Hetényi Zsuzsa

SZOROKIN ÉS
AZ OROSZ POSZTMODERN
VÉGE:
A GICCS

Vlagyimir Szorokin: Az opricsnyik egy napja
Fordította Szőke Katalin
Gondolat, 2008. 200 oldal, 2480 Ft

Szorokin írásművészetét olyan szorgalmasan követi a magyar könyvkiadás, hogy talán célszerű, ha polcokra rakjuk a termést, és felállítjuk a kronológiát. Vlagyimir Szorokin már ahhoz a nemzedékhez tartozik, ahol, hála az égnek, már nem olyan fordulatos az életrajz. Élt ugyan emigránsként München mellett az 1955-ben született író, és művei 1992-ig csak Nyugat-Európában jelenhettek meg, de 1992-től Oroszországban is publikálhatta elbeszéléseit. Még a rangos Booker-díjra is jelölték akkor még kiadatlan első regényét, a Szovjetunió összeomlás-pillanatának életérzését megörökítő, pornográf és erőszakos jelenetekben bővelke-
dő alapvető, talán legjellegzetesebb regényét, A Négyek szívé-t.
Regényei pedig így következtek: A Norma (1979–1983) és a Sor (1983) után elbeszélések, majd a Marina harmincadik szerelme (1982–
1984), a Roman (1985–1989) és A Négyek szíve (1991). Ebből magyarul csak a Sor jelent meg Búcsú a sortól címen, megvan magyarul az alapvető fontosságú A Négyek szíve, de a szerző mint ifjúkori, túlhaladott művét nem engedte kiadni (ennek története olvasható részletesebben a Buksz 2008. nyári számában megjelent cikkemben). A nézetem szerint új hangot jelentő Kékháj (1999) után jött a menet közben trilógiává avanzsált csokor, a Jég (2002), a Bro útja (2004), a 23000 (ez nem évszám, hanem regénycím, az évszám 2005). A 23000 kivételével mind gyorsan megjelent magyarul is.
Szorokin életműve az orosz posztmodern jellegzetes vonásait egyesítő, szimptomatikus jelenség, amelyet két irányzathoz is besorolnak: a szoc-artba és a moszkvai konceptualizmusba, de utóbbival maga a szerző nem ért egyet. A szoc-art meghatározása szerint a szocialista irodalom kiürült sémáit és automatizmusait helyezi új környezetbe, és úgy parodizálja, hogy véresen komolyan veszi. Pjotr Vajl azt írja a fent leírt formakiüresítési jelenségről, hogy az író úgy „fordítja ki” a szocreál kliséket, hogy a maguk eredeti formájában szembesíti őket más klisékkel. Szorokin életműve azonban időközben fordulatot vett, amit legutóbbi regénye, Az opricsnyik egy napja (2006) csak megerősít.
Az európai olvasó egzotika iránti igényeinek kielégítésére és ismereteinek gyarapítására számos régi orosz kultúrát jellemző szóval ismerkedhet meg, amelyek közül a címben szereplő opricsnyik szó csak az első, mintegy a felkészítés az ilyesféle mondatokra: „Senkinek nem lenne bátorsága hozzá, sem a zemsztvóból, sem a prikázból, sem a dumából, sem a törzsökös nemesek vagy a sztrelecek közül”. Szorokin nem stilizál, hanem csak következetes a regény koncepciójának kidolgozásában, ahol is ráborítja a jövőre a múltat annak érdekében, hogy szatirikusan leírja a jelent. Ebben a regényben, amely ugyan a korábbi Szorokin-művekhez hasonlóan perverz és nyers, hiába keressük a Kékháj nyelvi leleményeit vagy a trágárság ottani elemi erejét, hiába A Négyek szíve velőig hatoló értékfelforgatását vagy a Jég ambivalens tisztaságát. Az opricsnyik egy napja szórakoztató illusztrációja ama tételnek, amelyet úgy fogalmazhatnék meg (Zamjatyinnak az orosz irodalomra vonatkozó, 1918-as, de az egész elmúlt évszázadra érvényes aggodalmát parafrazálva), hogy Oroszország jövője nem más, mint Oroszország múltja.
Az opricsnyina Rettegett Iván találmánya volt, akit méltán nevezhetnénk Rettegő Ivánnak is, olyan bizalmatlan volt és gyanakvó. Gyermekkorában heves hatalmi csatározások dúltak, amelyek időnként az ifjú cár életét is veszélyeztették, így alakult ki üldözési mániája. Uralma kezdetén két részre osztotta az országot, a belső területen, az opricsnyinán hozzá hű fegyveresekkel vette körül magát, ezek az opricsnyikok, lényegében a mindenkori orosz és szovjet titkosrendőrség, a későbbi KGB előfutárai. (Kis nyelvészkedés: az „oprics” a régies „kívül”; szóval az elkerített, védett belső terület kívül esik a kinti törvényeken, kivétel, privilégiumai vannak a kivételezetteknek, akik a cárt és rendszerét védik.) A hatezer főnyi opricsnyik sereg fekete ruhát viselt, fekete lovon járt, jelvénye a seprűnyélre tűzött kutyafej volt, de régi, ikonszerű ábrázolásokon kutyafejű opricsnyikot is láthatunk szinte mitológiai lényként.
