Pór Péter

GAYA FILOLOGIA

Margócsy István: Égi és földi virágzás tükre. Tanulmányok a magyar irodalmi kultuszokról
Holnap Kiadó, 2007. 295 oldal, 2300 Ft

Eörsi István verseiről írt kritikájának kezdetén (Hajóvonták,1 39–52.) Margócsy kicsit zavartan (de azért inkább csak színlelve a zavartságot) arról elmélkedik, hogy ugyancsak nehéz helyzetben találja magát, amikor egy olyan költőt kell értékelnie, aki, hála egészen rendkívüli teoretikus felkészültségének, saját maga pontosan meghatározta alkotásának a jellegét és a helyét. A továbbiakban aztán, hogy az ő egyik kedvenc jelzőjét használjam, „nagyvonalúan” kivágja magát, amennyiben nem csak azt mutatja ki, milyen sokszorosan téved Eörsi fölényes szelleme, amikor költészete mérsékelt sikerét éppen (az állítólagos magyar kánonon kívül álló) gondolatisága rendkívüli erényének tulajdonítja, hanem sokkal inkább húsbavágóan azt is, hogy épp ez a téveszmény ismerszik meg törvényszerűen (sic, Eörsi szellemében, de Eörsi ellenében) abban, hogy lírája korszerűtlen maradt, és hamar el fog felejtődni.
Én viszont amikor megpróbálom megragadni az ő kritikusi eszményét, olyan konfliktust vélek felismerni, amelyet aligha fogok hasonlóan biztos kézzel megoldani. Egy reflexív életmű mindenképpen szubsztanciális formulák megfogalmazására készteti az elemzőket. Idézek három mondatot például Sainte-Beuve utókorából. „Úgy látszik, hogy Sainte-Beuve egyetlen percig sem értette meg, mi a különleges az irodalmi ihletben és alkotásban” – írta Proust 1908 körül; „Sainte-Beuve meglepő lélek-életrajzokat nyújt, nem többet és nem kevesebbet”, így foglalta össze az életmű tanulságát körülbelül ugyanakkor a Sorbonne tudós professzora, Gustave Lanson; a modern kriticizmus pápája szerint viszont Sainte-Beuve „rendkívül hatásosan újította meg a klasszicista nézeteket”.2 Még az is lehet, hogy ez a három ítélet nem (vagy nem csak) tökéletesen eltér egymástól, hanem ki is egészíti egymást; de azt hiszem, egyként kiváltják Margócsy ingerült elutasítását. Ő ugyanis valósággal a zsigereiben idegenkedik bármilyen szubsztanciális ítélettől (vállalom, hogy ezt a negatív szubsztanciális kijelentést rövidesen viszontlássam az egyik szarkasztikus florilégiumában…), magát a terminust is, egyetlen kivétellel, mindig negatív értékkel használja. Ez az egyetlen kivétel Petri lenne, az ő egyéniségének, egészen pontosan „a költőszerep[ének]” mindenesetre szintén nem priméren, hanem „az ironikus alapmozzanatokkal”, illetve a posztmodern esztéták dogmáival szemben tulajdonít „szubsztanciálisabb személyiséget” (Játékok, 165.) (ahol is a középfok persze kevesebb, mint az alapfok). Amikor viszont, még mindig ugyanebben a kritikasorozatban, Weöres Sándor kapcsán írja le a szót („e kép- és szóköltészet szoros kapcsolatban áll a nagyszabású szubsztanciális személyiségű költő szerepfelfogásával”) (Játékok, 265.), akármennyire hódol a költő feltétlen nagyságának, mégis egy jelenleg inaktuális eszményt példáz vele. És ha aztán a kritikai eszmélkedésben kerül elő a terminus, kivétel nélkül kérlelhetetlenül elítéli. A különféle kultikus elképzelések a magyar nemzetről, illetve annak irodalmáról mindig az „egyetemes magyarság”, még rosszabb esetben a „legmagyarabb” valamiféle „szubsztanciáját” hirdették, mint ahogy ugyanebben az elképzelésben a nyelv is „tiszta lényegiséggé tűnik át” (Virágzás, 70–71.) (ezt a formulát, úgy gondolom, Hegel és Arany János közös defigurációjának kell olvasnunk – hasonlókkal gyakran elszórakoztatja Margócsy azt, aki követni akarja szarkasztikus szellemét), illetve „emberfeletti szubsztanciá[vá]” válik, amely nélkül nem érvényesül „életünk transzcendenciája” (mert ezt a terminust se nagyon szereti…) (Virágzás, 197., de már 21. is). Még tovább és még keményebben: nincs gondolkozó és nincs kritikus, akárhol helyezkedik is el a szakma ilyen vagy amolyan szempontok szerint felrajzolt rendjén, akinek megbocsátaná az ilyen látásmódot és ítéletet. Olvassuk össze Balassa Péterről szóló kritikájának legerősebb minősítéseit: „tárgytalan”, „prédikáció”, „üdvtörténet” (holott valóságos retorikai salto mortaléval azt is bele tudja írni a szövegbe, hogy rokonszenvezik a szerző művével, sőt másutt megemlékezik barátságukról) (Játékok, 13–19.; Szemüveg, 165.); olvassuk e mellé Fehér Ferencről szóló kritikájának legerősebb minősítéseit: „meglepően egységes világkép”, „ideológiai kérlelhetetlenség”, és itt is: „üdvtörténeti” (itt meg azt tudja beleírni a szövegbe, hogy tulajdonképpen sokra tartja a szerzőt, még ha egyetlen állítását sem tartja elfogadhatónak) (Játékok, 403–422.); és akkor már majdnem ki is lehetne találni, hogy nincs sok jó szava Németh László „tragikusan humortalan irodalomfelfogásá[ról]” (Játékok, 420.), illetve „festői, bár tartalmatlan és követhetetlen” (Virágzás) kijelentéseiről sem, amelyek aztán meglehetősen gyakran fordulnak elő a különféle demonstrációkban és idézetgyűjteményeiben.
Bizonyára ez a szemlélet vezette a kultuszkutatás körébe is. Egy kultusz, miként ezt az utolsó két évtizedben megtanulhattuk, sokféle indítékból támadhat, de különösképpen valamilyen egyetlen, központinak vélt tulajdonság szenvedélyes és alkalmasint hagiografikus abszolutizálásából. Margócsyt pedig elsősorban ez a formája érdekli, viszont ez olyan szívósan foglalkoztatja, és láthatóan olyan szokatlan mértékben el is szórakoztatja (végre is sok-sok év pontosan célzott jegyzetelése kellett ahhoz, hogy elképesztő számú adatát egybegyűjtse, illetve az adatait az egyes témákban mindig más szempontok szerint csoportosítsa), hogy olvasóját újabb szubsztanciális kijelentésre csábítja: ebben a viszonylag új kutatási ágazatban egy gaya filologia legalább annyira tudós, mint amennyire szarkasztikus képviselője (ő maga úgy mondja, másokról, „egyszerre patetikus és ironikus” [Szemüveg, 164.], de én ezt róla szólva kevésnek tartom), tehát egy gaya filologia legalább annyira szarkasztikus, mint tudós képviselője talált rá a kutatási irányzatra, amelyet mintha neki találtak volna ki, illetve amit teljesen a maga tudására és képére alakított. Még mindig őt idézem, vagyis őt, aki Csokonai mesés oxymoronját idézi: „rémítő és vidító kétségek” (Hajóvonták, 451.) vezetik a tollát, amikor szisztematikusan azt fejti fel, miért volt szükség a szentté avatásokra (így, többes számban, ugyanazon jelenség vonatkozásában), vagyis valamilyen múlthoz visszanyúlva hogyan legitimálták és, igen, hogyan avatták saját magukat szentté a különféle jelenek. Így írt például tanulmányt arról, hogyan született meg és folytatódott kényszeresen a Petőfiről és Aranyról szóló párítéletek hagyománya, amely arra lett volna hivatott, hogy a kontrasztált kijelentések egymást értelmezzék, de arra vezetett, hogy egymást tették értelmetlenné (egy gyöngyszem, amely elkápráztatott: Tisza István komoly közönség előtt komolyan kifejtette, hogy az igazán nagy költő az, aki nem ír szerelmes verseket, hanem úri szeméremmel hallgat szíve dadogó vágyairól, értsd: mint Arany, és még inkább értsd: mint nem Ady); vagy arról, miként vélik a legnagyobb költők is, hogy a magyar nyelv valamiféle feminin divinitás, amelyet csak megközelíteni lehet, igazán birtokolni azonban soha (itt meg, ha persze másképp is, de mégis meghökkentett Örkény tapasztalata, amely szerint a magyar nyelv egyedisége, hogy tisztázatlan mondatokat nem lehet rá lefordítani – holott egy szöveg tisztázatlan fordulatai, miként ezt mindenki tudja, éppen a fordításban azonnal elárulják magukat, bármelyik nyelvről bármelyik nyelvre); vagy arról, hogyan hazudtatott át, tulajdonképpen mulatságosan, noha persze felháborítóan is, művek következetes sorában az ártatlan leány vagy az erényes asszony elcsábításának bűne (sőt: nemzetsértő, tragikus vétke, emlékezzünk: „bánki sértődés”, „nehéz idők járnak”) nemhogy valamiféle Kavaliersdeliktté, hanem különleges és (ami még furcsább) legtöbbnyire mindenkit boldogító virtussá is, ha a nemzeti király kalandozott erre-arra – hja, ha egy nemzeti szellem éppen feltámadóban van, saját szentségéért még önnön valláserkölcsi alapjait is hatályon kívül helyezi.
