Biró Gábor*

EMLÉKEK ÉS JEGYZETEK VAJDA LAJOSRÓL

Közzéteszi Biró Eszter

* Biró Gábor (1912–1977) a harmincas években a Szocialista Diákok vezetőségi tagja, itt ismerkedett meg többek között Bálint Endrével, Szabó Lajossal, Tábor Bélával, Justus Pállal, Friedmann Endrével (Robert Capa). Eljárt a Kassák-körbe, ahol részt vett a szavalókórusban. Itt ismerte meg a Párizsból hazatérő Vajda Lajost, akihez élete végéig szoros barátság fűzte. Külső munkatársként társadalomfilozófiai, politikatörténeti cikkeket és recenziókat írt a Csécsy Imre szerkesztette Századunknak. A filozófia iránti érdeklődése vezette el Franz von Baader több munkájának fordításához. Ezekből a fordításokból már halála után, 1996-ban jelent meg néhány a tatabányai Limes Lehetséges barokk című számában. Könyvelőként tartotta el családját. A háború után a Mérei Ferenc által „Törzs”-nek elnevezett szellemi, baráti kör aktív résztvevője volt.

Szentendre, harmincas évek

Milyen volt Szentendre a harmincas évek közepén, amikor megismertem? Egy volt a Krúdy álmaiban szereplő tündéri kisvárosok közül, ahol vasárnap fehér gamásnis gavallérok sétáltak a Duna-parton, és a macskákkal teli girbegurba, dalmát módon kanyargó kis utcákban furcsa kalapokban billegtek a templomból hazatérő özvegyek: mert Szentendre az özvegyek és nyugdíjasok városa volt, még mielőtt a festők városa lett: Pestről ideköltöztek szerény nyugdíjukkal a kiöregedett számvevőségi tisztek – de itt húzódott meg az egykori cirkuszi műlovarnő is megtakarított pénzecskéjével és apró öreg férjével. A kis házak mindegyikének saját története, saját sorsa volt.
Ahány ház, annyi özvegy, vagy majdnem annyi – milyen nevek jutnak az eszembe, a Lura bádogos, a Muszvig, a Pabesics néni, a Jugl néni, Boris néni a Haluskai-tanyán, sok-sok név, amelyek nagy részét csak a három temető valamelyikében lehetne megtalálni. A három temető egymás mellett van a szeszfőzde felé; békésen megférnek az ortodox és a római katolikus halottak egymás mellett, nemcsak egymással, hanem a zsidókkal is, akikből jócskán éltek akkortájt még Szentendrén, de hírmondó sem maradt belőlük. (Azután, hogy három hónapig a szentendrei Szálasi volt Magyarországon a király.)
Szentendre nemcsak címerében volt „vízi” város, nemcsak történelme fűzte szorosan a dunai hajózáshoz, szerb búza- és disznórakományokhoz, amelyek itt kötöttek ki Bécs felé haladtukban: a harmincas évek derekán hajón utaztunk mi is Szentendrére, mert a HÉV oly drága volt, hogy meghaladta a szegény festők, diákok, kistisztviselők pénztárcáját a jegy ára: a lassúbb, de olcsóbb hajó volt a természetesebb közlekedési eszköz. A hajó reggel, délben és estefelé jött Szentendrére, és az egyik társadalmi szokás, amelyben a művészfiatalság rendszeresen részt vett, hogy este „kiment a hajóhoz” – hátha jön valaki. Mert tele voltunk valami indokolatlan várakozással, hogy „valaki” jön – és majdnem mindig jött is – „az esti hajóval”, „valaki” a bandából – mert valahogy az én generációm egy bandának érezte magát. A Horthy-korszak társadalmán kívül való elhelyezkedés és vele szemben a „nagy hagyománnyal” és a „forradalommal” való közösségvállalás, hogy többen a szocializmus – Kassák vagy a kommunista mozgalom neveltjei voltunk, és úgy éreztük, hogy a ma forradalmához és az igazi szellemi múlthoz is nekünk van igazi közünk. Ez többé-kevésbé jellemző az akkori szentendrei fiatal festőkre: Vajdára, Kornissra, Bálintra, Ámosra, Pajzs-Goebelre, Anna Margitra, Szántó Piroskára, Törzs Évára, Bán Bélára, Beck Juditra és még sok más akkor fiatal művészre, akik Szentendrén éltek ebben az időben.
Volt egy másik, idősebb festőnemzedék, amelyik tavasztól őszig rendszerint Szentendrén élt: Kmetty János, Diener-Dénes Rudolf, Modok Mária, Perlrott Csaba Vilmos, Gráber Margit és még sokan mások is, akik szintén egy egységes generációt alkottak, és szoros baráti kapcsolatokban állottak egymással.