Az orosz történelemnek ehhez a korszakához hasonlítja Szorokin legújabb regénye a 2028-as közeljövőt, az orosz irodalomban már jól bejáratott antiutópiára hajazó műfaji keretben.
Szorokinnál az opricsnyik szervezet pravoszláv szósszal, science-fiction mázzal leöntött orosz nemzeti és politikai paradigmává alakul át. Itt márkás autók elejére tűzik a minden nap frissen vágott pompás kutyafejet. A főhős, Komjaga opricsnyik napirendje egyszerű: büntetőakció, tisztogatás, öldöklés, cenzori tevékenység, korbácsolás, koncert, könyvégetés, látogatás az Uralkodónőnél. Az éjszakai záró orgia jellemző szorokini leleményekkel van megfűszerezve: csoportformáló hivatali férficsoportszex, hátulról, hernyóként összefonódott körben, közös gyilkossággal, majd kölcsönös fájdalompróbával: elektromos gyémántfúróval támadva lyukat fúrnak egymás sípcsontjába. Végül a Papa, a parancsnok szájából elhangzik a delíriumos szózat: „Hiszen nincs purgatórium, csak pokol és paradicsom van, ugye? Hiszen az ember halandónak született, ezért követ el bűnt, ugye? Hiszen az Isten a fény, így van-e? Hiszen a mi Megváltónk azért vált emberré, hogy mi, ziháló farkasok istenekké váljunk, nem igaz? Hát ezért építette fel a mi Uralkodónk a Nagy Falat, hogy elhatárolódjunk a bűzlő hitetlenségtől, az átkozott cyberpunkoktól, a szodomitáktól, a katolikusoktól, a melankolikusoktól, a buddhistáktól, a szadistáktól, a sátánistáktól, a marxistáktól, a megaonanistáktól, a fasisztáktól, a pluralistáktól és az ateistáktól!”
A regény cselekménye lineárisan halad ötletről ötletre, mozgalmas, mégsem nagyon izgalmas, és amint az ember elolvasta, el is felejti. Az új élet leírásában keverednek a történelmi és új elemek, és az érdeklődést alapvetően az viszi tovább, mi áll majd vajon a sarokban, ikon, kemence vagy buboréktévé, és mivel fognak ölni, furkósbottal vagy lőfegyverrel. Mercik és dzsipek, videomobilok, műpéniszek, rafinált kábítószerek díszletei között virágzik a korrupció, cár- és bálványimádás, vallásos csókok és átkok rítusai. Közben a külpolitika színpadán el-elzárják az Európa felé vezető gázcsövet, huzakodnak a kínaiakkal, a belpolitikában reformálgatják az adórendszert, hadakoznak a kereskedőkkel, simítgatják el a cári család piszkos ügyeit.

Szorokin azt nyilatkozta, regénye „papíron elvégzett művészi-történelmi kísérlet, hogy mi lesz Oroszországgal, ha hirtelen úgy határoz, elszigeteli magát az egész világtól. Nálunk most feudalizmus van.” Nos, ez a kísérlet nem nagyon új. Elvégezte először Lenin és Sztálin is a történelemben, amire Nyikolaj Bergyajev világított rá a történetfilozófiában, az Új középkor című könyvében, az irodalomban pedig Jevgenyij Zamjatyin, a Mi című regényben 1920-ban, rámutatott időutazásával Vlagyimir Vojnovics a Moszkva 2042 lapjain (1986), és legutóbb, 2000-ben Tatyjana Tolsztaja a Ksssz-ben. Nálunk Spiró György játszott el a múltunkból lebontott jövővel sziporkázóan gúnyos látomásában, a Jégmadár-ban, amelyben letagadhatatlanok az orosz irodalmi utópikus-szatirikus áthallások.