Még kutatásainak nagy témájában, a Petőfiről szóló tanulmányokban is fel lehet ismerni a gaya filologia indítékait – pedig (de sokkal inkább: azért, mert) arra vonatkozik, akit ő is a legnagyobbak között és talán a legnagyobbnak tart. Azokban az írásokban nyilvánvalóan, ahol minden kultuszok kultuszát mutatja be, mondjuk a „Petőfi Sándor gatyában táncol” mondókától kezdve, amelyben a költő valószínűtlen szinten és mértékben, hogy úgy mondjam, mindenki Petőfije lett, Pándi okfejtéséig arról, hogy Marx és Petőfi összetartoznak, mivelhogy a két végletesen ellentétes kijelentés: „nincs semmim e hazában, de van hazám”, „A munkásoknak nincs hazájuk”, mégis ugyanazt állítja, azt kell hinnünk, a korszaknak és a korszak tudományának dicsőségére, ahol ezt az egységet felismerték, mert már meg is valósult; és nem árt hozzáfűzni, hogy miután két tanulmány vagy 75 oldalán bemutatja a kultusz tartalmilag se olyan nagyon módosuló folytonosságát („fellegekig emelkedtél”; Petőfi/Che Guevara) és persze néhány ugyancsak bizarr kinövését (ezt a botot Petőfi valószínűleg megérintette), néhány mondatot arra is szentel, hogy szkeptikusan elutasítsa az egy ideig uralgó tudományos törekvést, amely szerint Baudelaire lírája jelentené a korszak megítélésének abszolút mércéjét. De a kismonográfiától se egészen idegen a disputációs szándék („putatio”: vágás, feltételezés; „disputatio”: a mellette és ellene szóló érvek mérlegelése), amennyiben Margócsy egy pillanatig sem titkolja, hogy határozottan szét akarja szedni Petőfi „lírai realizmusának” (régebbi, kicsit kevésbé rafinált címszavak: ’egyszerűség’, ’őszinteség’, ’magyarság’, ’népiesség’ etc., illetve a rendkívüli erudícióval kidolgozott címszó: ’nemzeti klasszicizmus’; újabb, szintén vitathatatlan erudícióval kidolgozott címszó: a dolgok önazonossága Petőfi nyelvében) dogmáját. Nyilvánvalóan nem fogom itt az egész érvrendszerét megvitatni, de lakonikusan össze kell foglalnom. Alaptétele szerint Petőfi genuin romantikus költő, jól értsük meg, mielőtt bárki is a stílusfogalmak hiábavalóságát emlegetné: amennyiben a „romantika” világnézetet, illetve világteremtő elvet jelent; ennek a világteremtő elvnek az életeszménye, vagyis alkotáseszménye, vagyis nyelveszménye szerint értelmezte a történelmet és benne saját maga költői hivatását és még inkább a hivatásait, alakította ki a verstípusait, és alkotta meg a képeit. A könyv egyik legerősebb állítása úgy hangzik, méghozzá egy leíró vers kapcsán, „ha van a magyar költészetben oly »kihallgatott magánbeszéd«, mely bármely romantikafelfogásnak megfeleltethető lenne, akkor ez az”. (Petőfi, 212.) Az állítás A puszta télen egyik szakaszára vonatkozik, amelyet egyáltalán nem így szokás emlegetni; és ez csak az egyik a versek és versrészletek hosszú sorában, amelynek tökéletes szépségére Margócsy rányitja a szemünket, vélném, nem csak az enyémet, aki időtlen idők óta legfeljebb ha egy citátum kedvéért vettem le a Petőfi-összest a polcról – ha más nem, már ez az elképedt felfedezés igazolja a szememben tétele igazát. Olvasva és újraolvasva a verseket, vagyis úgy mondanám, túl a tételen és túl a költő (megismétlem: elképedt) felfedezésén, persze kérdések is megfogalmazódnak. Egyetlenegyet jeleznék, már azért is, hogy tanúsítsam a figyelmet, amelyet a könyv kivált. Lehetségesnek tartom, hogy az alkotás más kritériumait tekintve Petőfi sokkal speciálisabban tartozik bele az európai romantika lírai világalkotásába. Nyilvánvalóan tárgytalan (vagy majdnem az) ahhoz az eszményképhez hasonlítani, amit mondjuk Keats és Novalis neve jelent. De vegyük például Eichendorff (tőle sok képet átvett) – Hugo (akinek sok verses és még inkább prózai tételét átvette) és Heine (a Koronázás című utánköltés Petőfi