Balázs Zoltán

POLITIKAI NEVETÉS(1

A politikai humor nem szokatlan témája a politika világát tudósként vizsgálóknak, s talán még inkább így van ez Közép-Európában, ahol a vicc évtizedeken át maga volt a politika. Ez megfordítva nem igaz, a politika nem volt vicc, legalábbis nem úgy, ahogy gyakran ma az: azon, amit egykor közéletnek neveztek, lehetett ugyan röhögni, de aki politizálni akart, az egykönnyen megégette magát. Igaz, ezen is lehetett mulatni, ez volt az akasztófahumor meg az örkényi abszurd. Most azonban sem a politikai viccről, sem az akasztófahumorról, sem az abszurdról nem lesz szó. Nem a humor, nem a vicc, hanem maga a nevetés érdekel, s persze az, hogy van-e, s ha igen, milyen a politikai nevetés.2

1. Mit is csinál az, aki nevet?

Az eseményeket a legkönnyebb úgy megfigyelni, ha a leendő nevető felkészülhet. Ehhez az kell, hogy tudja, meg fogják nevettetni. Kisgyereknél elég, ha a csiklandozás vagy önfeledt ugrándozás szertartását bejelentjük, felnőttek előveszik Rejtőt vagy Jerome-ot, ráhangolnak a kabaréra, vagy egyszerűen csak meghallgatnak egy viccet („hallottad a legújabbat?”). Így, ha odafigyelünk, látjuk, hogy amikor az ember kimondja egy anekdota vagy vicc első szavait, a hallgatónak az arcán is látszik a felkészülés a nevetésre.3 Kitágul a szem, felfelé görbül a szájszél, még a testtartásban is apró változások állnak be. Ha jól sikerült a poén, eltorzul az arc, kinyílik a száj, megráncosodik a bőr, a nevető többnyire hátradől, és fura hangokat ad ki. Intenzívebb nevetésnél az egész test rázkódik, még a könnyek is potyognak; van úgy, hogy az ember gurul a nevetéstől, vagy éppen fetreng, szinte görcsbe rándul, rekeszizma pedig már fáj. Ebbe az állapotba persze ritkán kerülünk, nem csak azért nem, mert kevés a jó vicc, hanem azért is, mert rendszerint fegyelmezzük magunkat. Megtörténhet, hogy a poén nem is volt túl jó, vagyis váratlan, meglepő, abszurd, ellenállhatatlan, de úgy illik, hogy nevessünk. Vagy talán nagyon is jó volt, de a jó ízlésbe vagy az erkölcsbe ütközik, mondjuk egy szaftos rasszista viccnél, ezért visszafojtjuk a jókedvet, és rosszallóan vagy éppen feszengve kuncogunk. Egyszóval a nevetést általában beillesztjük a társadalmi normák közé, ritualizáljuk, legömbölyítjük, hosszát, mértékét, intenzitását az adott alkalomhoz szabjuk.
Mindazonáltal a nevetés tele van veszélyekkel. Aki nevet, elveszíti az arca fölötti uralmat. Megfordítva: a nevelés csúcsteljesítménye a nevetés fölötti uralom. A síró arckifejezést könnyebb kontrollálni, de talán még a fájdalmast is, mint a nevetőt. Cipolla sátáni nevetése rettenetes hatalom jele, de a tanulság nem az, hogy még ezt az erőt is képes saját szolgálatába állítani, hanem az, hogy az általa megidézett világ ura, a nevetés őt is eltiporja. A torz, nevetésre ingerlő test hatalmas erőfeszítéssel fordítja visszájára ezt az elemi erőt, s az ép és szép testet kényszeríti torz viselkedésre, mintegy ráhelyezve, afféle bűnbakként, a kiközösítés átkát: a közönség nevetése elátkozás, anatéma. A nevetéssel folytatott gigászi harcban a varázsló (lovag Cipolla!) mégis alulmarad. A nevetés fölötti uralom élet és halál kérdése.
A nevetés nem is a mosolygás felsőfoka. A mosoly a jellemre vall, és bonyolult lelkiállapotokat tükröz. Ezért van olyan gazdag jelzőtára a mosolynak. A mosoly lehet fölényes, önhitt, lenéző, kihívó; lehet pajkos, kacér, dévaj; lehet ijedt, nyugtalan és megkönnyebbült; lehet beletörődő, bölcs, elnéző; lehet titokzatos, átszellemült, éteri; lehet jóindulatú és rosszindulatú, sőt gonosz és kárörvendő is, meg ki tudja, még hányféle. A nevetés ellenben a jellemnél mélyebbre világít, és nem éppen lelkiállapotok vagy hangulatok tükre, hanem elemi erők kitörése. A nevetés, bár mélyen emberi,4 mégis mintha túlnyúlna rajta. Valahová, ahol nincs uralom, nincs hatalom, ahová sem az ösztönök, sem az érzelmek, sem az értelem nem ér.5 Henri Bergson, akinek híres műve a nevetésről érdekes módon szintén nem a nevetésről, hanem a nevetségesről szól, ugyancsak észreveszi, hogy az érzelmek és a nevetés között kapcsolathiány, sőt ellentétesség van. A nevetés, hogy úgy mondjam, saját jogú emberi megnyilvánulás, amely nem az emberalattiba, de nem is az emberfelettibe világít, hanem az emberen túliba, ahol az „alul” és a „fölül” összeér.
Marais, XIII. Lajos francia király udvari bolondja egyszer így szólt őfelségéhez: „Két olyan dolog jár a maga foglalkozásával, amit sose tudnék megszokni.” – „És mi volna az?” – kérdezte minden franciák ura. – „Egyedül enni és társaságban szarni” – felelte Marais.6
Itt együtt van minden, a legalacsonyabb és a legmagasabb szint. Egyrészt általában: itt van az ösztön, amely a tápcsatorna elejét és végét üzemelteti, és a kifinomult társadalmiság, az étkezés és az ürítés szertartása. Másrészt konkrétan Lajosban, a főszereplőben, aki gyarló emberi test, ugyanakkor szimbólum és a legfőbb e világi hatalom. Harmadrészt magában a viccben, mint nyelvi aktusban, a legelvontabb fogalmak és a vulgáris szavak között. De figyeljünk jól: itt nem az az érdekes, amin és amiért nevetünk,7 hanem az, hogy nevetünk. Az éteri és az alpári közötti ellentét drámai is lehet,8 de itt nem megrendülünk, nem elgondolkodunk, nem kétségbeesünk, nem zavarba jövünk, hanem nevetünk.
Mit teszünk tehát, amikor nevetünk? Erre, azt hiszem, a legjobb meghatározás az, hogy elváltozunk.

