Bán Zoltán András

SZEMÉLYES OLVASAT

Menyhért Anna: Elmondani az elmondhatatlant. Trauma és irodalom
Anonymus–Ráció, 2008. 237 oldal, 2800 Ft

„Trauma és irodalom kapcsolatáról van szó ebben a könyvben, arról, hogy irodalmi szövegek hogyan hoznak létre traumatikus eseményekről történeteket: hogyan foglalják nyelvbe a törést” – írja széles körű műveltségről tanúskodó tanulmánykötete bevezetőjében a szerző. Tiszta beszéd, úgy is fogjuk taglalni.
A nem túl szerencsés (mert kissé közhelyes) címre felelhet az olvasó Nemes Nagy Ágnes közismert soraival: „Ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót!”, különösen, ha a még ügyetlenebb kézzel megválasztott Kertész-tanulmány címére gondol: A kilátástalanság belátása – A belátás kilátástalansága. És belegondolhat, hogy az irodalomban voltaképpen nem is létezik olyasmi, mint elmondhatatlanság, mert ha létezne, akkor az semmiképpen sem lenne közvetíthető (vagyis nem lenne irodalom); ha meg közvetíthető, hiszen (többek közt éppen e kötet próbálja bizonyítani) igenis léteznek traumaszövegek, akkor már nem beszélhetünk kimondhatatlanságról, legfeljebb olyasmiről, ami nehezen mondható. Tzvetan Todorov remek sorai ide is vágnak: „A lehetséges és a lehetetlen kibékítésére irányuló tevékenység révén megalkothatjuk magának a »lehetetlen« szónak a meghatározását is. De mégis, az irodalom van, és ez a legnagyobb paradoxonja.” A kötet ebből a szempontból egy kicsit fából vaskarika, és Menyhért Anna, amikor mintegy (latens módon) megalkotja a „kimondhatatlan” szó jelentését, olyasmiről állítja (persze dialektikusan), hogy nincs, ami nagyon is létezik. És hogy a kimondhatatlan éppenséggel nagyon is kimondható, szerencsés csillagállásnál ráadásul szerfölött sikeresen (a szó esztétikai és praktikus értelmében egyaránt), arról egyebek mellett Kertész Imre Nobel-díja tudna beszélni.
De úgy tűnik, a trauma fogalmának értelmezése, meghatározása, mibenléte meglehetősen homályos, az irodalomban használatos definíciójának határai cseppfolyósak, és a dolog parttalan lesz, mint Garaudynál a realizmus, mert hát mindig egy adott mű (és kor?) dönti el, hogy mi az éppen aktuális trauma a számára. És nehéz, noha csábítóan logikus kijelenteni, hogy éppen a XX. század lenne a trauma fénykora. Mert aligha kétséges például, hogy Oidipusz király óriási traumát élt át múltja feltárásakor, és hogy Tolsztoj és az orosz társadalom számára a napóleoni háború traumatikus élmény volt, valamint az is, hogy Andrej Bolkonszkij herceget ugyancsak hatalmas sokk érte az üres ég alatt haldokolva. Magyarán: erős a kísértés, hogy a traumát általában is az irodalom (a művészet?) általános alapjaként érzékeljük, olyasvalaminek, amely mintegy szükséges feltétele, küszöbe úgyszólván a művészet létrejöttének, és ennek csak egy speciális esete lehet talán a XX. századi (trauma)irodalom. Élesebben fogalmazva: úgy tűnik, a XX. század traumatikus világa csak azért kaphat kitüntetett szerepet a traumát a centrumba helyező művészetfelfogásban, mert századunkban eddig talán nem tapasztalt mértékben érte totális trauma az egész világot és kultúrát, ráadásul ez egybeesett magának az ábrázolás lehetőségeinek egyetemes traumájával – legalább Hofmannsthal híres Chandos-levele, azaz 1902 óta tudjuk, hogy a század elején az íróhoz sokkolóan hűtlenek lettek a szavak, továbbá, hogy „minden Egész eltörött”. Ebben a világállapotban nemcsak a világ, de az irodalom is – eljutva saját nyelvi lehetőségei végéhez – kezdi felszámolni önmagát. Az igazi trauma nem a sokkoló tematika, hanem a kínzó kérdés: ha az irodalom teljes mértékben irodalom lett, lehetséges-e még egyáltalán irodalom?
