Bodor Béla

HÁTTAL A STÉGNEK

Ijjas Tamás: Fejedelmi többes
Noran Kiadó, 2008. 138 oldal, 1999 Ft

Amikor egy évvel ezelőtt tanulmányt írtam a Telep elnevezésű művészcsoport tizenegy költőjéről, azt találtam mondani Ijjas Tamásról – nem kis részben a most napvilágot látott kötet korábbi változata alapján –, hogy „…számára a világ jórészt szobából és halastóból, az élet horgászásból és szerelemből áll”. A kötet anyaga azóta alapvetően átalakult, szép számmal maradtak ki és kerültek be szövegek, ha tehát pár évtizeddel ezelőtt lennénk, úgy fogalmaznék, hogy a szerző költészete kibontakozott, ő maga fejlődött, és jelentős lépéseket tett előre. Mértéktartóbban ma azt mondom, hogy témaválasztéka bővült, vagy ma többet veszek észre belőle, mint tavaly ilyenkor, és afféle éntörténet kerekedik ki előttem a könyv darabjaiból. Ironizálhatnék persze azon, hogy a témaválaszték bővülése elsősorban az állatvilág más osztályai (madarak, kétéltűek) és törzsei (puhatestűek, ízeltlábúak) megjelenésének köszönhető a versek világában, és ez csakugyan így is van, bizonyára a magyar irodalom élővilágának diverzitását kutató Géczi János legnagyobb megelégedésére. De már magának a ténynek a megállapítása is ironizálásnak hat, hiszen a magyar irodalomban teljességgel szokatlan, hogy egy költő a tövisszúró gébicsről, a csontkukacról,
a nyílméregbékáról vagy az aknázómolyról értekezzék. (Például Juhász Ferencnek éppen az ilyen természetű katalógusvíziói voltak a legkevésbé sikeres poétikai kísérletei.) Ijjas Tamás esetében arról beszélhetünk, hogy napi gondolkodásának és életének szereplői ezek az élőlények, mint olvasmányok szereplői (kuvik, mézkalauz), rádióból, televízióból szerzett ismerősök (nyílméregbéka vagy a sokszorosan lelassított énekű feketerigó), a természettudományos műveltség, iskolázottság fejezeteiből kiemelt példák (a szűznemzéssel szaporodó botsáskák, a laboratóriumban kannibalisztikus viselkedésű ájtatos manók), a napi tevékenység során felbukkanó élőlények (a gesztenyesor fáit tépázó aknázómolyok) vagy a szabadidős tevékenység élő kellékei (a horgászatkor horogra szúrt csontkukacok). Vagyis egyfelől azt mondhatjuk, hogy a költő érdeklődésében jelentős teret foglalnak el az élővilág szereplői, amelyek ebből adódóan írásaiba is bekerülnek. Másfelől azonban ennél átfogóbban és erőteljesebb elkülönböztetéssel: Ijjas Tamás annak az új generációnak a tagja, amely – talán nem túlzás így fogalmazni – nemzedékileg másként, randa szóval környezettudatosan tekint a világra, nem amputálja képzeletéről tudásának azokat a fundusait, amelyek nem a szépmesterségek, hanem a természettudományok részét képezik, hanem a világról való tudását természetes egészként gondolja el. Versgondolkodásába, szójátékaiba ez az asszociációs tér természetes módon kapcsolódik, és ezért mondom, hogy nem egyszerű tematikus bőségről, hanem a gondolkodás új minőségéről van itt szó.
Nézzünk néhány példát, ahol a nyelv játékossága és a természet ismerete kölcsönösen egymást tágító asszociációs tereket nyit meg.
