Kőrizs Imre

ZSOKÉKÚRA

Ha valakinek személyleírást kellene adnia rólam, nem is tudom, hogy inkább alacsonynak vagy kövérnek nevezne-e. Hogy kopasznak vagy legalábbis erősen ritkuló hajúnak, az sajnos szinte biztos. Néha elszórakozom a gondolattal, hogy barátaim közül kit melyik színész játszhatna el: a sógornőmet most leginkább Rezes Judit, a nagyobbik fiát az új James Bond – a neve most nem jut az eszembe –, persze jó húsz évvel fiatalabban. Ezeket nem kell túl komolyan venni, a modell és a színész közti kapcsolat kevesebb, mint hasonlóság, de több, mint típus, megpróbálom két jól ismert arcon keresztül szemléltetni: a középkorú Mézga Aladár szerepét habozás nélkül Veres János expénzügyminiszterre osztanám.
Engem nyilván Danny DeVitónak kéne megszemélyesítenie. Csak éppen nőnie kéne néhány centit és híznia jó pár kilót. A közkeletű vélekedés szerint az alacsony emberek nehezen békülnek meg a termetükkel. Nem tudom, én már gyereknek se voltam magas, úgyhogy volt időm hozzászokni, viszont csak harmincéves koromban híztam meg, amikor abbahagytam a néptáncot. (Csak a hülyék mondják népi táncnak, senki se mond se népi dalt, se népi művészetet.) Borzasztóan zavar a súlyom: a hájvért a hasamon, a hátam vetemedései, az a marokra fogható renyhe, izomtalan többlet a combom belső részén, ami kicsit hosszabb séták alatt is képes fájdalmasan kidörzsölődni. Pedig ez az egyetlen testmozgás, amit gyakorolok, a séta. Mindent megteszek ugyanis annak érdekében, hogy fogyjak, de sportolni nem vagyok hajlandó. Marad a séta, illetve a diéta – amit nem szeretek fogyókúrának nevezni, mert azzal mintha hivatalosan is beismerném, hogy kövér vagyok, márpedig ez sértené a hiúságomat. Ha olyasvalakivel találkozom, aki még karcsú koromból ismer, és megdöbben a kövérségemen, azt szoktam mondani: „Csak láttál volna két hónapja! Amikor tíz kilóval több voltam!” Ilyenkor aztán mindig learatom az elismerést, hogy milyen gyorsan és milyen sokat tudok fogyni.
Ez egyébként tényleg könnyen megy, még csokoládéval is tudok: az a lényeg, hogy semmit sem szabad enni, csak csokoládét, de azt bármikor, bármennyit. Legutóbb már kakaós tejmasszával csináltam, úgy éreztem magam, mint egy Parti Nagy Lajos-novellahős, de a fő, hogy úgy is fogytam.
A kedvencem mégis az úgynevezett zsokékúra. Végső soron a híres szétválasztáson alapul, azon, hogy az ember ne egyen össze szénhidrátot fehérjével, proteinnel meg ilyesmivel. Az elmélet – semmilyen elmélet – sose érdekelt igazán, és állítólag ennek az egésznek nincs is semmi tudományos alapja – ha belegondolok, biztos vannak például kövér tehenek is, pedig azok csak füvet legelnek, és nem hörpölgetnek hozzá meleg sertészsírt. A lényeg: a zsokék verseny előtt ezzel öt nap alatt állítólag öt kilót fogynak. Egy dietetikus ismerősöm szerint az egész csak úgynevezett vízfogyás, de engem ez se érdekel, csak agyból ne fogyjak. Az egész végtelenül egyszerű: mindennap annyit ehet az ember, amennyit csak akar, de mindig csak egyfélét. Az első nap főtt krumplit, a másodikon sajtot, a harmadikon főtt csirkemellet, aztán zöldséget, végül gyümölcsöt. Azt mondják, a betegség a szegény ember utazása, hát a maga sajátos ritmusával ez a diéta is valami ilyesmi: a zsokékúra idején a reménység és a csalódás, a csüggedés és az elszántság, a lelkesedés és a fásultság olyan zaklatott ritmusban váltja egymást, hogy afféle életmodellnek is elmegy, kicsiben. Amikor például hétfő este már majdnem megfulladok a krumplitól, alig várom, hogy felvirradjon a sajtnap. Egynapi sajtozás után persze már a csirkébe vetem minden reményemet – de hiába, mert az már elsőre se ízlik sose. A negyedik napon aztán rendszerint nemcsak nyers, hanem főtt zöldséget is magamhoz veszek: a karfiolból és répából főtt sós tea – levesnek nem nevezném – a karfiol és a répa valóságos apoteózisa. Az utolsó napon ananászra szoktam szorítkozni, mert egy úgynevezett városi legenda szerint azt a szervezetnek több energiájába kerül lebontani, mint amennyi kinyerhető belőle, de akkor már végső soron minden mindegy. A sivár napokon a mérleg a legfőbb támaszom – profi, digitális üvegmérleg, amely, ha a magasságomat is betáplálom, még mindenféle más mutatószámot is kiír. Állandóan nézem is, hogy mennyit mutat, reggel vécé előtt, vécé után, este ruhástul, este ruha nélkül. Mert a fogyás egyáltalán nem egyenletes, az első napok kosztja valahogy eltömi a szervezetet, és alig van súlycsökkenés, hogy aztán a közepétől annál gyorsabban menjen minden.
