Czilczer Olga

ÁRUHÁZBAN

Talpam alatt a vörös, a kék arabeszkjeivel a konfekcióosztályig röpültem. Egy szivárvány megirigyelhette volna a vállfák színvarázslatát, a rúdjukon ide-oda sikló, női formákat imitáló, itt-ott még túl is licitáló alakzatokat, melyek nagyság szerint sorakoztak, s ha egyet-egyet leemeltem, az alig hiányos maradék mintha át kívánt volna rendeződni, modulálni. Elemei új harmóniákba törekedtek. Féltem, valami idétlen vagy legalábbis szokatlan figurába bolydulnak a kezek, lábak nélküli táncosok, s megkíséreltem visszatenni a szemlére kiválasztott ruhadarabot a helyére, ami persze nem sikerült.
Ezt próbálja fel, lépett mellém egy zöld köpeny, mellén az áruház emblémájával. Ezt a vibra kéket. A neonfényt éppen a méretemre szabták. Szépen simult a csípőmre, a hossza meg felhajtható. De meglehetősen átlátszónak tetszett. Nem, ezt mégsem. Viselje egészséggel, mondta az eladónő távozóban. Persze, kettőnk közül nem ő, én elégeltem meg a ruhapróbát, s menekültömben észrevettem, hogy repülőszőnyegem közönséges mozgólépcső.
A kristályok, az ékszerek, szobakutak, művirágok és mobiltelefonok, az emeletek tömött polcai ezzel szemben mozdulatlanul vártak. Nem simultak síkban a talpam alá, hogy aztán fel-felszökkenjenek. Megelégedtek azzal is, ha egy-egy találomra kiválasztott darabot el- és visszateszek. Nem akartak velem tartani. Mintha nem tetszett volna nekik az életmódom. Mintha nem akartak volna szüntelen jövés-menésben élni reggeltől estig.
Eljött távozásom ideje. Csak a kész ruhák osztályán aludt ki a fény. Akik utánam lopakodtak, ahány klasszikus vagy divatos modell, gyengébb minőség, félreszabott fazon, annyi kialvó szín. Nem nézek hátra, de látom, itt állnak a szinteken.

.