legnagyobb versei közé tartozik) hármasságát, akik nyilvánvalóan közel állnak hozzá. Elképzelek egy könyvet, amelyik szisztematikusan összehasonlítaná a négy verskorpuszt, hogy Pierce és Searle kategóriáinak az értelmében száraz és ékesszóló statisztikákban felmérje a kijelentések jellegét; és egy másik könyvet, amely, ha nem is feltétlenül statisztikákkal, de hasonlóan szisztematikusan feldogozná a versek megszólalási alkalmát (mert bármennyire meglepő, de Hugo is írt A tehén címen verset), illetve az alkalmak továbbfejlesztésének a típusait – ahogy olvastam és újraolvastam a verseket, én visszatérő és markáns különbségeket véltem felismerni, amelyek pontosan meghatározhatnák Petőfi állítólagos realizmusának valóságos értelmét. Vagy ideologikusabban fogalmazva, egy idézet segítségével: Illyés azt írta a János vitéz hőséről: „Annyira övé a világ, hogy bárhova indul is, a cél felé halad.”3 Illyés mondata olyan erős, hogy bizonyára Petőfire magára is értette, magam mindenesetre az életmű minden dimenziójára kiterjeszteném az érvényét, leginkább épp azokra a versekre, amelyekben Petőfi a tájakat vagy a történelmet a végső nagy (teleológiai) perspektívából rajzolta ki. Lehet, hogy ebben Margócsy nem ért egyet velem, illetve esetleg Illyéssel sem; de fölötte érdekes lenne, ha egy következő cikkében idézné a mondatot, és kifejtené a véleményét. Ettől nem is feltétlenül független kérdés, hogy miért írt Petőfi, a saját tempóját tekintve, meglepően keveset 1849-ben, fontos lenne, hogy Margócsy egyszer erről is megírja a véleményét.
Annyi bizonyos, hogy az „egyszerűség” sokáig és sokféleképp érvényesített központi kategóriáját ez után a könyv után már leírni sem nagyon lehet. Nem azért, mintha önmagában teljesen irreleváns lenne, hiszen vannak Petőfi lírájának vonásai és alkotásai, amelyek már annak idején is közvetlenül áttekinthetőnek hatottak; hanem azért, mert az „egyszerűség”, ahogy ezt Margócsy következetesen demonstrálja, egy tágan felépített alkotói stratégia egyik megnyilatkozási formája. Nem habozom leszögezni, hogy ez a könyv legfontosabb tétele (amelyet sokkal radikálisabban gondol, mint Horváth János, akinek egyébként persze helyesli a kiindulását), és még ezzel is keveset mondtam, ha elvonatkoztatunk Petőfitől, ez Margócsy egész irodalomfelfogásának a központi tétele. Összes könyvének egyetlen tisztán elméleti passzusában, méghozzá meglepő módon épp a kultuszkönyv bevezetésében, szükségesnek tartja ki is fejteni, elsősorban Paul de Manra hivatkozva megállapítja, hogy minden irodalmi megszólalás eleve metaforikus (Virágzás, 22–25.). A tételt annyira élesen értelmezi akár az alkotó, akár az alkotás vonatkozásában, hogy visszatérően paradoxonokat, kedvem volna azt írni, szubsztanciális paradoxonokat fogalmaz meg: „A stílus – a szerep”, így a Petöfi-könyvben (91.), „e posztmodern világban a saját hang is szerepként kényszerül megszólalni”, így Rakovszky lírájáról (Hajóvonták, 134.), „a teljesség igézetének súlya és a játék nem egy irányban ható erejének felszabadító ereje nem állítandók szembe”, így a legújabb irodalomról általában (Hajóvonták, 34.), egy mai kritikus, nevezetesen Sipos Gyula nagysága abban áll, hogy az alkotók „imágó[ját]” ragadja meg, de hiszen ezt tette már Kölcsey is (Hajóvonták, 372.), továbbá ugyancsak Sipos Gyula példázza a „nagyságnak és a töredékességnek… egyformán megrázó és katartikus élményét” (uo. 365.) (ezt így tulajdonképpen Celanról is le lehetne írni…), s akkor már visszautalok fentebb idézett, Petriről, ill. Weöresről írt meghatározásaira, ahol is mindkettőbe beleépítette a „szubsztancia” és a „szerep”, azt hinnénk, ellentétes fogalmait stb., további, esetleg csak kicsit kevésbé frappáns példát akárhányat lehetne idézni.
