Horváth Péter

BOGÁRVÉRREL

Forgácsok egy fakeresztről

Simonyi Imre emlékének

A cigányok Keresztelő Szent János születésének ünnepe előtt egy nappal érkeztek a város déli kapujához. Húszan vagy harmincan lehettek, három szekérrel, tizenöt lóval. Néhány felnőtt férfi, tucatnyi asszony, kocsideréknyi kisebb-nagyobb gyerek. A férfiak fehér ingben, az asszonyok színes szoknyában, pruszlikban, kendővel. A kisebb gyerekek anyaszült pucéron, a nagyobbak összevissza, ki török bugyogóban, ki egy szál pendelyben. Feketék voltak, mint az ördögfiak. Mind meztélláb haladt a fölső kapu felé a forró kövezeten. A falon kívül kellett táborozzanak, éjszakára nem engedték a városba őket. Lármásan vonultak az alsóvárosi házak közt a templomig, aztán végig a ringen. Az öregasszonyok jövendőt mondtak, a férfiak kiáltozva kínálták szolgáltatásaikat. Egyikük edényt foltozott, másikuk kötőféken vezetett lovakat árult, a harmadik madarakkal házalt. A magas, csontos embernek, akit kinéztem magamnak, gyönyörű madarai voltak. A vállára vett husángról vesszőből font kalitkák lógtak, bennük fürjek, galambok, rigók. Még növendék sólymokat is kínált eladásra. A két karcsú, erős lábú madár posztóból varrott kis sapkát viselt.
– Vadászsólymok, pralám! – mondta a cigány, amikor megálltak a piactéri kútnál itatni és inni, ő meg behúzódott a nagytemplom mögötti kétszáz éves kőrisfa árnyékába, és leült egy kőre. – Egy ezüst az ára. Darabjának! – emelte csontos ujját elém. – Mire megnőnek, és kitanítom őket, már egy körmöci aranyat érnek!
– Hazudsz! – mondtam neki.
– Hazudok! – nevetett.
Villogott a foga a délelőtti fényben. Fekete haja a válláig ért. Kék szeme volt. Kék szeme, a fekete cigánynak.
– Egy aranyért mindet megkaphatod! – ajánlotta. – Az összes madaramat. Bár ahogy elnézlek… – vigyorgott –, elég rongyos vagy.
– Fürjeket, rigókat, galambokat, mindet? – kérdeztem.
– Meg a két sólymot! – bólintott.
– Nincs nekem aranyam – mondtam neki. – Igazság szerint aranyforintot még soha nem is láttam. De alighanem te se!
– Nem-e? – Körülsandított. A többiek mind odébb nyüzsögtek, kint a piactéren, a templomkertben nem járt rajtunk kívül senki. – Na, ide nézz akkor! – Izmos, fekete baljával felnyúlt a levegőégbe, csettintett, megforgatta a kézfejét. Valami megcsillant az ujjai közt. – Tessék, megnézheted. – Frissen vert érme volt, egyik oldalán a Madonna, karján a Kisjézussal, alattuk nehezen kibetűzhető felirat: PATRONA HUNGARIAE, a hátlapján pedig Szent László király egész alakos képe. – Bele is haraphatsz! – nevetett a cigány.
– Minek harapnék bele? Az aranyat nem lehet megenni. A vadkörtét igen. Abból kettő is van nálam. Savanyú, de oltja a szomjat. Kéred az egyiket? Ingyen adom, pedig megdolgoztam érte. Trágyát hordtam hajnaltól Schütz kerékgyártó kiskertjében.
– Két savanyú vackorért? Akkor bolond vagy, nem csak fertelmesen ronda! – Ott akartam hagyni. – Meg ne sértődj! – kiáltott utánam. – Minden ember ronda, csak a cigányok szépek! A rézpénz kemény – magyarázta, amint visszabandukoltam hozzá –, az ezüst már lágyabb. De az igazi aranynak más a harapása. Ez valódi, öcsém! – Megpörgette a pénzt. – Nesze, kóstold meg! – Elkaptam az érmét, ráharaptam. – Vigyázz, kitöröd a fogad! – Visszaadtam neki, keresztet vetettem. – Ezt minek csináltad? – kérdezte.
– Rontás ellen – mondtam.
– Púpod is van? – Megint nevetett.
– Nincsen. – Kihúztam magam. – Csak a képem ferde, meg hibás a lábam.
– Kár, hogy nincsen púpod. – Felkelt a kőről, utánam lépett. – Ha púpos is lennél, nem csak hülye, magammal vinnélek világot látni, szerencsefiának. Vagy eladnálak a mutatványosoknak.
– Itt is látom a világot – mondtam. – Tudom én, hogy milyen.
– Csudálatos, pralám! – vakkantotta. – Égig érő hegyek, végtelen síkságok, nagy, lusta folyamok, jeges patak, erdők, falvak, városok, várak… Az egyikből egyszer elloptam egy törpét. Ekkora volt! – mutatta nevetve. – Kapálódzott, mikor a zsákomba tettem. Annyit kaptam érte, mint egy lóért. Én már a tengert is láttam!
