Keresztesi József:

TALÁLTAM EGY KÖNYVET

A SEMMIREKELLŐK

Déry Tibor: A befejezetlen mondat

„A könyvek értelemmel ruházzák fel az életet. A baj csak az, hogy az élet, amit értelemmel ruháznak fel, mindig valaki másé, sosem a sajátod.”
(Julian Barnes)

(Rózsáné esete Kirkével)
Kezdjük talán Rózsa Lajosnéval.
A regény vége felé a pesti munkásnőt az illegális kommunista párt kimenekíti a Szovjetunióba. Rózsáné, akinek az alakját Déry előbb mitikus ősanyaként formázza meg, hogy aztán fokozatosan bontsa ki az asszony sérülékenységét, esendőségét az archetipikus alakzat mögül, munka nélkül van, mindkét gyermekét elveszítette (amiben ő sem teljesen ártatlan, így hát lelkifurdalás gyötri), a férje pedig hosszú börtönbüntetését tölti. Kudarcok tömkelege áll mögötte, miközben a határsávon keresztül átsétál az új életébe. S ebben a pillanatban fájdalmas vonzódás bontakozik ki benne addigi sorsának színtere, a pesti proletárvilág, közelebbről pedig az angyalföldi bérház szűkös atmoszférája iránt: „A búcsú délibábos, tündéri percében az a különös meggyőződés alakult ki benne, hogy neki, Rózsa Lajosnénak tulajdonképp tűrhető, sőt sok tekintetben irigylésre méltó, végeredményben oly remek, érdekes élete volt, amelynek nehezen mond az ember búcsút; az emlékezet, mint egy fordított Circe, aki a disznókat változtatja át emberekké, maga köré gyűjtötte pocsolyában fetrengő régi napjait, s felemelve varázspálcáját, megigézte őket; abban a percben elfelejtettek röfögni, és méltósággal, értelmesen és bájosan énekelni kezdtek.”
Rózsáné sajátos figura A befejezetlen mondat számos szereplőt mozgató világában. Egyfelől mitologikussá növesztett képviselője egy típusnak, a proletár mater familiasnak, akinek az esetében a család helyét az osztály veszi át, s így teljes élete az ügy, a munkásosztály történelmi győzelmének az ügye körül forog. Ugyanakkor a magabiztos küldetéstudat sűrű szövésű fátylán egyre érzékelhetőbben sejlenek át a Pestre került, talajvesztett parasztlány vonásai. A mozgalom tölt ki minden helyet az életében, a rokonaival nem tartja a kapcsolatot, s emberi viszonyait kizárólag a környező világ számára egyetlen létező aspektusa: a politikai tudatosság elve szervezi. Mindemellett személyiségének mélyére, a szerep burka mögé rejti azt a tulajdonságát, mely sebezhetővé tenné abban a környezetben, melyben élnie adatott: Déry matrjuska babaként írja le Rózsáné lelkét, melyben a legkisebb, de legsúlyosabb darab a gyöngédség volna, mely „a nála nagyobb, de könnyebb indulatok” központja is egyben.
Ettől a bizonyos szempontból hatalmassá, emberfölöttivé növelt szereplőtől úgy vesz búcsút a regény, hogy végpontra jutott életét az emigráció új esélyével ajándékozza meg; ám ugyanekkor a karakter esendőségét is véglegessé növeli, és elnéző megértéssel szembesít Rózsáné eredendő naivitásával: „Ismerte Lenin és az orosz forradalom néhány más vezetőjének nevét, de alapjában az volt a gyanúja, hogy az orosz forradalmat is a magyar hadifoglyok csinálták. Úgy érezte magát, mint a fővárosi tanár, akit vidékre helyeznek át, vagy egy angol államhivatalnok, aki Londonból a Bahama-szigetekre kerül.”
Az elbeszélő nézőpontja – mint szinte mindvégig a regényben – itt is tágasabb az adott szereplőénél, és – mint szinte mindvégig a regényben – itt is érzékelteti finom, ironikus távolságtartását az adott szereplőtől. Rózsáné emigrációja nem diadalmas exodus és korántsem az ígéret földjére vezető út kezdete. Az asszonyt a saját emlékei kötik gúzsba, mint mindenütt minden fontosabb szereplőt A befejezetlen mondat-ban, és ebben – az emlékezet identitásalkotó munkájában – proletár és nagypolgár egyként részesül.
E két szemben álló világ konfliktusa – ha tetszik, az osztályharc – a regény értelmezésének fő kontextusa. S ha az alábbiakban más kérdéseket igyekszem is kibontani Déry Tibor munkájából, eszem ágában sincs depolitizálni a könyvet. Csak éppen érdemes volna talán áthelyezni A befejezetlen mondat politikumának a súlypontját. Az a beszédes érdektelenség ugyanis, mely ma a regényt övezni látszik, elsősorban a politikai tétek félreértésének köszönhető.
Ám valóban félreértésről van-e szó? 1947-ben, az első megjelenés évében aligha lehetett máshonnan olvasni a művet, mint a magyar kommunista párt története (és, ami nagyjából ugyanaz, pillanatnyi viszonyai) felől. Lukács György vádja, miszerint Déry kritikai felhangok nélkül ábrázolja a korabeli kommunista mozgalom elzárkózó, szektariánus jellegét, mely párbeszédképtelenné, más társadalmi osztályok meggyőzésére alkalmatlanná tette a pártot, tovább visszhangzik a Kádár kori recepcióban, amint azt Szolláth Dávid kitűnő tanulmánya, A befejezetlen mondat friss és éles szemű újraolvasása kimutatja. (Az elkötelezett regény mint a kommunista magatartásformák bírálata. Literatura, 2006/2.) S amikorra már tágabb szemszögből lehetett volna szemügyre venni a művet, Déry – és különösképp A befejezetlen mondat maga – valamiképp eltűnt az érdeklődés homlokteréből. Ennek az olvasásszociológiai folyamatnak a feltérképezése kétségkívül érdekes feladat volna; itt és most azonban érjük be annyival, hogy a munkásmozgalom természetére vonatkozó kérdések túlsúlya valóban nem lehetett képes irodalmi érdeklődésre méltó olvasmánnyá tenni a könyvet.