Szorokinnak azonban nem kell sem szociális forradalom, sem az atomrobbanás cezúrája, sem időutazás ahhoz, hogy az orosz társadalmat némi helyi háborúk után visszaterelje a középkorba, mintha azt sugallná ezzel, hogy a mai társadalomberendezkedésben oly sok a középkori maradvány, hogy ha csupán ezek nyomán szabadon engedjük a fantáziánkat, máris a múltban találhatjuk magunkat. A nemzeti eszme a cár és a korrupt, ám odaadó erőszakszervezetek monarcho-totalitáris uralmával a mai orosz valóságból szerves fejlődéssel következik be a Zavaros Idők után (amely ugyan a Szmuta nevet a XVII. század elején kapta, de rendre megismétlődik – áluralkodókkal, trónkövetelőkkel, mindenkinek mindenki ellen vezetett seregeivel – az orosz, sőt világtörténelemben). Ily módon társadalmi víziójában Szorokin szinte kiveszi a jövő antiutópikus képéből a fantasztikum elemét, hiszen ha már megtörtént ilyesmi, akkor nem lehetetlen, nem is fantasztikus. Ez a szép új múlt technikai csodákkal kényelmessé teszi az életet, a gondolkodást megkíméli az erőlködéstől, és a már ismert erős központi hatalom őrködése és vaskezű irányítása alatt megvalósul a választásoktól mentes inkvizítori szabadság. A mindennapi élet furcsán össze nem illő elemekből áll, egy kacagány a múltból, egy mintaper a közelmúltból, egy hírbuborék a jelenből (a tévé neve valamiért kiveszett a nyelvből…), intravénás műhalacska kábítószer a jövőből – szóval egy sima, egy fordított, így kötögeti Szorokin szövegének hosszú sálját. Szőke Katalin lendületes fordítása ügyesen követi a múlt és jövő kultúrája közti ugrálásokat.
A művi világ számos részlete már nagyon ismerős irodalmi elődöktől. Minden állampolgár áttetszőségének követelményét már Zamjatyin megfogalmazta a Mi üvegfalú városában, s hogy nincs személyiségi jog a totális államban, Nabokov hőse, Cincinnatus is példázta, ezért kerül börtönbe a Meghívás kivégzésre lapjain. Szorokin opricsnyikjának tenyeréről minden személyi adat és méret leolvasható a repülőtéren, az őt kiszolgáló kortalan pincérnek pedig a neve „áttetsző figura”, akinek végtelen az emlékezete. Az olvasónak meg végtelen sok hasonló, áttetsző irodalmi és filmalak jut az eszébe.
Alekszandr Genisz kritikus szerint a XX. századi irodalomban a népszerűség felé a popkultúrán keresztül vezet az út. Szorokin előkelő társaságban foglal helyet listáján: Borges a detektívregényt oltotta metafizikába, Nabokov az erotikát és az iróniát, Stanislaw Lem a tudományos fantasztikumból csinált teológiát, Umberto Eco a kalandregényben landolt a szemiotika túlhaladásával, míg Milorad Paviç a gnoszeológiai fantazmagóriát szappanoperába tette át. Ebben a környezetben kell az oroszok közül a legnépszerűbbeket, Pelevint és Szorokint elhelyezni.
Szorokin, amint a nevével fémjelzett orosz posztmodern több más alkotója, felszámolja az irodalom ábrázoló funkcióját, s a kitalált tárgyi világ önmagában válik tartalommá. A már szovjet korszakban meggyökeresített posztmodern irodalom egykori programadója azonban legutóbbi művében, Az opricsnyik egy napjá-ban meglepő módon teljes mértékben visszahozza a hagyományos, lineáris cselekményt, és még a hozzá tartozó időkeretet sem röstelli kijelölni: egy nap, akárcsak egykor Ivan Gyenyiszovicsé. (Csak a magyarban rímel teljesen a cím, az oroszban csak utalás, mert ott hiányzik az EGY nap.) Ha hallgatok Geniszre, és meg akarnám határozni a szub- vagy popkulturális műfaját a regénynek, azt mondanám, bunyóregény. Van benne bandaszellem és maffia, pénz, titok, hatalom, ló- és kocsicsodák, debil és züllött uralkodók, vesztegetés, folyik a vér, rúgás, dugás, távoli utazás. Egy kicsit őrült álom, egy kicsit bizarr mese. Mégsem rokon a barokkos posztmodernnel, túlzásai nem sokkolóak, ötletei nem burjánzóak, és főleg hiányoznak leírásaiból a részletek, amire az jogosítja föl, hogy egyes szám első személyű, „belső” szemléletű elbeszélőt alkalmaz.
Nem egyértelmű, még Szorokin interjúiból sem, hogy vajon kritikusan, figyelmeztetően, esetleg néhol lelkesedéssel vagy szatirikusan, netán parodisztikusan nyúl anyagához. Egyik arca posztmodern, így ismertük őt meg a kései, sőt halódó szocializmust koncepciózusan romboló ellenkultúra fenegyerekeként. Szorokin új arca pravoszláv, és a gúnyája virtigli orosz, nyilván ebben lehet a leghatékonyabban orosz különösséget árulni európai piactereken. De, mint konjunkturális szempontból okosan nyilatkozza, unja Európát, nem szereti a hamis Moszkvát, ahol minden csak művi csillogás, ezért Az opricsnyik egy napja könyvbemutatóját is Jekatyerinburgban tartotta, Európa és Ázsia határvonalán, és a könyvet egy hónapig csak ebben a városban lehetett kapni.
