költő-ben azt mondja, hogy „a nem vagyokból mégiscsak nem akarok lett”; ott azt írja: „Miklósnak ebben is igaza volt – ami őt magát illeti, természetesen: vértanúja lett ennek az igazságnak. Mert igaz ugyan, hogy zsidóként ölték meg őt is; de nem zsidóként halt meg […]”.3
Mindez szorosan kapcsolódik ahhoz a kérdéshez, amely Radnótival kapcsolatban a mai napig minduntalan felvetődik: voltak-e kísérletek a megmentésére, és ha voltak, miért nem fogadta el azokat, azaz meg akart-e menekülni, vagy önként vállalta az áldozat szerepét?
Ennek kapcsán talán nem árt az írás néhány apró adatát pontosítani. Nincs ugyan jelentősége, de mivel a Radnóti-kultusznak visszatérő eleme, meg kell említeni, hogy Radnótinak nem volt viharkabátja: nem abban vonult be utolsó munkaszolgálatára, és az exhumáláskor sem viharkabát volt a holttesten.
Fontosabb ennél, hogy Vas nem csupán „rezignált maga-megadás”-ról ír, hanem hitelt ad a híreknek, hogy Radnóti „mint mulasztotta el sorban a szökési alkalmakat”, valamint „Hogy a dicsőségért életét adta… ebben nem kételkedhetik az, aki ismeri mind a megdöbbentően elmulasztott alkalmakat, amikor sorsa elől kitérhetett volna”. Vas még 1984-ben is úgy tudta, hogy Radnótinak Aczél György hamis papírokat és rejtekhelyet ajánlott, ahol elbújhat.4 Radnóti közeli barátja, Kun Miklós, Aczél párttársa az illegális kommunista mozgalomban azonban többször is cáfolta ezt. Aczél az ő lakásáról hívta fel Vas Istvánt, hogy beszéljék rá Radnótit a menekülésre, tehát pontos tudomása volt arról, mit ajánlottak Radnótinak. „Egyedül csak valamilyen lakásba, biztos helyre való elrejtése, amit reális mentési lehetőségnek gondolt, amit az utolsó percig várt és elfogadott volna, de sajnos, ilyen segítségnyújtást sehonnan sem kapott. Minden egyéb külső mozgás hamis papírokkal közvetlen életveszélyt jelenthetett számára. Nem isteni akaratba belenyugvásáról, önfeladásról volt szó nála, csak annak rezignált tudomásulvételéről, hogy a »növelő közösségre« nem számíthat.”5 Illetve: „Mi Aczél Györggyel hamis papírokat ajánlottunk neki, de azt mondta, hogy nem tud kimenni az utcára hamis papírokkal, mert látszik rajta, hogy zsidó, az orra, szóval a megjelenése. Egyetlen módja lett volna a menekülésre, ha befogadja valaki, és elrejti a lakásában. De a baráti körből azok közül, akik nem voltak zsidók, senki nem jelentkezett.”6
Hogy Vas a túlélők közül kikkel beszélhetett, nem tudni, de Radnóti közvetlen bajtársai közül igen kevesen tértek vissza. Egykori bori munkaszolgálatosok visszaemlékezéseiből tudható, hogy szökéssel akár Borban, akár a Bortól Hegyeshalomig tartó út során kevesen próbálkoztak. A túlélők jelentős része a második menetben indult útnak, és mint az közismert, őket közvetlenül az indulás után jugoszláv partizánok szabadították fel. De természetesen a halál és a túlélés minden módjára akad példa az első menetből is. Volt, aki túlélte a cservenkai vérengzést is, kimászott a tömegsírból, és sikerült hazaszöknie,7 és volt, akit továbbhajtottak a sachsenhauseni, barthi, ravensbrücki, majd verbelini lágerbe, majd onnan tért haza.8 És százával vannak, akik a géppisztolytűzzel megsorozott menetben lelték halálukat.
Radnótinak nem sikerült megmenekülnie. Az Erőltetett menet-ről elhangzott rádiós beszélgetés után Gyarmati Fanni 1980-ban magánlevélben ezt írta Vas Istvánnak: „De hát a megmaradhatás az üldözött kívánságán múlt-e?”9 Korábban, 1969-ben Ortutay Gyulának írt levelében így fogalmazott: „Hát csak egyszerű bújócska kérdése volt 1944 tavaszán, hogy életben marad-e valaki? Csak az pusztult el, aki nem vigyázott eléggé, ugyebár mindenki más megmaradhatott, mert volt hová, kihez elbújnia?”10 És bár lehetséges, hogy akit elbújtattak, több esélye volt, számos példa akad Radnóti környezetében is arra, hogy a bujkálót nyilasok megtalálták és megölték. Radnóti barátjának, Frankl Sándornak ez lett a sorsa.
Az irodalmi mítoszképzés természetét ismerve talán nem fölösleges hangsúlyozni, hogy amikor Vas arról ír, hogy Radnóti sorsa vállalásától költői hasznot remélt, nem azt mondja, hogy nem akart életben maradni. És persze Radnóti nem tudta, hogy a munkaszolgálat körülményei között alkalma lesz majd írni. Vas István írását rögtön egy megszorítással kezdi: gondolatmenete azon a feltevésen alapul, hogy még az „általános öldöklésben sem a puszta véletlen dönt az egyedek életéről”. 1984-ben, Levél a túlvilágra című versében ugyanezt kérdésként fogalmazta meg: „[…] gondoltál-e gondolattalan / A nagy versekre, amiket megírsz majd? / Megérte, mondd?” Igaz, így folytatta: „Tudom, neked megérte / A költészetért keresztre feszülni / És feltámadni versekkel rakottan.” A boldog költő-ben Vas István Radnóti alakjának és költészetének egyik leghitelesebb ismerőjeként felemelően szép értelmezést kínál arról, ami történt (illetve nem történt): boldoggá avatja halott barátját.
Ettől függetlenül Radnóti éppúgy túlélhette volna a munkaszolgálatot, mint ahogy meghalhatott volna azelőtt, hogy akár csak egyetlen sort ír a bori noteszbe.