Megvontam a vállam.
– Az is csak vízből van!
– Sós vízből! – bólintott. – És akkora halak laknak benne, amik megeszik az embert.
– Halak itt is vannak. Csontból reszelt tűvel fogom ki a patakból őket. De fent, a tocsogó alatt vesszőkosárral is tud meríteni az, aki ügyes.
– Halat, kosárral? – Megvillant a szeme. – Nem tudsz te hazudni, ahhoz te kevés vagy. – A galambjai ekkorra mind a kalitka oldalához gyűltek, engem bámultak. Némelyik burukkolt, mintha szólítana. A cigány tűnődve nézett rám. – Úgy figyelnek rád, mintha ismernének. – Kimarkoltam a zsebemből egy fél marék kölest, elébük tartottam. Puha nyakukat megnyújtva kihajoltak a vesszőrácson, úgy csipegették a szemeket. – Pedig nem ismerhetnek! – lamentált a cigány. – A fürjeket, rigókat hálóval fogtam tegnap hajnalban, ide nem messze. De a galambokat pénzért vettem, Buda alatt. Tudod, hogy az hol van?
Délnyugat felé intettem.
– Lóval öt nap, két hét gyalogszerrel.
– Négy hete jöttünk el onnan! – bólintott a cigány. – De ha felülnék a pajtásom legjobb lovára, harmadnap reggelre visszaérnék!
– Olyan ló nincsen – ingattam a fejem. – Engem te nem csapsz be. – Nem tudom, mit kedvelt meg rajtam.
– Na, jó – mondta, ahogy a kalitkás husángot a vállára emelte. – Most nem érek rá itt tovább csevegni veled, ma még túl kell adnom a madaraimon. Hanem este, kapuzárás előtt gyere ki hozzám. Fent táborozunk majd a bükkös alatt. Xerxészt keressed. Ez a nevem. Merthogy perzsa vagyok!
Egy szavát se hittem. Minden cigány tolvaj. Hazudnak és csalnak. Még hogy Xerxész! Dáriusz fia napernyő alatt járt seregei élén. Ez a cigány meg… Lábbelije sincsen, pedig elmúlhatott már vagy harmincéves. De a galambjai szépek. Volt közöttük kettő, alig nagyobbak, mint egy hetes csibe, nagyon megtetszettek. Ha felnevelném és fialtatnám őket, az apátúr talán hálás lenne.
– Jól van! – intettem utána. – Talán megkereslek!
Hazaballagtam a monostorba. A nap déli heve elől behúzódtam az istállóba. A lapos kövekből emelt alacsony hajlék ferde tetejét öt gerenda tartotta, keresztben. Háromra száraz pallókból még tavaly tavasszal kis padlatot szerkesztettem, azon hamarabb szárad meg a széna. Felhágtam a létrán. Bolondító illata van a friss szénának. Délidőben hatalmasat lehet aludni benne – ebéd helyett. Álmomban mindig jól belakmározok. De most nem aludtam. Ha a ferde tetőt legfelül megbontom, és egy kis ablakfélét szerkesztek alája, pompás galambdúcom lenne. Nem kell hozzá, csak néhány lécdarab meg egynéhány cserép. Fejben készítettem el a tervet, könyökömmel mértem ki a szükséges lécek hosszát. A méreteket megjegyeztem. Tucatnyi szeg vagy drót is kellene, hogy a dúc alapja biztosan megálljon, és a nyílás fölött megtartsa az új cserepeket. Fejemben forgatva a terv részleteit, kimentem a kapun.
– Hova mégy, nyulacska?
– Dolgomra – feleltem.
– Ugyan, mi dolga lehet egy ilyen ütődöttnek? – ugratott a kapus. – Hozzál törökmézet!