A legújabb, 2008-as orosz történelemkönyvi reformkoncepció szerint, amely a racionális elemzést helyezi előtérbe, a sztálini terror a gazdasági feladatok megoldásának pragmatikus eszköze volt, amely a stabil, monolit állammodell létrehozását tette lehetővé. Ez az orosz paradoxon nem túl bonyolult, és köny-
nyen előfordulhat, hogy a monolit állammodellek vörös, barna és feketeszázas hívei egyaránt örömmel fogják olvasni Szorokin narrátor-opricsnyikjának gyönyörteljes szavait:
„A napocska kibújt a felhők mögül, és megvilágította a Kremlt. És az felragyogott. Pompás dolog, hogy már tizenkét éve fehér kővel van kirakva. És a Kreml tornyain az ördögi pentagrammák helyett a kétfejű birodalmi sas szórja aranyát.
Csodaszép a Kreml csendes időben! Kisugárzása van. Úgy vakítja a szemet az Orosz Hatalom Palotája, hogy szinte belesajdul a lelked. A Kreml falai és tornyai mintha porcukorral lennének beszórva, a kupolák aranyfüstben égnek… Oroszország lobogója szabadon és büszkén leng a szélben. Itt… dobog az Orosz Föld szíve, ez államunk székhelye, egész Oroszország-anyácskánk központja. A hófehér Kremlért, a birodalmi sasért, a lobogóért, az Arhangelszkij-székesegyházban nyugvó orosz uralkodók földi maradványaiért, Rjurik kardjáért, Monomah süvegéért, a Cári ágyúért, a Cári harangért, a Vörös tér kockaköveiért, az Uszpenszkij-székesegyházért, a kremli tornyokért akár az életét is feláldozná az ember. A mi Uralkodónknak pedig odaajándékozná a másik életét.
Kicsordultak a könnyeim…

Elsősorban azok fogják szeretni az orosz hatalmi szimbólumok e szentimentális felsorolását, akik nem ismerik föl benne a Gogol-paródiát („Csodaszép a Dnyeper csendes időben…”) és
a falsba forduló, történelmiből nagyhatalmivá politizálódott sztereotípiákat. Nem világos, nincs-e manipulatív jellege ennek, különösen, hogy Szorokin innen lép tovább, e néhány sortól vezet a szál Az opricsnyik… óta írott egyetlen művéhez, a Cukor-Kreml című kisregényéhez, amely hamarosan megjelenik magyarul. Amint a Trilógia első darabja, a Jég a közeljövőbe oltotta a jelent, és eltolta a cselekményt egy időn kívüli világba, és csak a második darabja, a Bro útja pányvázza ki az elszabadult fikciót a történelem dátumainak karóihoz, a Cukor-Kreml is visszalép Az opricsnyik… előzményeihez.
A Cukor-Kreml-ben csak éppen elkezdik fallal körülvenni az opricsnyikok védte belső területet, majd a főhősnő látomásában fehér lovon megérkezik a Cukor-Uralkodó. Ez a fehér ló, amely az opricsnyik elbeszélőjének álmaiban is vissza-visszatér, a regény látomásos végkicsengésében Gogol trojkájához hasonlatosan a semmibe vágtat: „Várj, fehér paripám… ne fuss el… hová tartasz, drágám… Merre vágtatsz, fehér sörényű, édes lovacskám… élnek, élni fognak a lovak… mindenki élni fog, az egész opricsnyik kommandó… a családom. S amíg él az opricsnyik kommandó, Oroszország is élni fog. Istennek legyen hála.”
A mono-, monarcho- és totális államok hívei előbb-utóbb komolyan fogják venni mindezt, és Szorokin művének egyik nagy problémája, hogy a borotvaélen táncol: azok is sajátjukként olvashatják, akik így gondolják, és azok is, akik szatíraként vagy paródiaként, esetleg kegyetlen antiutópikus jóslatnak szeretnék olvasni a regényt. A paródia azonban nagyon soványka és partikuláris érvényű: elég megnézni például a rádióadók műsorában a kortárs írók nevének és műveinek elferdítését, amelyek egy iskolai műsorra emlékeztetnek, ahol a tanárokat figurázzák ki.