Ám ha azzal a szerénytelen föltételezéssel élünk, hogy az irodalmi emlékezet is afféle fordított Kirké volna, a helyzet egyáltalán nem reménytelen. Mindehhez azonban először is zárcserét kell végrehajtanunk a politikai olvasat ólajtaján.

(Lukács György esete István elvtárssal)
Közismert tény, hogy Déry Tibor olyan időszakban (1934-től 1938-ig) írta meg A befejezetlen mondat-ot, mely finoman szólva nem volt igazán alkalmas a mű megjelentetésére. Ha jól belegondolunk, nem akármilyen alkotáslélektani szituációról van szó: a szerző négy esztendő munkájával úgy vet papírra egy világirodalmi igényű modernista nagyregényt, hogy mindeközben számolnia kell munkája publikálhatatlanságával. Az „illegális” regényírás gesztusa kézenfekvő módon illeszkedik az illegális ellenállás nagy elbeszélésének 1947 utáni rendjébe, és az sem különösebben meglepő, hogy az adott időszakban nem merül, nem merülhet föl a kérdés, miszerint a regényírás és a politikai ellenállás mégiscsak más természetű tevékenység volna. Déry regénye ugyanis – ez talán első pillantásra is nyilvánvaló – nem a politikai meggyőzés vagy urambocsá’ a mozgósítás igényével született; nem „emlékművet állít” a harmincas évek munkásmozgalmának, hanem a regény világába emeli, a regény világának az egyik fő hatóerejévé teszi azt. Magának e gesztusnak a politikai és művészi merészségét és hitelességét nehéz volna túlbecsülni. Ez utóbbinak a velejárója az a tagadhatatlan tény, hogy A befejezetlen mondat-ból hiányzik bármiféle munkásmozgalmi vagy akár társadalmi didaxis, illetve pedagógia. Déry Tibor elsőrangú író, aki tisztában van azzal, hogy a regényt épp a sokértelműség, a nézőpontok rögzítetlensége teszi igazán elevenné. A kommunista munkásmozgalom tárgya ugyan, de nem kizárólagos témája vagy éppen utópisztikus horizontja a műnek.
A furcsa kettősséggel természetesen a korabeli olvasónak is szembesülnie kellett, miszerint A befejezetlen mondat mindamellett, hogy a munkásság világának talán legmagasabb színvonalú magyar irodalmi ábrázolása, furcsa módon mintha mégis túlságosan gyakran helyezné máshová a súlypontokat: mintha a dubrovniki panzió kis szobáját beragyogó napfény legalább olyan jelentőséggel bírna, mint az an-
gyalföldi proletárvilágban játszódó jelenetek. A regény baloldalisága ugyanakkor a későbbiek során is elfedte azt a tényt, hogy A befejezetlen mondat fő ambíciója éppenséggel nem ennek a baloldaliságnak a transzparenssé tétele, megvallása volna. Nem a direkt politikai konfesszió és nem is a direkt politikai analízis – noha természetesen mindkettő kiolvasható belőle.
A szerteágazó, számos emberi életpályát fölrajzoló nagyregény központi szereplője a nagypolgári családjával szakító és a munkások világához közeledő Parcen-Nagy Lőrinc, akinek a sorsa, baloldali fordulata első pillantásra
nyilvánvalóan rímel Déryére. Ám voltaképpen meglehetősen tessék-lássék megtérés az övé, hiszen de facto nem válik kommunistává. Szolláth Dávid említett tanulmánya finom elemzését adja A befejezetlen mondat „politikai viszonyainak”. Megfigyelése szerint Lőrinc esetében „a megtérési narratíva kettéválik”: a fiatalember értelmiségi kommunista környezete „a párthoz való közeledésként értelmezi Lőrinc viselkedését, ezt az elbeszélői főszólam azonban (jóhiszemű, de Lőrinc sorsára nézve káros) félreértésnek minősíti. Az előbbi a párthoz közelítve önmagát a kollektív akaratnak alávetni akaró, de alávetni nem képes Lőrinc történetét mondja el. Az utóbbi pedig egyes személyekhez […] majd egy közösséghez közeledő, önmagát ezáltal megmenteni és kiteljesíteni vágyó Lőrinc történetét adja elő. A konvencionális megtérési narratíva aszimmetrikus kettéválása után a megtérési narratíva kritikája bontakozik ki. Mint később látni fogjuk, ez a kritika a szektarianizmus általános kritikájába illeszkedik a regényben”.