A festők között tudomásom szerint egyedül Vajda Lajos családja élt Szentendrén: mikor megismertem, még élt nyugdíjas öreg édesapja, és nővére Szentendrén ment férjhez. Így Vajda hazament Szentendrére, de úgy emlékszem, csak addig lakott apjánál, amíg meg nem nősült: azután a Haluskai-tanyán laktak Vajda Júliával. A Haluskai-tanya nevezetes intézmény volt a fiatal festők életében: a tanya épületében sok kis „cselédlakás” volt, amelyet a legszegényebb festők béreltek. A tanyán Boris néni uralkodott, egy végtelen jóindulatú, szeretetteljes, egyszerű parasztasszony, aki élvezte ezt a félcigány népséget maga körül, és sok szeretettel segített nekik: nem hajtotta be túl szigorúan a bérleti díjakat, egyben főzött is nekik, és főleg nem ütközött meg az életmódjukon.
Mert ezeknek a festőknek nagyon nagy gondot jelentett, hogy napról napra előteremtsék a legszükségesebbet. Az idősebb generációt még körülvette néhány gyűjtő, időről időre eladtak egy-egy képet, az árát részletekben szedték össze, így valami rendszeres keresetet tudtak maguknak biztosítani, de a fiatalok – a rokonok támogatásából, a zsidó menzán hitelben, vagy feleségük varrt pénzért – a legalacsonyabb nyomorszinten tengették életüket. A szentendrei időben tudtak legjobban dolgozni: tavasztól őszig nem kellett fűteni, ami jelentős könnyebbség volt, a szentendrei lakásban lehetett valamit főzni is, és mindenképpen nyugalmasabban teltek a napok, mint télen Pesten, fűtetlen szobákban, alig táplálkozva, szörnyű szegénységben. Mert ma nem tudjuk elképzelni azt a szegénységet. Vajdáék például egy szálloda padlásán laktak, egész télen nem fűtöttek, és keresethez csak akkor jutottak, ha Júlia kapott valami varrási munkát, vagy a rokonoktól kaptak valamit. Az idősebb generáció valamivel polgáribb körülmények között élt, de Kmetty felesége kalapokat készített, Diener-Dénes felesége varrt, Gráber Margit mindenféle iparművészeti munkát csinált. A festészet mint pálya és megélhetés nem jött számításba.
Az étkezési lehetőségek között kiemelkedő helyet foglalt el ebben az időben Somlyó néni kifőzése, ahol – ha relatíve jól ment – a festők étkeztek. Ez az étkezde egy egyemeletes, rémségesen kopott ház első emeletén volt, egy gang végén, elég nyomott lakószobában terítettek, valami hálószobaféle volt ez, és a folyosón ott ült Somlyó néni matuzsálemi korú, láthatólag teljesen szenilis mamája, és a másnapi babot, borsót, krumplit pucolta. Somlyó néni maga szolgálta fel idegesen, piszkos pongyolában a kosztot, amely kiválónak számított az árához képest, de az ára olyan volt, hogy a festők nagy része ezt sem tudta rendszeresen megfizetni. Ilyenkor aztán otthon főztek, a Haluskai-tanyán, ahonnan egyébként is messze lett volna lejárni biciklin a Pismány-hegyről a hajóállomáshoz, ahol Somlyó néni gasztronómiai paradicsoma meghúzódott. A Haluskai-tanyán bútor alig volt, a berendezés egy szalmazsák és asztal, a falon pedig jól elfértek a művek. A konyhában főztek, de gyakran kértek Boris nénitől egy „kis zsírt”, egy „kis lisztet” kölcsön, mikor mi hiányzott. Itt élt Vajda, Bálint, Bán Béla, Törzs Éva, egy Berger nevű fiatalon meghalt festő és még mások is időnként, akiknek a nevére sem emlékszem már. Ezek a fiatal művészek keményen dolgoztak, és nagy elmélyültséggel használták ki az alkotásra némiképpen kedvezőbb időt. Vajda különösen sokat dolgozott, és nemigen hagyta magát munkájában megzavarni.
Egy alkalommal papírsárkányt csináltam ott a Haluskai-tanyán, a szeles Pismány oldalában felengedtem, és a sárkány rettentő magasan szállt. A tanyai fiatal művészek mind kiszaladtak megnézni, és Vajdát is hívták. Ő alighanem épp elmélyülten dolgozott, nagy unszolásra előjött, és csak annyit mondott, „látom, sárkány”. És már ment is vissza a munkájához.
A szentendrei táj, a házak, a szerbek, magyarok, svábok egymás mellett élő és jól látható hagyományai nagyon erős ösztönzést jelentettek. Vajda és Korniss többször átmentek a közeli Szigetmonostorra, és ott dolgoztak hónapokig, főleg „motívumokat” tártak fel. Hogy az ő anyagi körülményeik közt milyen feltételek mellett folytatták ezt a munkát, arra jellemző az a történet, amelyet Korniss sokszor elmondott – hát elmondhatom most én is. Táplálékuk, mint az akkori napszámosoknak, kis kenyér és szalonna. Az estéken tüzet raktak, és a kenyeret azon pirították. Vajda kenyere megégett, de Korniss biztatására mind megette az elszenesedett kenyeret „mert a növényi szén jót tesz a gyomornak”. Vajdában volt valami végtelen szelíd béketűrés, amit oly könnyen lehetett együgyűségnek nézni – szelíden mosolygott, ha emiatt nevettek. Jellemző erre a kedvenc népdala, amelyet gyakran énekelt.