Ezt a kúrát egy nálam is hiúbb, huncut arcú – Bradley Whitford alakíthatná, zajos sikerrel –, nagyon okos barátomtól tanultam. (Hálás is vagyok neki érte, bár nemrég szerintem egy nagy szívességgel le is róttam ezt a hálát.) Már kamaszkorában is olyan hiú volt, hogy leszedette a nővérével a gombokat az ingei mandzsettájáról – az anyja, józanul, ezt megtagadta –, lyukat vágatott a helyükre, amit aztán pelenkaöltéssel beszegetett. Mindezt azért, hogy mindig hordhasson mandzsettagombot. De nemcsak a megjelenésére hiú: poliglott fenomén, kilencvenhat nyelven tanult – szerényen nem azt mondja, hogy tud, hanem csak hogy tanult –, az ó-, bizánci és újgörögtől a mandarinon át az általa csak bozótnyelveknek becézett, szűk körben beszélt idiómákig. A világ leghíresebb poliglottja, egy Mezzofanti nevű bíboros állítólag száztizennégy nyelven értett, Bradley barátom utol akarja érni, úgyhogy tizennyolc nyelv még tervbe van véve nála. A tudásával különben nem vág fel, de nem veszi komolyan azokat, akik valamelyik nyelvet úgy tartják nehéznek, hogy jó, ha hét-nyolc másikon beszélnek. A titka az – ő maga mondta –, hogy úgy a negyvenedik után már egyetlen új nyelvre sem szabad háromnegyed óránál többet szánni. A szókészletnek és a nyelvtannak a már ismert nyelvekkel való hasonlóságai, illetve a különbségek ennyi idő alatt feltérképezhetők, utána már csak meg kell jegyezni őket. Volt egy Strelicz nevű szerelmem, aki hosszabb időt töltött Indiában – szerette a keleti viseletet, jól is állt neki –, vele, hogy bosszantson, néha hindire fordította a szót. Amikor megismerkedtek, megkérdezte, hogy nem lövészt jelent-e a neve, mert „sztreljaty” oroszul „lőni”. Engem egyszer ebéd közben megtanított indonézül, igaz, azóta sokat felejtettem.
Mindezek után hiba volna azt hinni, hogy a barátom valami szobatudós. Amikor például kártyafüggetlenné akartam tenni a mobilomat, ő vitt el egy modern, de már lelakott lakásba, ahol egy testvérpár tartott fenn sajátos irodát. A kiteregetett, száradó ruha mellett volt például egy számítógép, amely vagy harminc CD-írót tartalmazott: a fivérek vállalkozása szemlátomást több lábon állt. A telefonom új modell volt – tulajdonképpen mindig új: nagyon szeretem a sokoldalú mobilokat, négy-öt havonta lecserélem a készülékemet –, a kikódolás elhúzódott. Miközben Bradley azon volt, hogy valami mondvacsinált indokkal a belső szobából előkerült nagyon szép cigánylánnyal telefonszámot cseréljen, kínomban egyszer csak arról kezdtem beszélni, hogy a sógorom nagyon büszke a profizmusára, hogy a feje fölött is tud hegeszteni, mert nem csöpög. Tényleg nem is értem, hogy jutott eszembe. Az idősebb testvér mindenesetre, miközben egyidejűleg harminc Rihanna-CD írását felügyelte, felhúzta a lábán a nadrágot: „A salétrom mindig kiválik és csöpög, nem lehet ügyesnek lenni, átégeti a nadrágot is.” Kiderült, hogy még több lábon állnak: a magyar átlagfizetés ötszöröséért hegeszt Rotterdamban, most szabadságon van, az öccsének csak besegít.