Lőrinc indítékai tehát legalábbis homályosak, jobbára addigi életének tagadásából táplálkoznak, semmint a történelmi szükségszerűség fölismeréséből. Ösztönös tiltakozás inkább, mintsem valamiféle igazság fölismerése. S mindettől talán nem független, hogy Déry a kommunista mozgalmat korántsem abban a kedvező színben mutatja be, mint ahogy azt az 1947-es első kiadás értelmezői láttatni igyekeznek. Lukács György 1948-as, a regény befogadástörténetét alapvetően meghatározó írásában (Levél Németh Andorhoz. Déry Tibor regényéről), miközben elismeri, hogy az elmúlt időszak magyar irodalmának egyik legnagyobb teljesítményéről van szó, kifogásolja, hogy a harmincas évek elzárkózó-szektás kommunizmusa, a „proletár aszketizmus” egyben a munkásmozgalom szemhatárát is jelenti a regényben. Amiben alighanem igaza is van; más kérdés, hogy mindez egyáltalán nem a véletlen műve. Jól látja, hogy a regénybeli elkötelezett, tudatos kommunista mozgalmárok torzképek, csak hát akkor és ott nemhogy levonni, de regisztrálni sem lehetett ennek a konzekvenciáját, miszerint
A befejezetlen mondat messze nem a kommunista párt apoteózisa.
Lukács ehelyett a merev, szektariánus elkülönülésen túllépő, osztálytudatos kommunista alakját hiányolja a regényből. Efféle szereplő (melynek a fölbukkanása menthetetlenül fölborította volna a könyv kényes egyensúlyát) valóban nem jelenik meg a kötet lapjain. Déry a regény két fontos kommunista nőalakját, Rózsánét és Lőrinc szerelmét, a táncművész Krausz Évit olyan emberekként ábrázolja, akik életük minden pillanatában – némi gőgtől sem mentesen – a végső célra függesztik a tekintetüket, és minden pillanatnyi viszonyt, eseményt ennek a fényében ítélnek meg. Ugyanakkor a regény talán legjelentősebb kommunista figurájából, István elvtársból már hiányzik bármiféle osztálygőg. Mindez pedig – amint azt búcsúlevelében, ebben a machiavellisztikus kommunista hitvallásban kifejti – kemény önformáló munka eredménye, mely még szélsőségesebbé, mintegy a hivatásos forradalmár „emberi gyöngeségektől” mentes prototípusává teszi a figurát, s melynek során arra a meggyőződésre jut, hogy az ember jó és rossz tulajdonságai egyaránt felhasználhatók a nagy cél elérése érdekében. A „gyarló emberi természetet” kell felhasználnia a bolsevik pártnak, és az öntudatos kommunistáknak magukra kell vállalniuk „ezt a bűnt elvtársainkkal és ellenségeinkkel szemben, s épp mert csak a teljes és feltétel nélküli győzelem teheti majd jóvá azt, amit önmagunk ellen elkövettünk, azért kell a végsőkig harcolnunk minden eszköz igénybevételével és semmitől sem visszariadva. Az, hogy az életünket feláldozzuk, az két rossz fitying ahhoz képest, amit erkölcsi javakban kockára teszünk ebben a harcban”. István elvtárs mintha csak Lukács nevezetes, 1918-as esszéjének, A bolsevizmus mint erkölcsi problémá-nak a legrosszabb lehetőségeit („a bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődésben: az igazsághoz keresztülhazudni magunkat”) igyekezne valóra váltani. S ezeket a nyilvánvaló áthallásokat az immár kommunistává lett Lukács 1947-ben természetesen kénytelen elengedni a füle mellett.
A befejezetlen mondat kommunizmusképe tehát korántsem hízelgő: szektaszerű, antiindividualista és messianisztikus közösség rajzolódik ki a lapjain; ahogy Szolláth Dávid megjegyzi, a regény „a Kommunista Párt önértelmezésével szemben nem a körülményeknek, azaz az elnyomó politikai rendszernek, az illegalitás kényszerhelyzetének tudja be a két világháború közötti kommunista mozgalom szektarianizmusát. A kommunista aszketizmust önújratermelő folyamatnak mutatja be, a szektarianizmust pedig az aszketikus etika közösségi kiteljesedésének”.
Déry ugyanakkor nem azonosul mindezzel, és nem is veti el, hanem regényt ír: az ebben fölbukkanó eszmék, hitek és meggyőződések mind-mind a regényvilág dinamikájának a szolgálatában állnak. Ennek eredményeként úgy képes a kommunista mozgalmat műve egyik meghatározó elemévé tenni, hogy eközben a könyv maga nem válik történelmi vagy történetfilozófiai tézisek gyűjteményévé. Ismét Szolláth tanulmányát idézem, aki Déry alapvetően ironikus szerkesztésmódjára hívja föl a figyelmet, mely az osztályharc logikája alapján ábrázolt világot „szimmetriaelvű elbeszélésmóddal mutatja be”: „A befejezetlen mondat elkötelezettségének pártatlansága abban áll, hogy ugyanazzal vádolja a kommunizmust, mint amivel a tőkés társadalmat: eltárgyiasítja az embert. A pártot az aszketikus önfegyelmezés függőségi rendszere tartja ösz-
sze, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a polgári társadalmat a tőke hatalmi és birtokviszonyrendszere.” Valóban mélységesen ironikus, amikor a nagypolgári szalonban folyó társasági-hatalmi játszma jó pár száz oldallal később megismétlődik más szereplőkkel az angyalföldi bérház egyik lakásában; emlékezetes Rózsáné jellemzése is, aki ugyanazzal a féltékenységgel őrködik környezete proletáröntudata fölött, mint a polgári bridzsszalon háziasszonya a játékpartnerein, vagy eszünkbe juthat a kommunista társaságnak a kispolgári ízléstelenséget osztályszempontok alapján reprodukáló sznobériája, akik-
nek a szemében a harmadosztályú baloldali írók fölötte állnak Babitsnak vagy Móricznak („ha esetleg nem is érik el mindig »stílusban«” őket), s ahol a politikailag büntetett előélet és a szegényes ruházat elengedhetetlen a társasági belépőhöz. A Lőrinc szemében oly visszatetsző „nyugodt, kíméletlen polgári önbizalom […], melyet semmi más nem igazol, csak az osztályhelyzet”, valamiképp ugyancsak megképződik ezekben a körökben is. S valóban úgy tűnik, hogy Parcen-Nagy Lőrinc rezervált, udvarias tartózkodása egyszerre szól e kétosztatú világ mindkét felének.
