Tóth Krisztina

JÁTSZÓDJATOK!

– Nem költelek, mert korán megyünk. Tusnádon még meg kell álljunk.
Az apa komor arccal pakolt tovább, a fiú meg figyelte. Dühös volt, amiért gyereknek nézik. A bátyja, Ata csak négy évvel volt idősebb, de ő már mehetett a férfiakkal dolgozni.
Tovább ólálkodott a szobában, bekapcsolta a tévét, de a fél szeme az apán volt.
– Aztán hozzon ám filmeket!
– Befejezd.
Az apa kivitte a sporttáskát, az ajtó mellé rakta. Este, amikor eloltották a lámpát, a gyerek még egyszer kiszólt a szobából:
– Édesapám, ha maga nem költ föl, maga hitvány lesz!
Hajnali fél ötkor áll meg a Volkswagen kisbusz a földes, kivilágítatlan utcában. Április eleje volt, de olyan hideg, hogy dér ült az árok melletti füvön. Ata látta meg az utcára néző ablakból, hogy itt vannak. Csak egy szatyrot vitt, óvatosan fölemelte, hogy ne zörögjön, aztán behúzta az ajtót. Az öccse aludt tovább. Ránézett, nem szólt neki. – Fogjál békát! – gondolta.
Némán pakoltak, az anya kivitt egy kosarat, csirkét meg kenyeret készített az útra.
Megállt a kapuban, Atát megölelte. Odaszólt a férjének, aki épp hátul rendezte át a csomagtartóban a holmikat:
– Aztán vigyázzanak ám erre a gyerekre!
Az bólintott, intett. Ata beszállt. Egy sapkás idegen nézett ki az első ülésről, egy meg hátulról, búcsúzóul megemelték a kezüket.
Senki nem beszélt, a néptelen utat bámulták. Fél óra múlva az apa megszólalt:
– Tusnádon megállunk, fölvesszük Caiust.
Caius hozta a szerszámokat. Amikor lefékeztek, mindhárom férfi elkezdett kikászálódni. Ata felébredt.
– Te maradsz – mondta neki az apja.
Már derengeni kezdett az ég alja. Caiusnál ugatott a kutya, fellármázta az utcában az összes többit. Fűrészeket cipeltek ki meg szerszámos dobozokat. Ami nem fért el hátul, lábhoz rakták. Most már lehetett újra aludni, Ata lecsukta a szemét. Elhagyták Csíkszentgyörgyöt, Csicsót. Megvirradt, a párás ablakon át látni lehetett a világosszürke eget. Feketén ugráltak a villanypóznák, ritkultak a fenyvesek. Kevés autóval találkoztak, vaksin világítottak a fényszórók a derengő hidegben. Időnként vastagon öltözött, biciklis asszonyok maradtak el mellettük. Tordán már nagyobb volt a forgalom, Kolozsváron pedig minden lámpánál meg kellett állniuk. Munkába siettek az emberek, komoran, lehajtott fejjel lépegettek a zebrán. Ata megint elaludt, csak a határon ébredt fel újra. Addigra Caius vezetett, közben valamikor cseréltek Laci bátyával. Ő szállt ki a volán mellől, és adta át a határőröknek az útleveleket. Épp csak bekukucskáltak, nem érdekelte őket a négy borostás ember meg a kamasz. Hamar indultak tovább, az apa hátraszólt:
– Na. Odaát vagyunk.
– Felhívom édesanyámat Tibi bátya telefonjáról.
– Nem hívod te.
Ata figyelte a házakat. Meglepődött, hogy a határ túloldalán ugyanolyan kopár falvakon mennek át. Sokkal élesebb váltásra számított, úgy képzelte, a túloldalon minden más lesz, színesebb. De faggatózni nem akart, lesz majd idő arra is. Karcag után egy benzinkútnál megálltak, aztán félrehúzódtak enni. A csirke el is fogyott, kenyér még maradt egy kevés.
