Molnár Krisztina Rita

MAGDALÉNA ÉNEKELTE VOLNA

Kitárt karomba omlik,
agyongyötört a teste,
de látom, azt se bánná,
ha már a földre esne.
Ölembe húzva tartom,
közel van már az ágyam,
egész erőmre szükség,
sebét kimosni lágyan.
Az arca, szája véres,
a fájdalom elönti,
remeg kezem, puhán csak,
fehér kendőbe kötni.
Alig piheg, de itt van,
szuszogva tiszta gyolcsban,
mit is tegyek, hogy éljen,
meleg levest, de gyorsan.
Jaj, irgalom fejemnek,
tudom, nem tudja, hol van,
az nem lehet, hogy ő is,
hogy itt feküdjön holtan.
Jaj, úgy lehetne élni,
csak ő meg én e házban,
a kertben articsóka,
meg egy gyerek, de vártam,
csak ülni este csöndben,
hogy átkarolja vállam,
a homlokán a ráncot,
ha rajzol enyhe gondja,
kezem simítja kérdve,
ha szól, nevem kimondja,
de mit beszélek én itt,
jövőnk a köd befonja,
tudom, hogy meg sem ismer,
olyan nagyon fehér lett,
magára hagyta Isten,
magamra hagy ma végleg.