Meggyőződésem, hogy A befejezetlen mondat világát egyensúlyban tartó gesztus a főszereplőnek ez a tétovasága volna. S mivel messzemenően egyet kell érteni Lukács bíráló megjegyzésével, miszerint a regény a maga ösz-
szetettségében és nyelvi sokrétűségében nem a dolgozó tömegeket célozza meg, tehát a regény lehetséges olvasói nem Rózsáék, hanem éppenséggel Parcen-Nagyék volnának, ideje szemügyre venni ezt a kellemes modorú, jó házból származó fiatalembert.

(Parcen-Nagy Lőrinc, avagy a hajnalpír
esete az alkonyfénnyel)

Németh Andor 1947-es, Széljegyzetek egy nagy regényhez című recenziója A varázshegy Hans Castorpjához hasonlítja Lőrincet, s valóban, a regény hőse emlékeztet Thomas Mann alakjára: kissé vérszegény, előkelő vendégként téblábol mind az úri szalonokban, mind a proletárok között. Ugyanakkor Déry azzal, hogy beemeli a munkásmozgalom politikumát a polgári nagyregény világába, el is távolítja azt a sajátos burkot, mely a szemlélődő hős típusát körülveszi. Vagy fogalmazzunk óvatosabban: körös-körül repedések támadnak ezen a burkon. Déry mindjárt a történet kezdetén, a második fejezet vonatútja során fölrobbantja a társasági regényt: alig néhány oldalon azonnal napvilágra kerül minden eltitkolt szenny, jóformán mielőtt még a szereplők fölsorakoztak volna. Megtudjuk, hogy Parcen-Nagy Károly csődbe ment, és öngyilkosságot követett el, felesége egy életen át csalta, és második gyermeke, Désirée a szeretőtől származik. Mindezt a szűkebb család, az özvegy és a két testvér, Lőrinc és Désirée távolságtartása, mi több, kommunikációképtelensége, közönye tetézi. Az ösz-
szeomlás villámgyorsan megy végbe, s mire a szereplők Dubrovnikba érnek, már semmilyen titok nincs lepel mögött. Az üdülőhelyen aztán folytatódik a kivezetés a társasági regényből: hűvös hangú, cinikus kommentár tájékoztat az egyiptomi hölgy esetéről, aki természetben szerette volna kiegyenlíteni szállodai tartozását, ám az igazgatót in flagranti kapta a szobapincérrel; vagy éppen blazírt politikai eszmefuttatások zajlanak a német vendégek között, amire a naiv svéd hölgypáros kontráz rá („Sigenhilde és én szociáldemokraták vagyunk, és elítéljük Hitler urat, mert nem viselkedik fairül”). Déry pontos vonásokkal érzékelteti, hogy ez a világ együtt merül alá az adriai naplementével.
Kézenfekvő azzal a várakozással olvasni a továbbiakban, hogy az életét üresnek és értelmetlennek találó, az osztálya korlátait átlépő polgár baloldali „megtérésének” a története pereg majd a szemünk előtt. Ám ha túljutottunk az ezer-néhányszáz oldalon, rá kell döbbennünk, hogy Parcen-Nagy Lőrinc voltaképpen nem járja be ezt a számára „rendelt” utat. Története nem klasszikus megtéréstörténet, mint ahogy környezetével való szakításának a motivációja is más, mint várhatnánk.
E motivációt illetően Déry nem hagy bennünket kétségek között. A kulcsot a regény kilencedik fejezete adja meg, mely teljes egészében Lőrinc egyes szám első személyű naplója. Első pillantásra nem nyilvánvaló, hogy mi szükség itt a naplóformára. Ráadásul az is rendkívül zavarba ejtő, hogy Lőrinc szövege nyelvileg nem válik el a regény fő szólamától. Ez a narrációs egybeesés akár hibának is minősülhetne, miközben nyilvánvaló, hogy nem a szerző ügyetlensége áll a hátterében: Déry természetesen képes a stiláris és gondolati különbségtételre, elégséges bizonyíték erre Parcen-Nagy Károly vagy a Parcen-Nagy nagymama remekbe szabott levele. Szándékos fogásról van szó, melynek célja minden bizonnyal az elbeszélői szólam és a szereplő szólama közti ironikus távolság eltörlése. Déry ugyanis ennek az iróniamentes, közvetlen vallomásnak egy rövid részletében vet számot hőse indítékaival.