A kérdés visszautasíthatatlan: milyen szubsztanciaszerepet, milyen „imágót” alakít ki ő saját magának, merthogy a terminust saját maga kritikus személyiségét kommentálva is leírja (Szemüveg, 163.)? A válasz is tulajdonképpen visszautasíthatatlan: kritikai írásaiban (amelyekbe persze terjedelmes történeti tanulmányait éppúgy bele kell érteni, mint a mai költészet jellegzetességeiről írt összefoglaló tanulmányait és mint a szokásosabb értelemben vett recenzióit), tehát kritikai írásaiban mindenekelőtt egy kérdés foglalkoztatja, a múlt érvénye és érvénytelensége a jelenben, állandó témájuk, hogyan defigurálódik egy nagy hagyomány a „patetikus” és az „ironikus” számtalan variációjában. Könyveiben és cikkeiben nem valamiféle „érzékeny egyensúlyra” törekszik; hanem mindegyiküket, akár például Petőfiről magáról, akár pedig a költőre hivatkozó hamis kultuszról szóljanak, a leplezetlen hódolat és
a nem kevésbé leplezetlen distancia állandó kettősségében írja meg, az arányok és a hangsúlyok persze változnak, de félreismerhetetlen, hogy ő mindig fölényesen uralja ezt a „stílus[t]” (vagyis „szerep[et]”), annyira, hogy néha, a különösen hosszúra elgondolt mondatok valamelyikében még azt is eléri, hogy egyetlen mondatban mondja ki a konfirmálás vagy akár az elragadtatás és a megszűnés vagy akár a gúny szentenciáit; „kritikus dekonstrukció”, hogy az ő formuláját idézzem, amellyel Kertész ugyancsak osztentatívan hosszú mondatait meghatározta (Hajóvonták, 217.). Ebben az értelemben, azt hiszem, meghatározóan tartalmi, vagy, megint csak az ő (Nádasdyra kitalált) terminusa szerint, „tematikus” kritikus (Játékok, 107.). Még az a tanulmánya is, amely tisztán nyelvi tárgyú, sem kivétel, ellenkezőleg, hiszen arról szól, miként vezetett a legújabb magyar lírában a jelentést illető wittgensteiniánus bizalomvesztés ahhoz, hogy a szintaktika fontosabb lett a lexikánál – Halász Gábor, gondolom, tetszéssel olvasta volna, amivel nemcsak a jellegét, hanem az értékét is jelezni kívánom (Névszón ige, in: Játékok, 259–281.).
Szeret is „klasszicistának” ítélni ugyancsak modern és egymástól ugyancsak különböző költőket, mint például Ferencz Győzőt (mert nála „a költészet a bölcselkedés, a gondolkodás kitüntetett, de »normális« megjelenési formájaként jelenik meg” – Hajóvonták, 59.), Nádasdyt (mert „feliratokat”, ez úgy értendő, hogy emblémákat ír – uo. 93.), Rakovszkyt (mert „megőrizte a nagy hagyományos témák iránti érzékenységét” – uo. 135.), Orbánt (mert a horatiusi carmen példájára közel hozta egymáshoz az ódát és a dalt – Játékok, 132.), Váradyt (mert analitikus szerkezetű verseket ír – uo. 245–250.) és, leginkább meglepő és annál inkább meggyőző módon, Tandorit (mert a Koppar köldüs elemzésének címszavai: szentenciaszerkezet, a szerkezet összefoglaló jellege, allegóriák – uo. 227–236.); mint ahogy úgy kérdez rá ismételten az élet és a költészet határaira és ezzel kapcsolatban a művek irodalmon kívüli funkciójára, mintha nem tudná, hogy ilyen kérdés manapság egyszerűen ildomtalan – igaz, hogyan is gondolhatott volna arra, hogy Petőfiről összefoglaló bemutatást írjon, ha kiiktatta volna ezt a kérdést a tudatából, és mert nem iktatta ki, Tandoriról szólva is visszatérően felteszi (legerősebben Hajóvonták, 433.). Holott persze azt is tudja, hiszen megírja, hogy a természetes és a nem természetes, az élet és az irodalom elválasztása az idővel értelmét vesztette (ezt Orbán és Tandori kapcsán, Játékok, 129., Hajóvonták, 433.), hogy minél pontosabban ismerjük egy mű létrejöttének tárgyi-biografikus körülményeit, annál kevesebbet mondanak ezek az adatok (ezt Szabó Lőrinc emlékezőkönyve kapcsán, Játékok, 202.), hogy minden idézet parafrázisként gondoltatik el és értendő (ezt Kovács András Ferenc kapcsán, Hajóvonták, 80.), hogy (bizonyos?) költői szövegeket bárminő referencialitáson kívül lehet csak értelmezni (ezt pedig nem másnak, mint Petőfinek az egyik szakasza kapcsán, Petőfi, 212.), és Tandori egyik könyvéről szólva az összefoglaló szentenciát is megfogalmazza, mely szerint minden (posztmodern?) művészet alapvető felismerése, hogy az „élet” maga is „fikció” (Hajóvonták, 434.). Ennek a kettős és nyilvánvalóan ellentmondó jellemzéssornak az értelmében alakította ki Margócsy saját kritikusi személyiségének az „imagóját”: a múlt és a jelen kapcsolatában a klasszicista tartalom vagy tartalmak úgy léteznek, hogy defigurálódtak – és éppen ez a defiguráció az írásai állandó témája.