A Tiszta című vers harmadik szakasza így hangzik: „Ez hosszú menet lesz, és az üresjára- / tokat sem akarom elkerülni. Most nem. / Egy szelet húst nyolc órán át emésztek, / és téged? A gyomor, a belek alagútja, / igen, az üresjáratok. Ezek a megtisztu- / lás útjai állítólag. Reszketek, mint a.” A versszak zárt, jóllehet végül hiányos egész. Záróhiánya egy szólásra mutat: Reszket, mint a miskolci kocsonya, és a következő versszakban csakugyan kocsonyáról lesz szó, valamint evésről, tehát képszerűen és tárgyában is folytatja a következő szakasz az előzőt, hangulatilag, megidézett képeiben, utalásaiban mégis más. De ami a legfeltűnőbb: a József Attila Ódá-jára mutató utalások egyrészt a biológiai közléshez kapcsolódnak: „Egy szelet húst nyolc órán át emésztek”, melyben a Mellékdal sül a hús képe is ott rejtőzik, másrészt az éhezésképpel, az üres béllel szójátékosan a Telep-kommentárok gyakori vádját, az üresjáratot veszi magára stigmaként a költő.
Ijjas Tamás szójátékos-asszociatív gondolatrendszerében következetesen működik egy hármas logika: a nyelvi, a képi és a gondolati képzettársítás. Ahhoz, hogy lássuk, ez pontosan hogyan is működik, nagyobb szövegegységet kell megvizsgálnunk. Célszerű ehhez egy teljes verset választanunk: „Egyre fenem a horgokat – a vágy / csillan így a szemben, ahogy / fényesednek. (Előre kijelented, hogy nem / szeretsz halat pucolni. Kávét szürcsölsz. Arcod, / mint a napra kitett margarin, rácsöpög / a pirítósra.) Én szeretek pikkelyezni / – ezt a csorbát is kiköszörülöm. / Csodálatos, ahogy villan a kés, mint a pisztráng. / (Érdekes a csontiktól sose undorodtál, / csak úgy tűzted csokorba a férgeket. / Mintha egy ikebanát hoztál volna össze, / úgy tudsz gyönyörködni a kocsonyásan / remegő perisztaltikában.) / De miért pont a csalik? / Engem a zsákmány mindig jobban érdekelt. / Vegyük először a keszegeket – halfejek a halászlébe, / a többi sóba, lisztbe, paprikába hemperegjen. / Majd a két potyka mehet szintén / a levesbe. Az angolnákat füstöl-
ni fogjuk. / A fogast mélyhűtőbe (ahogy / Téged zárójelek közé). Jár a pikkelyező, / mint fogkefe a szájban. / Egy gyilkos mosolyt fényezek. / Horgászidény. Kora nyár van.” (Szakítás előtt két nappal.) A szöveg témaválasztása nem nagyon költői, még kevésbé emelkedett, de a kettős tárgy (horgászat és haltisztítás) stiláris megjelenítése annál gazdagabb nyelvi képekben. Jellegzetes, az utóbbi idők nyelvjátékos költészetében egyre gyakoribb eljárás a képes kifejezés konkretizálásával való játék. (Tipikus – nem innen va-
ló – példája a szimatoló hajóorr vagy a tizennégykarátos fakorona.) A példában az „ezt a csorbát
is kiköszörülöm” szólásban lényegében véve kihunyt metaforát éleszt újra, amikor a horog élesítésének konkrét rokon tevékenységével állítja közös gondolati térbe a költő. De a legtöbb hasonlítójátéka nem nyelvi, hanem ikonológiai természetű. A „vágy / csillan így a szemben, ahogy / fényesednek”, a „villan a kés, mint a pisztráng” vagy a „Jár a pikkelyező, / mint fogkefe a szájban” hasonlítottjai mind bonyolultabb képzeleti műveleteket foglalnak magukban. A kés és a pisztráng hasonlításában nemcsak arról van szó, hogy mindkettő fényes, hanem az a villanás köti össze őket, ahogyan a pisztráng menekül, illetve a késsel döfnek. A pikkelyező és a fogkefe nemcsak abban hasonlít, hogy ide-oda mozgatjuk őket, hanem a hasonlat része a pikkelyek és a fogak láncszerű, gyöngyházszínű ragyogása is, és megint csak a zsákmányolás és a felfalás, gyilkos és áldozat szerepe rejtőzik a képek mögött. Ezt erősíti meg az „Egy gyilkos mosolyt fényezek” sor. A vágy és a horgok összehasonlítása ugyanezt a logikát követi. De a legizgalmasabb (ezt neveztem gondolati képzettársításnak), amikor nyelvi, ikonikus és elvont gondolati asszociációk alkotnak egyetlen, rejtett képszerű üzenetet. Ennek a kulcsa az első sor igéje, a fen. Ha csak a horog köszörüléséről lenne szó, a horog hegye jutna eszünkbe. Fenni azonban csak élet lehet, és a horog szakállán csakugyan van egy kis él. Ez a kép – a horog éle, a kés éle, a pikkelyező éle – így végigvonul a versen, csupa olyan tárgy, mely a hal elpusztításához és felfalásához alkotott célszerszám. Így állítja fel tehát a költő a szöveg egészén végigvezetve a vers homonimikusan rejtett – él és hal – ellentétpárját, voltaképpeni témáját, amit aztán (akárcsak kedvesét) ironikusan foglal zárójelbe a pecázgatás szimplifikáló képeivel a vers első és utolsó sorában.
