Tőzsér Árpád

VLADIMÍR HOLAN FANTOMKÉPE

Tisztelt Szerkesztőség!

Sokáig haboztam: értelmes dolog-e nekem megszólalnom olyan kritika ügyében, amelyben én bírált vagyok, hisz akármennyire is nem az engem, illetve ezúttal a műfordításaimat ért kritikát akarom levelemben szóvá tenni, az olvasó a megbántódott önérzet, sőt esetleg a sértett hiúság hangját fogja belőle kihallani.
Végül mégis a megszólalás mellett döntöttem, s ennek egy oka van: Vladimír Holan magyar reputációját fontosabbnak tartom a saját érzékenységemnél, az ilyen vagy olyan hírnevemnél.
Wilheim Andrásnak a Holmi f. év májusi számában megjelent Holant olvasni (Magyar fordításkötetein merengve) című írásáról akarok szólni. A szerző Vladimír Holan, cseh költő magyar fordításairól ír bírálóan, illetve „Székely Magda egykori fordításkötetéről [Szavak barlangja, Európa, 1972] s az új [Holan-] kötetben [Falak, Kalligram, 2006] megjelent fordításairól meg Vörös István hosszúvers-átültetéseiről”, valamint Marno János és Tóth László néhány magyarításáról elismerően szól, az egyéb létező Holan-fordításokról viszont (köztük az enyéimről) lesújtóan rossz véleménnyel van.
De én itt most a Wilheim-kritikának csak azzal a részével kívánok foglalkozni, amelyben a kritikus az olvasmányai alapján megformált egy Holan-képet, és azt az olvasók elé tárta.
Kezdjük azzal, hogy Wilheim valami rejtélyes oknál fogva meg van róla győződve, hogy Holan „érthető” költő. A fordítókon legalábbis egyre az „érthetőséget”, mi több, az „egyszerűséget” kéri számon, így: „…mintha a fordítás nem merné vállalni az egyszerűséget, az érthetőséget, olykor szinte lapidáris »költőietlenséget« is, hogy mintegy pointként, csak egyetlen jól megválasztott, sőt keresetten megválasztott szóval emelje el a hétköznapi nyelven is mondhatótól azt, amit csak versben lehet”. Alább látni fogjuk, mennyire nem „egyszerűek”, nem „érthetőek”, nem „hétköznapiak” a Holan-szövegek.
Előbb azonban lássuk a kritikus közvetlenül Holant értelmező és értékelő szövegeit, egyelőre kommentárok nélkül.
„Évtizedek, mondjuk 1972 óta tudom, hogy [Holan] óriási költő.” „…ki is ez a költő, aki ilyen elképesztő konoksággal, elszántsággal, vakmerőséggel fogalmazza meg furcsán klasszicizáló modorban nagyon is korszerű életérzését, bonyolult viszonyát az élet értékeihez, a kultúrához, saját lehetőségeihez.” „Holan e sok emészthetetlen soron átsugározva is jelentős költőnek érződik – megkockáztatnám, ha nem felelőtlenség volna csak magyar áthallásból megítélve kimondani, hogy a század legnagyobbjai közül való.”
Nos, ennyi, amit Wilheim András tudni vél Vladimír Holanról.
Nem sok, s nem kell nagyon sokat vizsgálódnunk, hogy kimondhassuk: tkp. ez a kevés is üres lelkendezés, ráadásul olyan állításkupac, amelynek egyik fele rendre kioltja a másikat. Mert, könyörgök, melyik költőről, s nem is csak a legjelentősebbekről, nem lehet elmondani, hogy „elképesztő konoksággal, elszántsággal, vakmerőséggel fogalmazza meg” korszerű életérzését, bonyolult viszonyát az élet értékeihez, a kultúrához, saját lehetőségeihez, s hogy, tegyük föl, esetleg még „furcsán klasszicizál” is? S ha valaki egy poétáról csak ilyen kapitális közhelyeket képes mondani, akkor mi hitelesíti az állításai másik felét, mondjuk azt, hogy Holan „óriási költő”, mi több, „a század legnagyobbjai közül való”?
Bizony, nagyon könnyen meglehet, hogy a jelenleg létező „magyar Holan” nagyobbik része nem méltó a cseh eredetihez, de Wilheim András üres lelkendezése legalább annyira nem méltó a nagy költőhöz, mint az általa elmarasztalt (s tegyük föl: valóban rossz) fordítások.
Miért nagy hát Holan valójában?
A többnyire nyersfordítások alapján készült Holan-magyarításokból ezt meghatározó érvénnyel valóban nehéz megállapítani. Mégpedig elsősorban a cseh mester költészetének a miatt a sajátossága miatt, amelyet (a verseit eredetiben olvasó) Vörös István egy helyen – nagyon helyesen – úgy fogalmazott meg, hogy „Holan szövegeinek nincs megértési szintje”. Vagy a Holan-kortárs cseh kritikus, Antonín Mate!j Píša: „Holan verseit át- meg átszövik a képzetek és fogalmak közötti olyan, látszólag teljesen értelmetlen és képtelen kapcsolatok, amelyek érzéki felfogóképességünkön és logikánkon túl valahol mintha mégis találkoznának.”
Aki készített már valaha idegen nyelvből ún. nyersfordítást, az tudja, hogy bizony a nyersfordítás is értelmezés. A „látszólag teljesen értelmetlen és képtelen kapcsolatokat” „értelmetlenül és képtelenül” fordítani nem lehet, mert akkor azok nemcsak látszólag, hanem valóságosan is értelmetlenek és képtelenek lesznek. Ebből viszont az következik, hogy az a fordító, aki nyersfordítások alapján dolgozik, tkp. a már értelmezett szöveget értelmezi tovább. (Így dolgozott Székely Magda is.) S ha fordításából, célszövegéből Herz-szalámi nem lesz is (ŕ la Karinthy), a forrásszöveg „logikán túli találkozásait” átmenteni nagyon nehezen fogja.
Summa summarum: Wilheim András (aki saját bevallása szerint maga „sem olvas csehül”) valóban nagyon is problematikus, bizonytalan sejtések és közhelyes képzetek alapján ragadtatja magát nagyon is magabiztos ítélkezésre.
A Holan-versek tárgyainak, fogalmainak, mikrotörténeteinek kozmikus „találkozásaira”, sőt „összekulcsolódásaira” érzett rá anno (Holan nagyságának mintegy bizonyítékaként) nagy biztonsággal Mészöly Miklós, mikor egy jegyzetében leírja: „»Csak isten két keze / van olyan irtózatosan távol / mintha összekulcsolódna« – olvasom Holan egyik versében.”
Igen, tulajdonképpen a Holan-kozmoszban is azoknak a „párhuzamos történeteknek” a találkozásáról van szó, amelyeknek a megsejtetéséhez és megérzékítéséhez például Nádas Péternek egy valódi gigaregényre, három vaskos kötetre volt szüksége. Egy nyilvános beszélgetés során a szerző (Nádas), mikor azt magyarázta, hogy bizonyos (társadalmi „végtelenbe” helyezett) nézőpontból tekintve az egymáshoz köze nincs történésekben is érzékelhetők párhuzamok, az agy és a számítógépek memóriájának „fájlos” működésével példálózott. Holan nem gondolkodott agyfiziológiában, sem a számítógép-memória egymás melletti, de ösz-
sze nem függő rekeszrendszereinek a párhuzamaiban, ezért jelölte meg kozmikus párhuzamosainak a találkozási pontját isten metafizikus kezének „összekulcsolódásában”.
Miért nagy hát Holan?
Röviden és nagyon leegyszerűsítve a dolgot, azért, mert olyan világnagy agyat működtet, mint például Nádas Párhuzamos történetek-je, csak neki ehhez legtöbbször elég egy nyolc-tíz soros gnóma is.