„Az első csatorna valamiféle Rikunyin Hol ebédelt Derrida? című könyvét ismerteti, részletes leírásával mindazoknak a vendéglátóipari intézményeknek, ahol a nyugati filozófus a posztszovjet korszakban, moszkvai tartózkodása idején evett. Különös helyet foglal el a könyvben az »Ételmaradékok a nagy emberek asztaláról« című fejezet. A második csatornán a Vigyázat, vallás! kiállítás húszéves évfordulójáról emlékeznek meg. Az Orosz Ortodox Egyház Áldozata érdeméremmel tüntetnek ki egy öreg nyanyát, a legendás népbutító kiállítás résztvevőjét. Az öregasszony remegő hangon merül el emlékeiben, azokról a »csuhás, szakállas barbárokról« gagyog, akik a »mi gyönyörű, szép és becsületes munkánkat szétbarmolták«. A harmadik csatornán Vipperstejn és Onufrienko a Nagy Rothadó Regény műfajának klónozásáról, a Mézeskalács Pinocchio magatartási modelljéről és a házasságtörés orvosi hermeneutikájáról vitatkozik. A negyedik csatornán Igor Pavlovics Tyihij, akit nem tudni, honnan szalasztottak, teljes komolysággal elmélkedik a »tagadás tagadásának tagadása tagadásának tagadása tagadásáról« A. Sesztyigorszkij Kilencedik feleség című regényében. Az ötödik csatornán Boruh Grossz épp azt dörmögi, hogy Amerika Kína tudattalanjává vált, Kína pedig Oroszország tudattalanjává, miközben Oroszország mindmáig önmaga tudattalanja.”
Az opricsnyik egy napja több vonatkozásban is logikusan következik a Trilógiá-ból. Egyrészt az eddigi Szorokin-művek durva szovjet-szimulakrum világhoz képest, ha finoman is, de már a trilógiában megkezdődött a múlt és a jelen vonásainak realisztikus egymásba folyatása. A Bro útja lényegében egy rossz családregény utánzataként indul, azonnal felmerül Szolzsenyicin Vörös kerék ciklusának önéletrajzi apafigurája, az idősebb Lazsenyicin alakja, vagy Nabokov és Bunyin önéletrajzi gyermekkorleírásainak (talán parodisztikus? úgy érdekesebb lenne…) elemei köszönnek itt vissza. Másrészt a távoli, Péter előtti cári orosz múltat utópikus jövőként vizionáló Opricsnyik a régebbi Szorokin-művekhez, a Kékháj szibériai folklórban gyökerező látomásaihoz is visz-
szanyúl.
Azt hihetnénk, Szorokin jó politikai érzékkel tapintja ki a jövő fenyegetéseit. A magyar olvasó is meghökkenve ismerkedik a Jóérzésű Ifjak Gárdájával, akik a Jó Védelmében a rendet vigyázzák, önszerveződésnek látszanak, de valójában az Uralkodó a főnökük. Ismerős a nemzeti eszme történelmi jelmezöltözékkel demonstrálása, a közösségnek külsőségekkel összekovácsolása, a nemzeti kultusz harcos mítosszá emelése, aminek alapján a katonai fegyelem és összetartozás a vágyott nemzeti egységnek tételezhető. Ezeket a közösségeket a megszabott rítus szerint, módszeresen végrehajtott gyilkolás, erőszak és rombolás forrasztja egyetlen, férfiasságát demonstráló testté, egyetlen gyönyört hajhászó, de érzéketlen lélekké. Az élet atavisztikus, zsigeri játszmái ismétlődnek örökké. Szorokinnak azonban nem kell látnoknak lennie a Gárdák leírásához, hiszen az ő könyvei is a nemzeti érzésű orosz „Együtt Vonulók” áldozatául estek 2002-ben. A botrány még évekig gyűrűzött. Az ifjúság hazafias nevelését szívén viselő csoport a szép moszkvai Színház téren állított föl egy hatalmas műanyag vécékagylót, abban húzták le Szorokin Kékháj című regényét, amely szerintük mocskos nyelvet használ és pornográf. Különösen rosszul érintette őket Sztálin és Hruscsov homoszexuális szeretkezése. Szorokin viszont azóta „könyvégetésnek” nevezi az eseményt, beperelte őket, azok viszont rágalmazásért perelték be, hiszen „nem égettek könyvet, mert olyat csak fasiszták csinálnak”, csak lehúzták a vécén. Máskülönben nincs kizárva, hogy Az opricsnyik egy napja már megnyerte ugyanezen „Együtt Vonulók” tetszését, akik a regényhez nem kevés ötletet adhattak az írónak.