„Eredj innen te csámpás,
Nem én uram vagy te.
Az én uram nem ilyen
Tesze-tusza ember,
Szalmából a lába,
Viaszból a szája,
Ha meggyullad a lába,
Elolvad a szája.”

Mert esténként össze-összegyűltünk, ahol éppen lehetett, vagy éppen a Duna-parton, ha senki nem tudott egy liter bort fizetni, és ilyenkor Korniss, Vajda és még mások népdalokat énekeltek. Ennek valami határozott éle volt, és valamilyen szembenállást fejezett ki a cigánydalok és műdalok mellett mulató úri polgári fiatalsággal szemben.
Egymást is látogattuk persze, lakásadóinknak nem mindig osztatlan örömére, erről is fennmaradt egy hamisítatlan szentendrei történet. Ez a harmincas évek végére esett, amikor Vajda már elég beteg volt. Elment meglátogatni a Szántó Pirit, aki az özvegy Pabesicz néni házában lakott. Ennek a beosztása: középen konyha, jobbra és balra egy szoba: egyik volt a Szántó Pirié. Vajda a nagy melegben nagyon elfáradt, elgyengült, mire felért a Szamárhegyre. Piroska kínálta, hogy feküdjön le kicsit a díványra. Egyszer csak berontott a Pabesicz néni, aki nyilván hallgatózott, és azt kiáltotta: „Az én házam nem alábújó hely – itt nem lehet lefeküdni.”
Jugl néni fent lakott a Szamárhegyen, százötven kilósnak látszott, olyan arcszíne volt, mint az érett szeder (vörösbe játszó lila), és a szájában vastag szivart tartott. Jugl néni fiatal éveiben műlovarnő volt, és cirkuszával bejárta a világot: még Szentpéterváron is volt, és hogy ott mi történt, senki sem tudta. Jugl néninek II. Miklós cártól volt saját felséges kezével dedikált fényképe. Naphosszat ült a tornácon, ahonnan a Dunára lehetett lelátni, szívta a szivarját, amely csak égett, és csak nagy ritkán szólalt meg: amikor a férje, kis apró emberke, rendbe tette a felesége körül a szobát, konyhát, elmosogatott, majd a fehér kutyával elment délutáni sétára. Jugl néni egyszerre csak kivette a szájából a szivart, és azt mondta: „Elmegy Fischnéhez minden este – no de csak menjen!” A feleségemnek meg egyszer azt mondta: „Na, maga jól imádkozott… mert én, fiam, ismerem ám a férfiakat.” Amiben senkinek sem volt oka kételkedni.
Mi változtat egy helyet szent hellyé, búcsújáró hellyé? – azok, akik ott éltek, és a kinyilatkoztatás, amit ott kaptak. Modern világunkban ilyen értelemben Szentendre is szent hely, amely a színteret adta a megvilágosodáshoz. Az, hogy nem egy művész, hanem művészek egész generációja itt találta meg művészete kiindulópontját – avatja fel Szentendrét, mint előbb Nagybányát vagy akár Barbizont. De, mint azok, Szentendre is gyorsan változott a gyors sodrású időben, és ma már emléke és múzeuma egy eleven éltető világnak. Ha a restaurált kis épületek közt jár az ember, most is ráismerhet egy-egy részletben, kapualjban, templomtoronyban a szentendrei művészet egy-egy motívumára. De az a világ, amely ezeknek a művészeknek eredeti környezete és ihletője volt, az holt, és Szentendre már csak múzeum.