Három kovácsműhely is volt a városban. Feind Tóbiás vitte a legnagyobbat, Nagy, udvaros háza volt a piactér mellett. Úrlovakat patkolt, kengyelvasat, zablát is készített, de leginkább kardot és velencei mintájú tőröket. Filigrán, apró emberke, ránézésre senki se gondolná kovácsnak. Drágán dolgozik, hat segéddel, mégis bőven akad megrendelése. Budától Krakkóig sokan megkeresik, remek fegyverkovács hírében áll. A második műhely tulajdonosa magyar, bizonyos Kerek Tamás, harmadmagával dolgozik, négy utcával kijjebb. A fiai segítik, három tömzsi, tatár szemű gyerek. A legfiatalabb egyidős velem. Ötéves korunkig sok időt töltöttünk együtt, libát hajkurásztunk, ettük a pöszmétét meg a cigánymeggyet. Sokat verekedtünk, mindig földhöz vágott. „Kovács leszek – mondta –, mint az apám! Hát te?” „Lócsiszár! – feleltem, mert ez jutott eszembe. – Hozzád hajtom majd patkolni a lovaimat!” Tenyerével csapkodta a földet, úgy nevetett. „Nem lesz neked lovad, még egy szamarad se!” Nem lett igaza, mert ha lovam nem is, szamaraim lettek. Hozzá vittem őket, ha meglazult vagy kiesett patájukból a szeg. Emlékezett rám, pedig ahogy elmúlt ötesztendős, nem játszhatott tovább velünk, sehonnaiakkal, befogták dolgozni, hogy a mesterséget hamar kitanulja. Ő fogta a lovak kantárszárát, amíg a bátyjai patkoltak. Most mégse hozzájuk mentem, hanem a harmadik kovácshoz, a város szélére. Bűzös, ablaktalan műhelye van Samu szegkovácsnak, a Görbe utcán, nagy, nyitott színnel. Ő veri a legolcsóbb patkót, de a legtöbbet is, mivel a Görbe utca ott kanyarodik el a szőlőskertek felé, a déli kapuhoz közel. A lovasok, ha dél felől érkeztek, mind betértek hozzá. Samu nem csak patkót ver, de szeget húz, kampókat kovácsol, s újabban dísztelen ajtópántot készít. Sokat eladott belőle – az én segítségemmel. Végigjártam a külső ringen kívüli házakat, s ahol úgy láttam, hogy a kapupánt elrozsdásodott vagy meglazult, oda bezörgettem. Kis kampós vassal húzogattam ki a meglazult szegeket, tarisznyámba raktam a régi pántot, vittem Samuhoz, azaz a lányához, Vaszlovics Irénhez. Hatalmas egy lány volt, már gyereknek is vastag. Úgy emelgette a nagykalapácsot, mint én a lúdtollat.
– Mi kéne, ha vóna, Nyuszigyerek?
Ezt is szerettem benne, hogy Nyuszinak szólít. Meg hogy mindig nevet. Idősebb nálam, legalább öt évvel. Két éve férjhez ment egy keszeg kis emberhez, de az elhalt, még mielőtt gyermekük lett volna. Nem ment újra férjhez.
– Egy maroknyi szegre van szükségem – mondtam neki.
– Nekem meg egy fekete medvére! – felelt kapásból.
– Már hogy értve?
– Úgy, ahogyan mondom. Hetedszer álmodtam vele. Karmait behúzta, úgy cirógatott. Karikát fűztem az orrába! Épp ilyet! – mutatta kacagva. – Látod? Láncot verek a fölső városkapu javításához. Komoly megrendelés, egyheti munka. Nem érek rá most szeget húzni neked.
– Hiszen nem kell nekem új szeg! Régi is megfelel.
– Eredj, keress magadnak hátul, de igyekezz, apám meg ne lásson! Jön a városházáról, a szerződéssel.
A műhely mögött kis halomban állt a beolvasztásra váró ócskavas. Rozsdás, törött ásólapát, kapa, patkók, patkószegek, kocsikerékpánt… Feltúrtam a halmot. Hét szeget találtam, ami megfelelt.
– Ezeket vihetem?
– Kit akarsz keresztre szegezni, Nyuszika?
– Senkit. Hogy jut ez eszedbe?
– Merthogy éppen hetet választottál. Krisztus urunkat is hét szeggel ütötték fel. Rossz előjel – mondta.
– Itt hagyjak egyet?
– Az rosszabb lenne. Hat az ördög száma.
– Akkor mi legyen?
Döngött a föld a hatalmas talpa alatt, ahogy elhúzott mellettem, s eltűnt a műhely sötétjében. A napkorong sárgult odafent. Négy óra lehet már, sietnem kellene, ha még a faanyagot is be akarom szerezni a dúchoz, mielőtt a cigányokhoz megyek.
– Tessék, itt van még három, ezzel éppen tíz lesz a szegeid száma, mint a parancsolatoké. Így már szerencsét hozhat.
– Köszönöm.
– A köszönet kevés. Ezek mind új szegek.
– Tudod, hogy nincs pénzem.
– Küldj hozzám egy medvét! – felelte. – De aztán tudjon ám táncolni, és jó nagy talpa legyen!
– Meglesz! – Belekötöttem a szögeket a gúnyám ujjába. – Biztosan elküldöm, ha összefutok eggyel.
Az asztalosok, ácsok és bognárok újabban közösen vásárolták a fát, nagy telepük volt a felsővárosi temető mellett. Ott száradtak a napon a frissen vágott fenyők, felfűrészelt tölgyek, diófa és rózsafa deszkák, mind-mind fajta és méret szerint külön gúlákba rendezve. A telepőrt ismertem. Sánta volt, mint én, de jóval idősebb nálam. Apám öccsével egykorú lehet. Nem vagyok biztos benne, csak sejtem, hogy ő is ott volt, amikor anyám háza leégett. Akkor még nem sántított. Évekkel később, kőfejtés közben sérült meg. Beköszöntem hozzá.