Szorokin a média mezején igen dörzsölt fickó, profi módjára építkezik a sztárság elemeiből. A fenti botrányt is a média-image részévé tette. Régebben sátáni jelképekkel dekorált angyalarcú aranyszőke férfi nézett szembe mesterien szerkesztett honlapjának olvasóival. Szorokin szép, mint egy színész, szerény, mint Lenin, erőszakos, mint Sztálin, öntelt, mint egy hollywoodi sztár. Interjúi mindig tartalmaznak valamit az ártatlan, tiszta lélekből, a tősgyökeres oroszból, az erős, ámde érzelmes férfiból (kutyatenyésztési szenvedélyében egyszerre villantja föl mindegyiket), a politikai prófétából, a közönyös kívülállóból, a családszerető polgárból, a békés keresztényből, a hagyományos irodalmat megvető posztmodern fenegyerekből és a kegyetlen bálványrombolóból. Szorokin sokoldalú, ír operát (a Bolsojban játszották), ír színművet és forgatókönyveket.
Szorokin egyszerű és életszerű irodalmat akar. Számára Tolsztoj az antiliteratúra. Mint egy 2004-es interjúban nyilatkozza: „Minden elég ronda volt, és akadályozta, zavarta a reális életet és az irodalmat magát is. Tolsztoj nem volt képes rá, hogy bizonyos dolgokat elengedjen magában: például az erotikát vagy a testiséget. Nem engedhette meg magának, hogy leírja, ahogy Natasa Rosztova mosakszik a fürdőben. Én arra szavazok, hogy az irodalom legyen egyszerűen normális. Az én metaforám egyszerűbb. Valószínűleg csak megújítottam az irodalmi nyelvet egy kicsit, és szélesebbé tettem az eszköztárát. Vegyük a XIX. századot, a Háború és békét, ez egy nagyregény, ahol le van írva egy nagy ütközet, a borogyinói. Muzsikok ezrei küzdenek életre-halálra, és nincs egyetlen káromkodás sem! De hiszen ez nonszensz! Az erotikus jelenetek hiányáról már nem is beszélek.”
Tolsztoj regénye itt csak ürügy, és nem szorul védelemre, ám érdemes lenne külön díjat kitűzni arra, vajon ki talál Szorokin műveiben erotikus jelenetet, az erotika nemes, vágykeltő, izgató értelmében. Testrészek ugyan találkoznak testrészekkel (akár megcsonkított testek és testtől elválasztott testrészek „érnek össze” és „használódnak”), de Erósz sehol nincs jelen, sőt az erőszak tartósan messzire űzi.
Szorokin az őt közvetlenül megelőző nemzedéket is elparentálja, hogy kiemelje saját kivételességét. Mint nyilatkozta, az alkotás, kiadás és könyvvásárlás szabadsága sokakat megbénított, az ellenzékiek leálltak, és rozsdásodni kezdtek, akár a nagy falromboló gépek, az illegalitásból kikerülők pedig, akár a felszínre került mélytengeri halak, kipukkadtak. „De engem – mondja magáról Szorokin – soha nem a cenzúra ihletett vagy stimulált, hanem az orosz metafizika. Beszívtam a hely kipárolgásait, és hatásukra hallucinálni kezdtem, amit leírtam, így születtek a szövegeim. Az elmúlt 15 évben ezek a kipárolgások nem különösen változtak, talán csak újakkal egészültek ki.” Szorokin itt csak ismétli Viktor Jerofejev híres, vízválasztó 1990-es cikkét: a Halotti beszéd a szovjet irodalom fölött éppen
a hatvanas évek nemzedékét temeti el. Jerofejev, Prigov és Szorokin egyébként hárman a JEPSZ csoportot alkották, akik a modern kultúrát mint a régi kultúrát leromboló piaci terméket határozták meg, amivel egyszersmind sikerült a maguk helyét is kivívniuk ebben a megsemmisítendő kultúrában. Hogy a harmadik tagot, Prigovot is idézzük, Joszif Brodszkij halála kapcsán adott nyilatkozatában mondta, hogy a Nobel-díjas ugyan nagy költő volt, de a nagy költők ideje lejárt.
Szorokinnak kortársaihoz, például Tolsztajához vagy az egykori avantgárdhoz hasonlóan el (vagy le?) kell számolnia a régebbi klasszikus irodalom örökségével is. Míg Majakovszkijék kidobták a jelenkor gőzhajójáról szegény Puskint és a klasszikusokat, a posztmodern oroszok újratöltve hasznosítják őket. Ehhez alaposan megdarálják az elődöket, vérrel és belsőségekkel keverik, megborsozzák, állati bélbe gyömöszölik, ha kell. Szorokin 2000 utáni posztmodern hurkája sokkal könnyebben rágható, mint a régebbi, mert már nem kézi gyártású friss háziipari termék, hanem tartósított, sorozatgyártott, és piacra szánják. A termék neve akár lehetne: Classics Reloaded. Ennek a sorozatgyártásnak a kezdete a Jég, itt vélem azt az életművön belüli cezúrát, ahonnan kezdve nem a tagadás és dekonstruálás, hanem valami tézisszerű konstruálás figyelhető meg, amelyet az olvasói elvárás középszerűsége befolyásol.
