Wilheim András

F. G.

„Öltözete a régi volt… kürtős kalapja sem különbözött a hajdanitól és nyakbavető kendejét is lengette a szél. … Szeme el-elkalandozott, de fáradtan tért vissza a messzeségből. … Ősz volt már és ő mégis a tavaszra gondolt. Ott ült a parton, fejét kezébe támasztva. A tengerre gondolt s a tavaszi felhőkre, a tengerre, melyről annyi dallam zsongott és zsibongott benne s melyet mégsem tudott soha kifejezni. … Ült a parton és összehasonlította a két képet magában. Azt, amikor csak ábrándozott róla és a beteljesedettet. Mintha csalódott volna. Ó, kék volt, szürke és zöld, de nem olyan kék, nem olyan szürke és zöld, mint álmaiban. És messzire ellátott, igaz, de mégis tágabbnak, levegősebbnek gondolta mindezt.”
(Végh György: Auguste Corbeille és a halál)

 

Eléggé furcsán kezdődött. Már akkor hallottam róla, amikor személyesen még nem is találkoztunk; öcsém ugyanabba az osztályba járt, amelybe az ő unokaöccse. 1968-ban lehetett talán? D. L. mesélte egyszer, hogy az ő nagybátyja is zenével foglalkozik, ráadásul zeneesztétikával, s említődött Zoltai Dénes neve is. Nem volt igazán jó ajánlólevél; a zeneesztétika vonzónak tűnt ugyan, mégis gyanús volt valamiképp, különösen Zoltai zeneesztétika-történeti fejezeteit meg könyvét olvasva, nem is szólva azokról az írásairól, melyeket A modern zene emberképe című kötetében gyűjtött össze azután – ezek már inkább elborzasztottak: az én számomra nem ilyen volt a modern zene. S gondoltam is magamban: hát ha valaki Zoltai-tanítvány… Elég rémisztőek voltak ugyanis a Maróthy–Ujfalussy–Zoltai nevével jegyzett marxista zeneesztétikai elaborátumok is; ez az ideológia egyenesen taszított; A valóság zenei képe című értekezést elképedt háborgással olvastam s láttam el indulatos széljegyzetekkel. Én akkoriban naiv lelkesedéssel és hozzá nem értéssel Adornót szerettem volna forgatni és felfogni, meg A Doktor Faustus keletkezése fölkeltette várakozással vettem kézbe az akkoriban végre újra kiadott nagy regényt a „modern zenéről” – amitől még némettanárnőm férjének, Szentkuthy Miklósnak esszékötetében a megsemmisítőnek szánt kritika sem tudott eltánto-
rítani. Gézának nem sok esélye volt tehát.
Az első, futó találkozás is alig hagyott nyomot; szimpatikus, nálam idősebb srác, aki gyorsan eltűnt a szobájában, miután beengedett bennünket (valamiért az öcsémmel mentünk fel a Fazekas utcába D. L.-hoz; talán leckét vinni? vagy megkérdezni?) – s mintha érdekesebb lett volna az a lámpa a nagyszoba közepén, amelyen napközben egy denevér lakott egy darabig…
Pedig tulajdonképpen lett volna miről beszélnünk – már akkor is; hiszen ekkorra megjelent annak a dolgozatának legalábbis első része, amelyben „megsemmisítő” csapást mért Maróthy Jánosra Zene és polgár, zene és proletár című könyve kapcsán, kinyilvánítva mélységes egyet nem értését a polgári művészet megítélésének kérdésében. Ez igazán tetszett; jóllehet mai fejjel visszagondolva aligha azért, mert követtem volna mégiscsak filozófián edzett gondolkodását: sokkal inkább az imponált, hogy valaki végre megírta, hogy az a könyv egy marhaság, hiába van benne hihetetlenül sok tudás összezsúfolva. (Arra persze nem figyeltem fel, hogy ez a cikk éppen a Magyar Zenében jelent meg, vagyis abban a lapban, amelynek szerkesztőbizottságában a kritikára nagyon is fogékony s korántsem ellenséges Maróthy is ott ült – igaz, őt is csak később ismertem meg, s alakítottam ki róla nagyon is más képet, mint amit ideológiailag oly szánalmasan elvakult régi munkái alapján elképzeltem.) Ennek a cikknek a befejezését viszont már csak jóval később olvashattam (a folyóirat akkoriban éppen egyik meg nem jelenési válságát élte, s így majd’ egy évvel később jelent csak meg az írás második része): ott arról esik szó, hogy egy féligazságnak ellentéte nem az igazság másik fele, hanem a teljes igazság. Mindenesetre ez a mondat azóta is a Fodor Gézától megtanultak egyik legfontosabbja maradt – s úgy látom, ezt célozta meg ő is minden munkájában.
