Sántha József

ALBÉRLETBEN
A PARNASSZUSON

Ágh István: Kidöntött fáink suttogása.
Életrajzi regény
Nap Kiadó, 2008. 348 oldal, 2800 Ft

Fénylő Parnasszus. Balassi, Csokonai, Ady
Nap Kiadó, 2008. 322 oldal, 2500 Ft

Az életrajzi regényként jegyzett, több részből álló, különböző megszólalásokat tartalmazó írások egyikében a költő bátyról, Nagy Lászlóról olvashatunk visszafogott, lírai emlékezést. Felkeresi szülőházukat is, amely közben a halott költő emlékháza lett. Különös és megrázó élmény úgy visszatérni a gyermekkor helyszínére, hogy az közben múzeummá változott. Mert nem csak a ház falai lettek múzeummá és a benne őrzött tárgyak, de Ágh István úgy érezheti, hogy az egész gyermekkora is múzeummá lett. Szinte a régmúlt időt látja a kiállításon, mintha az idő a tárgyak lepleként belerögzült volna a ház tereibe, ahol végérvényesen megült, és már más tárgyakkal együtt öregedni kezdett. Tudja, hogy mindez nem hiteles. Ő az egyetlen tanú, aki ezt nagy bizonyossággal cáfolhatja. Benne ugyanis megmaradtak a mozdulatok, a gyerekkor rétegzett egésze, de a tárgyak nem ott vannak vagy nem azok, amelyeknek lenniük kellene. Mintha az ember életében elkövetkezhetne egy pillanat, amikor azt mondja: holnaptól múzeum lesz itt az élet. A természetes folyamatok megállítása, kiszakítása az eleven térből, és vitrinek mögé tétele, múzeumba zárása egyáltalán nem a valóság hitelesítésére szolgál ilyen esetekben, hanem éppen ellenkezőleg, valamiféle mesterséges helyszínt kreál az esetlegesből, folytathatatlannak nyilvánítja az időt. Talán éppen ezért írja meg gyermekkoráról és családjáról szociográfiai pontosságú memoárját, hogy a kihűlt, múzeumi gyerekkor helyére visszavarázsolja az igazit, az elevent, a máshogyan valóságosat.
A kötet legterjedelmesebb, legmélyebb írása a címadó emlékezés. „A múltról gondolkodva megzavarodnak a mutatók, fölfoghatatlan, akár a világegyetem, ha végtelenségét akarnánk elképzelni, éppen olyan sötét, pedig tudom, a kideríthetetlen mélységből én származom, befejezem magam, és utódaimban folytatódom egy másik sötétségben.” (7.) Nem csak családrajz ez, hiszen széles történelmi hátteret kapunk a Balaton-felvidék nyugati csücskének, a Somló és a Ság közötti terület távol- és közelmúltjáról is. Ha a második kötet irodalomtörténeti tanulmányait mintegy rávetítjük e tájegységre, rájövünk, valóban „fénylő Parnaszszus” ez, hiszen otthona volt egykor Kisfaludy Sándornak, Batsányinak (Tapolca szülötte) és Berzsenyinek is. A Balaton vidékét hosszan bebarangolta a szerelmében csalódott Csokonai, és a Somló tetején emelkedő hajdani végvár romjai a török ellen küzdő Balassit juttatják az író eszébe.