A tömegízlés és Szorokin viszonya valódi probléma. A Jég az olvasó naiv vágyait elégítette ki az egymáshoz ölelkező szívű fénytestvérek kegyetlen és közhelyszerűen archetipikus világával. A jég és a szív és más, egymással ellentétes páros fogalmak könnyen érthető és könnyen egyénileg továbböltöztethető szorokini alapelemek.
A Jég világsikerének titka pár olyan kulcsszó, ráadásul fogalmilag alig körített kulcsszó, amelyeknek segítségével mint hívószavakkal a sablonokban gondolkodó emberek (az ősi mítoszok archetípusainak visszhangjaként) csodás tartalmakat képzelnek maguk elé. Az alapeszme elnagyoltsága, a vázlatosság a célirányos reklámnyelv fogásaihoz hasonlatos, mert az észrevétlen, le nem írt tartalmat, például a szív, a szeretet és a fény tagolatlan, egymás mellé helyezett fogalmainak kapcsolóelemeit a manipulált befogadó teszi hozzá a sorokhoz. Ki ne értené a maga módján, naivan vagy mélyebben, de mindenképpen sablonosan, milyen szép is az, ha a szívek beszélnek? Mert a mi világunk olyan közönyös lett, és a szavak annyira kiürültek, és az emberek közötti kapcsolatok elhidegültek, hogy milyen szép is arra gondolni, hogy létezik egy testvériség, és mi mindnyájan lehetünk kiválasztottak, akár én is… Folytathatnánk a vigasztaló, hitpótló közhelyeket, amelyeknek mentén Szorokint lehetséges értelmezni azoknak, akik Hollywood szépségein csüggenek. Persze akik Hollywood borzalmain csüggenek, azok számára is készen áll a szó szoros értelmében mellbe vágó szorokini választék, a testvériség szuperman és szuperwoman tagjai beépülnek a titkosszolgálatba, és akiknek nem szólal meg a szíve, azok hullává merevednek, de azokért nem is kár, vesszen a férgese. A politikailag magát vájtfülűnek tartó örül, mert okosnak érezheti magát, amikor felismeri a totális diktatúra, a világuralomra törés paradigmáit ebben a testvériségben. Aki kicsit felsőbb osztályba lépett az irodalomban, az élvezi mindennek a paródiaolvasatát, a tabudöntögetés pikantériáját, a polgárpukkasztást. Szorokin azonban világszerte comme il faut lett, könyvszalonokban fogadják, és nálunk is a Magyar Nemzeti Színház játssza, ahol immár bankvezérek kucorognak a földön a kényelmetlen párnán, rámeredve a meztelen színészekre, arcuk sem rezzen. Mundruczó Kornél rendezése és a Krétakör zseniális előadása egyébként az utolsó cseppig kiaknázza, egyben le is leplezi Szorokin ellentmondásait, és eléri a lezárásban, hogy Csajkovszkij sodró zenéjét szocialista-fasiszta indulónak halljuk, amint szembetisztelegnek velünk a kiválasztottak, a tiszták, a gyilkosok.
Ha azt mondanám, nevezzünk meg egy híres kortárs világirodalmi művet, amelyben az ember teste a csoda kapszulája, és a fény felé, a testvériség felé haladnak a hősök egy transzcendens, másik világ felé, akkor e közhelyek köré akár Paul Coelho, akár Orhan Pamuk ködbe burkolózó, távol rugaszkodott meséit is odahelyezhetnénk. Három szóból felépül egy történet, mert a hiányzó szavakat mindenki úgy rakja a meglévő köré, ahogyan neki kényelmes. Van valami hátborzongató abban, ahogy valami nagy és meghatározhatatlan, szétfolyó egyszerűség kezdi elönteni a világot. A klisék világában vagyunk vagy a klisék felszámolásának világában? Visszaköszön az amerikai „war and army” film és irodalom (kezdve A 22-es csapdájá-val), a mitologémákkal operáló fantasy-utópia ősei (Tolkien) és kortársai (Star Wars); a tudathasadásosak (Burgess: Gépnarancs), az ezoterikus játék irodalom (Harry Potter) és még sorolhatnánk. Minden együtt van ahhoz, hogy érezzük: Szorokin kultuszregényeket akar írni.