Szerző és személy azonosítása is nagyjából erre az időre eshetett; 1969-ben kezdtem járni a Zeneakadémia zenetudományi szakára, s egy esztendeig még Szabolcsi Bence is tanított – akinek szombati órái rajongói kört vonzottak, némi derültséget váltva ki belőlünk, a tanszak növendékeiből, hiszen számunkra ezek az órák nem a muzsika és a művészet oltárán maga a pontifex maximus által celebrált áldozati rítusok voltak, megfelelő (arany)füsttel körítve az azúrkék ég alatt, hanem az akadémiai tanmenet részei. Itt botlottunk egymásba ismét Gézával, aki persze rajongóként, ámde tanulni érkezett – s így valamiképp mégis inkább hozzánk tartozott. S tartozott őhozzá, epitheton ornansként Szabolcsi szájából – aki mindegyik ismerősét szerette valamilyen egyedi, megtisztelő címmel ellátni – a „Fodor tanár úr”; ő persze éppúgy nem volt még tanár úr akkoriban, mint ahogy mi sem voltunk, a legkevésbé sem, kollégák…
Fontosak voltak ezek az órák; de olykor legalább annyira az órákat megelőző beszélgetések a Zeneakadémia büféjénél, Szabolcsit hallgatva meg egymás közt is fecsegve, talán a kellőnél inkább igyekezve tárgyszerűnek lenni. De számomra talán még fontosabbak voltak az órák utáni órák – s gondolnám, hogy Gézának is, bár erről sem beszéltünk később, mint annyi mindenről, személyesről nem, sajnos, soha –, amikor gyalogosan vágtunk neki a városnak, végig az Andrássy úton, a József Attila utcán, majd át a Lánchídon, végigsétálva a rakparton, hogy bekanyarodva a Batthyány térnél, olykor az Iskola utcán át, de többnyire mindjárt a Batthyány utcára térve érjünk el a Fazekas utca sarkáig, hogy ott még hosszan beszélgessünk, mielőtt ő fölment volna ebédelni, én meg folytattam volna az utat hazafelé, a Ráth György utcáig. Ezek a séták jó egy esztendőn át tartottak, egészen Szabolcsi haláláig. Rendjükhöz tartozott, hogy szinte mindig betértünk Fehér úr antikváriumába, még a régi helyén persze, az Andrássy út és a Nagymező utca kereszteződésénél (ott, ahol a mai Lengyel Kultúra kiállítóterme van) – s megnyugodva tapasztalhattam, hogy van legalább még egy olyan őrült, aki oly megszállottan gyűjti a könyveket, mint én (Kenedit akkor még nem ismertem). Ezek az antikváriumozások az iskoláimhoz tartoztak; olyasmikre is fel kellett figyelnem – ha másért nem, hát azért, mert Géza jó reflexszel s némi kajánsággal elhalászta előlem a polcról –, amikre korábban nem gondoltam (vagy megbocsáthatatlanul nem éreztem fontosnak akkor sem, amikor a KPVDSZ felszámolásra váró könyvtárából orozhattam volna el őket, ha nem éreztem volna, a zúzda árnyékában is, illetlenségnek). A téboly fokozódott, a német irodalom klasszikusainak sorozatkiadásai így kerültek összegyűjtésre, sok mindennel egyetemben; így kiderült, hogy van egy olyan magyar irodalom is, amelynek megismerését addig egyáltalán nem tartottam érdekesnek, mert nem is tudtam róla: mondjuk Nadányi versei, de bizony még Vas István iránt is Géza keltette fel bennem az érdeklődést.
S hogy miről beszélgettünk akkoriban? Hát – mindenről.
Olyasmi volt ez, mint egy Erziehungsroman fejezete, s valószínűleg nem tévedek, ha úgy érzem, hogy mindketten a szereplői voltunk. Furcsa erre most visszagondolni, s próbálni megérteni, de azt hiszem, hogy ezt a kapcsolatot nem kis mértékben a kirekesztettség érzése és az ebből levont messzemenő következtetések is táplálták, mindkettőnk részéről. Nincs többé audietur, mert hát nincsen már altera pars – a magam kirekesztettségét, megfosztottságát valami számomra nagyon fontostól mindenesetre nagyon is éreztem. Nekem mindig hiányzott a „megélt műveltség” – talán esendően és esetlegesen úgy is fogalmazhatnám, hogy a polgári műveltséggel élés hiánya mindig mélyen érintett, megviselt; hiába érezhettem, hogy sok mindent tudok, mert elolvastam, mert gondolkoztam rajta, mert izgatott, mert meghallgattam, megtanultam s bizonyos szinten akár reprodukálni is tudtam, ám az is riasztott folyton, hogy ennek az ismeretanyagnak nem volt még szervessége, hiszen szinte semmit nem kaptam belőle készen. Nagy találkozások – mint például egy fantasztikus tanár, R. K., még Fehérváron, akinek példája nélkül aligha lett volna ennyire élendő a kultúra, vagy később Demény János, akinek könyvtára és személyisége lenyűgözött, majd valamivel később Szentkuthy elképesztő kulturális hedonizmusa – persze fölébresztették az érdeklődést, az elszánást, és jelezték a lehetőségét is valami homályosan sejtettnek, de mindig volt bennem kisebbségi érzés amiatt, hogy sok mindent nem láthattam-hallhattam, mert nem voltam jelen, mert nem abban a városban éltem, ahol – gondoltam – ez a kultúra mégiscsak jelen van; amire meg ide kerültem, addigra azt kellett felismernem, hogy ha vannak is ismerőseim ezen az áhított körön belül, valahogy még sincsenek meg a szálak, amelyekkel kötődhetném hozzá… Azt hiszem, Géza is valami hasonlót érezhetett, persze nem a kultúrafogyasztás lehetőségének korlátait, hiszen ő gyerekkorától belenőtt abba, amivel aztán foglalkozott; viszont az ő hiányérzete sokkal konkrétabb volt: őt a zene érdekelte, megkockáztatnám, hogy mindennél jobban, s azt a traumát élte át, hogy valódi ismeretétől, minden igyekezete ellenére, mégis meg van fosztva, hiszen nem tanult valóban rendszeresen és célzatosan zenét; így azután mindvégig bántotta a zene belülről való ismeretének számára nem kielégítő volta. Úgy gondolta, s teszem hozzá mindjárt, hogy jogosan, hogy különböző okoknál fogva nem mindent sajátított el a zene technikai ismereteiből. Nagyon sokat tudott, de mégis komoly elméleti hiányosságai voltak – s ez őt zavarta a leginkább, sőt talán őt egyedül; hiszen maximalista volt az ismeretszerzésben, s itt érezte is az áthatolhatatlan falat, közvetlenül a homloka előtt.