2. Elváltozás

Az elváltozás tulajdonképpen teológiai műszó. Rokona az átváltozásnak, a metamorfózisnak, amely az ókor pogány vallásának nagy teológiai témája volt, s amelyből Ovidius csinált költészetet. De nem azonos vele, mert az átváltozás mindig ismert formáról egy másik ismert formára (leggyakrabban fára, kőre, csillagra) történik. Az elváltozás – transzfiguráció – azonban nem várt és nem kiszámítható alak fölvételét jelenti, s mélyén a keresztény teológia van. Az a teológia, amely a hitet irányított, de végső soron ismeretlen cél felé vezető útnak fogja fel. Az út tele van meglepetésekkel, s a legnagyobb meglepetés maga a cél – amiről alig tudunk valamit.9 A történet nevetéssel kezdődik: az ördög röhög a markába az almafa alatt, miután jól átverte az embert. Az első nevető a sátán: tudjuk, van sátáni kacaj is. De a történet végződni is nevetéssel végződik: a kereszttel Isten csapja be az ördögöt. A végső ítéletet fölötte mondják ki, s az ítélet egyetlen harsány és féktelen nevetés, az üdvtörténet talán egyetlen gigantikus tréfa. Erre Goethe jól ráérzett a Faust-ban. Mephisto így dühöng a Faustot mennybe mentő angyali sereg távozta után:

„Mi történt? – Vajon hova tűntek?
Rajtam ütöttél, éretlen sereg!
Most zsákmányukkal ég felé repülnek;
ezért kerengtek hát a sír felett!
Páratlan kincstől fosztottak meg engem,
a nagy lelket, mely zálog volt kezemben,
kicsempészték a pernahajderek.
Most hát kihez menjek panaszra?
Szerzett jogom ki védi meg?
Így lettél vénségedre megcsalatva,
s méltán; keserves élet a tied.”10