– Hogy s mint, Bálint mester?
– Mi közöd bele? – mordult rám. – Hordd el magad innen!
– Szép rendet tartasz! – pillantottam körül. – Úgy tudom, itt is laksz, mióta megsérült a lábad.
– Na és ha itt lakom?
– A kalyibát magad építetted?
– Nem kalyiba ez, hanem faház! – igazított helyre. – Nem láttál még ilyet?
– Ilyen szépet még nem! – hazudtam neki. – Arányos. Éppen akkora, mint amilyen. Se nagyobb, se kisebb.
Gyanakvón hunyorgott.
– Mit akarsz ezzel?
– Nem tudtam, hogy ilyen szakértő ács vagy.
– Nem vagyok ács. Nem vagyok én semmi.
– Dehogynem! – dicsértem tovább. – Hiszen hivatalod van, mint az erdőkerülőnek, de neked nem kell lejárnod a lábod, egész nap itt ülhetsz, a napon! Fizetést is húzol. Megvan mindened. Nem is értem, miért nem nősültél meg.
Sötét, gyűlölködő pillantást vetett rám.
– Ne ingerelj, gyerek, mert megharaplak.
– Komolyan kérdeztem. Apám öccsének a barátja vagy. Majdhogynem rokonom.
– Még csak az kellene… – A porba sercintett. – Hallottam felőled… Tudom, miféle vagy. Barátok kapcája.
Megvontam a vállam.
– Élek, ahogy lehet. Bérem nincs, az igaz, de üdvözülni fogok! A barátok hetente mondanak értem imát a kolostorban. Ezzel fizetnek ki.
– Hetente?
– Érted is imádkozhatnának…
– Ugyan… – legyintett. – Minek?
– Mikor voltál misén utoljára?
– Nem járok misére. Nem járok sehova. Őrködnöm kell, hogy a magadfajta tolvaj mocsodékok meg ne károsítsák a mestereket. Ez itt mind nagy értékű, válogatott anyag – mutatott körbe.
– Talán mégse mind… – mondtam. – Csak akad köztük vetemedett deszka, görcs-
csel teli anyag…
– Még csak az kellene! Én itt rendet tartok. A sérült, hibás deszkák meg az eselék lécek mind hátul vannak, amott, de azok is külön, glédába szedve, rendben átszámolva. Az én kezem alól semmi nem tűnhet el.
– Derék dolog – adtam az ártatlant, mintha nem emlékeznék rá, hogy apám öccsével elhordtak mindent anyám házából. – De meg is van az ára, hogy őrködöl itten, mintha Krisztus urunk koporsóját vigyáznád. Nem jársz lányok után, nem teszed a szépet, ami még hagyján, de nem jársz misére se. El fogsz kárhozni, Bálint bátyám, hacsak…
– Hacsak? – pislogott.
– Hacsak rá nem bírom a frátereket, hogy a te lelkedért is imádkozzanak.
– Ugyan miért tennél ilyet?
– Mert a rokonom vagy. A rokonok segítik egymást.
Tudtam, hogy érzékeny fülekre talál ez a megjegyzésem. Mióta megsérült a lába, s a bányából kitették, rokonai mind elfordultak tőle.
– Tényleg megtennéd? – kérdezte.
– Meg én! Csak jusson majd eszembe!
– Miért ne juthatna?
– Tudod, milyen gyenge a fejem. Nem véletlen, hogy lükének tartanak. Mindent elfelejtek, hacsak nincs valami tárgy a közelembe, ami emlékeztet a feladatomra. Mivel a szamarakkal hálok, tudom, hogy etetnem kell őket, szőrüket kefélni, mert ott a kefe… Vizet húzni, ott a veder, ugye… Ha a kolostorudvari nagykeresztre nézek, Jézus jut eszembe. Hát így, hiszen érted.
– Csakugyan ennyire nyomott a fejed?
– Látod, nem? – mutattam a nyúlszájamat. – Belül még rosszabb. Tiszta gyagya vagyok! – mondtam, pedig kettőnk közül ő volt a hülye. Legalábbis ebben reménykedtem.
– És mi kellene ahhoz, hogy emlékezz rám? – kérdezte.
– Nem is tudom… Fák közt élsz…
– Úgy van! – bólintott. – Ez jó gondolat. Jegyezd meg, Nyulacska! Van elég fa a kolostorudvaron! Ha rájuk pillantasz, én jutok eszedbe.
– Nem, nem! – Szomorúan ingattam a fejem. – Az élő fáról mindig az erdő jut eszembe. De talán ha néhány szál deszkát magammal vinnék, nem is tudom… Pár darab lécet, amit bír a hátam…
– Innen te semmit el nem viszel!
– Helyes – bólintottam. – Igazad van. Nem te vagy az egyetlen férfi a városban, aki nem törődik az örök élettel. Talán Jézus mégis megkönyörül rajtad, s nem a pokolra, csak a tisztítótűzbe vet. Na, Isten megáldjon – indultam.