Ezért hiszem, hogy kétféle hiány érzete találkozott össze ezeken a sétákon s még jóval később is; sokat tudtunk egymásnak segíteni, akár olvasnivalók emlegetésével, akár a másikat is érdeklő kérdések fölvetésével, érdekes távlatok fölemlegetésével, olykor véletlen találkozásokkal (a Clark Ádám téren így találkozhattam egyetlenegyszer Szilágyi Péterrel; s Géza mutatta meg az utca túloldalán azt a furcsa alakot, akit a nékem akkor mit sem mondó Fabulya névvel azonosított számomra…). Nem tudhatom tehát, ő hogyan vélekedett ezekről a sétákról, zárkózottsága még az ilyen nagyon személyes kapcsolatokban és alkalmakkor is meg-megmutatkozott; nekem ő mindenesetre nagyon imponált, tanulni akartam tőle, s bizonyos mértékig meg is akartam felelni neki (bevallhatom: később is) – akárhogyan is, a korkülönbség mégiscsak számított valamennyire. Valószínűleg azonban neki sem voltak ellenére ezek a parttalan eszmecserék, mert a találkozások e szombatokon kívül is rendszeresek lettek. Nekem meglepetés és felfedezés volt, hogy valakinek ennyi köze legyen valóban értő módon a zenéhez; ő meg talán bennem, egy másik, igencsak kívülről jöttben találta meg azt a majdnem korosztályából való zenészt, akivel nem csupán szakmája belterjes dolgairól lehet beszélgetni.
Nem sokat tudtam róla egyébként. S ez akár még kortünetjelző is lehet: körön kívül aligha tartotta valaki is számon a Lukács-iskola belső viszonyait, pláne nem az óvodáét; a műveket olvasni nem nagyon lehetett, magánéleti dolgokkal, pletykákkal, én legalábbis, nem sokat foglalkoztam. Meg hát megvolt a magam baja a magam szakmájával – nagyjából erre az időre esik megcsömörlésem jórészt azoktól a szellemi termékektől, amelyek ismeretére és megértésére Géza oly állhatatosan törekedett. Vagyis a klasszikus zenetudománytól. S ebben is volt valami nagyon jó és izgalmas, hiszen ekkoriban voltak már olyan alkalmak és helyszínek, amelyek valamelyest alternatívát jelentettek a zenei élet, közélet és közgondolkodás szklerotikus tüneteivel szemben – s itt Géza nagyon is partnernak bizonyult. Lelkesen jött ő is azokra az éjszakai összejövetelekre, a Bartók Szakiskola Semmelweis utcai épületébe, amelyeket Kurtág és Földes Imre szervezett, s ahol előbb egy zenetudós vagy zeneszerző mutatott be elemzést valamely fontos darabról, majd egy-egy új kompozíció megismerése következett, általában a zeneszerző irányításával. S járt bizony rendszeresen zeneakadémiai óráinkra is: Dobszay klasszikuszene-analíziseire, Somfai Beethoven-kvartett-szemináriumára, Lendvai Ernő nagy nehezen kiharcolt kurzusára s egyáltalán nem mellékesen Simon Albert zenekari próbáit hallgatni… – állandó küzdelme volt ez a zene technikai elemeinek megismeréséért, amit kiegészített a mérhetetlen mennyiségű zenehallgatás.
Ezt én inkább megértettem, mint értettem. Akkoriban már javában úgy gondoltam, hogy a zenetudomány arról szól, hogy sajátos elméleti eszközökkel kell valami hasonlót létrehozni, mint amit az előadó-művészet – vagyis kialakítani a magam interpretációját, amely valamiképpen a mű értelmezését célozza meg. Ehhez nekem soha nem nyújtott igazán segítséget az előadó-művészet; mindig úgy éreztem, hogy az az előadás, amely nem ad hozzá többet a műhöz, mint amennyit én magam is tudok róla, számomra érdektelen. Mit vesződjem vele? Azt meg végképp feleslegesnek tartottam, hogy megítélésem szerint közepes vagy gyenge előadásokat méricskéljek egymáshoz, netán különböző időkből származó felvételeiket hasonlítgassam össze, s próbáljam felfedezni, hogy fejlődött-e valamicskét az illető, mióta – szerencsémre – nem hallottam újabb kísérleteit egy-egy darab megközelítésére. Nem így Géza; neki ahhoz, hogy egy darabot megismerjen, szüksége volt a különféle interpretációk sokszori meghallgatására, ösz-
szehasonlítására s nyilván valamiféle absztrahálására ahhoz, hogy a mű közelébe jusson. Ezért aztán hallgatott mindent, jót s rosszat vegyest, s bármennyire működött is kritikai szelleme, mégis megjelent a jó szándékú elfogultság (amelytől, persze, senki nem lehet ment, kedvencei mindenkinek vannak): ő sokszor ahhoz mért egy produkciót, ahogyan először megismerte a művet s akivel megszerette. Voltak vitáink, amíg be nem láttuk mindketten, hogy nincs értelme vitatkoznunk; a rettenetes magyar előadók, akiket valóban elfogultan szeretett, egy Ferencsik, egy Fischer Annie, szegény Erdélyi Miklós, meg a borzalmas énekesek: Losonczy György, Székely Mihály, akiknek egyetlen hangját nem lehetett azonosítani; én ezeket gyerekkoromtól fogva elviselhetetlennek tartottam (máig emlékszem arra az elképedésre, amikor először hallottam Fischer Annie előadásában, még Fehérváron, a Carnaval-t; gyalázatos volt), neki élménye fűződött hozzájuk. Ízlést nemigen lehet vitatni, rajongást racionálisan megmagyarázni még kevésbé. S ahol meg végképp be kellett dobnom a törülközőt: mérhetetlen okossággal tudta véleményét tézissé, igazsággá stilizálni. Én meg érvelni nem tudtam ellenében – s ha meggyőzni nem tudott is, egyszerűbb volt elfogadnom, hogy valami másról beszélünk. Én próbáltam lefordítani, megmagyarázni, illusztrálni számára bizonyos szakmai-technikai kritériumokat, ő meg, cserébe, megsejtette velem egy elpusztult kultúra teljességét, amelynek ő még romjait is hajlandó volt, a még borzalmasabbal szemben, a végsőkig tisztelni és védelmezni.
A saját szakmája példáján megmutatta azt is, hogy mit jelent valóban komolyan venni egy probléma fölvetését, körüljárását és megoldását. Emlékszem egy előadására az ELTE-n – talán valamilyen diákkör, önképzőkör vagy hasonló hívta meg, hogy beszéljen Lukács pályakezdéséről. Akkor ezek az írások még az eredeti megjelenésük temetőjében porladtak (hol volt még akkor a Tímár Árpád gondozta Ifjúkori művek); Géza összegyűjtötte valamennyit, s ahogy visszaemlékszem, sok részletüket felolvasva kommentálta őket, világos vonalvezetéssel, szellemesen és lenyűgözően. A konklúzióira már nem emlékszem – talán nem is a tényleges ismeretátadás volt a legfontosabb hozadéka ennek a másfél-két órának, hanem hogy evidenssé tette: így is, ilyen felkészültséggel is lehet előadást tartani, ennyire tiszteletben tartva hallgatóinak figyelmét.
