Egressy Zoltán

ERDŐ

Elégnek bizonyul az a fél kispohár kávé, biccent, hogy jó lesz így, nem is esne jól több, nem olyan finom. Nem is elég forró. Ráadásul délután van, nem tud elaludni este, ha sokat iszik. Ma már az ötödik, pedig három éppen elég. Ezekre odafigyel, három vodkánál se iszik többet egy este, akkor nagyon rossz lesz a hajnal. Kinéz az ablakon, párát lát, ködöt, valami bánatot hordoz a levegő, megérzi az üvegen át. Jól sikerült az órája, hazavonatozhatna akár ma is, nincs több dolga. Kedves kis város, unja kicsit, de itt ez a lakás, amit kapott, itt a büfé, az emberek, és bár se a kávé nem elég meleg, se az ebéd nem jó, ami jár neki, minek siessen, legalább arcokat lát. Kéthetente egyszer jön, egy napra vagy kettőre, háromra még soha nem maradt, majd most.
A bűn kultúrtörténetéről beszélt az órán, egészen belemelegedett, ez őt magát is meglepte, ilyen már régen történt. Ezt a fokozatosan kialakult, mára már menthetetlen cinizmusával magyarázza, hálás, amikor valami magával ragadja. Magának hálás végső soron, örül, hogy nem ölte meg benne teljesen az ártatlanságot az a sok-sok minden, ami nyilván az élet ismerete, a józan helyfoglalás, a normális ügymenet tudása.
Ez a téma, a bűn, mindig izgatta, nem tartott még előadást róla, várta a napot. Felkészült alaposan, mégis furcsa volt, hogy a vázlatokba szedett, a vonaton hellyel-közzel elpróbált gondolatokat váratlanul kiegészítették sajátok, talán ennek tulajdonítható, hogy a diákok úgy figyeltek rá, úgy nézték őt, ahogy mindig szerette volna, néha előfordult, de nem volt jellemző. Ilyenkor rájátszott a helyzetre, komolyabb embernek láttatta magát, mint amilyen volt, kicsit jobban kihúzta magát, jobban szűkítette a száját, és mélyítette a hangját, amiért azon nyomban el is szégyellte magát, ma is. Kiválthatná az egészet egy szakállal. Érzett némi lelkiismeret-furdalást, ő végül is csak játssza az életet, nem tesz fel semmit nagy tétre. Nem történhet igazi baj. Ügyes volt a szerelmi bonyolódásával is, megoldotta szép simán a problémákat.
Örült a diákok figyelmének, de nem volt egészen elégedett. Előzetes elhatározása ellenére mégiscsak klerikálisra sikeredtek a magyarázatok és főleg a következtetések. Sejtette, hogy ez történik majd, küzdött ellene, de mit tehetett, a bűn kapcsán folyton lelki tényezőkbe, felelősségbe, jelekbe botlott, volt valami kikerülhetetlenség az egészben. Az óra második felében eszébe jutott egy gondolat, nem tudta, honnan jött, miféle kerülő pályáról, váratlan pillanata volt a napnak, a bűnnel volt kapcsolatos, de nem illett a témához. Rólad szólt. Olyasmi, nem bűn-e, hogy nem tudhat már semmit rólad. És ha igen, kié vajon. A tiéd vagy az övé? Kizökkent, haragudott magára, nem szerette, ha magánjellegű gondolatok zavarják ilyenkor. Alig tudta folytatni az előadást, nehezen sikerült visszakanyarodni az eredeti témához, de senki nem vett észre semmit a zavarból.
A bűn lényege a szabad akarat helytelen állásfoglalása, hallja most a hangját a kis lakásban, hallja, ahogy mondta. Eredhet gonoszságból, gyarlóságból és közönyösségből. Mi a súlyossági sorrend? Ezt feladhatta volna kérdésként. A gonoszság nagyon komoly, a gyarlóság nem annyira, az emberi dolog, a közönyösség látszólag a legártatlanabb, valójában azonban, most úgy érzi, a legborzasztóbb. Gonosz ő nem volt. Gyarló igen, közönyös meg abszolút. De miért gondol mindig magára? A súlyos bűn azért halálos, mert a kegyelem kioltásával megöli a lélek természetfeletti életét. Szembehelyezkedik Istennel. A bocsánatos bűn nem helyezkedik szembe, csak nem jól halad felé. Megint a kegyelem, megint Isten.