És akkor most arról kapunk hírt, hogy létezik traumairodalom. Ám legyen. De akkor létezik – kell, hogy létezzen! – annak értelmezése, közvetítése is; Menyhért Anna kötetének éppen ez az egyik fő tétje. A kritikus ebben az esetben amolyan médium lesz, vagy a dívány mellett ülő pszichoanalitikus, aki mintegy megkönnyíti az olvasónak a díványon olvasott traumaszöveg átélését; és – amennyiben ezzel az értelmezéssel megszólítja az olvasót, és javaslatot tesz valamiféle befogadásra – persze segít a traumaszöveg szerzőjének is, hogy traumatikus műve eljusson oda, ahová szánta, nevezetesen az olvasóhoz. Menyhért Anna felfogásában a traumairodalom kritikusa, értelmezője amolyan platóni bába egy kicsit, aki dialogikus kapcsolatba lépve a művel, hozzásegíti az olvasót a párbeszédhez. Feltehetően nem teljesen pontos hasonlattal élve: az ekként felfogott elemző, a traumakritikus az olvasóval és a szerzővel együtt szüli meg a gyermeket, azaz az értelmezést, és ezzel magát a művet is, hiszen – és ez az állítás is beleérthető a teóriába – értelmezés, azaz „megfagyott”, megformált befogadás nélkül nem létezik műalkotás. Persze ebben az aktusban maga az értelmező, pontosabban az ő értekező szövege is része lesz a traumairodalomnak. „A könyvben többször idézem azt a gondolatot, hogy a trauma olvasással is átadható, a traumaszöveg olvasója az olvasott traumát átélheti. A traumaszövegről szóló elemzések tehát érthetők tanúskodásként is, másodlagos traumaszövegekként, amelyek az olvasónak közvetítik a traumát, s emellett a trauma értelmezhetőségének tapasztalatát is nyújtják.” Ezzel a kritika visszahelyeződik abba a szerepbe, amelyet – úgy tűnik – kissé elvesztett a közelmúltban, ismét a „társadalmi tudat” részeként funkcionál, közösségi szerepet visz, a közösség gyógyítójának, jó ügyek ügyvédjének szerepét. Mintegy arisztotelészi (vagy horribile dictu: kései lukácsi!) esztétika keletkezik így. Mert ha már átélted a traumát, változtasd meg élted, ugyebár. Ez kétségkívül etikus magatartás, és etika és esztéti-
ka itt egy, ahogy Hofmannsthal kortársa, Wittgenstein említette. Ennek a jelentősége óriási, mivel a XX. század egyik kulturális ismertetőjegye, hogy – elsősorban a leghatalmasabb traumákat okozó totalitarizmus révén – éppen a trauma kibeszélhetőségét igyekszik folytonosan meggátolni. Míg Szophoklészt nem tiltotta, hanem egyenesen támogatta az athéni társadalom abban, hogy eldalolja Oidipusz kínjait, addig a mi korunkban a trauma elbeszélése gyakran tiltás alá esik, és ez a tabusítás – mely a szerző oldaláról gyakran egyébként önkéntes, és a szubjektum önvédelmét szolgálja többféle értelemben is – éppoly totális trauma, mint maga az eredeti sokk. „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van”, nemdebár. Ennyiben valóban érvényes és használható kategória a traumairodalom. Hogy aztán a tabu sorozatos áttörése és végül megsemmisítése után a trauma elbeszélése a totális társadalomban hogyan válik tömegessé, sőt egyenesen kívánatossá, azaz a tömegkultúra részévé, hogy a kultúripar nivelláló és neutralizáló működése által hogyan válik sikeressé, majd divatossá, és lassan hogyan giccsesedik el (parádés példája ennek a filmre vitt Sorstalanság), az már újabb elemzés tárgya lehetne. (Bár aki ebben a kérdéskörben akár csak csenevész hangon megszólal is, emlékezzünk Martin Walserre, aki az irodalmi iparban egyenesen „Auschwitzbetrieb”-ről beszélt, az könnyen elnyerheti az antiszemita nevet, és akkor még olcsón megúszta.) Kertész Imre fogalmaival szólva, a traumairodalom olyan siker, melynek voltaképpen kudarcnak kellene lennie.