Noha nyilván világos, de akár a nyomaték kedvéért le is írom: a defiguráció vagy éppen a „kritikus dekonstrukció” semmi esetre sem negatív fogalom, vagyis semmi esetre sem valamilyen normatív állapot nagyságát és széthulltát jelenti (mert hiszen egy ilyen feltételezés, mondanám, zsigerileg idegen Margócsytól, de értsük meg: zsigerileg azért, mert túl jól ismeri az irodalom történetét, hogysem spekulatív modelleket kényszerítsen rá), hanem egy eszmény konfirmációjának és megszűnésének az állandó folyamatát. Még sokféleképp szúrós kijelentései között is feltűnik, hogy visszatérően és valóságos dühvel utasítja el a magyar irodalom és különösen a magyar líra filozófiátlanságának a dogmáját.4 Számára (aki is az összes hajdani esztéta közül csak Erdélyi Jánost idézi majdnem mindig csak egyetértéssel, annyira becsüli, hogy még az egyetlen helyen is tompítja a kommentárt, ahol mégis szerepelteti egy florilégiumban) (Virágzás, 137.), tehát a számára „a líra és a filozófia már születésüknél és természetüknél fogva rokonok, mondhatni testvérek” (Játékok, 168.), erre tanította meg a modern költészet, például Rakovszkyé, akire ez az idézet vonatkozik, vagy Ferencz Győzőé (az ő jellemzését l. az előző bekezdésben), Petrié, akit teljes egészében a német romantikus filozófia „irónia”-fogalma felől interpretál stb., és akiknek az ismeretében „sírnivaló vagy nevetséges torzítás” (Hajóvonták, 40.) nem felismerni mondjuk Vörösmarty vagy Arany ihletének intellektuális vonásait. (E visszahatás kifejtése Harold Bloom feletti eredeti elméletét juttathatná az eszünkbe, kár, hogy Margócsy nem talált rá, sokszor és sokféleképpen hasznosíthatta volna.)5 És mindenekfelett Tandori költészete (amelynek sokszoros egy-alakzata[i]t egészen rendkívüli empátiával, persze, intellektuális empátiával követi): mert ő valósítja meg a legvégletesebben, tehát a legtökéletesebben a mindenkori poétikai gondolat megjelenítését egy mindenkori abszolút nyelvi jelben. Olvassuk el egymás mellett például az egyik sort, amit Petőfitől idéz: „Zengj tehát, zengj, édes lantom” (Az év végén) és az egyik sort, amit Tandoritól idéz: „Talalki talalt iras mi minden kod. Mod iras minden ez” (Koppar köldüs), és akkor megértjük, hogyan elemzi Margócsy tulajdonképpen minden írásában a (klasszikus) múlt és a (posztmodern) jelen defiguratív kapcsolatát. Sok további példa helyett idézem Ferencz Győző és az ő pazar szójátékát (vö. ’a szem a lélek tükre’, ’a költészet a világ tükre’): „a költészet maga is a lélek trükkje” (Hajóvonták, 63.).