Késő délután volt, mire beértek Pestre. Itt már sokkal nehezebb volt tájékozódni, a férfiak rövid, feszült mondatokat váltottak egymással. Végül megint megálltak egy kútnál, Tibi bátya bement kérdezősködni. Kijött hozzájuk egy anorákos ember, és hosszan, bonyolultan mutogatott. Úgy látszik, a többiek értették, de Ata nem bírta követni. Hegynek fölfelé mentek tovább nagy, új építésű házak között. Lassan haladtak, hunyorogva próbálták kisilabizálni az utcaneveket. A lejtőn legördülő autók közt kopottnak tűnt a Volkswagen transporter, félre is húzódott többször előzékenyen, mint a talicskás ember, ha szekér jön vele szemben.
Nagy nehezen mégiscsak odaértek a hatalmas, csupa terasz társasház elé. Nézték a számozást, az volt kiírva, ami a papírjukon állt: 117/c. Caius dudálni akart, de Laci bátya csitította, hátha nem szabad. Árpi, az apa kiszállt, és megkereste a kaputelefont. Hosszan, folyamatosan nyomta, bent idegesek lettek a vacsorázók az asztalnál. Éppen befejezték az evést, indultak volna összerakni a csomagokat a holnapi induláshoz.
Mindenki felsorakozott a rokon üdvözlésére. Tulajdonképpen csak szegről-végről volt az, a feleség sógora jött át valamikor arról a vidékről, de úgy alakult, hogy már kétszer is meglátogatták a családot Gyergyóban.
A gyerek nem is akart többször menni, unatkozott, utálta a hideg, meszelt házat meg a nagy dunnákat. Az egész eldugott kis falut a hosszú, földes utcákkal. Őgyelgett csak az udvaron, bámulta a trágyadombban tekergőző sötét kukacokat, míg rendre ki nem terelték hozzá a két idegen fiút. A fekete kendős, fogatlan nagyanya ilyenkor rájuk parancsolt:
– Játszódjatok!
A két testvér a láncra vert kutyát heccelte, és tömték a szájukba az ajándékba kapott csokit. Nemigen volt mit beszélgetni velük. Most se tudott mit mondani, évek óta nem is látta ezt a fiút, ahogyan a szülők se az apát, még levelet is csak karácsonykor váltottak vele. Igazából a feleség ötlete volt, hogy el lehetne hívni ezt az Árpit dolgozni, elvégre olyan ügyes ember. Meglepődve látták, hogy vele van az Ata, akit alig ismertek meg. Egy vézna, szőke kisfiúra emlékeztek, most meg ott állt a nappaliban egy nagy homlokú, sunyi tekintetű, barna lakli. Gyanakodva kezet fogtak a két másik férfival, aztán megkérdezték, vacsoráztak-e már. A jövevények szabadkoztak, de a nő erősködött, hogy azért valami hideget feltálal nekik.
Evés után körbejárták a házat, a feleség mindent részletesen elmagyarázott. Kicsit csodálkoztak a férfiak, hogy az ura nem jött le vele, de az azt mondta, ellenőriznie kell, hogy minden össze van-e készítve az útra. A kert a ház mögött hosszan folytatódott a hegy felé. Árpi dicsérte, hogy milyen szép nagy a telek, és csodálkozott, hogy nincsenek gyümölcsfák meg vetemény. A nő elmondta, hogy melyik az a négy fa, amit ki kellene vágni. A diót azért, mert nem nő alatta a fű meg semmilyen más növény.
– Pedig biztos szépen terem – jegyezte meg Laci bátya, mire Caius sötéten rápillantott. Mindent értett, és elég jól beszélt magyarul, de ritkán szólalt meg. A felesége félig magyar volt, otthon viszont csak románul beszéltek egymással. Amikor leballagtak a kerítéshez, és a nő a kapu melletti két óriásfenyőre is rámutatott, akkor azért Caius rákérdezett, hogy biztos mind a kettőt kivágják-e.
