Borgos Anna

ÍRÓNÉ ÉS ÍRÓNŐ KÖZÖTT

Fehér Judit: Asszonyok. Bródy Sándor feleségének története és írásai
Sajtó alá rendezte Kurta Zsuzsa, a bevezetőt,
az összekötő szöveget és az epilógust írta Alexander Brody, szerkesztette Hovanyecz László
Ulpius-ház, 2007. 302 oldal, 3480 Ft

Fehér Judit a múlt század eleji, mostanában (újra)felfedezett nőírók – azért nem túlságosan népes – „sorába” illeszkedik. Az Ulpius-ház gondozásában megjelent kötet egyik legfőbb különlegessége és erénye, hogy jóval többet tartalmaz a címlapon szereplő Asszonyok című novelláskötetnél: a novellákat számos kísérőszöveg veszi körbe, amelyek nagyban hozzásegítenek ahhoz, hogy közelebb kerüljünk szerzőjük (a „Bródy Sándor felesége”-ként pozicionált személy) világához. A korabeli levelek, kritikák, nekrológok és a kortárs szerzőktől származó – különböző műfajú és mélységű – értelmező szövegek a szokásos elő/utószóknál jóval bővebb kontextusba helyezik az elbeszéléseket. És ez szükséges is egy olyan szerző esetében, mint Fehér Judit (eredeti nevén Rosenfeld Izabella – az írói nevet A Hét adta első, névtelenül beküldött novellája megjelenésekor, 1900-ban), aki aligha lehet túlzottan ismert az olvasók számára. Az újraolvasás, újrafelfedezés gesztusa így válik igazán teljessé és tartalmassá. Megismerkedve Rosenfeld Bella történetével, Bródyval való kapcsolatának színezetével többet olvashatunk ki az író Fehér Judit szövegeiből is. Ez akkor is így van, ha a két alak nem vetíthető egy az egyben egymásra, és ha ez a jobb megértés az írói teljesítmény értékelésén nem változtat – amint ezt Márton László érzékeny tanulmánya érinti.
Rosenfeld Izabella 1869 és 1908 közé eső rövid életéből az utolsó negyed, abból is leginkább a Bródy-házasság utáni öt év telt az írás jegyében, ez sem eléggé intenzíven ahhoz, hogy valódi életműről beszélhessünk. Ami a kezdeteket illeti: a nagyváradi zsidó gazdálkodó apa, majd a hevesi járásorvos nevelőapa és a társasági életben hangadó anya jó anyagi körülmények, könyvek, nyelvtanító kisasszonyok között nevelték egyetlen lányukat. Családi, társadalmi-kulturális értelemben tehát Bella erősebb indítást kapott, mint az elszegényedett egri kereskedőapától korán elárvult Bródy. Huszonegy évesen lett a már többkötetes és egygyermekes író felesége. Szerelmi házasságukban rövidesen felszínre kerültek az alapkonfliktusok. Az egyszerre hagyományos és modern kapcsolatot kettejük karakterének, nemük által is meghatározott helyzetének alapvető és egymást felerősítő különbözősége determinálta. Feszty Árpádné Jókai Róza (a kötetben többször idézett) szavai tökéletes képet adnak a kapcsolat jellegéről: „A házasság nagyon boldogtalan lett. Mind a kettőnek. És mind a kettőnek igaza volt – és mégis egyiknek se. A fantáziának, szeszélynek, gyerekes önzésnek, bogaraknak, pazarlásnak ez a hihetetlen mennyisége az egyikben – és viszont annyi józanság, egyenesség, rend, takarékosság, lelki és fizikai pedantéria egész a ridegségig fokozása, annyi nyárspolgári erény a másik részen […]. Nem elég a szépség, a szerelem, az akarat, nem elég az intelligencia, zsenialitás ahhoz, hogy két ember boldog legyen, és meg tudjon maradni egy szűk kis lakásban együtt – ha nem összeillők se hibáik, se jó tulajdonságaik, se szokásaik, se létfeltételeik.” „Nagyon sokat kellett szenvednie a művészet nevében” – ez a sejthetően saját élményből született mondat pedig az Éva című novellában hangzik el. Bella nem tudott, nem akart bohém, egyszersmind alárendelődő művészfeleség lenni; következetes józanságával feltehetőleg épp férje művészlétmódját kellett ellensúlyoznia, hogy ne essen szét teljesen az évek során héttagú-
vá bővült család élete. (És talán Bródynak is az ő földönjárását? Ki tudja, ki kit ellensúlyozott?)