Minden település költőt kívánhatna saját szülöttének, hogy Ágh Istvánhoz hasonlóan a hajdani oklevelekből, egyházi bejegyzésekből és korabeli újságcikkekből összegyűjtse a legendákhoz képest nagyon is szerény történelmi hitelességű adatokat. Három jelentősebb eseményt emel ki a múltból, ezeket talán túlságos részletességgel dokumentálja is. Az egyik az 1865-ös korteshadjárat eseményeit eleveníti fel, amikor a szomszédos református és katolikus falvak legényei kaszákkal, kapákkal estek egymásnak. A halálos áldozatokat követelő csetepaték hosszan elnyúló bonyolult perekben végződtek, országosan ismertté tették Felsőiszkáz és környékének helységneveit. A másik esemény ifjú Savanyó József, helyi illetékességű betyár és társainak pere, amit szintén a korabeli tárgyalás jegyzőkönyve alapján idéz fel. E kései rablókban nem sok romantikus vonás akad, igaz, talán vérszomjas fenevadak sem voltak, csak olyan csellengő szegénylegények, akik éveken keresztül lopott lépesmézből (!), ebből-abból tartották el magukat. A Tanácsköztársaság és az ellenforradalom-fehérterror már sokkal sötétebb képet mutat. A hirtelen elveik szerint buzgón cselekvő és gyilkosságoktól sem viszszariadó suszterek, tanítók, gazdák olyan hátborzongató megtorlások sorozatát követték el, hogy rejtély, hol s mikor tanulták, miként is kell élő ember hátából szíjat hasítani, saját nadrágszíjára helybélit felakasztani.
A családtörténet már sokkal szegényesebb, hiszen a korabeli anyakönyvi bejegyzéseken kívül alig is tudható valami az évszázadok óta Iszkázon élő, robotoló jobbágyősökről. Az egyik életsors a maga hasonlóságában törli és újra írja az előző nemzedék életét. Az első valóságos figura, aki önálló történettel bír, a dédapa, aki 1848-ban népfelkelő volt, majd a szórórosta helyi feltalálójaként maradt meg a falu emlékezetében. A XX. század első éveiben kezdődő történet egy kevés földdel, de nagy szorgalommal rendelkező parasztcsalád emberfeletti küzdelmét tárja elénk, ami részben a birtok mindenáron való fenntartására és gyarapítására, másrészt a mindennapi betevő falat előteremtésére irányul. A szülők, Nagy Béla és a nyárádi Vas Erzsébet házassága sem szerelmi házasság, inkább valamiféle alku két parasztcsalád között, és ahogy Ágh István őszintén bevall-
ja, mindig is érezhető volt a sértettség, a meg nem értés a szülei között. Ez a korszak, a húszas évektől a kommunista hatalomátvételig, nem hagy sok lehetőséget egy ilyen kisbirtok tulajdonosának. A föld és az állatok iránti odaadás csak rabszolgává tette a család tagjait. Ezért szinte „történelmi tett” az anya részéről, amikor 1937 pünkösdjén eldobja kezéből a kapát, és úgy dönt, hogy gyerekeinek más sorsot szán, és mind a négyet (Bellát, Lászlót, Máriát és Istvánt) taníttatni fogja. A késői szülött, a legkisebb, István a háborút szinte egy nagy játék hátborzongató részleteként éli meg. A mindennapi paraszti teendők végzése közepette bombázzák a falut, lángban állnak a házak, de ők az állatokat mentik az égő istállóból. A könyv úgy vezet be a paraszti élet rejtelmeibe, hogy a ritka, de annál meghittebb ünnepeket is megmutatja. A Mária-napi búcsú, a disznótorok bőséggel teli asztalai egy soha vissza nem térő életforma ételeinek ízeit is felelevenítik. A szülők számára 1959 a legszomorúbb év, ekkor kényszerítik Nagy Bélát, hogy belépjen a téeszbe, s minden földje, lábas jószága a közösé legyen. „Iszkáz elesett” – megy az üzenet Pestre, s az új rendszer egyik legtehetségesebb költőjeként Nagy Lászlónak majd mély meghasonlást okoz a pályáján. „Hova tűnt aratásaim bukolikája?” (169.) – teszi fel a kérdést, és a következő oldalakon lírai tömörségű életképekben számol be az éhbérért történő paraszti munkáról, olyan alapossággal és költői láttatással, mintha szinte az Odüsszeia érzéki munkaleírásait olvasnánk. Parázslik az öntudat és a sértettség a költőből.