– Biztos – bólogatott az asszony. – Teljesen elsavasítják a talajt, ráadásul vödörszám hullik a tűlevél.
A fakivágáson túl ki kellett cserélni az erkély- és teraszkorlátokat is, a korhadt babák helyére újakat szegezni és átkenni mindet. Volt ezen kívül egy átfestésre váró kerti pad meg egy félig kész kis bódé a társasház kukáinak. Ehhez már készen állt a betonalap, és az egyik lakó méretre vágatta az L-vasakat. A faanyag a garázsban száradt, a cseresznyeszínű lazúr oda volt készítve mellé.
– Hígító? – kérdezte Laci bátya.
– Ez olyan, hogy nem kell hígítani – mondta a nő, aztán a hűtőládához ment, hogy megmutassa a két hétre előre kiporciózott adagokat. Hagyott ott elég pénzt meg tíz láda sört is az alagsori lakásban, ahol a szivacsmatracokon és tiszta törülközőkön kívül csak egy földre állított tévé volt, amit a gyerekszobából cipeltek le, hogy esténként legyen mit nézni a munkásoknak.
– Remélem, nem szúrják el nekem a mikrót – mondta este az ágyban, és felrázta a párnát. Megfordult, gondterhelten hozzátette:
– Azért arról nem volt szó, hogy öten jönnek.
– Majd beriasztózunk – felelte a férfi, és leoltotta a kislámpát.
Reggel, mikor a család útnak indult, az egyik óriásfenyő már le volt gallyazva. A szomszédok a fűrészgép hangjára ébredtek, a bőröndöket kicipelő férj majdnem hasra esett a garázsnál a narancssárga kerti hosszabbítóban. Óriási, mandula alakú tetőcsomagtartó fénylett az autón.
– Tisztára mint egy hullaszállító – jegyezte meg Ata, mikor a kertkapu becsukódott a távozók mögött. Ő nem kezelhette a fűrészgépet. Egyelőre az volt a dolga, hogy a bejárat feletti szétrepedezett előtetőt lebontsa. Nagy darabokat tépett ki a drótüvegből, Tibi bátya nézte egy ideig, aztán föladott neki egy kesztyűt.
– Ügyes gyerek vagy te.
Jól ment a munka, hét végére a kukák körüli házikók is elkészültek. Ata beállt, Tibi bátya lefényképezte.
– Itt még el is lehetne lakni – bújt elő meggörnyedve.
A szomszédok közben mindenféle kéréssel álltak elő. Volt, akinél a kerti virágtalicskát kellett rendbe hozni, másnál dísztavat ásni. Ezen sokat röhögtek, mondták, jövőre majd hoznak pecát is. Aztán hívták őket dolgozni az egyik felső utcába is, de jött a húsvét, addigra haza akartak érni. Ata esténként átjárt egy vörös hajú nőhöz köveket hordani a sziklakertbe – így már biztos volt benne, hogy összejön a pénz a mobilra. Ha a fényképezősre nem is, az egyszerűbbre biztosan.
Jól ment a munka, szinte szótlanul dolgoztak egész nap. A sörhöz nem nyúltak, Ata nem merte megkérdezni, miért. A kenyér és a kolbász, amit a sarki boltban vettek, csak ideig-óráig töltötte meg a gyomrát, ezért szerdán este, tévézés közben fölvetette, mi lenne, ha fölmelegíttetnének valamit a hűtőládából.
– Kezedet letörném – felelte az apja. Több szó erről nem is esett.
Két hét múlva, vasárnap kora este jöttek meg a háziak. Fáradtan egyengették a tagjaikat, kipakolták a bőröndöket. A gyerek szaladt üdvözölni a szomszédék kutyáját. Tibi bátya és Ata segítettek a férjnek cipekedni, a feleség meg hamar mindent végigjárt, hogy reggel már ne kelljen fölkelni emiatt. Látta, hogy a kivágott fák formás halomba rendezve állnak a hátsó kertben, a kispad át van kenve.