1954

 

1954-es naplójegyzetek a Vajda-vitához*

* 1954-ben Vajda Júlia összehívta a barátokat Rottenbiller utcai lakásába, hogy a jobb híján a rekamiéban őrzött Vajda-hagyatékot megmutassa. Vajda Lajos halála óta először itt láthatta a képeket a szűk baráti kör. Ezután írta meg Mándy Stefánia azt a néhány oldalas Vajda-értelmezést (megjelent a Holmi 1990. decemberi számában Reflexiók, 1954. november címen), melyre többen (például Gedő Ilka, Bálint Endre és mások) is reagáltak. Apám naplójegyzetei erre a vitára vonatkoznak.

Október 4.
Szombaton Júlia megmutatta Vajda Lajos rajzait. Csodálatosan izgalmas dolog volt – de teljesen „viszontlátás”-jellege volt. Emlékeztem ezekre a rajzokra, amelyeket akkor még félig sem értettem, és Lajosra, akit, megvallom, talán annyira sem, mint a rajzait. De ha visszanézek, ha a rajzait nézem, megdöbbenten látom, hogy ezek a rajzok, ez a mondanivaló, a finom, pontos vonal, amely oly biztosan követi (ó, realizmus!) a látott valóság motívumait és egy magányosan küzdő, kegyetlenül szenvedő ember mondanivalóját. Nem értek a festészethez, és talán nincs is különös érzékem hozzá, de Vajda nem festő. Egész életében a festészetet halott dolognak, zsákutcának érezte. Eleinte fotómontázsokkal, majd fehér-fekete rajzokkal fejezte ki magát. És ezek a rajzok, ezek az igazi művei. Hihetetlen volt a rajztudása, de szinte mellékes, mint egy költőnél, mondjuk Attilánál, hogy szépen, jó hangsúllyal beszélt magyarul. Mégis, ez feltétele volt annak, hogy ezeket a rejtélyes ábrákat létrehozza. Barátaimmal ellentétben nem hiszem, hogy ez követhető út, valamiféle iskola vagy elmélet kiindulópontja lehetne. Általában, különösen esztétikai szempontból, igen rossz a véleményem az esztétikáról. Alighanem teljesen felesleges időtöltés, ha csak az esztétikus nem egyenrangú művész, ami igen ritka eset.
Vajda tehát szerintem nem „próféta a művészetben”, de nagyon is próféta – a szelleme tekintetében, mondanivalójában. Nem hasonlít művésztársaihoz, mert van centrális mondanivalója a leglényegesebb néhány dologról: élet, halál, szerelem, betegség és egyedüllét – hit, Isten, világ –, erről beszélnek ezek a rajzok.

Október 20.
Bandi [Bálint Endre] mutatta szombaton mérges kis levelét, amelyet Stefkának [Mándy Stefánia] írt. „A mű előtti megrendülést” reklamálta. Végső soron úgy érzi, hogy elő akarják írni, hogyan üdvözüljön.
[Szabó] Lajossal beszéltem erről. Újra mutattam Vajda Lajosról írt naplójegyzetemet. Nagyjában egyetértett azzal, amit én ott írtam. Azt mondja, a művészek, Jaki [Jakovits József], [Bálint] Bandi, [Vajda] Júlia nem tudják elviselni, megélni és [nem tudnak] eleget tenni annak a posztulátumnak, amit Vajda jelent. Mezei és Fülep hallgatnak, bár az Ávrom [Mezei Árpád] azt mondja, meg tudná írni a Vajda-tanulmányt.
Belátom, Lajos szigorára szükség van, mégis van ebben az egészben valami zavaró! Igaza van Lajosnak, hogy stílus ott születik, ahol a művész az „Egyetemes hittel” (Isten?) konfrontálja magát. Az is igaz, hogy ez Vajda Lajosban igen nagy mértékig megvan. Az is igaz, hogy a stílus a kor döntő krízise! Nincs stílus, de nincs a stílus alapját jelentő új kozmikus gondolat, nincsen új hit sem! Lajosék azt hiszik, nem is indokolatlanul, hogy a „hit”, „vallás” uralkodik a mű és a művész felett. A valódi hierarchia, a szellem természetes mozgása, jó rendje ezt is jelenti. De ez a posztulátum nem [Bálint] Bandit, hanem [Szabó] Lajost és [Tábor] Bélát érinti elsődlegesen.