Az ütközésnek része volt Bródy (és kora) szerelemfelfogása, nőkhöz való viszonya, narcisztikus szerelemköveteléssel és kalandozásokkal (bár sokszor mély empátiával is); minderről Hovanyecz László írása ad körképet Bródy-művek (Egy férfi vallomásai, Jegyzetek a szerelemről, Hófehérke, Az ezüst kecske) segítségével, a kamaszkori sóvárgásoktól, majd a prostituáltak világától Hunyady Margiton és Rosenfeld Bellán át Erdős Renée-ig, hogy csak a közismertebb neveket említsük. Kár, hogy nem említi A dada vagy A tanítónő című drámákat, amelyek részvétteli hangja, ön- és nőismerete tovább árnyalja a képet. A nők és a szerelem „természetrajzáról” alkotott Bródy-gondolatok jellemző (későbbi) dokumentumai A szerelem élettana címmel 1922-ben megjelent „stúdiumok” is. A természetesnek tartott kettős nemi morálról beszédesen tudósít Bródy egyik levele Bellához: „…míg maga remete életet él, én meglehetősen világi módra éltem és élek. Magának így kell, de nekem nem lehet így. Amelyik percben nem így élne, otthagynám, ez az én érzékenységem – nem tagadom – túlzott és felette önző”. Rosenfeld Bella vállalta ezt a szerepet, de nyilvánvalóan sérült is benne. Az ő levelei sajnos nincsenek meg, és bár részben kikövetkeztethetők, mégis hiányoznak a történetből; a kötet csak Bródy (utóbb visszakért) szerelmes és szakítóleveleit közli. A kapcsolatot végül első leánygyermekük halálának traumája rombolta szét végleg. (Mintha Kosztolányi A rossz orvos című elbeszélését látnánk realizálódni…) A válást 1903-ban mondták ki.
Eddig az írófeleség, Bródy Sándorné története. Az íróé, Fehér Judité valahol a házasság kudarcának tudatosulása körül kezdődhetett, és a válás után kapott rendszeres formát és némi nyilvánosságot. Az írás egyfajta megoldást jelenthetett a kudarc feldolgozására, formába öntésére, egyszersmind csatornát kínált valami addig szunnyadó szükséglethez: a nyelvvel való munkához és az ezen keresztüli nyomhagyáshoz. Noha Fehér Judit első novellája (saját bevallása szerint) szerelme buzdítására született tizenkilenc évesen, Bródy később már némi aggodalommal figyelte benne az írni tudó nőt: „…féltékeny vagyok arra, s félek attól, ami azelőtt elragadott – az írótól, magában”. Rendkívül tanulságos Rosenfeld Bella levele a Budapesti Napló szerkesztőjéhez kötete megjelenésekor, 1906-ban. Ez a szép és jellemző nőírói ars poetica, amely túl is mutat saját személyén, sokat elmond énképéről, választásairól, az íráshoz való közel kerüléséről. Saját tapasztalatából valami nagyon fontosat fogalmaz meg arról, hogy „honnan jön” az író, legalábbis, ha nő: „[N]agy írónő, fájdalom, ritkán pattan ki […] Jupiter fejéből […], előbb él, növekszik, virágzik […], leggyakrabban akkor fedezi fel magában a művészi hajlandóságokat, amikor elementáris emberi vagy asszonyi vágyódásai bizonyos csődhöz jutottak.” Nézete szerint tehát a nő számára az írás szinte soha nem „létszükséglet”, inkább egyfajta megküzdési csatorna, a magánéleti kudarcok ellensúlyozásának, egy másfajta énkiterjesztésnek az igénye, amely azonban a „természetes” állapot áthágását jelenti: „Írónő lettem, rést vágtam a természet rendjén, hogy ne kelljen rögtön elmúlnom, amint behunyom a szemem.” Úgy látja viszont, hogy férfiíróknál létezik ez a fajta „elemi”, a priori, körülményektől független tehetség, amely a kevés nőíróelődnél hiányzik. A nő esetében ez az „elemi ösztön” az asszonyi-anyai kiteljesedés irányába mutat. Hogy mindebben a társadalmi lehetőségek, minták, normák is szerepet játszhatnak, az nem fogalmazódik meg a levélben, melyet ironikus önleértékeléssel zár: „…nagy tragédiák ily csekély eredményeket szülnek. Tíz rossz novella az egész!”