Az utolsó nevető, a legnagyobb nevető az Isten. Húsvétvasárnap a középkorban a papok vicceket meséltek a szószékről, hogy a gyülekezetet nevetésre, szent örömre, szent őrületre biztassák és késztessék. A középkor Nagy Húsvéti Nevetése, a risus paschalis a sátán irgalmatlan kikacagása. A nevetés nem öl, de nincs tekintettel sem érzelmekre, sem érvekre, sem normákra, sem az életre, sem a halálra, mindezeken túl van. A nevetés irrelevánssá teszi, akit kinevetnek, ebben Hobbesnak és Bergsonnak igaza van – ugyanakkor elváltoztatja azt is, aki nevet. A nagy és végső elváltozás természetesen a halál pillanata, s nem véletlen, hogy vicceinkkel igyekszünk a halál utáni világba is belepillantani. S közismert, hogy előszeretettel küldjük politikusainkat is Szent Péter elé.11
A nevetés tehát elváltozás, valamilyen mezsgye átlépése, egy olyan világba történő átlépés, melynek törvényei mások, mint az ismert, rendezett világéi. A nevetés mindig a tébollyal határos. A téboly pedig, az antropológiából jól tudjuk, rendszerint titokzatos állapotnak számított, afféle mezsgyének evilág és másvilág között. A nevetésben mindig van valami túlvilági. Ezt érzékeltette a görög bacchanália, a római szaturnália, a velencei karnevál, a rengeteg középkori bolondünnep is, és hadd tegyem hozzá, a francia forradalom nemkülönben; s ennek mintájára azóta is a legtöbb igazi, utcai forradalom magán hordozza az irrealitás, az eszelősség, a téboly s végső soron a nevetés jegyét. Igen, a forradalomnak több köze van az ősi karneváltudáshoz, amely a társadalom ritualizált elváltozása, mint a nagy műgonddal kidolgozott ideológiákhoz és eszmékhez. Az igazi forradalmárnak pedig mindig több köze van a bolondhoz, mint az értelmiségihez.12

3. A bolond

A bolond a megtestesült vagy megtestesített nevetés, a két lábon járó fintor, az elváltozott ember. A bolond ruházata, viselkedése nem paródia, nem karikatúra, nem zagyvalék, nem eltúlzás, hanem maga a túl-levés. Ismerjük a népmesei fordulatot: a táltosképességekkel rendelkező szereplő „átbucskázik a fején”, és máris valami más lesz belőle. A bukfenc, az ugrás a már említett kettősséget jelképezi, a normális világ „alatti” és „fölötti” szintek összekötését. A bolond, akiből a cirkuszi bohóc lett, a megjósolhatatlan, tüneményszerű viselkedés alakja. A francia kártya dzsókere, azaz tréfacsinálója a váratlan, előrejelezhetetlen s egyik-másik játékban a felhasználó tetszésétől függően bármilyen alakot felölteni képes lap, a szerencse és a fenyegetés közös képviselője.
Aki tehát nevet, elváltozik. Ez nem tett vagy cselekedet, nem szó, nem érzés, nem indulat, nem gondolat, nem döntés. De azért egyszerűen eseménynek sem mondanám, hiszen a nevetés nem megtörténik velünk, hanem azt valamiképpen mégis mi „csináljuk”. Mi nevetünk, s nem általunk történik „a” nevetés.13 Furcsa dolog a nevetés, hogy pontosan micsoda, Platónnak is föladná a leckét, főleg, hogy a legenda szerint sohasem nevetett. Mindazonáltal a barlangba visszatérő, az igazság fényétől elvakított filozófus Platón halhatatlan hasonlatában vakon tapogatózik, nem ismeri ki magát a sötétben, s elképzelhetjük, amint a barlanglakók teli szájjal röhögnek rajta. De nevetésük vészjósló, mintha saját nevetésük dühítené őket. A bolond tehát veszélyes foglalkozást űz, mert a nevetés ugyan még nem gyilkosság, de arra is ingerelhet. Persze feloldhatja az indulatot. Talán ezért kötelező eleme a bohócműsornak az egyensúlyozás, és talán ezért elmaradhatatlan tréfa a borotválás. A borotvaél, amelyen táncolni ugyebár az egyensúlyozás művészetének netovábbja, ha szabad némileg bolondhasonlattal élnem, a bolond munkaeszköze. Bergson szerint a nevetés utóíze keserű.
S ha a nevetés olyasvalami, ami nehezen sorolható be azokba az emberi funkciókategóriákba, amelyekkel a társadalomtudományok, a lélektan, az ismeretelmélet is operál, akkor érdemes más, hasonlóan nehezen besorolható dolgokkal összevetni. Olyanokkal, amelyeknek hasonlóképpen közük van az elváltozás eseményéhez-cselekedetéhez. Az egyik ilyenre az imént utaltam: Szókratész, a barlangban talán vakon tapogatózó filozófus a klasszikus példája az igazságkeresőnek. Aki a dolgok mögé akar látni, aki az erőn kívül a szépben, a jóban és az igazban hisz, az – véli Traszümakhosz, a szofista – végső soron bolond, akire azonban jó lesz vigyázni. Az igazság, azaz a valódi valóság keresése ugyanúgy nem érzelmi, indulati, ösztönös és morális-közösségi tett vagy megnyilvánulás, mint a nevetés. De még csak nem is értelmi tevékenység, hiszen az eszét ugyan mindenki használja, de csak kevesen élnek vele. Az igazságkeresés elváltozás, s ezért az igazság keresésének több köze van a bolondsághoz, mint az ésszerű életvitelhez, a konvenciók követéséhez, a logikához.14
Az igazságkeresőhöz hasonlóan a hívő ember is elváltozott ember. Olyan, aki szintén a bolondhoz, a balgákhoz hasonlít. A nagy misztikusokkal furcsa dolgok történnek, a nagy szentek pedig hajlamosak fölöttébb furcsán viselkedni és őrült túlzásokba esni. Ilyen volt Assisi Szent Ferenc, a Poveretto, meg Néri Szent Fülöp, Isten római bohóca. Azt, hogy a hit olyasféle elváltozást okoz, mint a nevetés, talán Gilbert Chesterton értette meg a leginkább. Szatirikus-metafizikus regénye, Az ember, aki Csütörtök volt, a rend és az anarchia, az erőszak és a fanatizmus ütközéseinek örvényei mélyén ugyanarra az emberfölötti nevetésre lel, amely túl van a felforgatáson, és túl van a dolgok normális rendjén egyaránt, amely más mértékkel mér, mint a megszokott – ahogyan a nevetést is igyekszünk ugyan megszelídíteni, de az mégis kiforgat minket önmagunkból, kiszolgáltat a másiknak, hiszen minden nevető ember egy kicsit nevetséges; mégsem tud megalázni, és mégsem vet alá bennünket senkinek és semminek.