Nem akarta belekeverni, de hogy oldható meg a kihagyásuk a bűn kapcsán? Plusz még a bűnbánat. Szíve szerint inkább erről beszélt volna, ebbe könnyebb beleroppanni, mint a bűnbe. Érdekesebb téma. De arról majd legközelebb, magának osztotta be így, érjenek még, rügyezzenek a gondolatok a hallgatóságban. Ők is tudják, mennyivel izgalmasabb terület. Istent majd megpróbálja kihagyni, meg majd még arra figyel, hogy ne legyen túl személyes, amit mond. Visszatér a bűn és a bűnös közötti különbség ecsetelésére is, erre ma nem jutott idő.
Arra gondol hirtelen, és ez már a második váratlan pillanata a napnak, hogy ha már itt marad holnapig, elmehetne az erdőbe. Közel van, sokan mondják, milyen szép. Ősz van, október végi eltéveszthetetlen színek lehetnek benne, bordók, sárgák, barnák, biztos csikorog az avar, utoljára úgy húsz éve járt erdőben, talán akkor is október volt. Akkor sem volt már gyerek. Kiskorában nem szerette, szerencsére nem erőltették túlságosan, nem volt kirándulós a család. Tudta, hogy gyönyörű képződmény az erdő, csak nem érezte magáénak, ez a szépség nem az övé volt. A természethez általában nem volt sok köze. Ha erdőre gondolt, bár nemigen gondolt, túra jutott eszébe, kényelmetlen cipő, feltört láb, hátizsák, borzalmas kulacs, csomagolt szendvics, izzadás, elcsigázottság, szomjúság. Az érzés, hogy mikor fogynak már el a fák, hol egy kád fürdővíz, meleg kakaó, felszeletelt paradicsom.
Elszívott egy cigit, a kávén, mint tudjuk, túl van, az összes main, kinéz még egyszer az ablakon, milyen az idő, nem derül ki, olyan semmilyen, mindenesetre magához vesz egy pulóvert, az elég lesz, ha hűvösebbre fordulna. Mennyi lehet, fél öt. Kezd sötétedni, siet, mert este fél, elég lesz egy óra az erdőből, akkor még rendesen visszaér. Itt hagyja a telefont, ne keresse senki, izgalomba jön, elmegy most egyedül egy kicsit, egyedül az erdőbe, szabad akaratából, nem küldik, nem udvariasságból gyalogol lehajtott fejjel a földet bámulva, megfelelve valakinek, kötelezően örvendezve a jó levegő miatt, ezt teljesen magától csinálja. Készül, mintha fellépés előtt állna, sapkát vesz, biztos sok a kullancs, majd tör egy botot, amikor elindul, jöhetnek izgalmak, szembekocog egy vaddisznó, túl közel bődül el egy szarvas, bár az mondjuk nem támad, elsurran egy róka, az biztos nem tör az életére, de vaddisznó, az jöhet, ha félti a picikéit, hátha lesz valami, hátha lát valamit, csak lesz egy kis szerencséje.
Vagy csak sétál, tényleg csak sétál, szívja a jó levegőt, ahogy az egészségtudatos emberek.
Bezárja az ajtót, kettőt fordít a kulcson, ez reflex, mindig kettőt fordít bármilyen ajtó zárásakor. Ihatott volna egy korty vizet, az erdőben nincs büfé, de már kinn van a ház előtt, nem megy vissza, egy órát kibír. Másfelet, ha sikerül elég szabadnak éreznie magát. Pár megálló busszal, éppen jön, mocskos, régi, nem baj, legalább van hangulata. Kirándulók nemigen vannak rajta ilyenkor, azok reggel indulnak, két helyi lakos ül homályos szemmel egymástól távol, utaznak az erdő felé, de nem sétálni, talán fát lopnak majd, vagy csak ott laknak közel. Nem ül le erre a kis időre, nézi az utasokat, látják-e rajta, hogy büszke magára. Megy az erdőbe.
Leszáll, hangosan csukódik mögötte az ajtó, a sofőrre néz leszállás közben, az is bambán mered maga elé, mint az utasok, még a tükörbe se néz bele, úgy zárja az ajtót. Egyedüli leszálló, előtte az erdő, itt kezdődik. Csend van, szürkület, köd, hűvös. Indul, kicsit bizonytalan, átsuhan rajta valami elveszettségérzet, meggondolni már késő, elment a busz, meg se nézte, visszafelé mikor jön, távolinak tűnik, majd megoldja, ennyit sétálhat is pluszban, ha úgy alakul.