A kultuszkönyv, alcímében a kritikus főnévvel, a klasszikus eszmény jelenének a görbe tükre. Még egyszer, nyomatékosan: nagy eszmény(ek) elgörbült tükröződését demonstrálja. Emlékeztetőül néhány kérdés és megállapítás, amelyek esetleg más idézetekkel, de mindenkinek eszébe jutnak a könyv olvasásakor. Nem a nemzeti lét és a nyelvi diskurzus egységének (legyen „ideologikus és utópikus”, ahogy ezt egy másik könyvben írja, illetve „emfatikus érzelmi-erkölcsi”, ahogy ezt ebben a könyvben írja) (Hajóvonták, 358., ill. Virágzás, 211.) elképzelése vezérelte-e nagyjából Berzsenyitől kezdve a XVIII. és a XIX. század magyar irodalmát? Idézem Kölcsey Kazinczy-emlékbeszédét arról, meddig vezethet majdan a nyelvújítás műve: a jövő majd meglátja, „miként nyert az egész nemzet szó által ideát, idea által tettet s tett által jóltevő egyetemi változásokat”6 – ez az elképzelés mindenesetre annyira tökéletes, hogy Margócsy, egyetlenegyszer (majdnem) kicsúszva az irodalomtörténész szerepéből, a Nemzeti hagyományok-at majdnem hogy kártékony tanulmánynak ítéli (Virágzás, 238.), holott any-
nyira csodálja a (nota bene: eminensen filozofikusan gondolkozó) teoretikust, hogy egyik tanulmánykötetét ötoldalnyi Kölcsey-idézettel vezeti be (Hajóvonták, 9–14.). De tovább is megyek: a nyelv transzcendenciájának feltételezése (nem felejtem el közbevetni: ennek a defigurációját elemezte a korábbi könyvek Esterházy-tanulmányaiban) (különösen Játékok, 52.) nem magyar specialitás, már például Du Bellay is hasonlóképp látta, amikor a XVI. században megvédeni, vagyis megújítani akarta a túlságosan latinizáló francia nyelvet. „Az igazság, amelyet [Platón és Arisztotelész] oly kíválóan kutattak, a dolgok elrendezése és harmóniája, az egyikük tökéletes formulái, a másikuk isteni dolgozatai az ő sajátjuk és senki másé; de a Természet, amelyről oly jól beszéltek, mindenek anyja”; fejtegetéseiben egyébként nem mulasztott el rámutatni, sőt hangosan kikiáltani („Ó idők!”), hogy I. Ferencnek „az istenek hatalmától adatott”, „határtalan” érdemei vannak ezen a területen is.7 De hát végre is az sem babona, hanem mindig és mindenki azt hitte és hiszi, hogy a költők (mármost persze a prózaköltőket is beleértve) a nyelv legnagyobb ismerői, Nietzsche úgy nyilatkozott, hogy Heine és ő tudott a legjobban németül, a Francia Akadémia neves „halhatatlanjainak” az a feladatuk, hogy eldöntsék, milyen szavak kerülhetnek be a francia nyelvbe, és milyen szavak kerüljenek ki belőle, ők pedig mind, mondjuk így, a toll mesterei, legnagyobbrészt költők (mint Mérimée vagy Cocteau) és értekező tudósok (mint Tocqueville vagy Lévi-Strauss). Továbbá maga Margócsy is emlékeztet rá, hogy a művészet modern istenítése, az, amit a művészet autonómiájának (jelzem: Schiller ezt a jelenséget más, kételkedőbb és utóbb kétségbeesettebb hangsúlyokkal gondolta el, mint ahogy Margócsy hivatkozik rá – Virágzás, 14.), illetve hegeli (nála egyébként negatív értékű) terminológiával „művészetvallásnak” szoktak nevezni, már e két meghatározó előd okán is európai jelenség. Az pedig, hogy a költőket istenítették, illetve, hogy a költők magukat istenítették, így van, mióta a világ világ, hogy gyorsan rögtönözzek néhány példát, Platón Sapphót a tizedik múzsának nevezte, Shelley meghirdette, hogy a költők „hierophantok” („beavató papok” – lehet, hogy nincs is rá angol szó?!), Hölderlin arra érezte magát hivatottnak, hogy énekével az isten(ek) jelét kövesse, Guillevic szókatedrálisnak nevezte Füst Milán költeményeit, továbbá el sem lehet képzelni, hogy bárki olyan ünnepséget, olyan rituális maszkerádát tudjon szervezni, mint amilyet a George-kör költői celebráltak saját maguknak; meg persze ha nehéz is megállni nevetés nélkül, amikor valaki úgy érzi, hogy Puskás Öcsit versben kell elbúcsúztatnia, az a (soha kétségbe nem vont) anekdota se bírna ki sértetlenül egy szarkasztikus tekintetet, mely szerint Párizs visszafojtotta a lélegzetét (nemcsak a Tout-Paris, hanem az utcaseprők is), amikor Victor Hugo az utolsó óráit élte. És hogy Nietzsche neves tétele nyomán a legalapvetőbb kérdést feltegyük: mi lenne a világgal (és a művészetével), ha minden mítosztól és minden kultusztól megfosztanánk?