4. Nevetés és politika

Elváltoztat-e a politika? – tesszük föl most már a kérdést. Azt hiszem, igen. A politológia mint társadalomtudomány persze csak azt tudja vizsgálni, amit a többi tudományág: érzelmeket, politikai személyiséget, a politika sajátos normáit, az eszmék és elvek szerepét, a tömegindulatokat és ösztönöket elemzi és boncolgatja. Pedig a politika világa mindenekelőtt – más. A másság világa, különös-furcsa és kiszámíthatatlan világ, amit ugyan minduntalan vissza akarunk húzni saját, megszokott világunk fogalmaiba és viszonyaiba, szakértők, tudósok és moralisták dolgoznak ezen éjt nappallá téve, de éppen ez bizonyítja, hogy a politikában van valami nyugtalanító másság, amely éppúgy ingerel, mint a nevetés: együtt nevetésre vagy mélységes idegenségérzésre.
A politikus nem csupán gondolkodik, érez, indulatai, érvei és normái vannak, hanem megmámorosodik. S ez nem csupán a forradalmárra igaz. Ezt gyakran hatalommámornak, hatalomittasságnak nevezzük, amiben most nem annyira a hatalomra, hanem a mámorra és az ittasságra hívnám fel a figyelmet. Nem véletlen ugyanis a szóhasználat. A hatalom megrészegíthet, és eszelőssé tehet, eltorzíthatja – elváltoztathatja! – a személyiséget, ismerjük a hatalmi téboly kifejezést is, de ezek mögött a rettenetes és rettegett állapotok mögött nem egyszerűen az emberi természet rosszra való hajlama van. Ott van annak megsejtése is, hogy a politikai cselekvés, helyesebben a „politizálás” ugyanúgy nem írható le kimerítően a megfontolás és/vagy indulat, majd a belőle következő döntés logikájával, mint ahogy a nevetésről sem állíthatjuk, hogy cselekvés – de azt sem, hogy esemény. Amikor politizálunk, nem egyszerűen csinálunk valamit, mint ahogy nem egyszerűen megtörténik velünk valami. Egy biztos: viselkedésünk megváltozik. Arcunkra a fontosság és a felelősség, a cinizmus és a feszült figyelem, a mérlegelés és a számítás, a föltárulkozás és a leselkedés elegyes kifejezése ül. Max Weber híres hasonlatában azt mondja, hogy a politika kemény deszkák átfúrása – szenvedéllyel és szemmértékkel. Képzeljük el most magunkat, amint fúrjuk a deszkát vagy akár a betont. A szemmérték, ugyebár, evidensen fontos – de hogy valaki szenvedéllyel fúrjon? Persze lehet szenvedélyesen – mondjuk ki: hideg gyűlölettel – is fúrni, de hogy jön ide a szemmérték?! Ha a szenvedély átveszi a politika fölötti uralmat, megszűnik a politizálás, mint ahogy a nevetés vége is lehet gyilkosság. S ha a politikát merőben eszmék és érvek keretei közé szorítjuk, ugyanúgy halálra ítéljük, mint ahogy a nevetés is átadhatja a helyét a mosolygásnak, ami azonban, ahogy írtam, már valami más.
Ezek szerint a politikus – vagy a politizáló ember – hasonlóképpen hasonlít a bolondra, mint az igazságkereső és a szent?
Emlegettem már az udvari bolondot. Bár a történelemkönyvek ritkán emlékeznek meg róluk, olykor politikai szerephez is jutottak. A százéves háborúban történt, hogy a franciák hajói súlyos vereséget szenvedtek az angol flottától. A francia hadvezetés félt közölni a hírt a királlyal, s rávették az udvari bolondot, hogy tegye meg helyettük. A bolond így számolt be a királynak az ütközet eredményéről: „Az angol tengerészek nagyon gyávák voltak, mert nem mertek olyan bátran úszni a tengerben, mint a franciák…”
A nevetésbe csomagolt igazság állítólag kevésbé fáj, ámbár ki tudja… Persze az udvari bolond nem politikus, mégis kötelező helye van a király oldalán, előtt, mögött, egyszóval körül – ahogy a dzsóker is bárhol fölbukkanhat a pakliban. Miért fért meg a bolond gyakran testben is torz, de mindenképpen rendhagyó, a normákat szóban és tettben rendszeresen átlépő figurája a hatalom méltóságával?