Még egyszer elbizonytalanodik a fák bejáratánál, milyen érdekes, egyszer csak elkezdődik az erdő, van egy bejárat, ami visszafelé kijárat, érzi már, örülni fog, amikor bentről ér ide. Tulajdonképpen nem vonzza különösebben semmi, megint megáll, emiatt is elszégyelli magát, tör egy botot, ahogy tervezte, reccsen alatta az avar, ahogy emlékezett, reccsen az ág is, sipítgat egy madár, már benn jár, egyre több madárfüttyöt hall, most kezd figyelni rá. Egyébként csend van, meg kéne nyugodnia, eszébe jut, mi lesz, ha eltéved, elmosolyodik a gondolatra, hogy előbb-utóbb kerestetni kezdik. Mikor? Ma nem várják haza feltétlenül, tudják, hogy vagy megy, vagy nem. Holnap feltűnne, hogy nincs otthon. A gyerekeknek feltűnne. Hiányozna. Majd akkor hiányzom nekik. Romantikus hős.
Az erdő – semmi különös: nem érez megnyugvást. Valamiért azt gondolta, érezni fog. Eszébe jut, hányszor ment máskor hozzád, mehetne hozzád holnap is, ha máshogy alakul, tölthetné a mai éjszakát is nálad. Meg-megfájdul még a szíve. Már nem töltheti, sokáig vártad őt. Ez talán nem a bűn témaköre, inkább bátorság-gyávaság problematika. Nem, inkább bűn. Hogy is van ez? Megint rád gondol. Miért van, hogy úgy szeret téged, mint senki mást, mégis megrémíti valami benned? Mindegy már, elrendezett mindent, csak a szív, az még sajdulgat. Majd jó lesz, majd elcsitul.
Nyirkos a levegő, most veszi csak észre, eddig nem volt az, vagy nem tűnt fel. Egészen nedvesek a levelek. Fogalma nincs, milyen fák ezek, utána kellett volna járni, egy épületet is másképp néz, ha tudja, mióta áll, ki tervezte, lakott-e benne híres ember. Az Állatkertben elolvassa mindig a kis táblán, hol él az az állat, hány évig, mit eszik. Akkor valami tudással néz rá. A következő ketrecnél persze elfelejti. Hányszor tudta már, meddig él egy zsiráf. Egy gnú. A cipője egyre kellemetlenebbül nedves, át fog vizeződni nagyon, szerencsére nincs hideg, nem fázik meg. A pulóver rajta van, már a buszon felvette leszállás előtt, most mégis hűvösnek érzi a levegőt. Pedig hát megy. Halad. A bottal játszik, öregemberként segíti magát, körülötte az október tényleg szép színei, mindig eszébe jut, hogy az október aranygyűrű az esztendő kezén, az is eszébe jut, milyen komoly, kopott hónap. Picikét most már a szél is süvít a fák között, halad befelé, figyeli az utat, nem lehet baj, egyenesen jött végig, messze még az este. Nincs terve, megy még egy darabig, aztán visszafordul majd, egyre teltebb a levegő, lassan szabadul fel, elkapja egy kis mámor, mint a mélységi a búvároknál, észreveszi, hogy egyre nagyobb léptekkel halad, már-már futólépésben közelít egy újabb emelkedő, újabb kanyar felé. A fákon turistajelzések, össze vannak firkálva szegények, ezek itt fenyők oldalt, ezeket megismeri. Szomjas. Kicsit élvezi. Próbál az orrán levegőt venni, nagyokat szippant, a száját is kinyitja, issza az októbert, nedves a levegő, olyan, mintha inna. Megáll az egyik fánál, most áll meg először, nézi közelről, az egyik tűlevélről legördül egy csöpp.
Továbbindul, illatokat kezd érezni, megint meghallja a madarakat, összevissza trilláznak, azt hitte, csak hajnalban adnak ilyen szép koncertet, lassan, sikerül, átadja magát az erdő hangulatának, bár az is eszébe jut, hogy elszívna egy cigit, és a cipőjét is lecserélné szívesen, már cuppannak a lépései, a cigi miatt rossz érzése lesz, harmadszor is elszégyelli magát, egészséges a levegő, telt, dús, ez a lényege, a cigiből ráadásul baj lehetne. Véletlenül eldobná a csikket például.
Sehol senki, se ember, se állat. Sehol egy kósza vaddisznó, egy ideges őz, csak a madarak már kicsit vészjósló, izmos hangja.
Megérzi, hogy cipel magával valami fájdalmat.