Október 23.
Az aszkéta tulajdonképpen jobban érzi a bűn súlyát, mint a többi ember. Nem ártatlanabb, mint sokan hiszik – lelke, fantáziája a bűnt ugyanúgy bejárja, elköveti, mint a hedonista vagy akár a közönyös. Nem azért és azáltal válik aszkétává, hogy „tartózkodik a bűntől”! – nem, elköveti a bűnöket – az ember = bűnös. Az aszkéta csak, természettől vagy egyéb okból, jobban érzi a bűnei súlyát. Nem kívánja tudatosan a bűnöket. De aki él, bűnös, és a bűn és a megbánás az élet igazi drámája – nincsen ezen kívül más! Jónás bűne vagy Nióbéé, Péter bűne vagy III. Richárdé a bűn és bűnhődés végtelen skálája. Melyiket nem követtem el én? A szentek nem feltétlen aszkéták, de feltétlen úrrá lesznek a bűneik felett. Így válnak szentté. Nem az emberek bűnei felett, mert az emberek bűnei felett csak Jézus lett úrrá, mert nem ember már, Isten fia.
Az aszkéta csak megtartóztatja magát. Látja a bűn csábítását, gyakran enged is neki, de néha az árbochoz kötteti magát, hogy hallhassa a szirének énekét, és mégse engedjen nekik. Vagy mint a Doctor Angelicus (Aquinói Szent Tamás jelzője), mikor egy gyönyörű meztelen nőt küldtek a cellájába a fivérei: „…egy égő husángot kiragadott a kandallóból, és azzal kergette ki cellájából: döngve vágódott be a nehéz, vasalt tölgyfa ajtó, amelyre a husáng végével hatalmas keresztet rajzolt koromból…” – jól lássuk, ettől még nem lett szent! Csak aszkéta! Az aszkézis más Clunyben, és más a bizánci oszlopszenteké. Más a preventív aszkézis és mondjuk Vajda modern aszkézise.

Stefka írását csak ma láttam először. Mikor Lajos itt volt a héten, beszéltünk Bandi leveléről, amely válasz akar lenni Stefka cikkére. Október 20-diki jegyzetemben leírtam a Lajossal való beszélgetésemet. A héten itt volt [Kotányi] Attila is. Ővele is beszéltem valamit erről, de nem lényegeset. Ma [Bíró] Endre járt itt. Ő is emlegette ezeket a dolgokat „kicsit több élménysuviksz” – Bandi nagyon goromba volt, de valami igaza van, mondta.

Most pedig elolvastam a Stefka cikkét, és még jobban, mint a Lajossal való beszélgetés után, érzem, hogy az elvi egyetértés mellett újra el kell magamat különíteni mind a két állásponttól.

Itt talán nem is csak a modern képzőművészet produktív zsákutcáiról (?), avantgarde, szürrealista és egyéb irányairól van szó, hanem a kor interpretációjáról, amelyben élünk, és a művészet lényegéről, szerepéről és feladatáról.

Bár Stefka előre védekezik tanulmányának túl komolyan vétele vagy túlságosan elvi komolyan vétele ellen: („…a magam szubjektív, félnyers, félig komponált élményfragmentumai, hirtelenében összefogott reflexióim…”), azt hiszem, jogosult ezt stílusvirágnak tekinteni, abban az értelemben, hogy ez nem az írás tartalmi-elvi szilárdságát akarja csökkenteni, hanem csak kötelezőnek érzett fenntartás egy öt és negyed ritkán gépelt vázlat előtt, amelyben olyan kérdések sorát érintik, amelyek vastag kötetet érdemelnének.

Mert az írásnak elvi, programatikus, mozgalmi jellege van – ezt dicséretére le kell szögezni –, és a minden oldalról spontán megnyilvánuló érdeklődés azt is mutatja, hogy „it hits its target”. Így tehát igaza van Bandinak és nekem, mikor úgy fogjuk fel a fenntartásokat, mint ahogy én itt teszem.

Anti-katakomba-művészet! Szerintem nem „jó szó”, mint századunk nagy regényírója, Rejtő Jenő mondaná. A „katakomba”-művészetben nem perdöntő a katakomba, hanem a kereszténység kezdetei. Másképpen: nem „a közös kor és sorsnyomás!” által létrehozott erő és sűrítés és koncentráció – teremti a „katakomba”-művészetet, hanem a Megváltó eljövetele. Persze az ilyen dolgok sem történhetnek bármikor! És nem is „függetlenek akaratunktól”. De nem a „katakomba”-helyzet, hanem az „első keresztények” helyzete „érleli ki a következő századok ábrázoló művészetének alapsajátságait”.