Nyilván nem a puszta szórakoztatás okán. A talán leggyakrabban említett magyarázat szerint azért, mert a hatalomban érdekelt udvaronc, tanácsadó, kisebb hatalom elrejti az igazságot, s a király csak a bolondban bízhat (ha nem bízik, még zsarnoknak – hatalomtechnikusnak – is rossz). A bolond tehát a valóság és az igazság letéteményese, ahogy az iménti anekdotában is hallottuk. Ha a politika, a dolgok politikai kontextusba helyezése valamilyen módon eltorzítja a valóságot, s a politikus elváltoz(tat)ott ember, akkor meg kell találnia az utat vissza a valóságba, amelyet végső soron irányítania és alakítania kell. A bolond az összekötő kapocs a valóság és a hatalom között, a politikus aranyhídja a józan ész felé.
Ez a magyarázat tetszetős és plauzibilis. A bolond mint a józanság jelképe – elegáns paradoxon, amely alátámasztja azt is, hogy a politika valamilyen elváltozást vagy elváltozottságot okoz. De a bolond mégiscsak az, aki, az elváltozottság, a másság jele, s így bölcsességét mégsem értékelhetjük a lapidáris józanság szinonimájaként. A bolond nem a közönséges érzékenységek és hétköznapi igazságok embere, legföljebb akkor, s ez a fontos, ha maga a politikus – a király, azaz a fejedelem – bolondul meg. Ez volt az iménti kérdésem is: bolond-e a politikus?
Vélhetően az olvasó jól tudja, hogy koronánkon a kereszt ferde. Az okát nem ismerjük, de jelentése a mondottak alapján legalábbis kiegészíthető ezzel az utalással: ami nem egyenes, ami ferde, hogy ne mondjam, csálé, az valahogy vicces. Szegény IV. Károly király a koronázási fotóján, amit talán sokan föl tudnak magukban idézni, elég komikusan néz ki, meg a filmen fönnmaradt koronázási menetbeli alakja is bizony elég vicces a sok tollas föveg, mitra között, ráadásul a korona – nyilván méretei miatt – igencsak nem illik a királyi fejre; mégis, így lesz a király egyszerre fenséges és nevetséges s ezzel együtt túlvilágibb, mint akárhány kifogástalanra szabott öltönyű (vagy akkoriban fényesre suvickolt díszmagyart viselő) tucatpolitikus. Lehet, hogy az udvari bolond titokban maga a király, a király pedig a bolond?
Nos, a hatalom csúcsán köztudottan igen ritkás a levegő, az oxigénhiány könnyen megszédíti az embert. Megittasul, ahogy már írtam: megrendül biztos tér- és időérzéke, egyfajta másállapotba kerül, amelyben maga is érzékennyé válik a mezsgyén túli dolgok iránt. Olykor úgy érzi, víziói vannak – ha nincsenek, azt ma már egyenesen bajnak tekintik –; máskor megelégszik azzal, hogy vizionáriusokkal veszi körbe magát, legyen az Raszputyin vagy jobb híján egy think tank lövegkezelője. Ezért az udvari bolond talán nem annyira a hűvösen számító hatalom csodafegyvere, amellyel az intrikák ellenére is eljut az igazsághoz és a valósághoz, hanem inkább a király mása, mélyebb énje, a hívő, az igazságkereső és a politikus közös jelképe, s ezt a jelképet a nevetés teszi elevenné. Azért nincs helye a bolondnak a király mellett úgy, mint a különböző méltóságoknak, mert a bolond a fejedelem homunkulusza, a politikusi lélek kicsinyített mása. Nem ellentét, hanem mélyebb azonosság.
Garrett Mattingly híres 1958-as tanulmánya alapos érveket sorol föl amellett, hogy a politikatudomány egyik legrejtélyesebb műve, A fejedelem, valójában szatíra. Itt nincs hely arra, hogy Machiavelli írását részletesen elemezzem, de az udvari bolondról és a politika meg a nevetés kapcsolatáról elmondottak alapján, szintén csak az utalás szintjén, érdemes egy pillanatra eltűnődni azon, hogy Machiavelli pontosan milyen szerepben írta meg művét. Persze már mások is olvasták zsarnokellenes pamfletnek, a nagy leleplezésnek, olyasminek, amelyhez hasonlóan gyilkos gúnyig csak Jonathan Swift Mérsékelt