Bradley fesztávja különben a lehető legszélesebb, a legmagasabb körökben is biztonsággal mozog: egyszer elmesélte, hogy meglátogatta az isztambuli örmény pátriárkát. (Őszentsége II. Meszrob. Láttam közös fotójukat: szemből kiköpött Gerő András.) A főpap épp egy idősebb európai férfiba karolva sétálgatott a palota kertjében, de intésére Bradley udvariasan csatlakozott hozzájuk. Franciául folyt a társalgás, úgyhogy ő is franciául szólt hozzá, annál is lelkesebben, mert az európai vendégben a legjelentősebb élő armenológust ismerte fel. Egy idő után a francia rákérdezett, hogy ő honnan jött. Amikor megmondta, hogy magyar, az armenológus egy nevet mondott, kicsit idegenszerűen, de érthetően, hozzátéve, hogy egy kiváló magyar kollégájáról van szó, akivel addig csak e-mailben érintkeztek, és hogy Bradley nem ismeri-e véletlenül. „Itt áll ön előtt” – tárta szét a karját, arcán annak a nagy Levinnek minden fáradt büszkeségével, akit Kvasztics Fedor végre felismer a sivatagban (igaz, mint aztán kiderül, tévesen).
A kikódolás másfél óráig húzódott, mégsem sikerült. A végén a fiatalember már nem is a szerény honoráriumért, hanem a szakmai önérzetén esett csorba miatt erőltette a dolgot. Közben elmagyarázta, hogy az egész teljesen legális: egy apró darabot vág ki a SIM-kártyából, majd a kártya áramköre és a telefoné közé fóliát illeszt (ebből kilóg valami apró dióda, amiatt kell belevágni a kártyába), és szinte kész is az egész. „Teljesen törvényes, az Expresszben is hirdetek, áfás számlát is tudok adni. Egyszer már kijött a rendőrség, de mutattam nekik a számláimat: Angliából hozatom a fóliát, ha egy uniós országban törvényes a termék, és itthon nem kifejezetten tilos, akkor mit akarnak? Mert a telefonhoz hozzá se nyúlok, az megmarad garanciálisnak, a kártya meg nem a telefoncég tulajdona.”
Bradley közben azt magyarázgatta a lánynak, hogy egészen biztosan tud olyan topmenedzsert, akinek románul tudó bébiszitterre van szüksége, úgyhogy feltétlenül érdemes telefonszámot cserélniük. Az egész kikódolásmentes délutánnak végül ennyi lett a haszna. Illetve egy ideig úgy nézett ki, ennyi se, mert karácsony körül Bradleynek halaszthatatlanul el kellett utaznia Bejrutba maronita rítust gyűjteni. (Már rég nem kérdezem, hogy az effélék mit jelentenek.) De aztán, amikor hazajött, egyszer az ismerős cigánylánnyal látogatott meg. A hűség szót a lexikonban nem az ő képével illusztrálnám – ahogy mondja: „Apám arra tanított, hogy akkor is tagadjak, ha a nőn találnak meg” –, de Vanesszával már hónapok óta együtt vannak, jártak Indiában is, ahol Bradley malajálamul ripakodott rá a baseballütő helyett fenyegetően asztallábakat lóbáló utcagyerekekre, akik az anyanyelvükön megszólaló idegen szavaira döbbenten futottak szanaszét.
Hogy visszahódítsam a kihízott szmokingomat, egyhuzamban már épp harmadszor ismételtem meg a diétáját, amikor legutóbb beállított. „Baj van – mondta. – Vani bátyját beidézték egy tárgyalásra, és ott fogták Miskolcon.” Kiderült, hogy a báty a fiával és a feleségével együtt fél éve felköltözött Vanesszához, de a lakcímváltozást elmulasztotta bejelenteni. Volt otthon egy bírósági ügye, valami vasat pakolt, ami történetesen lopott volt. Ő alkalmazottként dolgozott, de az elsőrendű vádlott azt vallotta, hogy igenis tudott a vas eredetéről, és részesedett az érte kapott pénzből is, úgyhogy őt is megvádolták. Eredetileg szabadlábon védekezett, de mivel az utóbbi két tárgyalás idézését nem vette át – hiszen elköltözött, nem kapta kézhez –, amikor a harmadik valahogy elérte, és elment, rögtön lecsukták. „Szegény kisfia két napig nem evett, azt mondta: majd apával. Nem tudom, mi igaz ebből a hároméves, rozsdás vasügyből, de azt látom, hogy Pali állandóan csak dolgozik. A bíró valami fiatal gyerek, 2006-ban végzett, ez az első ügye, és ki akar tenni magáért. Pedig minek kriminalizálni egy ártatlan embert, aki ráadásul épp most akar megragadni valami polgári nívón. Ilyen hülyeség miatt! És nem is a vasért, hanem mert nem vett át két papírt! Már egy hete van ugyanabban a ruhában, Vaniék most küldenek neki tisztát. Az ügyvédje kieszközölte, hogy csomagot is küldhessenek, pedig az csak egy hónap múlva járna. Most készítik össze, és nagyon ki kell dekázniuk. Tudom, hogy most zsokézol, és azt vakon borzasztó csinálni, de nem adnád kölcsön a mérleged? Hálából kikódoltatom a BlackBerrydet.”