„A művészet válaszol (mert az a dolga, hogy válasszon és válaszoljon)” – írja Stefka. Itt talán már megtaláljuk az első alapvető ellentétet kettőnk felfogása között. A művészet dolga, hogy válasszon, ezt nem vitatom. De vajon a művészet dolga-e, hogy „válaszoljon”? A kérdésekre, amelyek a világ, a mindenség, a lét kérdései – vajon a művészet hivatott-e válaszolni? A művészet valóban csak akkor művészet, ha beszél, a beszédnek pedig csak a közösségben, legalább a művész és még valaki között folyó beszédben (a még valaki feltétlen személy, személyes – ezért soha nem lehet még „valami”, pl. a „művész és a szocializmus”) van és lehet értelme. Az sem lehet vitás, hogy a művészet választás: a lényegesnek a lényegtelentől, a kifejezőnek a semmitmondótól, a szépnek a rúttól való el- és kiválasztása – de éppúgy az ellenkezője is –, egybeolvasztás és egybehangolás – különneműek azonosságának a leleplezése: metafora. De a válasz? Vajon a válasz is a művész feladata? Ha ez így volna, elutasíthatná-e a legnagyobb válaszadók közül kettő, Mózes és Mohamed is az ábrázoló művészetet? Igaz, ez is része annak a válasznak, amit az egyetemes kérdésre adtak. Kik? Mózes és Mohamed! És nem a művészet. Az én véleményem szerint a művészeti stílus egy nagy, egyetemes válasz eredménye, és nem megfordítva! Sőt, az is a véleményem, hogy a művészet nem is kísérletezhetik azzal, hogy immanensen keressen „válaszokat”. Ez a romantika és a l’art pour l’art, de bizonyos mértékig az avantgarde és a szürrealizmus története. Mivel ma nincsen egyetemes válasz, nem is lehet egyetemes stílus. Ez a „negatív stílus”. „Antistílus.” „Folytatni és stílussá érlelni” egyre kevésbé lehet. Cézanne-nak még lehettek folytatói – Picassónak nem, Vajdának sem! Mert az „antistílust és antinyelvet” nem lehet „folytatni és stílussá érlelni”.

Szerintem ez Vajdának a döntő felismerése, ami az ő számára különleges helyet biztosít a kortársai között. Ezért tagadta meg az ábrázolás öröklött módjait. Ha nincs egyetemes válasz, amelynek egyébként az ábrázolása és kifejtése a művész feladata (szerintem), akkor mindez az öröklött formavilág, ábrázolási készség és vele együtt a hatalmas tehetség – mire jó mindez? Minek ez a cifra rongy, ha a lényeg halott? Ez a felismerés fejeződik ki a montázsokon. Milyen aszkézis! Egy ember, akinek az Isten azt a csodás képességet adta, hogy látott dolgok lényegét jobban, mint bárki, különös belső sugallatra egy darab papírra tudta vetni – ezt a tehetségét semmibe véve, lábbal tiporva, előre gyártott elemekből vad és látszólag (?) diszharmonikus, ijesztő képeket szerkeszt? Mi ez? Milyen öndestrukció szenvedélye, milyen öngyilkos magatartás ez? Annak a felismerése, hogy nincsen értelme semminek, szedjük hát össze a pillanat lényeges elemeit, azokat montáljuk egybe, mert ez ugyan nem lesz „festmény”, „rajz” stb., de mindenesetre ki fogja fejezni azt a lényeget – amit egy negatív világ artikulálatlan igazságának, egy pogány civilizáció lényegének érzett. Katakombaművészet? Ez még nem, semmi esetre sem. Ez a „negatív művészet” – következetesen, komolyan úgy, ahogy csak egy valódi művész veheti komolyan a negativitást és a művészetet. Aszkézis! Igazi aszkézis. A nagy mezítelen kerítőnőt az égő husánggal elkergeti. Nem bűntelen és nem szent. Ez még nem teszi szentté! Csak aszkétává!

Micsoda látomások ezek a montázsok! A Kárpátok munkatáborának szörnyűségei, az 1944-es év apokalipszisei, az 1945. évi ostrom vad Sacco di Roma-jelenetei – minden alkalommal felidézték Vajda Lajos montázsainak emlékét bennem. Csak ezeken a visszaemlékezéseken, halálfélelmek és iszonyodások közepén ismertem fel, hogy milyen nagy hatással voltak rám ezek az akkor nem értett és elutasított montázsok. Nem akartam elfogadni ezeket a rémlátásokat, amelyek a jelen lényeges embertelenségéből kiemelték az utolsó ítélet jeleit, a négy lovas fényképezett keze nyomát. Fiatal voltam akkor, tele élet- és kalandvággyal, naiv értetlenséggel. Rendezett polgári életformám ostoba biztonságérzetet adott. Nem szerethettem ezeket a montázsokat!