javaslat-a ér fel. Ebben az esetben Machiavelli végső soron nem ravasz tanácsadó, hanem valójában udvari bolond. Csakhogy egyrészt nem tudjuk, kinek a bolondja: a fejedelemé-e vagy a népé; másrészt már nem számíthatunk rá, hogy ez a szerep egyértelmű eligazítást ad a mondanivaló tekintetében. Mint a fejedelem udvari bolondja, az emberi (alattvalói) természetről ad elő kellemetlen igazságokat; mint a nép bolondja, a fejedelem hatalmának valódi természetét gúnyolja ki. Ugyanakkor ha igazi bolond, akkor mégiscsak a politikus mélyebb énje is, legyen a politikus akár a fejedelem, akár a nép. Persze bármilyen szellemesen érvel is Mattingly, s bármennyire igaza van is abban, hogy a szöveget a kortársak saját történelmi ismereteik alapján egyszerűen nem vehették egészen komolyan (vagyis a Machiavelli-féle eseményleírások nyilvánvalóan eltértek a valóságtól), azért Machiavelli mégis újszerű módon beszél a politikáról, úgy, ahogy előtte még senki sem beszélt. De a szöveg végkicsengése megint zavarba ejtő: ha a politika Fortunával való szüntelen birkózás, amelyet soha nem lehet egészen komolyan venni, s amely állandóan nevetésre ingerel, akkor mégiscsak van abban valami, hogy a politika bolondság, vagyis másállapot.
Cipolla mestert ezért talán nem is valami más, tőle idegen, ám általa uralni kívánt erő győzi le, hiszen ő maga volt ez az erő, ő volt a bolond és a zsarnok egy személyben, akinek nincs is halála, csak vége. A politika túl van rajtunk, nem győzhetjük le, legföljebb véget vethetünk neki, de mihelyst nevetni kezdünk, máris újrakezdtük. S ez elég ijesztő tud lenni, ahogy a varázsló nevetése és nevettetése is rémítő. A bohóc álarca gyakran lárvaszerű, mely mögött sírás és düh egyaránt lehet. S lehet valami, aminek még a körvonalait sem sejtjük, ami a megszokott mértékeken túl van, de amiben nagyon is otthon érezzük magunkat. Kant a nevetést a szépséghez társította, amennyiben a magábanvaló (érdekmentes) élvezet és gyönyörködés mint a szépséghez társuló attitűd és a nevetéssel együtt járó hasonlóképpen „érdekmentes” és örömteli föltárulkozás egyazon tőről látszanak fakadni. De maga Kant is érzékelte és érzékeltette a különbséget a nevetés „műveletének” egyáltalán nem kontemplatív jellege és a szépség csöndes és nyugodt élvezetének jellege között. A nevetésnek természetesen köze van a vidámsághoz és az örömhöz, amelyek igazán ártatlan állapotok; de Rabelais vidámsága nem annyira gyönyörködteti az embert, mint inkább lenyűgözi, sőt el is tiporhatja. Egyszóval nemcsak a széphez, hanem a fenségeshez is köze van a nevetésnek, a fenséges pedig Kantnál a transzcendens, nomikus erkölcshöz, E. Burke-nél pedig egyenesen a politika világába vezet.15 Ám míg a fenséges megrendülést, tiszteletet vált ki belőlünk, addig a nevetés aligha tesz ilyet – vethetjük ez ellen. Nos, kétségtelen, hogy a görcsös, az üres, a gonosz nevetéssel szemben sem megrendülést vagy tiszteletet, hanem meghökkenést, viszolygást vagy akár iszonyt érzünk; de végül is ki lát a fenséges mögé? Mona Lisa állítólag rejtélyes mosolya kellemes titok, afféle szalonprobléma ahhoz képest, amivel Hieronymus Bosch festményei előtt találjuk szembe magunkat. A képek végtelenül komikusak, minden részlet nevetésre ingerel, de nehéz elképzelni érett ítélőképességű embert nevetni a tobzódó szürrealitás láttán. Bosch nevetésre ingerel, de azt rögtön le is tiltja; a bugyborékoló vidámságot rezzenéstelen, sötét-puha felszín borítja, a végtelen keserűség elegyedik a legédesebb gyönyörrel. Egyszerre nevetünk és megrendülünk. A fenségesség és nevetés talán mégis találkozik valahol. A tisztelet és a röhögés összeérik. Az igazságban, a vallásban – és a politikában.