Talán ennek kapcsán vetődött föl egy érdekes kísérlet ötlete is. Akkoriban a zenetudományi tanszakon nem volt sok becsülete az elméleti fölkészültségnek, ha az nem közvetlenül zenei-technikai kérdésekre vonatkozott. Megkockáztatnám, hogy még a művelődéstörténetnek mint tárgynak sem lett volna igazán becsülete. A mi évfolyamunkban volt annyi agresszivitás, hogy megpróbáltunk a szűkebb szakmán kívül is tájékozódni, irodalomelméletet tanulni például. Így aztán az sem volt váratlan, hogy a nemrégiben megjelent Az esztétikum sajátossága is egyfajta kihívást jelentett, főleg, hogy abban zenei fejtegetések is voltak. Fölvetődött, hogy ha már olyan jó volt Gézával valamennyiünk személyes viszonya, miért is ne tarthatna számunkra éppen ő valamiféle szövegolvasó-szövegértelmező szemináriumot, akár a Zeneakadémia által kínált kereteken belül. Tanszékvezetőnkhöz fordultunk tehát, aki taktikusan, persze, megkérdezte a hajdani marxizmus–leninizmus tanszék oktatóját, a megkérdőjelezhetetlen szakmai és morális tekintélynek számító Ujfalussy Józsefet (aki ekkor talán még nem volt az intézmény rektora), hogy miként vélekedik erről az ötletről. Természetesen elismerte az ügy fontosságát, ám helyesnek találta konzultálni a nála kompetensebbekkel – s közölte is a nyilvánvalóan nemleges választ. Mi azonban makacsabbak voltunk, s végül nálunk, otthon, a dolgok hátteréről mit sem sejtő szüleim hozzájárulásával, kisebbik szobánkban gyűltünk össze kéthetenként, egy-egy újabb elolvasott penzum megtárgyalására; s csatlakozott hozzánk Géza baráti köréből rendszeresen Kenedi János, Tímár Árpád, Donáth Péter s alkalmanként Lakatos András. Nem emlékszem, meddig tartott ez a kihelyezett szeminárium; mindenesetre jó néhány alkalommal szorongtunk az igazán nem tágas helyiségben, ki inkább csodálkozva, ki sokat okulva, ám lelkesen, hogy megértsünk valamit a nem könnyű olvasmányból, s felfogjunk valamennyit abból is, hogy miért nem jó valahogyan ez az egész…
És persze sok minden más is elég rossz volt akkoriban: a légkör például, a közérzetünk. S mindazok számára, akik úgy gondolták, hogy a művészet mégiscsak elég fontos dolog, nyomasztó volt a politikai elnyomás: a közhiedelemmel ellentétben borzasztó volt a hatvanas-hetvenes évek fordulója; nyilván leegyszerűsítem, ha úgy látom, hogy valami ilyesmi ellensúlyozására is fogamzott meg Gézában azoknak a műelemző szemináriumoknak az ötlete, amelyekre Kőszeg Ferencék Felszabadulás téri lakásában került sor havonta. Ennek története megírásra vár – nemigen tudok hasonlóról. Nem tudom megbecsülni, hányan lehettünk ott, több-kevesebb rendszerességgel, húszan-harmincan talán, s próbáltunk megvitatni, elemezni, értékelni, bizonyos értelemben „kanonizálni” műveket (bár ez a kifejezés, de maga a szándék is, aligha volt még a levegőben); az előre kiválasztott alkotóról valaki tartott egy expozét, majd ennek kapcsán beszélgetés, olykor késhegyig menő vita alakult ki. Aligha lettek persze „megértve”, „feldolgozva” ezek a művek, mégis, volt pár óra, amikor valóban csak művészetről beszéltek, gondolkodtak azok, akiknek mindennapjait akkor már nagyon is a politika árnyékolta be. Nem emlékszem mindenre; a művekből azonban kirajzolódik egy nagyon jellemző korkép, korhangulat: többjüket ma már aligha venné kézbe bárki is (és nem csak az ott jelen volt társaságból); akkor valamennyi fontos, sőt aktuális volt – ha másért nem, legalább esztétikai öncélúságáért, hogy a napi aktualitástól függetlenül is érdemes, sőt kötelesség műalkotásokkal foglalkozni. Nosztalgikusan mosolyogtató is a hiányos lista. Volt szó a Száz év magány-ról és A Mester és Margaritá-ról, de az e korosztályon kívül már senkinek semmit nem mondó Okudzsava-regényről, a Szegény Avroszimov-ról, A szecsuáni jó lélek-ről és A sípoló macskakő-ről, az Andrej Rubljov-ról és Wajda Menyegző-filmjéről. De tartott fantasztikus előadást Karátson Gábor Leonardóról (amelyből később Hármaskönyv-ének fejezete lett – máig úgy érzem, hogy az előadás volt az igazi); Donáth Péter beszélt egy „élőben” is tanulmányozott Vajda Lajos-rajzról (s nyerte meg hallgatóságát már első megjegyzésével, mármint hogy ezt egy balkezes pasi rajzolta, s hogy van a képen egy „mókás kis rész”, amelyért valószínűleg az egész mű készült), s volt elemzés Pilinszky Apokrif-jéről, meg négy analízis József Attila Eszmélet-éről – amelyek közül három (a Petrié kivételével, aki nem írta meg), Várady Szabolcs, Pór Péter s Géza tollából, meg is jelent utóbb az ItK-ban. Mai eszemmel szinte érthetetlen, hogy Géza miért kért éppen arra, hogy Balassa Kassák-requiemjéről beszéljek; sikere volt, persze, fontos műnek tartotta a szűkebb szakma is, bár én, noha sokra becsültem a szerzőt akkoriban, szívesebben propagáltam volna közvetlenebb kortársaimat, kevésbé elfogadottakat s népszerűeket – nyilván a józanabb megfontolás döntött: legyen inkább valami könnyebben befogadható, közvetlenebbül aktualizálható. Sokan megfordultak ezeken az estéken, ki rendszeresen, ki csak egy-egy alkalommal; az egésznek spiritus rectora Géza volt, övé volt a végső szó, s persze ő döntött afelől, hogy mi legyen a műsor, s valamiképpen levezető elnöke is volt ezeknek az előadásoknak, mérsékelve indulatot és szabva gátat elszabadult, a tárgyhoz nem tartozó spekulációknak.