– Várj! – horkantott utánam. – Adok néhány lécet a hulladékból, de a temető felé vidd, aztán a szőlőskertek alatt, talán nem látnak meg vele.
– Úgy lesz! – ígértem. – Esküszöm az aprószentekre!
Megvoltak a szegek, meglett a faanyag. Kalapács helyett egy öklömnyi követ használtam a dúc összeütéséhez. Nem volt túl szép munka, de a célnak megfelelt. Már csak néhány cserepet kell szerezzek valahonnan, hogy az istállótetőn nyitott ablakot befedjem. Egy hete nem esett. Talán kitart a szárazság még pár napig. Június vége van, ilyenkor nem ritka, hogy hetekig elkerülik a felhők a völgyet. Talán szerencsém lesz, hiszen tíz szeget kaptam, s az már jó előjel.
Ahogy esteledni kezdett, átmásztam a kolostor kerítésén, nem akartam, hogy a kapus barát tudja, hogy az éjszakát nem a helyemen töltöm. Indulás előtt két rézpénzt kivettem a kövem mögül, ingembe kötöttem. Azután – Isten bocsássa meg! – egy kerek kecskesajtot elemeltem a kamrából. Mégse mehetek Dáriusz fiához vendégségbe üres kézzel.
A mi hegyeink közt hamar sötétedik. A nap el se pirul még, sárgán gurul nyugat felé, a keleti hegyoldal ragyogva fürdik a délutáni fényben, de a szemközti hegyhátak fái közt már homály motoz, nyirkos lehelet száll alá a völgybe, azután az este hideg ujjait messze kinyújtva magához húzza a keleti erdőket, egyre feljebb űzve fáikról a napfényt, míg végül a legmagasabb csúcsok fehérlő sziklái is elfeketülnek. Hidegen ragyognak a csillagok, mint ezüst az ércben.
A ringburgerek ablakai mögött gyertyák és mécsesek fénylenek. Mondják, hogy vacsora után ezek az urak mind felütik a számadókönyveket, hosszan tervezgetnek, némelyik megbeszéli asszonyával a másnapi teendőket. Másoknál vendégség van, a vacsorát hosszan szolgálják fel, főtteket, sülteket, édességet esznek. Olyan ház is akad, ahová énekmondót hívnak a vacsora végére. Másutt dámajáték folyik, éjszakáig. A szegénysoron nemigen gyújtanak világot. A fény pénzbe kerül. A bányászok hamar elalszanak. A kézművesek legtöbbje is korán aludni tér, gyűjtik az erőt másnapra. A szerelmesek megvárják, hogy az első sötét óra leteljen, csak aztán indulnak a szőlőskertek felé, titkos légyottjukra.
Éppen zárásra értem a fölső kapuhoz. Az őrök már számolták az útpénzt meg a kapuvámot, egyikük a homokóra lepergő szemeit figyelte bent, a fülkéjükben, hogy jelt adhasson a fenti strázsának, mikor engedheti a rostélyt. Nem láttak meg, amikor a kapun átbicegtem. Ahogy letértem az útról a bükkös felé tartó erdei ösvényre, mögöttem felhangzott a strázsa kiáltása:
– Aki hallja, fusson, vagy maradjon, ahol van! Zárul a város kapuja! – Csörgött a hibás lánc, zörögtek a kopott fogaskerekek, a súlyos kapurostély döndülve ért földet.
Az ágak összehajoltak az ösvény fölött, orromig se láttam, pedig felkelt a Hold. Akár a kutyáim, én is kedvelem a Holdat. Ha kiflije jobbra néz, C betűt formálva, akkor fogyóban van, csökken, hamarosan eltűnik az égről. Ha D betűt formáz, homorú képével balra tekintve, akkor dagad. Mire kitelik a képe, a szívem tele lesz nyugtalansággal. Álmomból sikoltva ébredek, s fülemben, mintha dobot vernének, dübörög a vérem. Most is tele voltam szorongó nyugtalansággal, ahogy szuszogva kaptattam fölfelé az ezüst fényekkel játszó feketeségben. Lehet, hogy a cigányok megölnek? Vagy zsákba varrva csempésznek át hetedhét határon, hogy eladjanak? Ostobaság, nyugtattam magamat. Kinek kellenék én? Ki adna egy garast is értem? Annyit se érek, mint az a pár galamb. Csúnya vagyok és jobbára ügyetlen. Hiába van eszem, a fejembe senki nem lát bele. Csak az apátúr tudja, mire vagyok képes.
Köröttem hallgatott az erdő, tücskök cirpeltek. A kaptató lassan megszelídült a talpam alatt. A mező felől sűrű, fojtogató virágillat áradt. Ilyenkor nyílik a bakszarvú, a báránypirosító, az átoktüske meg a kosbor és a mezei liliom. Éjjeli bogarak járják útjukat, rabolnak a keresztes pókok. A legtöbb bogár szagtalan, mások fertelmes bűzt árasztanak. A cigányoknak édeskés szaguk van. Fekete a vérük, talán attól lehet.