Irodalom

Bergson, Henri: A nevetés. Gondolat, 1986.
Brown, Deborah: What Part of ’Know’ don’t You Understand? The Monist 1. 88, 2005. 11–35.
Chesterton, Gilbert Keith: Az ember, aki Csütörtök volt. Helikon, 1987.
Éles Csaba: Szemtől szembe az arc titkaival. Világosság, 2006/6–7. 73–83.
Freud, Sigmund: A vicc és viszonya a tudattalanhoz. In: Freud: Esszék. Gondolat, 1982.
Kant, Immanuel: Az ítélőerő kritikája. Osiris, 2003.
Kállay G. Katalin: A humor szabad és személyes anatómiája. Liget, 2008/1. http://www.epa.oszk.hu/
01300/01348/00067/08_01_11.
LaFollette, Hugh–Shanks, Niall: Belief and the Basis of Humor. American Philosophical Quarterly 4. 30, 1993. 329–339.
Lever, Maurice: Korona és csörgősipka. Az udvari bolondok története. Európa, 1989.
Lewis, Peter B.: Schopenhauer’s Laughter. The Monist 1. 88, 2005. 36–51.
Lippitt, John: Is a Sense of Humor a Virtue? The Monist 1. 88, 2005. 72–92.
Marmysz, John: Humor, Sublimity and Incongruity. Consciousness, Literature, and the Arts (3), 2001.
Mattingly, Garrett: Machiavelli’s Prince: Political Science or Political Satire? The American Scholar 27, 1958. 482–491.
Morreall, John: A New Theory of Laughter. Philosophical Studies 42, 1982. 243–254.
Nelson, John S.: Fortunate Fools in Literature and Film. Invertin Everyday Politics for Times of Trouble. http://www.allacademic.com//meta/p_mla_apa_research_citation/0/6/0/9/5/pages60957/
p60957-1.php
Pappas, Nickolas: Morality Gags. The Monist 1. 88, 2005. 52–71.
Pfeifer, Karl: From Locus Neoclassicus to Locus Rattus: Notes on Laughter, Comprehensiveness, an Titillation. Res Cogitans 3, 2006. 29–46.
Schopenhauer, Arthur: A világ mint akarat és képzet. Európa, 1991.
Slater, Theodor Wolfgang: Heart, Attitude, Freedom and Percieved Glory and the Nature of Laughter in the Scripture. http://www.ijot.com/papers/thesis_slater_laughter.pdf

 

