Aczél Géza

VÉRCUKOR

ülök roskadozva a kávéház fényesre sikált ablakában a tetemes arab szám előtt mert
egy kis alattomos műanyag kütyü miatt kegyetlenül elromlott ez a tavaszi délelőtt
pedig a dolgokat a szerkesztőségben már majdnem jól helyreraktam a szerény
irodalmi felhozatal sokáig ott himbált alattam mígnem egy szikrától ritmusba téve
a sápadt dosszié mallarméi értelemben kezdett kacsingatni az egészre a havonta
megszenvedett műegészre melyben már nincsenek szerzői hiúságok kihűl a szerkesztők
érdeknyomása a pontosan betöltött konstrukció tartja magát mely valami láthatatlan
szerkesztettség mása benne meg-megvillan a tördelő tudása a guanóval vastagon
rakott ablakok patinája akár a leendő fehér oldalak nyomdaszagú bája elkopott már
a képben a szinglik borotvált pinája a latrok gőzös önimádatára véletlenül sem
adakozunk nem olyan a habitusunk inkább felkészülve némi átmenettel az elektronika
buzgó rohamára míg virtuális szondiként hősiesen nem halunk e vízióban elébb elsorvad
ványadt alkarunk agyunk ütemezése tompán leáll s míg a mű nélküli világban mely
lehetne akár egy fordított szellemi karnevál hol az elszabadult new elmélet nyomja
a prézlit a befogadók pedig a törteket becézik hogy ettől már menekülnél a túlsó
partra csak hogy ott a zsíros alja olcsó liturgiával ontja az imát más se kéne mint a szent
jobbal örökösen szaladgálni a réten át és köpködni az olcsó rímeket ha egy-egy szentség
bohóc helytartója alant megremeg módolt jelentőséggel kinyújtva szikrázó kardját
mely dübörgő csordákat hajt át a nembeliségében már pislákoló szellemen egykor
franciába mártott hevületünk – el veled inkább a kávéházi ablakba vissza hol a kétes
értékű verset dünnyögő már harmadik erős sörét issza mikor csak úgy szívességből
roppant táskájával az ismerős doki berobog gyanítom ez a tekintélyes málha is tartogat
néhány holt blogot üzenetet az elnyelt halálnak melynek egyre halkuló ritmusában
fáziskésések miatt egy ideig a már nem lévők is titokban visszajárnak miként lassan
szűkülő szemeinkbe a kihunyt csillagok tehát a boldogságra végképpen semmi ok
midőn a kínjaink meghosszabbítására kitanult jófiú használt üvegbetétjeim között bár
a fesztelen koktélozó környezet ugyancsak megütközött kiterítette alattomos műszereit
láttam itt a siránkozás már nem segít hiába nyöszörögtem hogy félszázada szúrni
magam nem hagyám legyen bármily nehéz helyzetben kis hazám elég volt nekem
pajtás koromban a keleti végek zavaros vérrel szennyezése májcirózis vagy valami
efféle melybe majdnem beledöglöttem anyám szép riadt tekintetében sokáig kék
döglegyek köröztek fölöttem és igen vékony átlátszó volt a két fülem akkor egy életre
megtanultam nincs csodálatosabb mint az egészségügy nélkülem ám a dokit most nem
tudtam kicselezni mire a nedűért nyúltam már sikerült az ujjbegyemet sprére venni
s midőn rászoptam jobbal a drága lére bal kezemen már csurrant is a sorvadó test
sápadt vére valami hibbant műanyag tesztelésre s míg ujjamat a vatta szorította egy
kijelzőn ijesztően nőtt a vércukor bokra a végére már kezdtem magam egy bezárt
cukorgyár részvényesének mondani s mikor komoran nézett rám doki kétségbeesve
nyomtam neki az aznapi kaját lágy kemencés kenyeret friss töpörtyűt félbarna sört
az angyalát nehogy itt engem apácás diétára fogjon – éhgyomorra mondja majd
éhgyomorra – mondom hogy nyerjek azért egy kis időt nehogy depresszióba hulljon
a délelőtt s miközben lelkiismeretes dokim különös szerszámait gondosan elcsomagolja háta mögött már kacsintósra veszem a figurát hisz a törzsvendég is megér egy kutyát
nehogy az embert törzshelyén kutyába se nézzék elég ha a szokásos kóma után jön az
egészség beprogramozott illúziója addig maradok kis vágyaimra hajolva elszánt fatalista
s majd ha készen a végső lista gyávaságomért s apró kis bűneimért pincér fizetek