Ez volt a „nyilvános” része a kapcsolatunknak – volt mindehhez a barátság és ennek velejárójaként: egymás kitartó pallérozása, ki-ki azzal, amivel a másiknak segíteni tudott. Ő bevezetett Lőrincz úr antikváriumába, kezembe adta a Kenedi által összegyűjtött Bibó-írásokat, felolvasta Petri második kötetének kéziratát, kölcsönadta az akkortájt kicsempészett Szabad ötletek jegyzéké-t, én próbáltam rávenni, hogy hallgasson új zenét, s vittem magammal az akkoriban bontakozó Új Zenei Stúdió koncertjeire (amelyeket ő hűségesen látogatott is, még ha lázadozott is ellene, mondván, hogy engedjem meg, hogy a távolból tisztelje, s ne kényszerítsem, hogy a közelből utálnia kelljen). Szerzett jegyet számomra Brook Szentivánéji álom-előadására, s elcipelt a kaposvári Ahogy tetszik-re; megtárgyaltuk Kocsis akkori Bach-koncertjeit és Simon Albert Mozart- meg Haydn-produkcióit, s próbáltam meggyőzni arról, hogy ha ezeket elfogadja, akkor ennek következményeként nagyon sok mással szemben erős fenntartásainak kellene lennie… Tápláltuk egymás gyűjtő-felhalmozó szenvedélyét; a lakásokból és szobákból lassan kiszorítottak a könyvek; lelkesen fénymásoltattunk az MTA sokszorosítójában (az Intézet munkatársaként joga volt egy forintért másoltatni laponként, így aztán sokáig nem értették, mi a csodának kellenek neki ily mennyiségben a XX. századi klasszikusok kottái…); cseréltünk olykor: ha valami másolatban már birtokoltra sikerült antikváriumban rábukkanni, másikunkhoz vándoroltak a xeroxok. Elég őrült dolognak hangozhatik ez – de hát mások is ezt csinálták: K. J. egyszer bevallotta, hogy ő is „xeromán” –, mindenesetre a felhalmozás atavisztikus ösztöne munkálhatott bennünk: minden legyen kéznél, készen minden eshetőségre, hiszen bármikor bármelyik könyv vagy kotta kellhet – a könyvtárak élethosszig tartó „szerves növekedése” persze már akkor is ábránd volt csupán, de erről nem akartunk tudomást venni. Hiszen azt mindenki tudja, hogy nem lehet könyvtárból olvasni Hebbel naplóit vagy Hotho esztétikáját (melyet könyvtárközi kölcsönzéssel szerzett meg s másoltatott le magának, s utóbb be is köttette a gyarló fénymásolatot), s még ha nem olvassa is az ember mindennap Turgenyevet, Szaltikov-Scsedrin vagy Goncsarov, Korolenko vagy épp Fontane valamennyi munkáját, az lehetetlen, hogy ne lapozhassa fel bármelyiket bármikor; e szertelen felsorolást csak az indokolja itt, hogy akkoriban mindezekre éppen Géza nyitotta fel a szemem. S erősített meg abban a régi meggyőződésemben, hogy az ember nem csak a munkájához olvas hozzá, illetve olvassa el a munkájához tartozó szakirodalom lehető teljességét, hanem mást is olvas, rengeteget – mert soha nem lehet tudni, mi tartozik majd hozzá végül a tárgyhoz, illetve hogy nem ennek a révén bukkannak-e fel azután maguk a tárgyak…
Nem emlékszem már pontosan, mikor derült ki, hogy Mozart-könyvön dolgozik. Mert megismerkedésünk idején erre készült már, ehhez végzett előtanulmányokat, s kezdte el kidolgozni az első változatot. Amikor elmesélte, hogy mivel foglalkozik, kissé megrettentem: a túlkutatott, túlírt Mozart-literatúrát minek még egy dolgozattal gyarapítani? Hamarosan megértettem azonban, hogy mire is megy ki a játék; hogy nem zenetudományi munkát ír, hanem – egy recenzense szavával: – „filozófiai operakalauzt”. Beszélgetéseink egyre többet fordultak ebbe az irányba – noha nem voltam soha Mozart-specialista, a szakirodalomban elég jól kiismertem magam, s olykor segítségére lehettem konkrét nehézségek megoldásában is. Meg zenei természetű kérdések ellenőrzésében, tisztázásában, analízisek zenei szempontból való helyénvalóságának megítélésében. Nyomon követhettem aztán a munkát az első fogalmazvány készülésétől (iskolai nyolcadrét írólapokon fogalmazta) a kézirat elkészültéig (a vonalas spirálfüzetekben, amelyekben a lapoknak mindig csak a rectójára írt), majd a gépiratot már olvashattam is – sőt: megkért, olvassam el, nincs-e benne zeneileg támadható megfogalmazás. Nem sokat kellett javítani vagy változtatni; korrekt munka volt ebből a szempontból – s lenyűgöző szellemi teljesítmény, ha az ember azt a műfajteremtő erőfeszítést is megérezte benne, ami e soha nem volt formát és elemző módszert létrehozta. El lehetett mondani róla azt, amit ő firkantott fel egy írólapra, természetesen, miután elolvasta Kenedi Jancsó-könyvét (s a címzett sokáig őrizte is a levélkét, könyvespolcára szögezve): „úgy jó, ahogy van”. A Mozart-opera világképe persze valóban nem zenetudományi munka; elemző eszköztárának, gondolatmenetének nem is a zene a tárgya, hanem valami jószerivel megfoghatatlan fluidum, amit persze Mozart zenéje teremtett meg, de aminek jellemzése és ábrázolása arra a fajta megértésre várt, amely-