Jegyzetek

1 A Magyar Politikatudományi Társaság Elnöksége azzal tisztelt meg, hogy nekem ítélte az év legjobb politikatudományi publikációjáért járó Kolnai Aurél-díjat. Ennek átvételekor rövid előadást szokás tartani. Erre készült ez a szöveg, amelyet a folyóirat részére természetesen átdolgoztam.
2 A nevetés és a humor közötti kapcsolat nem szükségszerű: nem minden vált ki nevetést, ami humoros, és a nevetésnek sem csupán a humor lehet az oka. A szakirodalom ezekre az eltérésekre esetenként fel is hívja a figyelmet, de a kelleténél talán kevésbé veszi őket komolyan. A magam részéről teljesen figyelmen kívül hagyom azt a kérdést, hogy a humornak milyen formái vannak (szellemesség, vicc, tréfa, geg, bolondság stb.), hogy hogyan kapcsolódik a jellemhez, az erkölcshöz. Itt és most a nevetés mint jelenség, viselkedés értelmezése érdekel.
3 Éles Csaba (2006) sok érdekeset mond az arcról, és Hegel meg Dosztojevszkij véleményét is idézi a nevetés és a jellem kapcsolatáról, de az egyébként szintén idézett Levinas-féle fenomenológiai megközelítést, amely az arcnak transzcendens jelentést tulajdonít, nem mélyíti el a nevetés elemzésénél, illetve ennek irányába.
4 Ami nem zárja ki, hogy nevetésszerű viselkedéssel az állatvilágban is találkozzunk (lásd Pfeifer, 2006). Nem is az a baj azzal a néha hangoztatott véleménnyel, hogy a nevetés az ember kiváltságos képessége, hogy antropocentrikus (ez, ha morális éllel mondják, magában véve is nevetséges érv), hanem az, hogy nem veszi elég komolyan az állatvilág talányát: miért hasonlít sok állat (és állati viselkedés) annyira az emberre, ha mégsem ember?
5 Az embernek erről többek között Nietzsche juthat eszébe (túl jón és rosszon, ahol a nevetés kezdődik), róla pedig a klasszikus páros, Apolló, akihez a mosolyt s Dionüszosz, akihez pedig a nevetést társíthatjuk. (Nietzsche és a nevetés kapcsolatáról lásd Marmysz, 2001; Pappas, 2005.)
6 Lever (1989).
7 Vagyis nem az az érdekes, hogy mi váltja ki a nevetést. A filozófusokat, pszichológusokat ez érdekelte: Hobbes szerint az uralomvágy (a nevetés végül mindig kinevetés), Freud szerint a megkönnyebbülés tudat alatti vágya, Kant és Schopenhauer szerint az „inkongruitás” felismerése (– ez a magyarázat a legintellektuálisabb, szinte csak a humortól kiváltott nevetésre megfelelő). Kant szerint a nevetés a várakozás semmibe hullása, Schopenhauer szerint a fogalmak és a tárgyak közötti eltérés. (Lásd Brown, 2005; Lewis, 2005; Morreall, 1982; Schopenhauer, 1991.)
8 Ezért nem kielégítő sem Kant, sem Schopenhauer elmélete. A „semmibe hullás” rettenetes csalódás is lehet, a fogalmak és tárgyak, dolgok közötti inkongruencia pedig nem csupán nevetést, hanem letaglózó, fölvillanyozó, elgondolkodtató fölismerést, intellektuális élményt vagy éppen undort, viszolygást, rezignációt, csalódást is kiválthat.
9 A Föltámadott jelenéseinek történetében szinte mindig hangsúlyos elem a föl nem ismerés és a fölismerés közötti határ átlépése.
10 Jékely Zoltán fordítása.
11 Az Írás és a nevetés, a humor kapcsolatát igen részletesen tárgyalja Th. W. Slater dolgozata (csak internetes, kéziratos változatát ismerem), s néhány fontos adalékot említ Kállay G. Katalin (2008) is.
12 Ezért szerencsés újrafordítás Schiller himnuszának, az Örömódá-nak a Mezei Balázs által adott új címe, a Mámordal (Kairosz, 2006). Az egyetemes testvériség mint politikai gondolat a forradalmi mámor szülötte. 1918 és 1956 őszének levegőjében ugyanez az ittasság, mámor volt. A Legfőbb Lény ünnepe a Mars-mezőn műfajteremtő mámoraktus volt, amelyet különösen a baloldali mozgalmak kultiváltak (amelyekben a vallási hagyományok közismerten elhanyagolható tiszteletben részesültek): elég csak a kommunista hősök ikonjai alatt vonuló, jelszavakat skandáló tömegekre vagy a bedrapériázott, magában véve is tébolyító látványt nyújtó 1919-es Hősök tere-panteonra gondolni. A náci politikai szimbolika nem ilyen volt: abból hiányzott az öröm, a mámor minden mozzanata, helyette a halál és a vér – nem kevésbé ősi szimbólumok – orgiáit stilizálták.
13 A csiklandozás rendszerint nevetésre késztet, sokszor még akkor is, ha éppen nincs jókedvünk. Ez merőben biológiai reflexre vall. Ugyanakkor közismert tény, hogy ha például egy kisgyermeket egy ismeretlen felnőtt kíván megcsiklandozni, nagy valószínűséggel nem nevetést, hanem sírást vált ki (vö. Lewis, 2005). Ahogy a humor is minden bizonnyal lényegileg relatív (l. LaFollette–Shanks, 1993), s kell hozzá valamilyen érzék is, úgy a nevetés sem elemi reflex, még olyan értelemben sem, mint az éhség, amelyet megnevelni meg lehet ugyan, de leszokni róla nem – a nevetésről viszont valószínűleg tényleg le lehet szokni.
14 Nem csupán a filozófiai, de mindenféle igazság keresésének köze van a nevetéshez. Ahhoz, hogy érdekeljen bennünket az igazság, kíváncsinak kell lennünk; kíváncsinak lenni pedig annyit tesz, mint felkészülve lenni a meglepődésre, a váratlannal, szokatlannal, érthetetlennel, furcsával való találkozásra. Descartes is kétféle „csodálkozást” különböztet meg: az egyik a dolgok (az igazság) léte fölötti csodálkozás, a másik a dolgok éppígyléte fölötti csodálkozás. Az egyik a felfedezést, a másik a megértést vezérli (vö. Brown, 2005).
15 E fejtegetésekhez lásd Marmysz (2001) tanulmányát, aki a nevetés és a fenségesség (sublimity) közötti kapcsolatot maga is észleli, de nem meri igazán komolyan venni.