Máskor hasonló képi elemeket szorosabban fűz egybe, nagyszabású allegóriává építve a tó képét: „Olyan ez, mint tófelszín, csendben ring, / majd megfeszül, apróhalak nyílhegyei / ejtenek sebet rajta, egy rablóhal / mozgatja mindazt, mi bennem van. / Akkor vagyok, ha ő is létezik / – nekem csak harmadik személy, / neked lehet, hogy az első –,
ha ő nincs, / csak benned létezem.” (Kegyetlen dolgok ezek.) A természeti kép és a létről való elmélkedés úgy kapcsolódik össze, hogy az absztrakt gondolatokat is magába fogadja a tapasztalható dolgok közvetlensége, tehát nem nagyképűsködő agytorna kerekedik belőle, hanem azt érzi az olvasó, hogy a költő közvetlen élményét osztja meg vele.
Korábbi írásomban már érintettem a következő verset, de nem állom meg, hogy ezúttal szó nélkül hagyjam: „Láttam már hogyan húzgálja elő / orrlyukaidból a fáradtság, / mint cilinderből a bűvész, / a vér végtelen selymeit, hallottam / odabent a nátha vadkacsa hangját, / mintha ragadozó keringene a fiókák / fölött, és éreztem már hátamon a / szőrszálakat, mint korallokat, ringatózni / szuszogásod Golf-áramlatában.” (Tanulmányok az orról 2.) Az ember hajlamos azt hinni, hogy már minden meg van írva, hogy mindent mondott
már valaki. Én is sok olyan verset olvastam már, amelyben a költő szerelmének visszataszító testiségéről, testnedveiről, testnyílásai illatáról beszélt. Ezek azonban szinte mindig a szónokias nagyotmondás példái. Mindannyian tudjuk, hogy a költő nem mond igazat, amikor kedvese fülének mézéről vagy hólyagja óboráról beszél. Ijjas is effélét tesz, amikor szuszogásod Golf-áramlatáról képzelődik. Az előző két kép azonban a maga természetességében emelkedett; a náthás orr szortyogását ugyanilyen kellemetlen hanghoz hasonlítja, nincs ebben semmi túlzás, csak éppen azt érezteti, hogy mindkét hang természetes. Emlékeztet József Attila Ódá-jának testábrázolására (amire konkrét utalások is vannak másutt, így a fentebb már idézett Tiszta című darabban), de még ott is van némi gáláns trubadúrmodor („gazdag életet nyer a salak” stb.). A beteg, náthás kedvesnek ez a szépítő túlzás és szánakozás nélküli teljes elfogadása egyedülálló szerelmi vallomás, ilyet még nem olvastam.