lyel Géza rendelkezett csupán. Mégsem követelt a maga számára kizárólagosságot; ragaszkodott ahhoz, hogy az övé is csupán egy olvasat, méghozzá nagyon is korához kötött olvasat, amelyet csak akkor, csak abban az élethelyzetben és gondolkodói szituációban lehetett megfogalmazni. A könyv megírásának tapasztalata persze komoly elemző fegyverré vált aztán, hiszen bebizonyosodott, hogy az operának lehetséges ilyen típusú értelmezése is, mármint hogy ebben a műfajban nemcsak a zenei folyamat lényeges, hanem az is, aminek a zene a szolgálatában áll, illetve az a drámai egység, amit a zene teremt meg, de része is annak – ami persze azt is jelenti, hogy a zenedrámának valóban minden mondatát, szavát, hangját dramaturgiai szempontból is értelmezni kell, meg kell tudni indokolni, különben vagy a mű rossz, vagy mi nem fordítottunk elég figyelmet a megértésére. És nem is mellékesen: Géza ezzel visszaadta az operalibrettó becsületét, amelyről zenészkörökben mégiscsak az volt az általánosan képviselt vélemény, hogy többnyire silány munka, amely csupán „alkalmat ád” a zeneszerzőnek művészi mondandója kifejezésére, hogy azok foglalkoznak csak vele, akiknek nincs mondanivalójuk a zenéről – ő azonban megmutatta, hogy valóban integráns része a műnek, hogy ebből sem sikkadhat el semmi, meg hogy az eredeti nyelven való operajátszás és értelmezés az egyedüli valóban lehetséges út, hiszen fordításban semmi sem oda kerül, ahová alkotója szánta, arról nem is szólva, hogy jó esetben „megérti” ugyan a hallgató az így létrejövő szöveget, ám nagyon is kérdés, hogy mit ért meg általa.
Revelatív volt akkoriban ez a könyv, s revelatív ez a szemlélet, amely valóban bizonyítani próbálta, hogy minden köznyelvinek, olykor közhelyesnek, elcsépeltnek ható fordulatnak jelentése és jelentősége van a mű egészében: csak ott és csak akkor lesz érvényes, s mint ilyen, értelmezésre szorul, mert dramaturgiai szempontból is jelentősége van. Hihetetlenül fontos volt nekem személyesen is ez a vélekedés, éppen mert zenei oldalról közeledve is hasonló indíttatásokat kaptam. Az „impresszionista” zenetudománnyal s a bénult, állást foglalni nem merő „filologizáló” megközelítésekkel szemben olyan példákat, amelyek azt bizonyították, hogy igenis minden egyes hangnak jelentősége van, nincsenek fontos és mellékes hangok, csak hierarchiájukat kell felismernünk, s egy analízis csak akkor jó, ha valóban számot tud adni a mű minden mozzanatáról. Felszabadító és egyúttal elbizonytalanító volt mindez, mert fölvetette a hogyan tovább? kérdését; mindaz, amit Simon Alberttől vagy Dobszay Lászlótól, meg persze Kurtágtól és zeneszerzőbarátaimtól tanulhattam, eléggé megnehezítette annak a fölismerését, hogy mit is kellene valójában tennem. Géza munkája és szemlélete egyrészt megerősített abban, hogy igenis lehetséges a külön út, másrészt meggyőzött arról, hogy semmiképp nem akarok hasonlót csinálni, mint amit ő. Nemcsak azért, mert nem vagyok hozzá felkészült – pontosabban: nem erre vagyok fölkészült –, hanem azért is, mert mindig éreztem a feszültséget aközött, ahogy ő gondolkodott a zenéről, s ahogy én képzeltem el a zenei struktúrák megértését. Mindez nem zárta ki természetesen és szerencsére, hogy nagyjából hasonló eredményekhez jussunk, vagy ugyanazokra a mozzanatokra figyeljünk fel egy adott műalkotásban, ám mégis, a gondolati eszköztárunk különbözött. Én nem mindig vettem észre a különöst egy valóban közhelyszerű fordulatban, sokkal inkább abban, ahogyan ezt az elemet egy zseniális komponista, műve sajátos technikai eszközeivel s főleg strukturális megoldásaival pozícióba hozta – Géza szívesebben morfondírozott magán a jelenségen, a motívumon, a fordulaton. Én megpróbáltam gyakorlati oldalról nézni: hogyan lehet az adott helyet úgy megszólaltatni, hogy valóban működjék, őt inkább a már létrejött hangzó végeredmény szenzuális hatása érdekelte: kialakul-e, létrejön-e az előadásban is az az építmény, amely oly fekete-fehéren ott van a papíron. Így aztán jókat vitáztunk is – kellően makacsak s önfejűek lévén mindketten.
Érdekes, hogy vitázókedvünket nem a művek, hanem az előadások megítélése szította fel mindig. Én elég hamar rájöttem arra, hogy nem vagyok jó kritikus; alkatomból következően is, meg zenei szemléletemből fakadóan is, nem tudom elviselni a rossz előadásokat, pontosabban azokat, amelyek a számomra legfontosabbal, a művek belső viszonylatainak, arányainak, artikulációjának értelmezésével nem foglalkoznak, ha nem zenei eszközökkel dolgoznak, ha a mű szerkezete, finom időrendje nem derül ki az interpretációból. Engem akkortól kezdve nem érdekel már az előadó egyénisége, értelmezése, szép hangja, technikája és így tovább – nem hallgatom tovább, nem hallgatom többször. Igaz, számomra mindig ott van a kotta, amelynek segítségével ki tudom alakítani a magam interpretációját – még ha megszólaltatni nincs is módom, alkalmam. Géza hallgatói attitűdje más volt, az ő zenei ítélete másképp működött. Jól olvasott persze kottát, ám inkább a zenét követte belőle, nem abból kiindulva formálta meg előzetes képét a művekről. Számtalan előadás számlálatlanul sok meghallgatása után alakította ki véleményét, ezeknek hallgatása során ismerte meg, tanulta meg voltaképpen a darabot, nagyon jól és alaposan – de mindig valamilyen auditív élményből, élmények sorából kellett kiindulnia, azok mozaikjaiból rakta össze a maga elképzelését; vagy épp ellenkezőleg: annyira megbízott egy kiválasztott előadásban, hogy arra hagyatkozott sorvezetőként, s legföljebb egy-egy pontján mérte össze más előadásokkal. Neki is volt természetesen „ideálképe” a darabokról, de védtelenebb volt a zenei gyarlóságokkal szemben, s talán megértőbb is, ha számára fontos helyeken egybeesett az előadás azzal, amit tapasztalataiból összerakott magának. Talán ezért volt fogékonyabb az eklektikus megoldásokra is, olykor elhitette magával, hogy hallja is azt, amit hallani akart. Engem elborzasztott a hangzó végeredmény, őt lelkesítette a helyesnek tételezett intenció.