– Erre azért még húzhattatok volna egy réteget, Árpikám – jegyezte meg. Ata már szaladt is a lazúrért, hogy gyorsan átkenje még egyszer. Lefeszítette a doboztetőt, és kavarni kezdte a maradék festéket egy gallyal. A nő így fentről nézett az arcába. Addig nem is vette észre, hogy milyen sovány ez az Ata gyerek. Felpillantott a többiekre, és hirtelen szemet szúrt neki, hogy mindnek olyan beesett az arca. Meg olyan borostás. Ezé az Árpié is. És a két idegené is, egész ijesztőnek tűnnek. De aztán nem foglalkozott velük, megnézte a kukáknak ácsolt házikót, és leszámolta a pénzt, kicsit többet is, mint amiben megállapodtak. Az alagsorban aztán mindenki megkapta ebből a maga részét. Ata az övtáskába csúsztatta a köteget a többi mellé, abba a zsebbe, ahol a mobilt fogja tartani.
Még sűrű sötét volt, amikor elindultak visszafelé. Előző este berakodták a gépeket, és kiálltak az udvarra. A nő csak kilenc körül jött le, összeszedte a törülközőket, és elcsodálkozott a megmaradt sörök láttán. A hűtőládában az érintetlen adagokat csak délben fedezte fel, addigra a mikrobusz már Karcag felé tartott.
– Autópályán megyünk – adta ki az utasítást Árpi. Ő vette meg a matricát is, hozott egy csomó pucér nős újságot meg dobozos söröket. Caius nem ivott sört, de aztán a legközelebbi pihenőnél hagyta magát rábeszélni egyre. Vettek újra, raktak bőven a csomagtartóba is, hogy legyen. A Kisbagi csárdánál álltak meg ebédelni. Két órát maradtak, a férfiak sorra rendelték a pálinkákat. Ata azt hitte, Tibi bátya fog vezetni, de Caius ült vissza a volánhoz. Viccelődtek megint a kerti tavon, hogy majd otthon is ásnak egyet, hadd strandoljanak az asszonyok.
Megint megálltak, vettek Milkákat a gyermekeknek meg cigarettát. Pisiltek is, a kulcsot majdnem magukkal vitték, ezen aztán kilométereken át muszáj volt röhögni. Ata csodálkozott, hogy tíz perc múlva miért húzódnak félre ismét, amikor teli van a hátsó ülés szendviccsel meg sörrel.
A parkoló szélén egy fehér dzsekis, rövid szoknyás lány állt. Tibi bátya kikecmergett, pár szót váltott vele. Ata azt hitte, megint az utat kérdezi, és gyanakodott, hogy ez a leány azt nem fogja tudni. Fiatal volt, alig idősebb nála, bár többnek nézett ki a rúzstól meg a magas sarkú csizmától. Laci bátya is kikászálódott, eléggé dülöngélt a söröktől. Elmentek valahová messzebb, biztos az utat nézték. Figyelte az apját a visszapillantóban, és arra gondolt, nem kérdezi meg, hogy mi van most, úgyis mindjárt mennek tovább. A férfiak elég sokára jöttek vissza, akkor Caius meg az apa is kiszállt. Ata egyedül maradt a buszban, a visszatérők odakint pöfékeltek. Elunta bent, gondolta, kér tőlük egy szál cigarettát, amíg az apja nincs ott. Adtak is, szívta nagy komolyan, a parázs elé tartva a tenyerét. A távolba nézett, amerre menniük kellett tovább. Rémülten vette észre, hogy a leány egy füves benyílóban Caius előtt térdel, akinek le van húzva a slicce, és a szőke hajat rángatja. Az apja meg ott áll mellettük, és bámul, nem csinál semmit. A torkába ugrott a szíve, visszakapta a tekintetét, zavartan eltaposta a csikket. Bekucorodott a hátsó ülésre, felhúzta a pulóverét az arcáig. Caius nemsokára feltépte az ajtót, és beszólt érte:
– Na mi van, gyerek? Nem kell pina?
