Fodor Géza

TO THE HAPPY FEW?

Debussy Pelléas és Mélisande-ját 1902-ben mutatták be Párizsban; Budapesten huszonhárom év múlva, 1925-ben, sikertelenül; harminc év múlva, 1963-ban újították fel, 1970-ig játszották, ritkán; harminchét éve nem. A XIX–XX. század fordulójának zeneileg legnemesebb anyagból való operája; s ha vannak az operairodalomnak abszolút remekművei, úgy feltétlenül az egyikük. Ezért hagyjuk a fin de sičcle-t, a szimbolizmust, az impresszionizmust, az art nouveau-t, emeljük ki a korából! Romain Rolland akkor érezhette úgy, hogy „történeti fontossága fölülmúlja még művészi értékét is”, ma már világos, hogy történeti fontosságát fölülmúló művészi értéke azt is jelenti: egzisztenciális érvényessége van.
Az opera Maeterlinck színművét messze maga alatt hagyó tragikus vízió. Embertípusok fatális összetalálkozása; Golaud tragédiája az, hogy ilyen, és Mélisande és Pelléas olyanok, amilyenek, és hogy összekerültek; a tragédia lényege az, hogy ez a három ember/embertípus összekerült; a Golaud–Mélisande–Pelléas viszonyból, az ilyen embertípusok viszonyából tragédiának kell következnie. Az emberek összekerülése véletlen, de bizonyos embertípusok vonzzák egymást. Ez misztérium. A kortörténeti értelmezések közepette Bartha Dénes tapintott a lényegre: „mindaz, ami az emberi életben, emberi sorsoknak egymással való fátumszerű találkozásában (hisz végeredményben minden operának ez a lényege) igazán feloldhatatlan, megmagyarázhatatlan misztérium, és menthetetlenül kívül esik a »reális ábrázolás« szféráján”. Leo Slezaknak, az operával egykorú, nagy és jó humorú tenoristának a stílusában: az operák arról szólnak, hogy a tenorista szerelmes a szopránba, s bár ez viszontszereti, közéjük áll a baritonista. A XIX. századi olasz opera archetipikus képlete: a passzív, ártatlan, angyalszerű szoprán, a nemes, lelkes, lírai tenor és a férfias, mozgatóerő bariton találkozása. A trubadúr. Debussy, akire az olasz opera egyáltalán nem hatott, s aki az opera ellen akart operát írni, az alvajáró biztonságával talált rá a romantikus opera archetipikus sorsproblémájára. A trubadúr s a Pelléas és Mélisande az élet ugyanazon misztériumának polárisan ellentétes megoperásításai: az exoterikus, illetve az ezoterikus – az előbbi hősökről szól, akiknek aktivitása teljesíti be a sorsot, az utóbbi áldozatokról, akik – Debussy szavaival – „elszenvedik az életet és a halált”.
Ha volna a Pelléas-nak magyarországi interpretációtörténete, és nem csak néhány egymástól távoli pillanatban szólalna meg, azt kellene mondani: Kocsis Zoltán fordulatot hozott benne. Aligha van ma nálunk művész, aki olyan tüzetesen és mélyen ismeri Debussy világát és kulturális kontextusát, mint ő; az operát már nemcsak „Wagnerhez képest” látja, hanem a keletkezése óta tartó zenetörténet perspektívájából is. És ebből a perspektívából a Pelléas már nem kivételes, hanem sajátos, de nagyon is igazi opera. Kocsis nem azoknak a képzeteknek tesz eleget, melyek rögtön a darab stílusává álltak össze, hogy egészen az 1960-as évekig kötelezőnek számítsanak. A wagneri zenedrámával szembeállított „drame lyrique”-ben felismerte a „drame” dominanciáját, s hogy az annyiban „lyrique”, amennyiben tisztán zenei. Interpretációjából örvendetesen hiányzik az „álomszerű atmoszféra”, az impresszionizmus – mindez nem jelenti a szimbolikus dimenzió hiányát! –, viszont érezhetően eleve birtokában van az egész struktúra architektonikája és a textúra plaszticitása mint szellemi Egész, nincs szükség külön kolorálásra, a színek az artikulációból születnek meg – az előadás elevenségét és intenzitását mindennek drámai spontaneitással való föltöltődése adja meg. Kocsis interpretációja rácáfol Debussy barátjának, Camille Mauclairnek állítására, miszerint a darab nem „musique passionnelle”, szenvedélyzene, hanem „musique compassionnelle”, részvétzene. Az előadás szenvedélyes zenei dráma volt, ahol is minden „passion”=szenvedély~szenvedés. Kocsis két szünettel az első és az utolsó két felvonást vonta össze a harmadik körül. Mindig úgy éreztem, hogy a mű feszültsége Mélisande és Pelléas szerelmének, illetve Golaud féltékenységének kibontakozása szerint klasszikus tisztasággal, lassan, de egyetlen ívben fokozódik a IV. felvonás 3. színéig, mely egyszerre csúcspont és katasztrófa, s az utolsó felvonás dénouement. Kocsis ezzel szemben két csúcspontot teremtett: ahogy – az önálló III. felvonás csattanójaként – Golaud lealázó őrjöngéssé fajuló indulattal kémlelteti kisfiával a szerelmeseket, majd a IV. felvonás 3. színében a szerelmi eksztázist, amihez képest Pelléas megölése nem csattanó – ebben az architektúrában a IV. felvonás 2. színében Golaud tettlegessége Mélisande-dal szemben erős jelenet ugyan, de csak epizód. És Kocsisnak igaza van: a gyerek brutális felhasználása szörnyűbb, mint a féltékenységi drámák típusjelenete.
Kocsis nagyszerű interpretációja azért valósulhatott meg, mert megfelelő partnerei voltak: az eleinte még némileg bizonytalankodó, de egyre pontosabb és ihletettebb Nemzeti Filharmonikus Zenekar és az énekesek, akik nem stílust énekeltek, hanem színpad nélkül is gazdag, bonyolult, titokzatos belső világú, mélyen érző, az életet és a halált elszenvedő voltukban is szenvedélyes embereket állítottak elénk. A legszuggesztívebb az egyre alantasabbá válva is önnön poklát megjáró Golaud volt Vincent Le Texier alakításában, s mellette a nem finomkodó, rebbenő, a szólamát éppen csak odalehelő Mélisande-imázst képviselő, hanem eleven és finom nőfigurát teremtő Juliette Galstian. A temperamentum Gérard Theruel Pelléasában sem veszélyeztette a poézist, a fiatal, impozáns alkatú Jérőme Varnier kezdetben markáns basszusa pedig mindinkább átmelegedve közeledett az agg Arkel király misztikusan bölcs hangjához. S említtessék meg Genevičve rövid anyaszerepében Meláth Andrea, a kis Ynioldéban Sáfár Orsolya figurát felidéző vokális ábrázolása. Minden közreműködő érdeme, hogy a közönség megérezhette azt, ami a Pelléas és Mélisande-ban mégiscsak kivételes: az időben egyre sugárzóbb nemességét.

(Debussy: Pelléas és Mélisande. Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2007. június 16. Megjelent: Élet és Irodalom, 2007. június 22.)