Az illatok közé, amelyek lassanként belülről is megülték az orrom, és a számban ízekké változtak, lassanként kivált egy, hogy minden mást elnyomjon. Húst sütnek! Mókust és nyulat! Mézzel ízesítve!
Amint a fák közül a legelőre léptem, megpillantottam a tábortüzüket. Szikrák pattogtak az égre. A lángok visszfénye kirajzolta a sötétből a bokrok mellett hűsölő kocsikat, néhány kipányvázott ló árnyát is láttam. Sokan ültek a tűz körül, nyársukat forgatva.
– Hiszen ez nem nyúl, nem mókus… – szimatoltam. – Ezek a zsiványok őzet ütöttek! – Összefolyt a nyál a számban. A kolostorban ritkán ettünk őzet. Jobbára február táján, ha a püspöki helynök vagy Thurzó úr vadásztak erre. Ők küldtek kóstolót az apátúrnak. Fél szarvast, őzet, vaddisznócombot. Fácánt, foglyot, fajdot volt szabad fogni, mókusért, nyúlért se szóltak, de nagyobb négylábúra tilos volt vadászni a kolostor és a város erdejében. Akit a kerülő vadorzáson kapott, meg lett korbácsolva.
A szélső tölgyek alatt közeledtem a tűz felé, gondoltam, meglesem őket. Harminc lépést se tehettem, amikor rám ugrott az erdő. Kiáltani se volt időm, úgy meglepődtem. Számat felpeckelték, kezem-lábam összekötözték, husángra akasztottak, mint a frissen ejtett őzet, úgy ügettek velem, óbégatva.
– Megfogtuk! Itt van! – Ledobtak a földre. – Ez volt nála. – Három kölyök volt az, velemkorúak. A legidősebb felmutatta a sajtomat.
– Honnan van? – kérdezte egy hang. – Csak nem loptad, pralám? – Xerxész volt az. Felállt a tűz mellől, közelebb lépett.
– Loptam – próbáltam mondani, de csak hörögni tudtam. A beszédem amúgy is nehezen érthető a nyúlszájam miatt, de most, hogy tátogni se tudtam…
– Pénz is volt nála! – tódította a középső kölyök.
– Milyen pénz?
– Hát ez! – vihogott a gyerek. – Tessék! Egy rézgaras!
– Nem igaz! – hörögtem.
– Nem-e? – vigyorgott a purdé. – Tán nem tetőled vettem el? Bele volt csomózva az ingébe!
– Két garas volt nálam! Nem egy, hanem kettő!
– Álmodban! – röhögött a gyerek.
Xerxész magához intette. A purdé vonakodva, mintha fogát húznák, odament elébe. Xerxész két kézzel megfogta a fejét, homlokát a homlokához húzta. Orruk összeért, ahogy a férfi a gyerek szemébe nézett. Így álltak, hosszan, a vállas, szikár ember terpeszben, derékból előrehajolva, és az inas, vékony kölyök, szinte összenőve. Egyikük se mozdult, mintha szobrok lennének. Csönd volt a táborban, mindenki őket figyelte. Bent, az erdőben bagoly huhogott. Mintha csak erre a jelre várt volna, Xerxész elengedte a gyereket, felegyenesedett, jobbját elébe nyújtotta. Most látszott, milyen hatalmas a rózsaszín tenyere. Mint egy medve mancsa, futott át rajtam.
– Add ide! – mondta. A gyerek letette a garast a kinyújtott tenyérre. Xerxész nem moccant. – A másikat is! – parancsolta halkan.
– Nincs másik! – Mintha nyúznák, úgy visított a gyerek. – Folyjék ki a szemem, itt fulladjak meg, csapjon meg a ménkű, májam repedjen meg! Esküszök a mindenható, fekete patásra és az összes szakállas szentekre! Hazudik a sánta!
– Nem hazudok! – Egész testemben remegtem.
– Szoktál? – villant rám Xerxész fekete szeme.
Bólintottam, aztán megráztam a fejem.
– Szoktam – próbáltam kinyögni –, de most nem!
– Aki egyszer hazudott, mindég fog! – sivított a gyerek.
A cigányok egyetértőn bólogattak körben.
– Úgy van! Igaza van!
Hanem Xerxészt semmi nem befolyásolta.
– A másikat is – mondta megint.
A kölyök, éppúgy, mint Xerxész aznap a városban, az ég felé nyúlt, csettintett, megtekerte a kézfejét, ujjai közt ott táncolt a másik rézgarasom. Odapottyantotta Xerxész tenyerére.
– Megpróbáltam. – A kölyök megvonta a vállát. – Nem sikerült. Majd legközelebb.
– De nem velem! – mondta Xerxész. – Oldozzátok el.