Nehezen tudom megmagyarázni, hogy miként lehetett később mégis a legnagyobb operakritikus. Ehhez kevés a fölmérhetetlen tárgyi tudás, a tapasztalat s még az a hihetetlen szorgalom és kötelességtudás is, amellyel hajlandó volt előadásokat többször is megnézni. Elméletileg persze tisztában volt azzal, hogy egyik este nem ugyanazt látja, mint a másikon, hiszen mindig más lesz az előadás finomszerkezete. Tendenciákat ugyanis lehet így látni, jelenségeket mérlegelni, összemérni nem. Ő mégis megkísérelte a lehetetlent, tárgyként látni s forgatni a nagyítóüveg alatt az illékony jelenséget, úgy rögzíteni magában, mint valami képet, felvételt, hogy ebben a zártságában hivatkozzék majd rá, s megfordítva: megpróbálta a felvételeket, a százszor hallottakat is, úgy hallgatni, nézni, mintha egyszeri jelenségek volnának.
Mint minden elméleti embert, őt is megkísértette természetesen a gyakorlat kalandja. Színházi dramaturgként, amennyire meg tudom ítélni, valóban hihetetlen sikereket tudott elérni: szövegértelmező eljárását, darabértelmező technikáját ott maradéktalanul tudta érvényesíteni – színdarabelemzései az egyetemen, a Színművészeti Főiskolán, sajnos egyre ritkásabban a Zeneakadémián: legendásak voltak. Az ő számára a színdarab szövege nem tetszés szerint nyirbálható forgatókönyv volt, hanem kiindulási és viszonyítási pont, s mivel legszívesebben remekművekkel foglalkozott, nem volt meglepő, ha heteket szánt egy-egy jelenet szavanként való elemzésére és magyarázatára. Mindezeket az elveit, ismereteit megpróbálta az Operaház dramaturgjaként is hasznosítani – akkor is, most is ezt látom életműve legmegmagyarázhatatlanabb fordulatának. Kritikusként pontosan tudnia kellett, hogy milyen állapotok uralkodnak az intézményben – józan ésszel nem hihetett abban, hogy valamit megváltoztathat. Augeiász istállója semmiség lehetett ehhez képest, noha kitakarítani azt is csak furfanggal lehetett. Itt erre esély sem volt; nem tudom, ottani munkájának mi a maradandó hozama. Nyilván megmutatkozott igényessége néhány műsorfüzet megszerkesztésében, néhány gyatra magyar szöveg kiigazításában, talán-talán a darabválasztásban, netán olykor még a szerepek kiosztásában is lehetett javaslata. Ám mindabból, amit valóban tudott, ilyen üzemmenet mellett nem lehetett semmit sem átadni; abból meg, ahogyan ő képzelte el a szerepépítést, a szerepfelfogást, annak fejlődését, alakulását, érlelődését előadásról előadásra, nos, abból legföljebb szép szavak maradtak.
A hangfelvételek és DVD-k kiadásainak özöne az ő számára nem csak a gyűjtőszenvedély újabb területre való kiterjedésének lehetőségét hozta. A sok rejtőző, ismeretlen régi felvételből ő valóban megkísérelte egy számunkra elveszett világ rekonstrukcióját – az újabbakból meg egy olyan világ megismerését, amelyből ki voltunk rekesztve. Nem szemezgetett ezek közül a felvételek közül: ő valóban mindet ismerni akarta – nem hiszem, hogy tévedek, ha úgy látom, hogy ebben a már-már riasztó tájékozódási furorban az a felismerés is ott volt, hogy az, aminek megismerésével ifjúkorát töltötte, az az operajátszás, egészen más volt mindenütt, mint Budapesten, e kétségbeejtően provinciális helyszínen, hogy látva a kontextust, ha átértékelni nem is, mert élményeket nemigen lehet, másképp kell megítélni mindazt, ami történt. Fénykor, meglehet – ám ezen a prizmán átvezetve megtörik bizony ennek a kornak a fénye, összetevőire esik szét, s mondhatjuk ugyan, hogy hiszen ezek a szivárvány színei – csak éppen visszafelé nem működik a szintetizáló eljárás. Ismét a részigazságok meg a teljes igazság. Legutóbbi írásaiban talán ezért is kevesebb már a kritikai él, az építő szándék; inkább a leírásra koncentrál, egy-egy előadás „ott és akkor”-jára, meg ittjére és mostjára: helyzete inkább a nézőé, a hallgatóé, nem annyira a magában persze soha el nem altatott, következetes és kérlelhetetlen ítészé.
Mindig úgy éreztem, hogy kritikái a megíratlan tanulmányok lecsapódásai, ígéretei, következő nemzedékek és igényes énekes- meg rendezőgenerációk számára a darabértés és értelmezés bibliája. Ha létezett is az az Operaház, amelyet rendszeresen látogatott, írásai mégis inkább egy képzelt színház előadásairól szóló beszámolók, ahol a szereplők nevének egyezése a valódiakkal csupán a véletlen eredménye. Impozáns korpusz, de inkább utólag visszaolvasva, a rég feledett előadásokról ma már csak elképzelhető fantomkép gyönyörű megidézése, semmint valóságos leírása az egykor jelen idejű eseménynek.
