Bajtai András

ELVESZ

Nem tudom, mi történt, hol kezdődött,
talán a gyorsétteremben vártam a soromra,
vagy a hentespult előtt bámultam a szerveket,
sietni akartam, de nem találtam a kijáratot.
De az is lehet, hogy akkor még el se kezdődött,
vagy már régen véget ért, én meg semmit sem
vettem észre az egészből, mert velem bármit el lehet
hitetni, és most is hazajöttél, és mellém feküdtél.
És ez elég is volt. Akkor még nem gyanakodtam,
és azt sem tudtam, hogy miért ácsorogtál percekig
a sötét lépcsőházban, mielőtt benyitottál volna.
Nem számított. Mellettem ébredtél fel, de később,
kint az utcán valami zűrzavar támadt, dudálás,
kiabálás, először arra gondoltam, valaki a villamos
elé esett, vagy kiugrott a harmadik emeletről,
aztán láttam, hogy a bevásárlók eldobálják a szatyraikat,
ömlik a kefir, patakzik a tej, és hosszú sorban, megállás
nélkül gurulnak szét a paradicsomok és a karalábék.
A gyerekek hirtelen hasra feküdtek, a háziállatok
nyüszítettek, a járókelők pedig egyetlen határozott
mozdulattal hajították el a mobiltelefonokat.
Aztán csend lett. Senki nem mozdult, váratlanul
beborult az ég, és elkezdett belőle valami hideg
folyadék ömleni, én pedig akkor megértettem,
hogy ma már nem jössz haza, mert elfelejtettél.
Rohantam vissza, hátha mégis otthon talállak, ülsz majd
a matracon, de a lakás sötét volt és üres. Hívtalak,
de beszéljünk máskor, mondtad, mert itt jó a hangulat,
én pedig leoltottam a lámpákat, és még fél órát vártam rád,
de nem jöttél. És akkor menni tovább, mindegy,
hogy villamos, busz, troli, csak meg ne álljak,
mert különben azonnal legyűr a kétségbeesés,
hogy elvesztettél, mint valami használati tárgyat,
zajtalanul és jelzés nélkül. És akkor mindent megértettem.
Hogy valaki másnak vásároltad azt a tucatnyi bugyit,
hogy valaki másnak borotváltad le az öleden a szőrt,
nekem pedig látnom kellett volna téged, amikor elvesztél,
tudnom kellett volna, hogy éppen most vesznek el tőlem.
De késő volt. Akkor már egy hónapja nem szeretkeztél velem,
én pedig ott álltam egyedül a hideg szobában, tapogattam,
szagolgattam a ruháidat, hátha a nyomodra bukkanok,
de semmi sem történt, nem jöttél, és azóta sem.
Az éjszakák a legrosszabbak. Elalvás előtt hányingerem van,
szédülök, szeretném elveszíteni az eszméletem, de
továbbra sem történik semmi, aztán valahogy mégis
sikerül elaludnom, soha még ilyen nehezen. Azt álmodom,
hogy elveszlek, és engem kényeztetsz, de a merevedésem
fáj, és mielőtt elélveznék, elveszítelek, ott állok az osztály
előtt farkasszemet nézve a periódusos rendszerrel, és Terike
néni ordibál velem, amiért nem tudom a bizmut vegyjelét,
vagy rémülten kiabálni kezdek, mert bennragadtam
Ivan Karpenko pincéjében, ahová könyvet lopni indultam.