A fiatalember először is elhárítja magától a részvét tradicionális gesztusát: „az emberi szenvedés, jelen esetben a nyomor, általában nem hat meg, inkább visszataszít”, jelenti ki. Ezt követően tér ki rá, hogy miért találja mégis vonzónak a munkásmozgalom miliőjét. Némileg hosszabban idézem Lőrinc szólamát: az öntudatos kommunista munkás „magatartásában van valami, ami megejt, s ami […] egyre nagyobb varázzsal van rám: az egymás közti érintkezés és beszéd pontossága és közvetlensége, amely úgy hat, mintha halálos veszélyben forgó emberek érintkeznének egymással, akik kénytelenek mindig s mindenütt rögtön a tárgyra térni, s tudják, hogy mit akarnak. A proletárok élete, úgy gondolom, állandóan közvetlen veszélyben forog, s magatartásuk csak annyiban különbözik az utolsó óráikat élőkétől, amennyiben a fejük fölött függő fenyegetés állandósult, s ennyivel megszokottabb s temperáltabb; mozdulataik csak ennyivel lassúbbak a halálküzdelemnél, s mindig levezethetők emebből vagy lefordíthatók ennek nyelvére. (Hogy miért van kedvemre ez a komor sűrűség?) A szemlélődést, amelyre kárhoztatva vagyok, unom; eltekintve attól, hogy egyre lehetetlenebbé válik egy cikázó és nyugtalan világ közepette, amely lerántotta magáról takaróját; hogy fest egy magányosan álló ember a táncoló sokaság között?… szédülni kezd. De velük táncolni nincs kedvem”.
A világ, amely „lerántotta magáról takaróját”: miközben eltávolodik saját környezetétől, Lőrinc rálátást nyer a társadalmi viszonyok egyenlőtlen szerkezetére. Nem valamiféle elvont igazságérzet és nem is konkrét méltánytalanságok fölötti tiltakozás vezeti. A részvét, a filantróp hajlam hiányzik belőle: Déry nem kockáztatja meg, hogy ennyire egyszerű magyarázattal intézhessük el hőse lázadását. Nem is eszményíti az általában vett proletárvilágot: bizonyos személyek egyedi példája váltja ki Lőrinc vonzódását, ám a polgári és a munkásvilág Szolláth Dávid által leírt szimmetrikus szerkezete fölerősíti a mindenféle emberi közösségre jellemző jegyek, a türelmetlenség, a szerepjátszás, a sznobéria általános érvényét. S az sem véletlen, hogy az olvasó belépése a harmadik fejezet elején az angyalföldi világ belső bugyraiba távolról sem teszi vonzóvá ezt az atmoszférát: arról értesülünk, hogy egy elkeseredett asszony dühében agyonverte a saját beteg kislányát, mert az kihányta a kávéját. A bérház lakói pedig ennek a súlyos társadalmi tabunak a megszegését valamiféle furcsa sztoicizmussal fogadják: Déry határozott mozdulattal választja le a történetet a szegénység olcsó romantikájáról.
Parcen-Nagy Lőrinc saját életének a csődjére keres választ, s e válasz keresése közben lesz figyelmes mindazokra, akik hiteles tartással képesek szembeszegülni saját nyomasztó viszonyaikkal, a „cikázó és nyugtalan világgal”. Németh Andor A befejezetlen mondat prousti technikájáról vagy inkább antropológiájáról szólva azt írja, hogy a prousti személyiségnek nincs magja, csak habitusai, ennélfogva egyedül az emlékezet képes dacolni a hérakleitoszi alaktalansággal. S valóban úgy tűnik, hogy Lőrinc vonzalmát a munkásokhoz nem egyéb táplálja, mint ez a szembeszegülés a világ hérakleitoszi karakterével. Déry nem csupán fölrobbantja a társasági regényt azáltal, hogy eltörli a társadalmi felszín és a titkok szférája közti távolságot, hanem – ami legalább ilyen fontos gesztus – egyszersmind kiterjeszti a prousti koncepciót a kétosztatú társadalmi-politikai térre. Az osztályszerkezet szempontjából megosztott világot keresztbe metszi az emlékezetnek ez a sajátos munkája.
Kérdés ugyanakkor, hogy kinek az emlékezetéről van szó.

(Rózsa Péter esete Rilkével:

saját halál – saját élet?)
Lőrinc közeledése a munkások világához több állomáson keresztül zajlik. Szakít családjával, és magához fogadja Rózsáné kiskamasz fiát, Pétert. Az illegális kommunista párt konspirációs célokra használja a lakását, s miután lebuknak, Lőrincre két hónapos börtönbüntetés vár. Ezután következik tiszavirág-életű szerelme Krausz Évivel, végül pedig beköltözése az angyalföldi bérházba, ahol kisvártatva kiveti magából az idegen környezet – a váratlanul keletkező csetepaté pedig Péter véletlen halálához vezet. Az első két alkalommal Lőrinc egyes személyekhez igyekszik közel kerülni, a harmadik félresikerült kísérlet során már a proletár környezethez közeledik.
Közös ezekben a próbálkozásokban, hogy mindhárom alkalommal kudarcot vall. A regény mégsem egyszerű kudarcsorozatként mutatja be Lőrinc történetét. Mindehhez túlságosan is gazdag szövésű a mű: számos szálon fut, sok szereplőt, sok színt mozgat, így Lőrinc kísérletei beágyazódnak ebbe a folytonos zajlásba. Annál is inkább, mert hamar nyilvánvalóvá lesz, hogy az impresszionisztikus ábrázolásmód (gondoljunk a vonatfülke ablakából feltáruló látvány változásaira vagy a dubrovniki fényorgia emlékezetes leírására) nem pusztán ornamentikus eleme az elbeszélésnek, hanem ismeretelméleti súllyal is bír: az állandó változásban lévő hangulatok, benyomások folytonos rögzítése annak a belátásnak a következménye, mely szerint „nincs más valóság, mint a részlet”. Rendkívül jellemző, hogy amikor a bécsi munkásfelkelés idején Krausz Éviék behatolnak az ostrom alatt álló házba, a városkép realisztikus-tárgyilagos megjelenítését követően hirtelen a belső tér fényei és illatai, illetve az apró benyomások veszik át a főszerepet: „Az ágyúzás alatt minden dörrenésre a szappanhab a tükrön lágyan megremegett.”