Eddig nem vette észre, bár a lelke mélyén sejtette, hogy előjön.
Rólad beszélt minden szembejövőnek. Le kéne már tennie ezt az egészet, de elkapja megint az érzés, tele van haraggal, kétségbeeséssel, elrontottsággal. Nem tudja, mi van veled. Becsukja a szemét, érzi, ahogy bingyurkászod a haját. Hallja, ahogy azt mondod neki, bogarakat pöckölgetnél az arcáról. Sajnálja, hogy kiderült, neked játszmákból áll az élet, győzni tudsz csak vagy veszíteni, fekete valami vagy fehér, a mindig van vagy a soha. Próbál kiverni téged a fejéből.
Csak a bal oldala izzad, ezt már megfigyelte máskor is, legalábbis jobban izzad a bal fele, mint a jobb. Eddig hűvös volt, de most lekapja a sapkáját, a bal tarkója nedves,
a jobb nem annyira. Érzi, hogy a bal hónaljából elindul a verejték, mint a fenyőfáról a kicsi vízcsepp, gördül le a bal oldalán. Mi történt, milyen meleg lett.
Zajt hall. Állat lesz ez, meg kéne nézni, aztán majd visszafordul, kimegy innen, valami nem stimmel. De vonzza beljebb valami, mintha fény lenne, valami meleg, határozottan meleg van, nem csak érzés, nem csak belülről, most megáll, mert megint hallja a neszt.
Érzi, hogy nézi valaki jobbról.
Lassan fordítja oldalra a fejét. Suhognak a levelek, néhány fokot biztosan emelkedett a hőmérséklet. Jobbra néz.
Mi ez, semmi. Valami fehér. Mi ez? Egy alak. Imádkozó alak, olyan, mintha jégből lenne. Tudja, mi ez, csak nem jön ide sehogy. Bűnbánó jég. Az Alpokban, a Kilimandzsáró gleccsereinek végén ülnek ilyenek. Így hívják, bűnbánó jég. Megint felnevet, csóválja a fejét, ilyet, épp a bűnről beszélt ma, erre… De hát jég… Lehetetlen. Közelebb megy, hunyorog, még mindig elég messze van. Lassítja a lépteit, húszméternyire lehet. Sötét van ahhoz, hogy világos legyen, mit lát. Egyre emberszerűbbnek tűnik. Megmozdul. Nagyon fehér. Lány. Imádkozik, tényleg. Nem jégből van, csak fehér. Egy lány az, mindene fehér. Mindenkihez hasonlít, élete szerelmei vannak benne az arcában. Feláll. Ő hátralép egyet.
Ez angyal.
Lassan jön felé. Közben nagyon meleg lesz. Érthetetlen, ami történik, furcsállja, hogy a hőmérséklettel képes foglalkozni. Nem normális a meleg, egyre forróbb a levegő, folyik az arcán a víz. Az angyalból jönne, de nem, mindenhonnan, körbenéz, mozdulatlanok a fák, ezek már nem is fenyők, ezek tölgyek, súlyosan nehezednek köré, kis tisztáson van, hirtelen nem tudja, merről érkezett ide. Az angyal, nem lehet más, jön felé. Jól van, álmodom nyilván, szép álom, egy lány, aki mindenkire hasonlít.
– Tudja, ki vagyok, el szabad mondani? – szólal meg a lány egy nyolcvanéves öregasszony hangján. Én dr. Waldbrand Ilona vagyok, a széplaki Waldbrand bírónak a lánya.
Felkiált, nem álom ez, de nem lehet igaz se. Mereszti a szemét, az arc gyönyörű, a hang rettenetes, amit mond, nem jön ide sehogy.
– És tudja, kivel szoktak engem összekeverni, el szabad mondani? – folytatja a lány a világ legszelídebb mosolyával, érdes, vén hangon. – Az állomás melletti Vihar utcai gyilkos asszonyokkal, azoknak a büntetését velem dolgoztatták meg. Három hónapja szabadultam a vascsizmától.