De ezek a versek már a korábbi kötetváltozatban is benne voltak, és arról beszéltem, hogy a végleges összeállítás újdonságai változásokat hoztak. Először is meglepő, hogy kimaradt a kötetből a Többes szám című vers, illetve rövidített-megtoldott változata került be A császár új ruhája címmel. Ez azért különös, mert a vers zárósora így hangzott: „Ez maradt belőled. Fejedelmi többes. Hiányod jele”, vagyis ez volt a kötet címadó szövege. Bekerült ezzel szemben a Saját romok című három álomleírás, ami újabb vers, és van egy ilyen részlete: „fejedelmi / többes, úgy leszünk szabadok, ha magunkra / nem, mint egy főre, gondolunk”. Vagyis a kötet címe nem változott, emblematikus darabját azonban már a kötettervnek megfelelően pótolta Ijjas. Még bizarrabb, persze ironikus gesztus, hogy a könyv első ciklusának címe is megmaradt Amatőr természetbúvár, miközben az azonos című vers kikerült, helyén A kötetből kimaradt című vers áll, amely így kezdődik: „Fiókba került az Amatőr / természetbúvár. Túl szép / volt ez a mimikri…” stb. A kötet olvasója persze nem érti ezeket a gesztusokat, és sohasem fog rájönni, hogy „az imádkozó / sáska hím akkor sem / fejezi be a párzást, amikor / a fejét már leharapta a nőstény” részletben a fej voltaképpen a fejezet feje, azaz a cím is lehet. Természetesen a szerző nem köteles és nem is tud mindent elárulni, elvégre a nyelv maga is kifejez olyan dolgokat, amiről a költőnek sejtelme sincs.
A korábbihoz képest bekerült a kötetbe néhány gyermekkorra emlékező és utazások élményeit feldolgozó vers, de ezeknél fontosabbnak tartom azt a két teljes ciklust, amely szintén újdonság. Címük: Barlanghasonlat és Ijjas Tamás végzete. Előbbi újdonsága, hogy bibliai és antik mitológiai utalások tömege került a versekbe, ami korábban talán elő sem fordult Ijjasnál. Utóbbi csak a kötetben elfoglalt helyüknek megfelelő sorszámmal jelölt fragmentumok sorozata. Címe és mottója azzal az irodalomtörténeti adattal játszik, hogy egy Andor József nevű – némi jó szándékkal középszerűnek mondható – író (a keresztény-konzervatív Élet egyik szerkesztője az 1910-es években) írt egy Ijjas Tamás végzete című regényt. Ez a névazonosság persze a szerzői identitás elbizonytalanításával, a szerző fiktív lényként való beállításával jár, és ez a költőnek szemlátomást nincs ellenére. Nem állítom, hogy tisztában vagyok ennek a bizonyos végzetnek a természetével, de megpróbálok erről is mondani valamit. Előbb azonban a másik ciklusról.
A Barlanghasonlat darabjai néhány kivételtől eltekintve (Valahol Tokióban, Lapok Washingtonba, Egy kis szlavisztika; fogalmam sincs, hogy ezek mit keresnek itt) műveltséganyagukban, hangvételükben, nyelvkezelésükben többé-kevésbé egységesen eltérnek Ijjas korábbi munkáitól. A cím természetesen Platóntól való, a cikluson belül a Jupiter meglátogatja apját a Boldogok Szigetén című versben szerepel erre utalás. Szaturnusz mondja: „Húst eszek, / de a fehér csontokra rá sem merek / nézni. Nem hó roppan a lábam alatt, / itt nincs enyhülés, mintha a koponyámat / törném szilánkjaira, felreped a csiga- / házak csendje. A tél legalább barlang- / hasonlat, a képek belül villódznak, nem / a külvilágban.” Elvont, összetett, erősen gondolati szövegek ezek, melyekben az antik elem nem díszítményként működik, hanem a vers gondolatiságának a magja az, ami a mítoszokból való. Fiatal költők közül egyre többeknél látok ilyen tendenciát, a középnemzedékben talán Payer Imre az, aki következetesen műveli ezt a verstípust, és érdekes volt látni Gyukics Gábor amerikai versfordításaiban, hogy az Egyesült Államok „egyetemi” költészetében ez a motivika mennyire elterjedt és természetes. Érdekes, hogy ilyen típusú verseket, elsősorban viszonylag fiatalok tollából sokkal gyakrabban látok a világhálón, tematikus fórumokon, baráti vagy privát oldalakon, mint a folyóiratok versrovatában. A