Gődény Balázs

TESTCSEL

– Hozok még egy kört – mondja apa, és feláll az asztaltól. Nem értem, mit akar, de nem tudom megkérdezni, már el is tűnik a tömegben. Mennék utána, de a nő átnyúl az asztalon, megsimogatja a fejem, és mosolyog.
– Ne félj, kisfiú, mindjárt visszajön.
Nem szeretem, ha kisfiúnak szólítanak, apa mindig rendesen a nevemen szólít.
– Hogy hívnak? – kérdezi.
– Tamás.
– És az apukádat?
– Őt is.
Ezen nevet, nem tudom, miért. Szép hangja van, amikor nevet, mint a vadgalambok nagymamáéknál. Sokat kérdez, amíg ketten vagyunk. Milyen Tamás vagyok? Mindig együtt megyünk a meccsre? Nagyon szeretek focizni? Apát is nagyon szeretem? És anyukámat? Miért, mi történt anyukámmal? Akkor is szép a hangja, amikor kérdez. Amikor apa is itt volt, nem beszélt, csak mosolygott.
– Miről beszélgettek? – kérdezi apa. Nem is hozott kört, egy tálca van nála, nekem egy kólát vesz le róla, a nőnek egy kis pohár fekete gyógyszert, magának egy üveg sört. Máskor nem szoktunk kettőt inni a meccs előtt. Meg akarom kérdezni, nem késünk-e el, de a nő már válaszol.
– Rólad.
– Szép témát találtatok – mondja apa, és ő is nevet. – Mit mondtál rólam, te gazfickó? – kérdi, és hátba ver. Kicsit fáj, és köhögni kezdek. Nevetnek.
– Hol hagytam abba? – kérdezi apa, mikor leül. Orromba ment a kóla, nem tudom abbahagyni a köhögést. Biztos nem késünk el, apa tudja, mikor kezdődik a meccs.
– A focinál – mondja a nő.
– Igen. A legcsodálatosabb, legnemesebb játék. Mert nem elég a technikai tudás, korántsem. – Apa néha olyan szavakat használ, amit nem értek. Ilyenkor mindig sörszaga van, és hadonászik is. – Figyeljétek meg, a legjobbak nem egyszerűen technikás játékosok, hanem egyéniségek, intellektusok, zsenik. Kreatív emberek. Művészek. De ez még mindig kevés. Szív is kell, szeretet és tűz. Lehet, rosszul mondom, ezek túl nagy szavak.
– Nem baj. Nagyon szeretem, amikor valaki lelkesedni tud valamiért – mondja a nő. Közelebb hajol hozzánk. Jó illata van. – Amikor valaki hevülni tud.
Apa sokáig a sörét nézi, forgatja a poharát. Feltérdelek a székre, megnézem, nem látok benne semmit.
– Igen, a fociért lehet lelkesedni. A látvány, a szépen nyírt gyep, a tarka zászlók. És a hangok is, talán azokat szeretem a legjobban. A labda puffanása. A szotyola géppuskaropogása a lelátón. És a gól, amikor ezer torokból árad az öröm. Nincs ennél szebb a világon.
– Nincs? – nevet a nő. Apa megint a sörét nézi, aztán ő is felnevet. Velük nevetek én is.
– És a cselek, a szép megoldások. Ahogy régen csinálták a csatárok. Áll, lába a labdán, és vár. A hátvéd nem mozdul. A csatár tesz egy kis mozdulatot, próbálja beugratni, játszik vele, incselkedik.
– Huncutkodik?
– Huncutkodik. – Megint nevetünk. – Kacérkodik. Még kivár, nem mozdul. Tele van feszültséggel ez a pillanat. Egyszer csak a hátvéd nem bírja tovább, ugrik, de elkésett, a csatár egy gondolattal hamarabb indul, és elszáguld az egyensúlyát vesztett hátvéd mellett. Ez a legnagyobb élvezet.
– Ó, szegénykém. Valóban? – Amikor a nő nevet, érzem a gyógyszer szagát, amit iszik.
– Igen. Igaz, kisöreg? Talán még a testcsel.
– Mesélj.
– Te már tudod, hogy merre akarsz menni, de a másik még nem. Lendületet veszel valamerre. Egy tétovának tűnő, még semmire nem kötelező mozdulat az egyik irányba. Egy kis körív a lábbal, a váll alig észrevehető játéka. Vagy a csípővel, mint a brazilok a karneválon. A másik is arra indul, de nem tudhatja, hogy mennyire veheti komolyan a jelzést, ezért az ő mozdulataiban mindig ott a kétely, a bizonytalanság. Pillanatról pillanatra mérlegelni kell, vajon akkora-e már a lendület, hogy az visszafordíthatatlan, hogy azt már nem lehet félremagyarázni, arra már válaszolni kell, vagy még mindig minden megváltozhat.
Apa sokáig beszél erről. Fáradt vagyok, és félek, hogy elkésünk a meccsről. Menni kellene már.
– Nem értem – mondja a nő. – Vagy indul, vagy nem. Vagy jobbra megy, vagy balra. Olyan bonyolult ez?
Apa sokáig nem válaszol. A buborékokat nézem a sörében. A poháron tükröződik a gyertyafény. Gyógyszerszag és galambbúgás. A pohár szélénél gyorsabban szállnak fel a buborékok.
– Talán igaza van – mondja végül. – Jobbra vagy balra. Sosincs olyan, hogy a csatár azt mondaná, álljunk csak meg, és előhúzna, teszem azt, egy nyulat a sportszárából. Vagy legalább egy laposüveget. Vagy csak szamárfület mutatna, barackot nyomna a hátvéd fejére, és vigyorogva otthagyná az egészet.
Ezen én is nevetek. Furcsa lenne.
– Innék még egy Unicumot – mondja a nő. – A sportszár az a zokni, ugye? Egyáltalán nem iszom, csak ha nagyon jól érzem magam.
– Hozok – apa felemelkedne, de a nő átnyúl az asztalon, kezét az apáéra teszi.
– Ezt most én. Ragaszkodom hozzá.
Ölébe veszi a táskáját, kinyitja, kotorászik benne. Ilyen táskája volt mamának is.
– Nem kell pisilni? – kérdezi apa. Nem kell. – Sok lesz a két kóla. Gyere, próbáljuk meg.
A WC-ben csak egy fülke van, de beférünk mindketten. Igaza lett apának, tényleg jó, hogy kijöttünk.
– Kardozzunk? – kérdezi apa. Egyszer már játszottunk ilyet, a temetés után. Két sörszínű sugár cikázik, mint a lézerkardok Jocó dartvéderes matricáján. Úgy nevetek, hogy egy csomó mellémegy. Papírt tépnék, hogy feltöröljem.
– Hagyd.
Furcsa, hogy nem engedi, otthon mindig fel kell törölni. Kezet mosunk, kimegyünk. A nő már visszaért az italokkal. Látszik a hátán meg a vállán, hogy megint a táskájában keres valamit. De apa nem arrafelé indul. Kérdezném, hogy nem megyünk-e visz-
sza, de a számra teszi a kezét, és a lépcső felé terel. Odakint süt a nap, hunyorgok.
– Fussunk – mondja apa.
Szeretek apával futni.
– Gyerünk, Tomi, gyorsabban. Még gyorsabban!
Vágtatunk le az utcán, a sarkon élesen balra fordulunk. Innen már látszik a stadion.