A legkisebb leguggolt hozzám, kioldotta a csomókat. Kitépte az ágat a fogaim közül. – Állj már fel, te gyenge!
Felkecmeregtem.
Xerxész magához intett.
– Minek hoztad a pénzt? – kérdezte.
– Galambot akarok – nyeltem a véremet.
Odaszólt a mögötte állóknak. Cigányul beszélt, nem érettem, mit mond. A legkisebb kölyök kivált a többiek közül, eltűnt a sötétben. Két szempillantás múlva valami surrogott, kerengett a sötétben, aztán két fiatal galamb ült a vállamra. A cigányok álmélkodtak.
– Rakd az ingedbe őket – mondta Xerxész –, sok erre a bagoly.
Jó érzés volt, ahogy a tollasok a mellemhez érnek.
– Aztán vigyázz rájuk! – mondta Xerxész. – Nem akármilyen madarak. Ha tanítod őket, bárhonnan visszatalálnak oda, ahol majd tartod őket.
– A kolostorban – mondtam.
– Papok köcsöge vagy?
Mélyen elpirultam, de nem láthatták meg. Lángok fénye táncolt minden arcon. – Istállószolga vagyok és mindenes – feleltem. – Ott tartom majd őket, az istállóban. Fent, a gerendák fölött.
– Északról vagy délről mindig hazatalálnak – magyarázta Xerxész. – Van, amelyik keletről nyugatra is repül, bár azok ritkábbak. Keresztirányban gyakran eltévednek. Ezek még fiókák, de egy hónap múlva már elküldheted őket Bártfára vagy Bélabányára. Aztán mindig messzebb. – Két aprócska fémgyűrűt nyomott a markomba. – Nesze, ráadásnak! Ha felhúzod az ujjukra, levelet küldethetsz velük magadnak. Fél év múlva már Kassáról, Pozsonyból is visszarepülnek, sőt… Budáról is hazatalálnak. Két garast igazán megérnek.
– Elhiszem – feleltem.
– Igyunk az üzletre.
Egy öregasszony sört hozott fakupában. Alig bírtam vele. Xerxész egy hajtásra eltüntette a maga adagját, sörhab billegett a bajszán. – Egészségünkre!
A fejem tiszta maradt, de a lábaim összeakadtak.
– Nem bírja a szántást! – A cigányok nevettek. – Küldd haza, Xerxész! Ereszd el, hadd menjen!
– Gyerek még az este – mondta Xerxész. – Nem kell úgy sietned.
Leültünk a tűzhöz. Valóban őzet sütöttek. Mint ahogyan nagyvásárkor az ökröt sütik nálunk, úgy bántak az őzzel. A puha pecsenyedarabokat lemetszették az állat húsáról, a maradékot tovább forgatták a tűz fölött.
– Hurokkal fogta meg a gyerek – magyarázta Xerxész. – Egyél, jut belőle bőven. – Újabb kupa sört diktáltak belém, már kóvályogtam. – Látod, pralám, erre van az élet. Enni, inni, szeretni. A többi csak mese.
Megráztam a fejem.
– Több dolgok vannak… – Ilyesmit makogtam.
– Szamárság – mondta Xerxész. – Ne higgy a papoknak. Véletlenül születünk a földre. Minden véletlen, csak az nem, hogy én cigánynak születtem. Az igazi szerencse.
– Semmi nem véletlen! – mondtam. – Minden lépésünket az Úr igazgatja. Ő tudja, kit mire szán, milyen feladatra.
Hosszan, figyelmesen nézett.
– Lóli, gyere ide!
A termetes cigányasszonyok közül kivált egy aprócska asszony. Akár egy varjú, akkorka. Úgy is lépdelt, ahogy a madarak járnak. Minden lépésre mozgott a feje. Alig volt haja.
– Nézz a tenyerébe! – mondta neki Xerxész.
Hosszú, fekete körmei voltak a cigányasszonynak. Megragadta a csuklómat, kezemet a melléhez vonta, fölé hajolt, megszagolta.
– Nem lesz hosszú élete – morogta.
– Mit nem mondasz! – nevetett Xerxész.
– Felakasztják! – huhogott a banya. Szólni se tudtam, annyira szédültem a sörtől. – Nem volt még szerelmes! – folytatta a vénség, a tenyeremet simogatva. – Azt se tudja, mi az! – Megint vihogott. – Sose is tudja meg!
Összeszedtem magam.
– Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem tőle.
– Úgy lesz, ahogy mondja! – bólintott Xerxész. – A tenyeredből látja.
– Hiszen oda se néz! Egyfolytában a tüzet bámulja.
– Nem bámul ő semmit, hiszen vak! – mondta Xerxész. – Az ujjaival olvas. – Igaza lehetett. Az öregasszony karmos ujjai hátával cirógatta a tenyeremet, aztán beleköpött, nyálát szétdörgölte.
– Hamarosan nagy bajok érnek – morogta.