szerkesztők közül sokan idegenkednek, és sokuknál kifejezett ellenszenvet látok; legutóbb Háy János fejtette ki, hogy a Szép versek anyagának összeállításakor az ilyen verseket tudatosan mellőzte. Magamon is ambivalens érzéseket figyelek meg, míg ezeket a verseket olvasom, mert egyfelől ez a kultúrréteg az európai műveltség legerősebb energiaközpontja, másfelől meglehetősen könnyű az innen kiemelt toposzokból és idézetekből irodalmi műalkotás látszatát keltő fantáziátlan kompilációkat szerkeszteni. A legkézenfekvőbb eljárás, amikor az antik nagyság ironikus lefokozásával operálunk, vagy amikor egyszerűen aktualizálva megismételjük az ősi történetet. Ijjas természetesen sokkal tehetségesebb annál, hogy ilyesmivel beérje. Talán nyelvét is meg akarta újítani, de mindenképpen tágasabb kizengést igyekezett teremteni megszólalásának, amikor ezzel az antikizálással kísérletezett. Talán az eddigiekből is kiderült, hogy Ijjas költészetében különös fontosságot kapott az élményszerűség, megéltség, eredetiség. Ahol ilyesmit nem produkál, mindjárt megszólal az üresjárat (l. fentebb) vádja. Márpedig a költő olykor evidenciákat is szeretne elmondani, és ha nincs kedve ahhoz, hogy ezeket a gondolatait játékosan-ironikusan lefokozza, akkor olyan hangtérbe kell lépnie, amely korábbi megszólalásaitól idegen hangzást kölcsönöz versbeszédének. Hadd idézzek néhány pasz-
szust ezekből a versekből. A már idézett Jupiter…-ben (mely Szaturnusz és Jupiter párbeszéde) Jupiter mondja: „A férfiakat a veszély élteti, nekik / sújtólég a tavasz, büszkén villogtatják eszüket, izmaikat, / míg a szikra be nem lobbantja az egészet. A kikelet: / retorika, emlékszel, még Te is benyelted a bepólyált / követ, anyám még tejet is csorgatott rá, egészen / babaszagú legyen. Igen, erről szól az egész. Hazudjunk / csak húst a vázra, és tűnjön el a csend, a tél, / mintha mi szívtuk volna fel a hó kokaincsíkját.” A Tannhäuser Vénusz barlangjában című darabban a férfi mondja: „Mikor a barlangszájon beléptem, csúszós agyag / fogadott, az én saram, tudtam, semmi szél / le nem szárítja rólam. Ez itt nem búvóhely, / ez a barlang kagyló, és ahogy testébe fúródtam, / körém izzadott téged, váratlan gyöngyszemet.” A Lázálom című, bibliai motívumokból építkező vers pedig így zárul: „Csak a hiányod mondja ki az áment. / Elhalt a mag, kiszór, megvet az ágy. / Az élet a feltámadásra ráment. / Lázár halott. Többé ki ne találj.” Nem állítom, hogy ezek a versek ugyanolyan jók, mint amelyeket korábbról idéztem. Sokkal több bennük a sztereotip fordulat, az olyan hely, amit evidencia helyett inkább trivialitásnak minősíthetnénk. Képei (kagylóban a gyöngy) vagy szentenciái (a veszélykereső, büszke férfiakról) laposak, közhelyesek. Az újraélesztett kihunyt metaforák („csúszós agyag / fogadott, az én saram” – értsd: adósságom), a váratlan képek (a hó kokaincsíkja) inkább különcködésnek hatnak, mint helyénvalóan eredeti megoldásoknak. Lázárról szólva azonban a megvetem az ágyat kifejezés inverze, a „megvet az ágy” csakugyan váratlanul kitágítja a jelenet asszociációs terét. És vannak hasonlóan sikerült nyelvi játékok a ciklus más verseiben is. Tehát ezekben az antikizáló kísérletekben azokat a darabokat szeretem, ahol Ijjas bírja tüdővel ezt a zengőbb hangot; ilyennek tartom a Jupiter-versből először idézett, „Húst eszek” kezdetű, kissé talán Vörösmartyra is emlékeztetően tragikus/romantikus részt. Ez bármennyire is öblösen modoros, mégis az a kettős felismerés adja a gondolati alapját, hogy Gaia (az egyetlen élőlényként tekintett földi életközösség, illetve a lény, akiből kiárad és akibe visszatér minden és mindenki, aki él és mozog a földön) és Mnémoszüné (a múzsák anyja, aki tehát azokat a lényeket hozta világra, akiknek elménk értelmes működését köszönhetjük) ikernemtői életünknek, hogy a szöveghez illő pátosszal fogalmazzak.