Mindennek a részletek iránti ismeretelméleti érdeklődésnek még nagyobb súlyú prózapoétikai következménye Déry en passant szerkesztésmódja. Az olvasó mintegy mellékesen, odavetett megjegyzések, sietős kitérők formájában értesül olyan horderejű tényekről, mint például Lőrinc házassága, melyet a családja elől is titkolt, s melynek során hamar özvegységre jut; vagy éppen egy hosszú beszélgetést követő közbevetett mondat tudatja, hogy Lőrinc Désirée-vel „életében többé nem találkozott”. Nem csupán arról van szó, hogy ezek az en passant előreutalások, a különféle szereplők sorsának (halálának!) időnként mellbe vágó előrevetítése alapjában határozza meg A befejezetlen mondat elbeszélésmódjának dinamikáját. A „lényeges” és „mellékes” információk efféle váratlan súlyozása gyakorta a mellékes tények csoportjába sorolja mindazt, amit egyébként egy adott életút dramaturgiai fordulópontjainak gondolnánk: az emlékezet működése, mely a regény világábrázolásának talán legfontosabb eszköze, más részleteket tart kiemelésre és megörökítésre méltónak.
Így eshet meg, hogy az apró benyomások tényleges perdöntő erővel bírnak. Amikor Parcen-Nagy Lőrinc fölkeresi Rózsánét az angyalföldi lakásban, mert meg akarja nyerni a beleegyezését ahhoz, hogy magához vegye Pétert, a szoba „nedves, kissé savanyú, pállott szaga” gyerekkori lakásuk cselédszobájának a szagát idézi föl benne: „idegenszerű, ellenszenves és mégis vonzó szag volt, amely oly erélyesen elválasztotta a cselédszobát a lakás többi részétől, mintha ez más földrészen feküdnék, ismeretlen növényzettel, más légköri nyomás alatt s egy idegen állatfajta kigőzölgésébe áztatva”. A polgári környezetből érkező fiú találkozását a proletárvilággal ezek az érzé-
ki benyomások jóval pontosabban körülírják, mint az eszmék és az elvek megvallása. Az ezt követően fölbukkanó közös folyosói árnyékszék látványa, illetve későbbi emléke Lőrincet „öntudatlanul jobban elidegenítette családjától és osztályától, mint a proletárnyomornak akárhány nyersebb s érzelmesebb példázata”. Déry a polgárfiú szakítását saját osztályával nem a történelmi vagy politikai, hanem a pszichológiai „igazság” jegyében ábrázolja: s amilyen mértékben aláássa ez a tény A befejezetlen mondat direkt politikai olvasatait, paradox módon épp ilyenformán biztosít a számára tágabb értelemben vett politikai hitelességet.
A fiatalembert a bérházban érő benyomások sorozatát a szomszéd lakásból beszűrődő jajveszékelés zárja: egy lakó a feleségét veri, és erre a hangra – „az ellentétek játékánál fogva” – az adriai öbölben horgonyzó vitorlás emléke úszik be Lőrinc gondolataiba. Az emlékezet mozgásának ez a kiszámíthatatlansága, váratlansága a hosszabb kitérőkkel, mellékszálakkal tarkított történetvezetésre is rányomja a bélyegét; az emlékezés munkája Déry regényében azonban ennél is nagyobb, a teljes emberi életet igazoló jelentőséggel bír. Mindehhez azonban érdemes szemügyre venni, hogy a fontosabb szereplők sorsa milyen lezárást-igazolást nyer a kötet lapjain.

*

A regény címe egyértelműen a zárójelenetet emeli ki. Krausz Évit, aki Bécsben megismerkedik élete nagy szerelmével, a horvát Abramovics mérnökkel, váratlanul hazarendeli a párt Budapestre. (Az olvasó az en passant elbeszélésmód révén korábban már értesült róla, hogy Évi útja innen Németországba vezet, ahol később elfogják és kivégzik.) Krausz Évi és Abramovics háromhetes szerelme „egyértelmű felelet” a „kérdezősködő világnak”. A férfi nem kommunista, de még csak nem is szimpatizáns (mint Lőrinc volt): a huszonhat éves Évi ezúttal olyan férfival találkozik, akit önmagáért képes szeretni. Mindehhez képest a befejezetlen mondat, melyet a vonat ablakából kiált oda Abramovicsnak, némiképp súlytalannak és hamisnak tetszik: „Élj ezután tisztességesebb életet […], élj ezentúl tisztességesebben, mert szavamat adom, hogy különben nem jövök többé vissza. Azt képzeled, hogy egyedül vagy a világon, s hogy ez felnőtt emberhez méltó élet…”
A zárlat persze olvasható úgy is, hogy a regény ezt „üzeni” a távozó kommunista lány szájából. Ugyanakkor Évi tisztában van vele, hogy soha többé nem fogja viszontlátni a férfit; ennek fényében a búcsúba foglalt biztatás nem több kegyes hazugságnál. Így pedig kérdés, hogy érdemes-e egyáltalán befejezni ezt a mondatot. S ha visszalapozunk egy fejezetnyit, azt látjuk, hogy az utolsó előtti, a tizennyolcadik fejezet szintén egy befejezetlen mondattal zárul. Lőrinc anyja, Laura, az özvegy elérte, amiért egész életében küzdött: tisztességes életjáradékot csikart ki magának a Parcen-Nagy családtól, amelynek a segítségével el tudja vetetni magát idős szeretőjével. Győzelme azonban pirruszi győzelemnek bizonyul, s ebben a pillanatban kietlennek, elhibázottnak találja az életét. Úgy dönt, hogy fölbontja az eljegyzését, s magányosan él tovább. Eljegyzése napján bezárkózik a szobájába, és előveszi gyermekkori játékait, a babaházat és Teddy mackót. A mackót megpróbálja begyömöszölni a babaházba, és ekkor következik az ő befejezetlen mondata: „Nem fér be – morogta. Egy kissé elszégyellte magát, nem bírta folytatni a mondatot, olyan reménytelenül ostoba volt az egész játék.”