– Beteg leszek a sörtől, vagy agyonüttök? – próbáltam tréfálni.
– Szavadat veszted, mint az anyád.
Úgy éreztem, mintha megütött volna.
– Én nem hiszek az ilyen jövendőmondásban! Ha majd Jézus szólít, neki hinni fogok! Különben sincs írás senki tenyerében, csak egy-egy nagy M betű.
– Hol? – kérdezte Xerxész. Medvemancsát elém nyújtotta. Megmutattam neki.
– Memento Mori. – Ha már kiszaladt a számon, hozzátódítottam: – Latinul van.
– Úgy? És mit jelent?
– Emlékezzél a halálra.
– Minek? – horkantott Xerxész.
– Jézus Krisztus ítél mindannyiunk felett. Aki nem méltó a feltámadásra, az pokolra kerül, ördögök sütik meg. Kínok kínjai közt szenved az idők végezetéig. Aki panasz nélkül szolgálja a sorsát, az mind feltámad az ítélet után.
– Ostobaság! – Xerxész leült a tűz mellé. – Én nem szolgálok senkit. – Mogorván bámult maga elé. – Élek és meghalok, ahogy ez az őz is. Hogy azután mi lesz, kár tanakodni.
Búcsúzni akartam, de nem engedett.
– Azt a lovat még meg se mutattam.
– Hiszen semmit nem látni, olyan sötét van.
Hátravezetett, a kocsik mögé, ahol a lovak ki voltak pányvázva. Megérezték a közeledésünket. Horkantottak, némelyik nyerített. – Jól van, szépségeim, jól van. Én vagyok az! – Aztán cigányul szólt hozzájuk. Nem tudom, mit mondott. A lovak hozzádörgölőztek. – Mindegyik jó fajta – magyarázta Xerxész. – Egyiket se loptuk! Ezt a két szürkét egy lengyel lócsiszártól vettem, a három pejt meg lent, a Duna mellett… Gyorsak, de hamar kifáradnak. – Mindegyikről hosszan magyarázott. Végül egy magas, fekete mén mellett álltunk meg. – Látod? – A felhők mögül kibújt a telihold. – Róla beszéltem. Hercegnek hívják. Négyéves. Tíz aranynál nem adom olcsóbban.
– Akkor rajtad marad! Nincs olyan ló, amelyik ötnél többet érhet.
– Majd meglátod, ha felülsz a hátára.
– Nem én! – mondtam. – Sose ültem még nyeregben.
– Nem kell hozzá nyereg. – Füttyentett egyet. Az egyik szekér alól kimászott valaki. Úgy közeledett, mintha arasszal a föld felett járna. Tizenkétéves-forma cigánylány volt. Fehéren sütött rám a szemének holdja. – Andreásnak hívják! – mutatott rám Xerxész, pedig a nevemet sose mondtam neki. Nem tudom, honnan tudhatta. – Ez meg itt Ariadne. – Ahogy a leányzó közelebb lépett, megcsapott a szaga. Körteszag. Savanyú és édes. – Fordulj vele egyet! – mondta neki Xerxész.
– Úgy érted…?
– Úgy.
Ariadne belekapaszkodott a mén sörényébe, a hátára szökkent.
– Mögém mászhatsz, ha tudsz!
Mielőtt megpróbáltam volna, Xerxész alám nyúlt, jobb kézzel fölemelt, baljával benyúlt az ingembe. – Majd én vigyázok ezekre! – Elvette a galambjaimat. – Aztán csak ügyesen, Ariadne!
Már a lány mögött ültem, ágyékommal a tomporához csúszva, amikor Xerxész leguggolt, eloldotta a pányvát.
– Hajnal előtt visszaérjetek! – Rácsapott a ló farára. A mén megugrott velünk. Megkapaszkodtam a lány vállában.
– Ne ott fogj, te lüke! – Hóna alá nyúltam. Alig volt melle. – A derekamat fogjad!
Sivított köröttünk az éjszaka. Belevesztem a vadkörte szagába. Ágak karmoltak az arcomba, eltűnt a hold, semmit se láttam. A mén hirtelen megtorpant, lerepültem róla. A szám tele lett édes, puha földdel. Hátamra fordultam. Éreztem, ahogy egy kéz végigsimít rajtam.
– Semmid nem törött el. Lám csak, még ez sem.
Ott érintett meg.
Mintha a csillagos ég köröttem örvénylett volna. Valami felemelt, azután zuhantam. Magom, vérem hullott. Sírtam, nevettem.
– Nyulacska, lovacska!
Késő délelőtt volt, mikor felébredtem. Szentantalka az arcomat nyaldosta. A szamárkanca féltékenyen bámult. Az istállóajtó deszkái közt besütött a nap. A földre hulló fényben két galambfióka ült. Arasznyira tőlük négy fénypötty csillogott a szalma közt, a földön. A két madárgyűrű és a garasaim. Mind a kettő, amelyeket magammal vittem.
Álmodom, hogy élek.