A hideg, éles jég meteorból származó, különleges égi küldemény, valami isteni tartalommal. A nagy orosz szimbólum, Szibéria a lelőhelye, az örökös fagy vad világa, a fogolytáborok Szibériája termeli ki, a kimeríthetetlen természeti gazdagságú Szibéria, amely… atomfertőzött terület. A jéggel emberi testeket vágnak fel, szőke és kék szemű angyali fasiszták és ördögi orosz belügyesek. A szív ősi testvériségében öregek és fiatalok, nők és férfiak összesimulva, szíveikkel beszélnek titkos nyelven egymással, a misztikus testvérek metafizikai, testetlen orgazmusba merevednek hosszú percekre, órákra, majd könnyeikben megtisztulnak. A könnyek és a szívek tulajdonosait mészárlásokban választják ki, és az egymást testetlenül ölelő testvériség az emberek kihalását készíti elő: passzív ölelkezésükből soha nem lesz utód.
Szorokin a Jég előtti műveiben az irodalomról erőszakosan lemetszette az érzelmeket, az átélés lehetőségét. Műveihez nem lehetett erkölcsi kategóriákkal közelíteni, az obszcenitás és pornográf jelenetek visszaverték az efféle közhelyes kritikusi merényleteket. Kiürültek
a tartalmatlan közhelyek, a szöveg nem volt szentség, hanem álságos maszk. Amint maga Szorokin mondja: az irodalom nem valóság, mert nem több és más, mint papírra vetett tipográfiai jelekből álló szöveg – hazugság, alakoskodás. Pszichológiának nincs benne helye. Ebből elsősorban az következik, hogy a valóság sem valóság.
Szorokin régebben kiforgatta a sztereotip, érzelmektől csöpögő helyzeteket. A Négyek szíve anyafigurája és a háborús veterán szívfacsaró története ilyen „szovjet” alapsémák voltak. A mama szenvedéseit, háborús nélkülözéseit, koholt vádak alapján letartóztatott férjének elvesztését megkönnyezték a szereplők, majd ugyanők a mamát szétdarabolták, és kifacsarták belőle a levet; a veteránról pedig kiderült, hogy perverz kisfiúcsábász.
Szorokint a kritikusok még pályája kezdetén beskatulyázták a lázadó szerepébe, csakhogy azóta óriásit változott a világ, az történt, hogy az olvasói tömegízlés éppen olyan irányba modifikálódott, ahonnan Szorokin szelídülve érkezett. Egyfelől az 1980-as évek szado-porno kegyetlen prózája manapság a multimédia dajkameséjének meghökkentési küszöbét sem éri már el, a pornográfia és az erőszak átlagízlést kiszolgáló normatíva lett, másfelől a lázadók szalonsznobokká domesztikálódtak, a lázadás titokzatos tárgya eltűnt. Szorokin pedig finnyás lett, régebbi sokkoló művei elé helyezi a mostaniakat.
Szorokin műveiben szembeszökően megíratlan szöveget használ, nem csak nyelve eszköztelen, de elnagyolt, rövid, érthető mondatai is a történet monoton lépcsői. Akadnak, akik dicsérték stílusát, mert a Kékháj-ban néhány klasszikus orosz író paródiáját olvashattuk, ám most, az elbeszélő opricsnyik monológjaiban nem halljuk a tanulmányait megszakított bölcsész főhős nyelvét: Komjaga félig sem művelt, egyszerű lélek és egyszerű fej. Inkább az esemény, a megteremtett művi világ foglal le bennünket, akár a filmekben, és a poénok sorozata tévéfilmsorozatra emlékeztet, könnyű szatíraként a legegyszerűbb elkönyvelni. Az antiutópia pesszimista jóslataiba már belefáradt az olvasó, s talán jobban járt az a kritikus, aki képes volt komédiaként üdvözölni Az opricsnyik egy napjá-t.
Szorokin egyfelől kegyetlenül szadista, pornográf és az abszurditásig tabudöntögető, másfelől a kollektíváról szőtt lázálma hihetetlenül szentimentális. A bicegő kiskutyát megkönynyező, netán csókolgatva fölkapó emberrel könnyen találkozhatunk rasszista tüntetéseken, s nincs kizárva, hogy a templomban sóhajtozva ájtatoskodó kifelé menet felrúgja lassan bicegő idősebb embertársát. A giccsre érzékeny, szentimentális ember a legkegyetlenebb. És fordítva.

Utóirat
Szorokin regényét említve több alkalommal is zavartan ki kellett javítanom magamat, mert a címet egyre-másra helytelenül így mondtam, „Az opricsnyik halála”. Ebben nyilván a Csehov-analógia, A csinovnyik halála is közrejátszott, de aztán rájöttem, hogy nyelvbotlásom nem véletlen: a Szorokin életművében érzékelhető cezúra általánosabb érvényű váltást jelez. A posztmodern orosz irodalom lezárult, vége van, a hőskorának mindenképpen vége. Ha majd elkövetkezik a pillanat, amikor „Az orosz posztmodern irodalom” című disszertációban ki kell jelölni a vonulat végét, Szorokin hangváltása szimptomatikus tényezőként jöhet szóba a dátum kijelölésében.