Nos, állíthatjuk, hogy a novellák nem rosz-
szak, sőt, ahogy Márton László írja a bennük rejlő további lehetőségekről elmélkedve: meghaladják a korai Nyugat-novellisztika átlagszínvonalát. A kötetet egyébként a korabeli kritika is méltatta, persze a nőírókkal szemben szokásos kitételekkel („filigrán pszichológiai munka”, „a női elme finomsága” stb.). Fesztyné viszont éppenséggel „nagy, férfias tehetségnek” tartja a szerzőt (bármit jelentsen is ez).
A párkapcsolatban szerzett élmények irodalmi feldolgozása Bródy és Fehér Judit műveiben egyaránt megtalálható, sok önismerettel, öniróniával. Bródy a már említett Hófehérke és Az ezüst kecske című regényeibe írta bele leginkább Bellát és önmagát. Fehér Judit kötetében a Paula változásai és az Eksztázis művészférfi iránt szerelembe eső hajadonja, az Éva józan művészfelesége és rafinált barátnője vagy a Kiábrándulás elhidegülő fiatalasszonya mögött érezhető legközvetlenebbül a személyes tapasztalat.
A novellák nagyobb része polgári otthonok kulisszái mögé vezet be. Kisebb részük falusi vagy vidéki közegben játszódik, de itt is az emberi viszonyok, sajátos élethelyzetek érdeklik a szerzőt. Fehér Judit a privát szférában, a mikromiliőben van leginkább otthon: remekül érzi és érzékelteti az intim kapcsolatok dinamikáját, mai szóval játszmáit, azon belül is elsősorban a férfi-nő viszonyban keletkező feszültségeket, harcokat, meg nem értéseket. Tökéletesen képes felvenni és kifejezni mind a női, mind a férfiszereplők nézőpontját, gondolkodásmódját, oly gyakran nem találkozó vágyait. Ami a pontos lélektani ábrázolás, karakter- és atmoszférateremtés képessége mellett igazán modern a szövegekben, az a női tekintettel megfigyelt férfitest nyílt ábrázolása. („Minden férfi közül, akit ismert, ez volt az első, aki eszébe juttatta, hogy a férfinak teste is van a ruhája alatt.” [Paula változásai.]) Nagyon érdekes, ahogyan a férfiíró nőábrázolása, reprezentáció és valóság bonyolult egymásra hatása mint téma felbukkan a szövegben: „Oly sok magához hasonló leányt ösmerek. […] Sőt, […] azt merem állítani, hogy maguk az én gyermekeim: nagyravágyásuk nőietlen józansága az én erkölcsbomlasztó iskolámból táplálkozott leginkább. Maguk az én antiideáljaim. Hogy elrettentsem magukat, azért írtam meg a maguk típusát” – hangzik el az író szájából a Paula változásai-ban. A művész férfi és a (rajongó/elhidegülő) nő ismerkedésének (Paula változásai), testiségtől idegenkedő szerelmének (Eksztázis), házasságának (Kiábrándulás, Éva) témája négy elbeszélésben is visszatér, nyilván nem véletlenül.
Időnként megcsillan a szerző humorérzéke, karikírozóképessége is (például a Cecil néni vagy A ruha című novellákban). Egy-egy szövegben pedig megjelenik valami metafizikus-melankolikus hang, az idő, a halál motívuma (Koporsó, Az aranyfüstös csipke). Kevésbé sikerültek a zárások, a történetek „kifutása” sokszor hiányérzetet hagy az olvasóban, amint ezt Márton László is megállapítja kitűnő elemzésében. A szövegek narrátora pedig kicsit mintha „túl sokat” tudna, időnként túlmagyarázza, kommentálja a jeleneteket.
Olvashatjuk az eredeti kötetből kihagyott novellát, a felzúdulást keltő A bíró előtt címűt is, amely az igazságszolgáltatás intézményének vitriolos kritikája egy tömören felvázolt szituáción és plasztikus figurákon keresztül. (A királyi ítélőtábla elnöke A Jog című lapban adott hangot felháborodásának, Ady pedig okos védőbeszédet írt irodalom és Jusztícia, fikció és valóság viszonyáról a Nagyváradi Naplóban.)