S befejezésként: abban tehát igazat kell adnom Wilheim Andrásnak, hogy Holan verseit („párhuzamait”, mondhatnánk konkrétabban) lefordítani nem lehet, ezeket „csak újra megteremteni lehet” (a célnyelv anyagában), ami által aztán „megszületik egy költő, aki egyébként nem lett volna… mintegy mesterséges bolygójaként az eredeti, imitálhatatlan égitestnek”, de azt nem hiszem el, hogy ez az újrateremtés valamiféle jelentésberekesztő véglegességgel valaha is elkészülhet, s hogy ez (akár Székely Magda Holanja is) szolgálhat etalonként más fordítások megítéléséhez. Az „eredeti” Holant a fordítások (még a legjobbak is, bizony, bizony, még Székely Magdáéi is) csak megközelíthetik, s az olyan, amilyen „hű” Holan-kép a magyar (és pusztán magyarul olvasó) befogadókban csak a fordítások „végtelen” sorából-mozaikjából állhat össze.
S a mozaikképhez, meggyőződésem szerint, még a kevésbé sikerült fordítások is tehetnek hozzá egy-egy színt, árnyalatot, vonást.
Hacsak nem azzal az előítélettel közelít hozzájuk az olvasó-kritikus, hogy az ő fantom-Holanjához viszonyítva azok mind „kétségbeejtőn olvashatatlanok”, az aprólékos, bizonyító filológusi munka elől pedig azzal a semmitmondó érvvel tér ki, hogy „a szerencsétlen fordulatokat kipécézni” „igazságtalan volna”, mert „a fordítók munkájának az egész köteten végigvonuló színvonala az egyenetlen”.