Míg a családtörténeti kis remek, amely leginkább Illyés és Sütő András emlékezéseivel rokon, a megőrző, archiváló memoár mesterdarabja, az író életével foglalkozó középső fejezet (Egymás mellett) az analizáló, a saját sorsát, életét mélyebben megérteni akaró önelemző emlékírás. A kötet legérdekesebb és legegyénibb hangulatú darabja Az albérleteim története. Sajátos szempontból tárja fel a vidékről Pestre kerülő költő életének alakulását. Személyes, vallomásos hangon szól, anélkül, hogy személyiségét túlságosan előtérbe állítaná, hiszen irodalmi működéséről, költészetéről szinte semmit sem tudhatunk meg. Mintha ebben az életben egy másik élet is rejtezne, de ennek nyomát alig találjuk: „Most már kedvesen gondolok vissza azokra az időkre. Mindenkivel megtörténtek effélék, legföljebb nem beszélnek róla. De én azt hiszem, a szemérem később fölösleges, őrizgetése olyan, mint az üres lepkebáb őrizgetése, ami benne volt, elszállt, elmúlt a nyárral.” (212.) Az albérletek és a szerelmek átjárják és kiegészítik egymást. Meglepően nagy teret szentel a hatvanas évek kocsmázásainak, mint a szabadság és önkifejezés egy sajátos mámorának, amikor a bezártság és spontán önkorlátozás fegyelmét felrúgva valamiféle csalóka paradicsom ízeit kóstolgathatták. Ha Petrire gondolunk, érződik itt is az egész korszak irodalmi kialvatlansága, ami csak kivételes esetekben vált az írások hasznára. Hasonlóan őszinte a hang a nőkkel való kapcsolatait illetően is. Egy otthagyott, volt szerelme szégyellni való levelének idézése már-már önkínzó vallomás: „Nem tudom, mit akarnak tőlem az emberek.” A szív rejtett magányából jő a hang, szinte egzisztencialista fájdalommal szól. Ritka szép és kegyetlen történet a Karolinaként nevesített asszonyhoz fűződő kapcsolata is, amelyben a hölgy egyszerre többekkel osztja meg szívét, de őszintén vallja, mindegyikükbe egyformán szerelmes, miközben nagyocska ikreivel száguldozik városszerte, és levelei kis irodalmi remeklések.
Az „örökös albérlő” nézőpontjából tekint az akkori társadalom összezavarodott értékrendjére, társadalmi viszonyaira. Első házasságának kudarcát szinte történelmi-társadalmi összeférhetetlenséggel magyarázza. Egy ősi, nemesi származék, csak ezüstözött családi eszcájggal büszkélkedő rózsadombi lány és a paraszti életből érkezett, művészallűrökkel jócskán felvértezett fiatalember házassága eleve kudarcra volt ítélve. Ahogy a násznépben jelen lévő Sánta Ferenc megjegyzi, látván az össze nem illőségeket: „Ebből osztályharc lesz!” (265.) A népi írók (Szabó István, Sánta, Sinka István) körében otthonos Ágh István egyformán nyitott a másik oldal felé is (Konrád György, Erdély Miklós, Pilinszky, Kondor Béla). Értékrendje egyáltalán nem kizárólagos, sőt, mint a kötet legszebb lapjainak mondható portréi mutatják, érdeklődése, művészi ösztönei hajtják, hogy mélyebben megismerje az akkor csak illegálisan létező magyar avantgárdot. Az Altorjai Sándorról, Erdély Miklósról, Kondor Béláról készített rajzok talán a legmélyebb írások, míg a Sarkadi halálával kapcsolatos emlékezés egyszerre kriminalisztikai, emberi és művészi drámát hallgat el. Kár, hogy nem tisztázza, milyen kapcsolatba keveredtek, a szeretet-gyűlölet miféle hálójában vergődtek azok az emberek, akik 1961. április 12-én, Gagarin űrbe történő fellövésének napján az égbe szökkenni ugyan nem, de összeroncsolt aggyal a Bécsi utca betonján látták a kor talán egyik legnagyobb prózaíróját, Sarkadi Imrét, aki ötemeletnyi zuhanás után Kondor Béla műtermének ablakán lépett ki azóta is tisztázatlan körülmények között. Keveset árul el a bátyjával, Nagy Lászlóval való kapcsolatáról is. Mint egy kedves rokon, fel-felbukkan itt-ott, védőszárnyai alá veszi a Kossuth téri lövöldözésekben megsérült, majdnem az áldozatok számát gyarapító öccsét, de igazi szereplőjévé csak a halálakor válik a könyvnek. „Kinéztem Jób Könyvéből zuglói ablakomra, hihetetlenül tudtam, hogy élő testvéremhez élő útjaim megszakadtak… s már csak azt barangolhatom be képzeletben, lábbal, amit talpával, kezével, tűnődésével és mosolyával megjelölt.” (337.)