Két pótcselekvésként elengedett, többé-kevésbé értelmetlen, elharapott mondattal búcsúzik a regény a két fontos női szereplőjétől. (Bár ha úgy akarjuk, legalább három befejezetlen búcsúmondatot találhatunk a regényben – István elvtárs búcsúlevele ugyancsak megszakad a mondat közepén: „A jó politikusnak az a feladata, hogy megkeresse…”) Ez a két meghatározóan fontos szereplő, a befejezetlen mondatokkal búcsúzó Krausz Évi, illetve az özvegy Laura nem saját halált hal, bizonyos értelemben elszalasztja sorsa beteljesedését. „Saját halálát add meg, Istenem, / mindenkinek, azt, mi létében érik, / amelyben vágy volt, ínség s értelem”, így szól Rilke nevezetes verse (Nemes Nagy Ágnes fordításában), mely akár A befejezetlen mondat sorvezetőjeként vagy vízjeleként is olvasható. Az életet igazoló, rilkei saját halál Parcen-Nagy Désirée-nek és Péternek adatik meg a regény hősei közül. Désirée élete alkonyán visszatér a dubrovniki panzióba, és egykori szobájában hal meg, újraélve a réges-régi naplemente élményét: „Számtalan csalódás érte életében, de mert ez a reménye beteljesedett, ti. hogy a nap ugyanúgy nyugodott még le az Adria fölött, mint huszonhét évvel ezelőtt – kibékült csalódásaival, és bizakodva halt meg. […] Egy hajszálfinom, érzékeny kérdést tett fel magának 27 évvel ezelőtt, s az élet körülményesen – mint egy megbízható, józan üzletember – 27 évig tartó hosszas magyarázgatások után – amelyek gyakran csak kifogásoknak látszottak – igennel felelt a kérdésre: a világnak egy mélyebb és szépen felfutó összhangjára kellett ebből következtetnie.” Péter halála pedig, mint az elbeszélő kommentárból megtudjuk, „egyéni kérdésre adott egyéni felelet”. Ez a kulcsfontosságú kommentár a saját halál kérdését közvetlenül csatolja vissza a Lőrincet a szervezett munkásosztályhoz húzó szimpátia, a halál közelségéből adódó „komor sűrűség” korábban említett kérdéséhez. S innen nézve úgy látszik, Déry fő kérdése nem más, mint hogy lehetséges-e autentikus, saját életet élni (és saját halált halni) a történetileg meghatározott, osztályharc tagolta társadalomban élő ember számára.
Ám mintha még ezzel a válasszal sem stimmelne valami. Désirée halála valóban egységessé, autentikussá teszi a nő sorsát: az adriai naplemente látványa mintegy esztétikai igazolással látja el az életét. (S hogy az efféle esztétikai igazolás igénye nem csupán az uralkodó osztály sajátja, arra álljon itt példaként az idézet István elvtárs leveléből, s legyen ez a búcsúnk is egyszersmind a derék bolseviktól: „Azt is bánom, hogy kimaradok a legközelebbi tíz esztendőből, s nem érem meg azt a napot, amikor a proletariátus a dicső harc végeztével átveri pálcáját az ellenség véknyán. Nem kétséges, elvtársak, hogy ez előbb-utóbb meg fog történni, s maga a várható eredmény nem is nyugtalanít, de gyarló eszemmel nem látom jól azokat az érdekfeszítő történelmi formákat, amelyek között ez be fog következni, s olthatatlan kíváncsiságomat magammal kell vinnem a sírba. Az ember ilyen időkben örökké szeretne élni.”) Ám Péter halála – mely alighanem az egész regény egyik drámai csúcsa – korántsem intézhető el ennyivel.
A gyereket, aki a hirtelen támadt csetepatéban ösztönös mozdulattal a Lőrincnek szánt késszúrás elé ugrik, és ebbe a sérülésbe hal bele, elkeseredés tölti el a kórházi ágyon: „Utolsó pillanatáig abban a tévhitben élt, hogy halála éppoly ostoba, mint öccséé.” Mindez pedig „életének abba a legkegyetlenebb, de utolsó tévedésébe ejtette, hogy csak a tények számítanak az emberi életben”. Ezért lehet, hogy a tények iránt oly elkötelezett Rózsáné kórházbeli kifakadása Lőrinc számára mintha valamiféle feloldozó közösséget létesítene Péterrel: „Semmirekellők! – ismételte az asszony, ezúttal többes számban. Lőrinc hangosan felsóhajtott, és visszaült a helyére.” Ugyanakkor Déry olyanformán igazolja Péter halálát, illetve Péter halála olyanformán igazolja Lőrinc életszemléletét, hogy mindez magára a haldoklóra voltaképpen nem jár semmiféle következménnyel. Péter ugyanis nem talál értelmet, igazolást a saját halálában; az, hogy sorsa a „létében érett”, csak a külső tekintet – Parcen-Nagy Lőrinc pillantása – felől válik beláthatóvá: „Lőrinc a sarokban ülve elmerülten nézte a legnagyobb szépségére felfokozott gyerekarcot. Tudta, hogy boldogtalanul hal meg – nem is lehetett másképp! –, de mégis úgy érezte, hogy igazi lénye, a könnyű apollói márványszobrocska, mely ragyogva vagy könnyezve hajlik a világ fölé, még soha nem töltötte ki ennyire a számára túl bő ruhát, a gyerek testét, mint épp a halál előtti kétségbeesett percekben.” Rózsáné a haldokló Péterben megérzi ugyanazt a „semmirekellőség” iránti vonzalmat, amely végső soron kiváltotta a gyerek rokonszenvét Lőrinc iránt (s amelyet Péter csakis az osztályöntudat késztetésére fojtott el magában).