Október 26.
Újra átolvastam Stefka írását. Vajdában a kettős negáció pozitívumát látja – valamit, ami túlmutat a „negatív stílus”-on. Miben látja Stefka a negatív stílus lényegét? – „Csak lefelé ásnak, az álmok, vágyak, ösztönök énvilága felé.” Nyilván nincsen művészet, amely ne nyúlna le az én mélyvilága felé. Stefka azt állítja, hogy a „negatív stílus” művészei csak ezt teszik. Ezért: 1. nem alkotnak közös nyelvet, 2. nincs reális belső kapcsolatuk egymással, 3. nincsen törvényük. Ezek a mozzanatok azonban korántsem csak az ábrázoló művészetre jellemzőek. Egy teljes korszak szellemi életének ismert vonásai ezek – és egyoldalú dolog ezt a képzőművészet szemére vetni.

De ha pl. Picassót kissé közelebbről szemügyre vesszük, igaz-e vajon, hogy műveiből hiányzik: törvény, arány, architektonika, sőt a stílus rudimentuma, az egyéni stílus? Nyilvánvalóan nem, sőt talán túlságosan is sok benne éppen ez: törvény, arány, architektonika és „stílus” – az egyéniség „stílusa” értelmében. És az sem igaz, hogy nem szól senkihez – az empirikus sikere is rácáfol erre! És vajon Picasso: enervált romantika, önmagába fulladó pszichoanalízis és céltalan konfesszió?
Én nem szeretem Picassót, és lényegében a legelső korszakai állnak konzervatív képzőművészeti ízlésemhez legközelebb: nem tanultam meg nézni és látni a modernebb képeket. De azt én is átértem, hogy ezekre a képekre igazán nem lehet ráfogni, hogy „…vagy kiáltó megoldatlanságokkal találkozunk (arcábrázolás konzekvens kerülése, absztrakciók absztrahálása és ugyanakkor kényszeredett testcentrumúság, szexuálcentrumúság) vagy rideg, minden spontán szuggesztivitást nélkülöző steril lesikáltsággal, ami az alapkérdések elfedését, hermetikus elzárását jelenti”. – Erről aligha lehetne ráismerni Picassóra!
És mégis: Picasso antistílus! Picasso negatív stílus! És mégis milyen pontosan illik rá, az ő munkájára egész oeuvre-jét tekintve éppen Stefka Nietzsche-idézete: „Az én stílusom tánc, a legkülönbözőbb szimmetriák stílusa, s ugyanakkor mindezeknek a szimmetriáknak átugrása és kigúnyolása.” – Ez az „antistílus” hitvallása!

Október 29.
Mi hát a stílus? Ezt mindenesetre jó volna rögzíteni, hogy egy lépéssel előbbre lehessen lépni!
A kifejezést két dologra használják, amelyek egymáshoz hasonlóak ugyan, de mégsem azonosak. Az, amit én „egyéni stílus”-nak neveztem, nyilván nem azonos azzal a stílusfogalommal, amit pl. gótika, reneszánsz, barokk vagy rokokó alatt értünk. A stílus lehet tehát egy művésznek az individuális sajátsága: amit azonban, a biztosabb megértés érdekében, korábban már „egyéni stílusnak” neveztem. De amit tulajdonképpen stílusnak kell nevezni, nem ez: a stílus egy korszak, egy világ, egy kultúra válasza a döntő kérdésekre – félreérthetetlen, egyértelmű és kategorikus válasz, amely a maga nemében teljes, mint a remekmű, amelyben látható, hallható, érzékelhető formákban megjelenik. A stílus azonban korántsem csak a remekművek sajátja. Minden stílusnak, amely valóban az, vannak remekművei, mert a válasz inspirálja a formaalkotást. De a gót stílust vagy a rokokót felismerni nemcsak remekeiben, hanem tucattermékeiben is – nemcsak a mester, de a kontár sem szabadulhat a stílus egyetemessége alól.
És ebben az értelemben nincsen és nem lehet ma más stílus, mint negatív stílus, „antistílus”. A katakombaművészethez egyetlen elem van meg: a katakomba – de ez mégsem elég.