A tanulmányokat, irodalmi arcképeket tartalmazó kötetben Balassiról, Csokonairól, Adyról kaphatunk idézetekben bővelkedő pályarajzokat. A mély anyagismeret ellenére, az egyéni láttatáson túl – hogyan és miért érintették meg ezek a költők már gyermekkorában –, az irodalomtörténetben jártasabb olvasók számára kevés újdonsággal szolgál. Balassinál elsősorban a szerelmi költészete, a Losonczi Annával való kapcsolata kerül elemzésre, hangsúlyozva a népköltészettel való érintettségét, amit Kőszeghy Péter legújabb, Balassi Bálintról szóló monográfiája is alátámaszt. Csokonainál a szegénység és a csalódások kínjairól kapunk kimerítő lelki- és útirajzot. Érdekes adalék, ami kevésbé köztudott, hogy a Kazinczy–Csokonai ellentét oka talán féltékenységre vezethető vissza: egykor ugyanabba a kacér asszonyba voltak szerelmesek. Nagyon szép és megrendítő a Csokonai elődeiről szóló fejezetben az Ányos Pálról szóló portré. Korának egyik legeredetibb poétáját bizony időről időre elfelejti az irodalmi köztudat. Az Ady-fejezet a tizenéves Ágh István lassú, kerülőkkel és értetlenséggel teli közeledését rajzolja meg a tudatában riasztóan gőgös, körülményeit, származását tekintve némileg hasonló sorsú költő-zsenihez. Mindenki, aki járt Érmindszenten (Adyfalván), és látta azt a nádfedeles viskót, amelyben Ady született és felnevelkedett, bizony megdöbben, milyen mélységből történt ez a felkapaszkodás. Még itt, a verselemzésekben, a költői pályaképben is azt érezzük, nem más ez a két kötet, mint – Ady szavával – Séta bölcsőhelyem körül, hogy Ágh István olyan tájakat jár be, amelyeket szellemi eszmélkedésekor ismert meg, s amelyek azóta is nyugtalanítják, és továbbgondolásra kényszerítik. Árulkodó az életrajzi kötet és az Ady-portré két bensőleg nagyon rokon jelenete. Ágh István egyszerű, minden porcikájukban falusi szüleit hozza fel felesége családjához. Az anya kedves zavarát, megilletődöttségét csak a fiú érezheti teljes mélységében. Mikor Léda egyenesen Párizsból megy látogatóba Érmindszentre, a gondosan előkészített és megszervezett látogatás mégis balul üt ki. Hiába öltözik a legegyszerűbb ruhákba, Ady kérésére semmi festéket nem használ, ám a szekérről lelépő asszonyt meglepő kérdés fogadja az – ezek szerint – kevésbé beavatott apa, Ady Lőrinc részéről: „Mért nem hozta magával a kedves férjét?”
Tiszta és fényes ez a próza, önmagában is visszhangos. Talán csak azok érezhetnek csalódást, akik a költő Ágh Istvánra lettek volna kíváncsiak, mert valamiféle szeméremből eredeztethetően, a magánélet történései mellett az igazi írói önportrét nem vagy csak nagyon is áttételesen rajzolta meg.