Mindezt persze Margócsy is jól tudja – és mert ezt az alaptudást eleve feltételezi, írt tanulmányokat a széles és fontos eszmerendszernek a görbe tükröződéséről. Kiindulását, azt hiszem, két alapmondat határozza meg. Az első a magyar kultúra nem egyszerűen eltúlzott, hanem eleve eltévesztett önképzetét ítéli el: „a magyar kultúra és irodalom tehát egészében mindent átható eredetmondaként és egyben transzcendens ígéretként funkcionálhat”. (Virágzás, 21.) (Utolsó visszautalásként még jelzem: ennek a képzetnek a radikális defigurációját értékeli nagyra különösen Esterházyról, mellette pedig Kukorellyről szóló írásaiban.) A második pedig, nem is rejtetten Kazinczyval és Kölcseyvel szemben, az irodalmi jelenség teleológiáját Erdélyi János maliciózus mondatával határozza meg: „mert a költészetnek nem szent kell, hanem szép; a szentnek mint olyannak semmi köze a széppel…” (uo. 30.). E két mondat ihletésére sorakoztatja fel aztán az öngerjesztő túlzások és (tisztesség ne essék szólván) butaságok enciklopédiáját, illetve valóságos panoptikumát. Van bennük rendszer, a kijelentések, amelyek teszem azt a nyelvet, mint vallást és a nyelvészkedést, mint papi aktust definiálják, a metafizikus jelentőségűre felduzzasztott gyászünnep, amellyel az új (önnönmagát legitimálni kívánó) nemzedék Kisfaludy Sándor emlékének hódolt és az áhítatosnak elképzelt verssorok, amelyek egy nőcsábász nemzeti király csókjának is felkent (viril vagy vidám, de mindig felkent) erőt tulajdonítanak, bizonyára összefüggnek egymással, teoretikusan és történetileg. Én itt másképp fogalmaznék: ebben a könyvben mindenekelőtt annak a kutató szellemnek, vagyis Margócsynak, a gaya filologia művelőjének a jegyében függenek össze, aki meglátta és rendezte őket. Meglehet, hogy a mai magyar irodalomtörténet-írásban, amelyről úgy vélem, hogy nagyon jó korszakába jutott, sok és sokféle remek tanulmánnyal, vannak nála súlyosabb vagy spekulatívabb kutatók; de teljes meggyőződéssel írom le a meghatározást, ami nyilván már másoknak is az eszébe jutott: nincs nála érde(ke)sebb magyar irodalomtörténész.


3 Pálmai Kálmán–Pándi Pál: Petőfi Sándor, Gondolat, 1973, 69.
4 Azt hiszem, érdemes ezen a ponton Margócsy egy önmagában minimális tévedésére kitérni. A dogmával hadakozva Lukács 1955-ös Madách-tanulmányának lezárását idézi (Virágzás, 32., ill. Lukács György: Magyar irodalom, Gondolat, 1970, 571. k.). A lényegtelen tévedés: Lukács ezt a dogmáját rengetegszer elismételte, de az idézett helyen éppen nem. Ez önmagában nem fontos, de alkalom számomra, hogy jelezzem valamelyest eltérő véleményemet. Azt hiszem, hogy a cikk rosszabb is, jobb is, mint ahogy Margócsy látja. Rosszabb: mert perfid alkalomból íródott (a Párt hosszú évek után engedélyezte Az ember tragédiája színrevitelét, majd néhány előadás után mégis letiltotta, a cikk a döntést volt hivatott ideológiailag legitimálni), és mert gyalázatosan érvel (mintha azt fejtegetné, hogy Madách azért írt rossz drámát, mert 1848–49 vonatkozásában középutat foglalt el a nép – teljesen helyes – és a birtokos nemesség – teljesen helytelen – álláspontja között). Jobb: mert igaz, hogy Lukács egy réges-régóta hangoztatott véleményét írta át az akkoriban kultivált nyelvére (Ifjúkori írások, Magvető, 1977, 703.), és szkepszisét erős és éles kérdés váltotta ki: hogyan, vagyis milyen kompromisszum árán lehetséges a XIX. század második felében az emberiség történelmét még mindig egy boldogító teodicea jegyében elképzelni?
5 Harold Bloom: The Anxiety of Influence. A theory of Poetry, Oxford University Press, London, 1973.
6 Kölcsey Ferenc: Összes művei, Szépirodalmi, 1960, I, 717.
7 Du Bellay: La défense et illustration de la langue française, Slatkine, 1973, 68–72.