De legyen bárhogy is, teorémájából következően Menyhért Anna számára nem kérdés, hogy az olvasás e módja sokkal személyesebb, mint korábban: a kritikus nem hűvös kívülálló, nem tudós, hanem maga is részben traumatizált személy, és funkciója csak annyiban kitüntetett, hogy képzettsége, műveltsége okán fogalmi módon képes a trauma irodalmi feldolgozásának a feldolgozására. „A kötet másik fontos témája ezért annak az olvasásmódnak a keresése – ezt nevezem személyes olvasásnak [kiemelés az eredetiben] –, amely képes arra, hogy a traumairodalmat az irodalomtudomány keretein belül értelmezze. […] Ez az olvasásmód személyesebb, s így személyesebb nyelvet is igényel, mint az irodalomtudomány ma bevett nyelve.” Persze nem az impresszionizmus fecsegéséről, nem semmire sem kötelező narcisztikus esszéizmusról van szó: „ezt a személyességet nem elsősorban stiláris értelemben, a tanulmányok beszélőjére, az ő személyes megnyilvánulásaira vonatkoztatva gondolom el, hanem inkább az olvasás és az írás érzelmi értelemben is vett dialogikusságában, a másikra való nyitottságában és teherbírásában tartom megfoghatónak”.
Ennek a szemléletnek a nevében elemzi Menyhért Anna Kertész Imre műveit, Esterházytól a Javított kiadás-t, Németh Gábor Zsidó vagy? című prózáját, Stephen Greenblatt Shakespeare-könyvét, Binjamin Wilkomirski memoárját, a József Attila életében jelentős szerepet vitt nők visszaemlékezéseit, valamint (és bevallom, elsősorban nyíltan személyes, szinte önvallomásos hangja miatt engem ez fogott meg a legjobban, noha ez az irodalmi anyag csak erőszakoltan kerülhetett be a traumairodalom emlékei közé) az 1945–1956 közti „magyar agitatív antológiaköltészetet”. E felsorolásból is kiviláglik talán, hogy túl tág a traumairodalom mibenlétének értelmezése, ráadásul a teoretikus előfeltevés amolyan Prokrusztész-ágyba szorít sok mindent, olyan éjszakába csábít, amelyben minden tehén fekete, vagyis traumatizált. Egyszerűbben szólva, mindenekelőtt a teoretikus vagy teremtő képzelőerőt hiányolhatja az olvasó az elemzésekben, a szellem trauma nélküli szabadabb szárnyalását, a divatoktól függetlenül. Ráadásul nem teljesen alaptalan a feltevés, hogy a trauma ábrázolásának eltömegesedése, elgiccsesedése magát az értelmezést sem hagyja érintetlenül, maga a kritikusi analízis – persze legjobb szándéka ellenére – is hajlik rá, hogy a tömegkultúra részévé váljon; első fellépésekor a traumairodalom merész, aztán pedig divatos téma lesz, előbb a legelitebb, később az erősen közepes egyetemeken is, végül pedig leszivárog majdnem egészen a bulvársajtóig. A traumairodalom értelmező-
je egyszer csak azon veheti észre magát, hogy – mivel értelmezésének tárgya a tömegkultúra meglehetősen giccses része lett, a kudarcra ítélt vállalkozás hirtelen fényesen sikeressé vált – immár nincs mi körül bábáskodnia; hovatovább nincs mit közvetítenie, és nincs is kinek. A folyamatos traumában egy árva trauma nem sok, annyi sem maradt. Menyhért Anna könyve – természetesen a szerző legjobb szándéka ellenére – nem egészen mentes ettől a felhígulástól, vagy akaratlan és feltehetően öntudatlan szerepvesztéstől, ezt legkivált a Javított kiadás, illetve a Kertész Imre tollából származó K. dosszié, no meg a Felszámolás elemzéskor érzékeltem, hiszen itt éppen olyan művekről van szó, amelyek már a traumairodalom diadalmenete korszakában keletkeztek, és – különösen Kertész munkái – erősen magukon viselik annak minden nyűgét s bajait. (És noha – amint írja – „nem stiláris értelemben” véli megvalósíthatónak a személyességet, egy kicsit színesebb nyelvvel, egy kicsit több autonómiával talán többre jutott volna fő céljában, a közvetítésben, a trauma kibeszélésének megbeszélésében.) E fenntartásokkal együtt is értékes, megkapóan nemes szándékú, alapos munka, amelyből sokat tanulhat az újabb irodalomtudományi eszmék iránt érdeklődő olvasó. Én legalábbis sokat okultam belőle e téren, és eny-
nyi személyesség ebben az esetben talán megengedhető.

Bán Zoltán András