A regény elbeszélői szólamának, mely az emlékezet identitásalkotó munkáját, a részletek, benyomások perdöntő szerepét, a váratlan en passant váltások, asszociációk jelentőségét helyezi előtérbe, mintha éppen Lőrinc semmirekellősége volna a szemhatára. Ez a semmirekellőség nem távlati célokat tart szem előtt, melyeket az embernek az élete során követnie kellene (mint Krausz Évi a kommunista párt harcát vagy Parcen-Nagy Laura a családi hierarchiában folytatott küzdelmeit), hanem a közvetlen döntéseit igyekszik autentikus módon meghozni – mely igyekezet mindemellett tétovaságként tűnhet föl a külső szemlélő számára. Lőrincet a döntéseiben nem segítik automatikus külső instanciák, sem elvont alapelvek, sem párthatározatok, ezért folytonosan annak a veszélynek teszi ki magát, hogy a környezete, akár a polgári világ, akár a munkásoké, kiszámíthatatlannak, rosszabb esetben beszámíthatatlannak találja. Lőrinc legsajátosabb vonása az autentikus döntésekre törekvő igyekezet, amely paradox módon elszigeteli őt a társadalmi-politikai közösségektől.
S alighanem Déry Tibor végső ítélete, hogy az emigrációba távozó, harminchárom éves korában új életet kezdő Rózsáné addigi élete is az elbeszélői szólam által – tehát a szereplő tudtán kívül – nyer igazolást: az asszony egy zsámolyon kuporog, mely éppolyan magas, mint az ő otthoni konyhai zsámolya, s ezáltal maga a testtartás lesz az alapja a haza fogalmának. „Az ember hazája azonos a múltjával” – szögezi le Rózsáné búcsújelenete kapcsán a regény.
Emlékszünk még? Az emlékezet fordított Kirké. Ám újabb sajátos fordulatként Lőrinc emlékezete a halott Péterből éppenséggel nem embert, hanem nagyon is furcsa lényt kreál. Péter nem halt meg, közli az elbeszélői kommentár, mivel a rá emlékező Lőrinc „képzeletének emlője” táplálja. Ehelyett jelképes erőre tesz szert, mint egy ketrecbe zárt szent majom valamely afrikai törzs életében. A hasonlatot követően Déry azonosítja Pétert ezzel a majommal, és a fiú a továbbiakban egy-egy emlék felbukkanásakor ebben az alakban rázza rácsait. Ez az animális átváltozás egyszerre kölcsönöz tagadhatatlanul félelmetes és szürreális jelleget az emlékezet regénybeli működésének; vagy ha némileg visszafogottabb kommentárral szeretnénk élni, úgy is mondhatjuk: A befejezetlen mondat egyszerre tartja nyugtalanító módon érvényben az emlékezet igazságát és illúzió voltát.
Miközben persze a kérdés, hogy maga a kötet hőse saját életet élt-e, eldöntetlen marad. Meglehet, a főszereplő bemutatásánál használt grammatikai hasonlat sem csupán egyszeri retorikai fordulat: kortársai között, „akik világosan, puhán és szókimondón öltözködtek, s a kor divatjának megfelelően nyílt s már korán kidolgozott arcvonásokkal félreérthetetlenül igyekeztek kifejezni emberi magatartásukat, oly észrevétlenül húzódott meg, mint a kötőszó a mondat szerkezetében”. (Kiemelés tőlem – K. J.) Maga Lőrinc alakja pedig mintha a befejezetlen női mondatok árnyékában húzódna meg: szemmel láthatóan sem az anyjával, sem a szerelmével nem sikerül igazán őszinte vagy éppen kölcsönösségen alapuló viszonyt kiépítenie (aki pedig a kapcsolatuk kezdetétől anyáskodva Lőrinckének szólítja). Szakít az osztályával, ám nem sikerül csatlakoznia semmiféle közösséghez. Semmirekellősége, ha úgy tetszik, kritikus önfejűsége bizonyos értelemben mindvégig légüres térben tartja. A regény végén az idősödő (negyvenes) férfi leginkább valamiféle sztoikus manírral gondol vissza ifjabb éveire: „A nagy moralisták mind kalandorok voltak, s nem törődtek a lelki épségükkel.”
Az illegális regényét író Déry, úgy tűnik, szintén nem a baloldali konvertita lelki épséget tartotta szem előtt. Munkája bonyolult és lezáratlan képlet, s ami azt illeti, a marxista irodalomkritika részéről éppenséggel joggal részesülhetett volna akár éles politikai elutasításban is. Esztétikai megváltáskoncepciójára pedig a mai olvasó zavart igent vagy ugyancsak tétova nemet mondhat: A befejezetlen mondat mindmáig rendelkezik az igazán jó regények fölforgató erejével.