Kedvesen mosolyog, olyan odaadóan, mintha miatta született volna a világra. Nézi őt, hüledezve hallgatja, nem stimmel az arc és a hang, a botját maga elé tartja, nézi, merre menekülhetne. Hátrafordul, mindenütt kijáratok a tisztásból, fülledt a levegő, hirtelen be is sötétedett, csak a fehér lány világít. Teljes a csend, a madarak elhallgattak. Ez rémiszti meg a legjobban. Micsoda hülyeség, mindjárt ébredek, ez az álom jelent valamit, nem mehet tovább semmi úgy, ahogy eddig. Eszébe jut egy délelőtti mondata, nem tudja, saját vagy a jegyzeteiből van, a bűnbánat nem önmegváltás, hanem az Isten által ajándékként adott kegyelemmel történő szabad együttműködés. Már megint Isten, megint kegyelem. Ideges, miért jutott ez most az eszébe, nincs bűne, ha volt is, már nincs, a bűntudaton is túl van, vezekelt sok rossz éjszakával. Hagyjuk már ezt, nyíljon ki a szem, legyen megint hűvös, október, vidáman visszasétál, alszik egy nagyot, holnap hazamegy.
– Ha istenfélelemből fakad, nem tökéletes, csak ha istenszeretetből – mondja a fehér lány –, abból jön a megigazulás.
Fáradt, gyönyörű hangon mondja, nem öregasszonyhangon. A te hangodon.
A kurva életbe, mi ez. Ki ez, mi, hogy folytat egy gondolatot, még mindig túl reális minden, számba veszi, hol is van, hány éves, mi a neve, ezek itt fák, kicsit meleg van, nagyon meleg van, de ez a történtek számlájára írható, ezek csak érzések, ez itt nincs, jár mindenkinek egy ébren álmodás, valami, ami nem érthető, és nem is kell megérteni. Közel jön a lány, átöleli, nagyon szép, te vagy az, elgyengül, ez nincs itt, ugye, ez az egész, a lány mosolyog, te vagy az, nem angyal, mégis angyal, könnyű lesz minden, kis hűvösség jön végre, világosabb lesz minden, a fák már látszanak, súlyosan hajolnak föléjük, de semmi félelmetes nincs bennük, nem fenyők, nem is tölgyek, ezek akácfák, hogy lehet ez, aztán egyszer csak nincs már ruha rajtuk, a hátán fekszik a lány, te vagy, szorosan öleled a nyakát, igaziból, ahogy szerelemmel csak lehet, aztán megfordultok, nézi az eget a fejed fölött, határozottan világos lett, kék az ég, szép bíbor meg kék, megint bíbor, és szeretitek egymást, átélitek a legédesebb kielégülést, egyszerre, eltűnik minden fájdalom, teher, ezért volt minden, ezért a boldogságért, nem hiányzik semmi, maradjon így minden. Becsukja a szemét, sóhajt, mire kinyitja, nincs ott a lány, biztos elsétált, elaludhatott egy pillanatra, néhány percre, a szájába vesz egy leesett levelet, száraz, de édes, rágja. Tiszta minden gondolata, nem nyomja semmi, boldog voltál, ezt látta, boldog, hogy látta ezt.
Közelebb hajolnak a fák, úgy hallja, azt suhogják, hogy a bűnbánat-nélküliség, a meg nem bánás a legnagyobb bűn, ez nem vonatkozik rá, ezek zavart gondolatok, mindent megoldott, túl van rajta, csak még hordozza. Sötétedik újra, ez most szintén érthetetlen, miközben természetesebb, mint a világosodás, megint kiveri a víz, még nem fogta fel, ami történt, meg kell jegyeznie, hogy majd fel kell dolgoznia, de azt is, hogy nem szabad gondolkodni róla, csak ne lenne ilyen kibaszott meleg, és itt lenne a lány, nincs sehol. Fel kéne állni, megkeresni őt vagy az utat vissza, forró minden, már a talaj is, a bőre is, patakokban folyik a verejték az arcán, pánikba esik, felkapkodja a ruháit, meglátja a madarakat az ágakon.
Ülnek, csendben vannak, őt nézik. Őt nézi a sok madár.
Az angyal nincs ott, a madarak maradtak. Kibírhatatlan a forróság, már tudja, hogy nem mehet ki, mert ez az ő erdeje, az ő madarai, ezeknek nincs szárnyuk, már hangjuk sincs, az övé itt minden, és ő a melegé, hőhullám tör rá, ég az arca, most egyszerre nyugalom tölti el, még el is mosolyodik, ropogni kezdenek a levelek, tüzet még nem lát, füstöt se érez, nem mer felnézni, ott a mosolyod a szeme előtt, boldog voltál, úgy akarta látni, köszöni, hogy voltál, és azt is, hogy belemeríted a forróságba, nem kellemetlen, sőt jó, ha keresnének majd, ne hozd ide őket, mindenből, mindenből, mindenből elég.