Nem is sokat beszéltünk ilyesmiről; ő tudta, hogy én elviselhetetlennek tartom ezeket az előadásokat, s reménytelennek a kísérletezést is, hogy valami jobb jöjjön létre, mert szakmailag megalapozatlan, ami a Házban történik: ismertem ugyanis a zenészeket; én meg tudtam, hogy ő töretlenül bízik valami csodában, mert szerette az operát, s annyira tudott örülni minden apró jelnek, amelyről úgy gondolta, hogy a jó irányba vezető utat mutathatja. Kritikáinak legfontosabb momentumai szerintem nem is a konkrét produkciót jellemző sorai, még a legalaposabbnak tűnő elemzések sem, hanem azok a történeti-elméleti szakaszok, amelyek annak az eszköznek tökéletes birtoklását mutatják, amelyet a Mozart-könyvben alakított ki. Elkerülhetetlen lesz a mielőbbi szembenézés munkásságának a Mozart-könyv utáni szakaszával; újraolvasni könyveit s egybegyűjteni a kötetben még nem megjelenteket. Megjósolhatón megrendítő lesz a találkozás. Mert kitapintható lesz a gondolkodói attitűd változása, meggondolkodtató és néhol bizonyára megmagyarázhatatlan a rokon- vagy ellenszenv, sokszor meg nagyon szeretetre méltó a talán kicsit „elő is adott” naivitás. Ahol művekről beszél, többnyire tévedhetetlen; értékrendje biztos és kikezdhetetlen, megfigyelései pontosak, a legapróbb részletekre kiterjedők. Van az operaműfajnak egy olyan vonatkozása, nevezetesen a zene és a dráma összefonódásának módja, amelyről kétségtelenül ő tudta a legtöbbet.
Azt hiszem azonban, hogy ennek oka nem pusztán az, hogy sokat foglalkozott vele, hogy sokat tudott róla. Különös érzéke volt hozzá, s a lehetőségekhez képest mindent megismert belőle, megtanult róla. S még mennyi minden másról, aminek ismerete azután visszaháramlott erre a speciális tudásra. Lehet, hogy az opera érdekelte legjobban, ám minden más is érdekelte, ami egy leginkább az opera iránt érdeklődőt egyáltalán érdekelhet. Egykori sétáinkon is ez derült ki már, meg az, hogy az ilyesfajta érdeklődést csak szenvedéllyel és átéléssel lehet úgy-ahogy kielégíteni. Hogy nincs biztos és lezárt tudás, csak megközelítések vannak, meg mindenre kiterjedő alaposság, gondosság. Amihez hozzátartozik, hogy egy könyvekkel, lemezekkel, jegyzetekkel zsúfolt lakásban is lehetőleg tudni kell, hogy mi hol van, még ha ez lehetetlennek tűnik is. Meg hogy az ember akkor is megterít magának, ha otthon netán magányosan ebédel.
Ebben a fajta és ilyen mennyiségű tudásban van persze valami nyomasztó, nehezen elviselhető – nem a hallgatóságnak, amely csak hasznot húz belőle, hanem éppen annak, aki ezt a tudást birtokolja s gyarapítja napról napra. Nyilván vannak kimerítő, kilátástalan pillanatok, mások trehánysága miatti kínlódás, reménytelen javítása reménytelenül rossz szövegeknek, bajlódás a saját gondolatokkal, vívódás vállalás és lemondás között, csak nehezen s csak pillanatokra megfeledkezni arról, hogy mi helyett is történik éppen valami. Beváltatlan ígéretek? megíratlan művek? – persze, szép számmal. A csak hosszú beszélgetésekből ismert tervek; a Mozart-könyv párjának tervezett rövid Verdi-monográfia, az évekig melengetett terv: nagy tanulmány az antik színház gyakorlatáról, s végül, talán ennek továbbgondolásaként is akár, a nagy gondossággal gyűjtött anyag a korai operáról tervezett tanulmány előmunkálataihoz… Elmaradásuk óriási veszteség, persze, ám ugyanakkor ott a nagyon is megtapasztalt megértés: éppen ezeket a nagy témákat előkészíteni a legjobb – s ha ez élvezettel teli hónapokat jelenthetett, végül is nincs miért bánni, hogy csak tervek maradtak. Azt hiszem, hogy Géza – még ha szeretett volna is előbbre jutni velük – mindig elért egy olyan ponthoz, ahol már elveszítették azt a kihívást, ami megírásukra sarkallhatta volna, ám mégsem tragikusan élte meg megvalósulatlanságukat.
Mert ha így lett volna, aligha lett volna meg benne, minden keserűsége, talán depresszív pillanatai, napjai ellenére, az a fajta derű, amely a műalkotásokkal való találkozás igényét lehetővé, valóban mindennapi foglalatossággá tette a számára. Mert nem idegenkedett ő a tréfálkozástól sem, lett légyen az akár április elsején; s nem volt rest telefonálni sem azért, hogy nézzem meg frissen vett Áprily-kötetemet, nem hiányzik-e belőle az egyik oldal – mert az övében kétszer szerepel…
Aztán persze ritkásabbak lettek a találkozások, sajnos.
Harmincadik születésnapján B.-val meglátogattuk a Fazekas utcában, egy (még inkább: az) „élére-perdült-gyufásdoboz szobában”, ahol a plafon fogta meg a gázzal töltött luftballont, emléket a Vidám Parkból – látványos jelzéseként, hogy bizony nem csak a könyvek vannak, nem csak a művek, hanem az is, aki élvezi őket, az élet – az így vagy úgy sikeredő élet – fontos alkotórészeiként persze, de abba ágyazottan, még ha ebből oly keveset láthat is az arra illetéktelen külvilág. Eljövet, alig pár évvel fiatalabbak, kajánul szórakoztunk azon, hogy milyen öreg is már, hiszen elmúlt harminc. Most meg, még most is, meg egyre inkább, csak arra tudok gondolni, hogy úristen, mennyire fiatal volt.