Lackfi János

ZSÁMBÉKI KÖR

Este van, este van, zsibong az egész ház.
(– Bejöjjön? Ne jöjjön?) A homály kinn bénáz.
Meglocsolva a kert, dolgozhat a vakond,
Egyik túrás mozog, látni az ablakon.
Vagy tán csak a sötét játszik a szemünkkel,
Az előbb a sufni, most a bokor tűnt el.
Az egészet mindjárt egy óriás befalja,
Gyomorkorgásformán kél a tücsök hangja.

Teraszon egy ketrec, benne nyúl motoszkál,
Tudja, hogy Johanna répahéjat hoz már.
Féltékeny a Bogáncs, nem is marad nyugton,
Ám kap egy kis répát, csámcsog rajt, mint húson.
Fészekből kiesett tollgombóc-fióka
Benn a nagyszobában trónol reggel óta,
Ágnes etetgeti léggyel meg tojással,
Büszke, mert anyuka lett belőle mára.

Mint dobócsillagok, denevérhad röpköd,
Égre láthatatlan ultrahangot köpköd.
Az előszobában sok iskolatáska,
Még aki akarna, sem léphetne másra.
Hiába civódik sok gyerekkel anyja,
Cuccait mindegyik folyton szertehagyja.
Anyai kérésre hümmögve rábólint,
S elfelejti gyorsan, még nem ér ajtóig.

Simon a meséit asztal mellett ontja,
Ámulva hallgatja Margit és Dorottya.
Fura járműszemlén járt a fiú tegnap,
Beszédében most is kerekek forognak.
Guruló koporsó, torta, budi, medve,
Kormánnyal, motorral mind fel volt szerelve.
Nekiiramodtak dombnak és lejtőnek,
Apró darabokra sokan összetörtek.

Számítógép a Föld, van rajta egy nagy lyuk,
Képernyőnek hívják, azt bámulja apjuk.
Hottentotta nyelven nézi a szótárat,
Kap sok üzenetet, szeme könnybe lábad.
Tölti a honlapot, fordítja a verset,
Nyüstöli a nyelvet, a főttet s a nyerset.
Fülig elmerülve virtuális vízben
Szövegben lubickol, hét határon innen.

Papírt kunyerálni most beszalad Ágnes,
Munkából kihúzza apját, mint a mágnes.
– Nem ingyen a papír, ára van ám annak!
Papír-vám fejében nagy puszik csattannak.
Sarlóját emeli sóhajtván a gazda,
Még el-elturkálgat hegyével a gazba,
Keservesen látja, hogy sok van még hátra,
Se vége, se hossza ez a betűtábla!

Aztán nagy sóhajjal kapcsolván a gépet
Munkából hazatér, agyából kilépked.
Eddigre a lányok már süteményt sütnek,
Az arcuk kipirult, a tészta most sül meg.
A sütő mint tárló, úszik aranyszínben,
S mint egy múzeumban, világít a kincs benn.
Némi noszogatás kell a terítéshez,
Ha kés van, nincs villa, s nincs tányér, ha kés lesz.

Ha meg van már minden, a sót hova tették,
Kinél lehet a vaj, paradicsom van még?
Múlatják az időt efféle kérdések,
Cincognak a villák, csattognak a kések.
Mondják, magyar nem szól, míg nincs hasa telve.
Hogy ez ma nem így van, bizony nagy szerencse.
Mert míg megtömődnek lassanként a gyomrok,
Töltik a levegőt beszédek és gondok.

Ki-ki elszidja itt a tanárt, diákot,
Szívéről legurít sok követ, nagy átkot,
Mire mindannyian jól bevacsoráznak,
Leeresztik minden bajuk, mint egy kádat.
Próbál más fejében ki-ki tenni rendet,
S mert ezt más nem hagyja, összeveszekednek.
S ha a huzakodás a plafonig ér fel,
Szülők boronálják széles gereblyével.

Felugat a kutya. – Ki jön ilyen este?
Ládával, vödörrel ez Bokodi Eszter!
A vödörben eper, a ládában meg meggy,
Ajándékként hozza, a kertjükben termett.
Sajnálja a fákon látni fenn rohadni,
Gyermekeik nagyok, nem fogy el már annyi.
Úgyhogy a gyümölccsel, máskor meg zöldséggel
Beállít nem egyszer, hinti nagy bőséggel.

A vén szomszédasszony, ki van másfél mázsa,
Ekkor nyitja száját esti káromlásra.
Közben a család a szobát csendesíti,
Villanylepel helyett sötéttel teríti.
Magukat gyertyákkal árny közé beássák,
A szoba nagy bárka, jöhet az imádság.
Szavakból híd épül, járni lehet rajta,
Énekkel lépdelnek át a túli partra.

Jó későre jár már, mars mindenki ágyba!
Még most következik néhány minidráma.
– Ki mosott már fogat, hajat, kezet, mindent?
Holnap korán keltek, ne olvasd a könyved!
A számítógéped kapcsold ki, fiacskám!
Kicsiknek lesz mese, de alvás jön aztán!
Tücsök darálja most a mákos sötétet:
Álmot termelgetnek az agy nevű gépek.