A novella mellett olvasható John Lukács kissé távolról kapcsolódó levele a benne felvetődő aktuális kérdésekről, az (akkor még egymással szóba álló) irodalmi táborokról.
Vajon kiket olvashatott Fehér Judit a korabeli nőírók közül, és kik olvashatták őt? A később jelentős életművet hagyó írónők közül kortársai Czóbel Minka, Erdős Renée és az induló Kaffka Margit. Ők feltehetőleg ismerték a kötetet, és Fehér Judit is ismerhette az ő korai munkáikat. Czóbel Minka Pókhálók és Kaffka Margit A gondolkodók című elbeszéléskötete egy időben jelent meg az Asszonyok-kal. Hogy mennyire lehettek egymásra irodalmi hatással, azt alaposabb filológiai elemzés tudná eldönteni.
Márton László „írói elszántságnak” nevezi azt a készséget, amely (egy hosszabb élet mellett) leginkább hiányzott Fehér Juditból ahhoz, hogy termékenyebb szerzővé váljék. „Az írói tehetséghez nemcsak a szövegformáló képesség tartozik hozzá, hanem az írói életforma kialakítása és – akár áldozatok árán való – fenntartása is.” Ez valóban nem valósult meg, főleg ha például Kaffka Margit kivételes akarattal és tehetséggel létrehozott életművéhez hasonlítjuk. Rosenfeld Bellát helyzete, választásai vagy kényszerei afelé vitték, hogy elsősorban mint feleség és anya akart kibontakozni és „teljesíteni” (és ez egyáltalán nem volt kis teljesítmény). Íróként csak a pályakezdésig jutott el.
Csányi Vilmos rövid írása az írónők természetéről, a „férfi” és „női” gondolkodás irodalmi szövegekben is tükröződő különbözőségéről elmélkedik (absztrakció kontra „finom rezdülések”), adottnak tételezve ezeket a különbségeket. Ugyanakkor mégis arra jut, hogy nincs külön férfi- és női irodalom, „kiemelkedő tehetségek meghaladhatják nemük korlátait”. Bródy és Rosenfeld Bella kapcsán pedig „férfi- és női szerepkonstrukciók” ütközéséről beszél, ami arra utal, hogy mégsem csak természetadta nemi minőségeink határozzák meg tulajdonságainkat, hanem valami más is konstruálja ezeket a szerepeket.
Rosenfeld Bella verselt és fordított is spanyol és angol nyelvből; egy igen halvány, Petőfi-epigonos saját dal és két Dante Gabriel Rosetti-vers fordítása szerepel a kötetben. (Az egyiket – állítólag tévesen, de jellemzően – Christina Rosettinek tulajdonítja bevezető cikkében.) Révai Mórhoz írt levele tanúsága szerint franciából is szívesen fordított volna (fordítói ízléséhez Anatole France, Maupassant, Zola állt közel). Saly Noémi kapcsolódó személyes írása a kultúraértő polgárcsalád tipikus jegyeit, az erős művészérdeklődés és affinitás hátterét, az életmű torzójellegét boncolgatja érzékenyen.
Nem hagyható említés nélkül a könyv külalakja – Hübner Teodóra könyvtervező munkája –, amely magasan kiemelkedik nemcsak az Ulpius-ház, de a magyar könyvpiac általános külszínvonalából is. A lapok minőségétől a fénykép-, festmény- és kézirat-reprodukciókig, a tördeléstől a fejezetek elrendezéséig, fejléctől láblécig érvényesül a gondos profizmus – a vizuális réteg tökéletes előkészítés és csomagolás a tartalmi esztétikum számára.
Névmutató helyett egy jóval informatívabb név- és portrétár zárja a kötetet (igaz, oldalszámok nélkül), amely egyszersmind megrajzolja azt a sokszálú hálót is, amelyben a könyv főszereplője elhelyezhető.
A köteten többen, többféle minőségben és, úgy tűnik, összehangoltan dolgoztak: A Bródy-hagyatékot következetesen ápoló-közreadó unoka, Alexander Brody, aki a bevezetőt és az összekötő szövegeket írta; Kurta Zsuzsanna, aki a hagyatékot sajtó alá rendezte; Hovanyecz László, aki a könyv anyagát szerkesztette. Az összmunka eredménye átgondolt és értékes hozzájárulás egy töredékes élet és életmű rekonstrukciójához.

Borgos Anna