Megrázta a fejét.
– Akkor fogjál békát!
Telt az idő, aztán az apja gombolkozva közeledett, fújtatva csapta be az ajtót.
– Azt a kurva istenit neki.
Hallgattak egy ideig, itták a söröket. Még két kútnál megálltak a határig, Árpi mindannyiszor az egész pénzt elővette, úgy fizetett. Az átkelőnél már mind részegek voltak, de Tibi bátya összeszedte magát, és úgy adta át az útleveleket, mintha egy korty se lenne benne.
Féktelen jókedvük lett ettől, sokszor elmondták egymás után, hogy mennyire nem vett észre semmit rajtuk a határőr. Úgy tűnt, mintha most jobban sietnének, mindenki haza akart érni mielőbb. Tusnádig aztán csak egyszer álltak már meg, utána kirakták Caiust meg a gépeket. Már épp elhajtottak, de a férfi utánuk szaladt, és valami dobozt még kiemelt a csomagtartóból. Tibi bátya mérgesen ült vissza a volánhoz, újra belelépett a gázba:
– A szekus anyádat, azt.
Nagyon részegek voltak. Laci bátya mindenáron be akart menni valami rokonához, hogy elintézzen egy régi családi vitát, Árpi meg csak tüzelte, hogy igaza van, nem úgy van az ám. Kászonban és Csíkszentgyörgyön is meglátogatták a kocsmát, mindenki velük pálinkázott. Aztán Csíkszeredán is megálltak, Tibi bátya mindenkinek ráígért egy kört, aki lábon bírja. Árpi kitámolygott a csomagtartóhoz, pakolászott, szórta szét a megürült dobozokat, hajigálta ki a szendvicsek csomagolását. Visszajött, a pultra vágta a maradék pénzt, körbenézett duzzadt szemével az ivókon.
Csicsóra érve már nem volt miből fizessenek. Árpi a csokoládékat ajánlgatta, de a kocsmáros fitymálva forgatta a nagy táblákat, és vonogatta a vállát. Későre járt, csak a kedvükért tartott nyitva, ültek körben elgyöngülve az asztal körül. Ata kicsit távolabb támaszkodott, szeretett volna valahogy telefonálni Tibi bátya mobiljáról, hogy mindjárt otthon vannak. Az apja lógatta a fejét, mintha bóbiskolna, aztán lassan mégiscsak felnézett, és magához intette. Tudta, hogy az övtáskát akarja elkérni, ezért úgy tett, mintha nem értené. A két másik férfi is fölegyenesedett, figyelték, ahogy Árpi váratlanul kijózanodik, és megindul a gyerek felé.
– Nem adod?
Lenyúlt az asztal mellé, lecsatolta a sporttáska vállpántját. Az akasztós végével vágott végig a fiún, ütötte, ahol érte. Főleg az arcát, a fejét. Mikor meg a földre került, rugdosta tovább a hátát. Ata nem kapta maga elé a karját. Oldalra fordult, és az övtáskát szorongatta, mintha minden maradék ereje nagy, vörös kamaszkezébe áramlott volna.
Mikor végre elindultak, már szürke volt az ég, vastagon öltözött asszonyok kerekeztek az út mentén. A kocsma bezárt, a vállpánt ott maradt egy bádogasztal alatt.
Érkezéskor az apa a hóna alatt cipelte be a degeszre tömött táskát. A lépcsőnél megbotlott vele, kiborult minden. Ata sietve kapkodta össze a földről az újságokat, hogy édesanya valahogy meg ne lássa őket.