Vajda, ha csak a montázsokat csinálta volna, eltűnne, mint korunk uralkodó „negatív stílusának” egyik epizódszerű, radikalizált formája.
De itt vannak a rajzok, amelyeket a múltkor láttunk, s amelyekre szerintem illik Stefka szép fogalmazása: „a matematizált vonal sűrített dramatikája”.
Ezekre a rajzokra jellemző, hogy mindben ugyanaz a kevés és felsorolható motívum szerepel: jellemző a technika hihetetlen szigorúsága, az ábrázolás pontossága, lényegre szorítkozó szűkszavúsága. A rajz maga is aszkézis, csak a lényeges mozzanatnak a rögzítése, de Vajda Lajosnál ez még szélsőségesen fokozott formában jelentkezik: a lényeg ábrázolása egyetlen, pontos vonallal! Ez a precíz és végtelenül türelmes figyelem, a csak a lényegesre való koncentráltság tette lehetővé a számára a „motívum” kialakulását.
Vajda csak néhány látott dolgot rajzol le, és a rajzain ezek állandóan ismétlődnek. De nem absztrahálódnak jellé, nem válnak el a látott dologtól, precízen és keményen ragaszkodik a látott valóság ábrázolásához. És ezek a motívumok foglalják el a montázs fényképeinek a helyét. Mint korábban a fényképek a montázsokon, e „motívumok” a valóság lényeges elemeit jelentik, amelyeket a kép úgy fog együvé, mint a középkor ábrázolásain.

A montázsoktól a rajzokig a nagy lépés a „motívumokban” van. A rajzok is szerkezetileg montázsok, de rajzolt elemekből. Vajda felismeri, hogy a fénykép, a mégolyan precíz és sikerült fénykép egydimenziójú, lapos, síkbeli – nincsen benne a lét sokdimenziójú lényege.
A „motívum”, amelynek szigorúan a látott valóság lerajzolt „másának” kellett lennie, több dimenziót foglal magában, nemcsak az euklideszi tér síkját, időtlen metszetét, mint a fénykép. És a „motívumok” összefogása, a kép, a rajz harmonikus zeneiségét, ahogy Stefka mondja, „a struktúra szilárd rendje” szüli: ezekben a Lajos életében ellenségesen „spekulatívnak” bélyegzett művekben erő van, „a logosz szerkesztő ereje”.

De ezek a rajzok is, mint Vajda egész életműve: aszkétaalkotások. Nem „középen” van test és lélek között, hanem mérhetetlenül fontosabb, hangsúlyosabb, elemi erejűbb, élményteljesebb a „lélek”, mint a „test”. Csodálatos elmélyültséggel rögzít néha egy arcot – „nem kerüli meg” – mondja Stefka, de Vajda néhány arcképe és önarcképe nem merül ki ebben a negatívumban, hanem fontos találkozásokat mutat meg. De ami a szexust illeti?

Arc és szexus: nem egymás mellé állítható, de nem is szembeállítható sugárzásokról van szó. Aki még nem érezte egy arc sugárzó erejét: nem ember, hanem fenevad. Aki még nem érezte a szexus mindent elborító erejét, szilaj sodrát, mély örvényeit – mit tudhat az életről?

Az aszkéta számára a szexus: végső soron zabolázandó erő, amely szabadjára engedve a bűn végső diadalát jelenti, legyőzve pedig a szentek apoteózisát. Vitás-e vajon, hogy Vajda aszkéta volt? Nem került meg semmit. Ki ne érezné ebben a szigorú, zárt rendszerben, a képek kemény, matematikai szerkezetében a logosz uralmát az erósz felett. Nem megkerülte, megküzdött vele. Aszkéta módjára.

És a végső, a „fekete periódus”? Bevallom, jelenleg nem tudom megközelíteni. Régen nem láttam egyet sem ezekből a hihetetlen szuggesztivitású jelekből.

November 3.
Végül is mi az, ami tulajdonképpen elválaszt Stefka felfogásától: lényegében az a nézet, amely eleve bizonyos „tartalmi” kritériumokhoz köti a művészi alkotás „rangját”. Értékelés, amely a művészeten kívüli szempontokból értékel, amely eleve fölérendeli magát, amely nem a mű elemi hatásából, hanem valami „elvi alapból” kísérli meg a megfoghatatlan rögzítését.

Minden valódi remekmű: csoda, amelynek kinyilatkozásjellege van. De ennek lezárása, kizárólagossá tétele, szembeállítása a többi remekművel: jogtalan és igazságtalan. Nem valami múzeumi „szabadság” nevében, hanem a mű hatása nevében tiltakozom: döntő az élmény, még ha szubjektív is, és nem a skatulya, ha mégoly díszes is.