 


Jegyzetek

1. Köszönöm Lakatos Andrásnak, hogy tájékoztatott a Vas István-hagyaték állapotáról, és köszönöm Rózsafalvi Zsuzsannának, hogy átnézte részemre a hagyatékot.
2. Vas István: Erőltetett menet. Beszélgetés Lator Lászlóval. In: Vas István: Igen is, nem is. Szépirodalmi, 1987. 251. o.; ill. Vas István: Egy vers ürügyén. Beszélgetés Lator Lászlóval. Uo. 274–275. o.
3. Vas István: Mért vijjog a saskeselyű. Szépirodalmi, 1981. Második kötet, 177. o.
4. Vas István: Egy vers ürügyén. Beszélgetés Lator Lászlóval. In: Vas István: Igen is, nem is, i. m. 274. o.
5. Kun Miklós: Utóirat egy interjú szövegéhez. Irodalomtörténet, 1985. 3. sz. 614. o. A „növelő közösség” a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumára vonatkozik.
6. Kun Miklós: Kedves Hilda. Egy elmeorvos az elmebeteg huszadik században. Medicina, 2004. 59. o.
7. Szauer László: Emlékeim a munkaszolgálatról. In: Szele Anna, Szele György (szerk.): Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál. Túlélő bori munkaszolgálatosok visszaemlékezései. Makkabi, 2004. 48–50. o.
8. Kádár István: Bortól a Balti-tengerig. In: Szele Anna, Szele György (szerk.): i. m. 142–
160. o.
9. Radnóti Miklós hagyatéka, MTA Kézirattár (feldolgozás alatt).
10. Uo.