Végül az Ijjas Tamás végzete című ciklusról valami. Ez az LVII-től LXIX-ig számozott darabokból álló sorozat általában egyes szám harmadik személyben beszél főszereplőjéről, aki többnyire rutinszerűen végez különös dolgokat (melyek talán száz éve nem lettek volna különösek), például hintőport szór a zoknijába, és folytonos célzások történnek arra, hogy az illető „ma forradalmár lesz”, jóllehet ezt „nem tudja még”. A tévében a Szabadság tér és mérgezett nyíllal vadászó indiánok, Menő Manó és a telefonban „félretett kagyló, vonalhang”. A fiatalember eljár és hazatér, gépiesen él és magányosan; szemlátomást nehezére esik a beszéd, és ez kétségbe ejti: „A forradalom ott kezdődik, és nem a sebbenzin / lángra lobbantásánál, hanem ott, a begyulladt / torokban, hogy fél: nem lesz többé szava.” (LXII.) Ez a magány pedig árulkodó a korábbi igencsak társas vershelyzetek után. Persze nem Ijjas Tamásról, a költőről, hanem az Ijjas Tamás végzete című versciklus és az azt ihlető regény főszereplőjéről állapítom meg, hogy elmagányosodott. Addig megy az egyedülléttel, hogy kijelenti: „Be kéne tiltani a / fejedelmi többes használatát”, ami azért is ijesztő, mert így magát ezt a címet viselő kötetet is be kellene tiltani. Persze van indoka, ha érteni nem is engedi az olvasónak. Azt mondja: „elhiteti velünk [mármint a fejedelmi többes használata], hogy az alázuhanás közben / egyszerre több helyen is lehet az én”. (LXV.) Hogy ez az alázuhanás miben áll, arra nézve a továbbiakban sem leszünk okosabbak, de valamiképpen a forradalom látomásához kapcsolódik, amelyben a beszélő majd részt vesz, noha ő ezt még nem sejti (és a közelmúlt utcai jeleneteinek említése sejteni engedi, hogy egyfajta elvont közérzeti beszámoló ez a fejezet, ami napjaink konkrét valóságában vizionálja a bukást, illetve éppen ezt a konkrét valóságot érzékeli zuhanásként); valamint az is nyilvánvaló, hogy az én zuhanás közben nem lehet másutt, csak abban a valamiben vagy valakiben, aki zuhan;
ez a bizonyos zuhanás volt Ijjas Tamás végzete. A ciklus utolsó darabja így zárul: „Nem ez volt a cél, de azt hiszem, / célba értem, ez a tükör másik oldala. / Amit meg akartam oldani, mint / megoldott köntös a meztelen testről oda / zuhant, ahol nincs felfogni padló, nincs / felfogni agyam.” (LXIX.) Vagyis valamiképpen a szerző alteregója kiesett az anyagi világ és az értelem teréből egyaránt. Igaz, a könyv utolsó mondata után más sorsra nem is juthatott volna. Vagyis Ijjas Tamás végzete voltaképpen az, hogy története így is, úgy is véget ér. Ijjas Tamásnak, a költőnek a története azonban folytatódik, és ezt a történetet kitűnő versek és egyelőre nem igazán érthető vagy egyértelműen félresikerült kísérletek dokumentálják. „Lelhetem örömöm ezer dologban”, ahogy a Csavargó-ban írja. Úgy van. Az olvasó pedig, ha nem is mind az ezer dologban, de közülük néhányban minden bizonnyal szintén örömét leli majd.