Wilheim András

HOLANT OLVASNI
(MAGYAR FORDÍTÁS-
KÖTETEIN MERENGVE)

Évtizedek, mondjuk 1972 óta tudom, hogy óriási költő. Kicsit zavarba ejtő is volt számomra, hogy születésének századik évfordulójáról, jó két esztendeje, 2005-ben, nem vett tudomást a magyar kultúra – nem születtek megemlékező írások, értékelő tanulmányok, megértési kísérletek. Pedig nem mondhatni, hogy megjelent köteteit számlálva alulreprezentált volna a hazai fordításirodalomban (öt megjelent válogatás és egy fél folyóiratszám igazán nem mondható kevésnek, nem is szólva most antológiákbéli szereplésekről), mégis, mintha nem irányult volna rá az a figyelem, amely megilletné.
Igaz, az első mondat tudom szavát magam is szívesebben cserélném sejtemre – mert bizony illendőbb szerényebben szólni, hiszen én sem olvasok csehül, s így jobbára csak annak a megérzésére hagyatkozhatom, ami mintegy „átjön” a fordításszövegeken. S jókora beleérző-belehalló elszántság szükségeltetik ahhoz, hogy az olvasó megrajzolja magában a költői én portréját, mert bizony a magyarul megszólaló Holan arcéle sajnos meglehetősen elmosódott – aki erős szemüveget hord, ismeri az érzést, hogy milyen a majdnem-felismerhetőség távolából szemlélni egy ismerős arcot: még a legmeghittebb vonásokat is inkább a képzelet rajzolja felismerhetővé, a többit a megszokás, a rutin kopírozza csupán a bizonytalanul megjelenő képre… Sokszor nehéz eldönteni, hogy egyszerűen a nyelv szerkezetének és szemléletének különbözősége, a mögötte álló kultúra eltérő volta, vagy továbbmenve, az e kultúrában kimunkált egyéni pozíció-e az, ami a furcsa távolságérzetet adja, a magyar literatúrában nem lévén olyan behelyettesíthető, analóg költői személyiség, akivel elfogadhatóvá stilizálhatnánk a Holan-versekben megfogalmazódó beszédhelyzetet – vagy sokkal inkább a fordítói ügyetlenség, olykor a kétségbeesett igyekezet, fuldokló kapkodás kényszeríti-e ki
a kevéssé elszánt olvasót megriasztó félmegoldásokat, a rossz mondatokat s néha bizony értelmetlenül ostoba fordulatokat. Olykor olyan érzés kerít hatalmába, mint amikor bizonytalanul birtokolt idegen nyelven olvasunk szövegeket: a szavak mögött kell az értelemig hatolni, keresgélve a szinonimákat s az otthonosabb fordulatokat, átvágni furcsa nyelvtani alakzatokat, amelyeket a sejthetőleg többnyire rímtelen versforma az átültetésben esetlegesen hordoz csak magában – mintha a fordítás nem merné vállalni az egyszerűséget, az érthetőséget, olykor a szinte lapidáris „költőietlenséget” is, hogy mintegy pointként, csak egyetlen jól megválasztott, sőt keresetten megválasztott szóval emelje el a hétköznapi nyelvben is mondhatótól azt, amit csak versben, verssel lehet. (Furcsa ellenpróba: a római Feltrinelli-boltban, olasz verseskönyveket nézegetve, kézbe kerülvén egy Holan-válogatás is: mintha az idegen nyelv közvetítésén túl is közvetlenebb, követhetőbb lett volna olykor a szöveg, csak persze nehezen elhessegethetőleg a gondolatot, ám megköny-
nyítve a döntést a nem vásárlásról, hogy az olasz Holan kétszeres visszafordíthatóságához meg épp az olasz költészet utóbbi fél századának beható ismerete lenne nélkülözhetetlen…)
Holan magyar recepciója hihetetlen magasságban indult. Az 1972-ben megjelent Sza-
vak barlangja kötet, Székely Magda (amennyire megítélhetem:) kongeniális fordításában – ami természetesen számomra nem jelenthet mást, sem többet, sem kevesebbet, mint hogy Holan ürügyén nagy magyar költészet jött létre, vagy legalábbis nagyszerű magyar nyelvű versinterpretációk születtek –, felkeltette az érdeklődést e furcsa alkotó iránt, s természetes volt, hogy évtized múltán reprezentatívnak szánt válogatás jelenjék meg (Éjszaka Hamlettel, 1983; Tőzsér Árpád válogatásában, több fordító közreműködésével). Igazságtalannak tűnhetik a verdikt: sokkal inkább a mulasztás pótlása vezérelte ezt a munkát, semmint a fordítók személyes elkötelezettsége (s ugyanakkor a szerkesztői fegyelem, furcsa bakafántoskodással a számunkra nyilván nem megvilágosodó háttérben: olykor az előző kötet költőileg hibátlan Székely Magda-fordításait is, sajnos, valamiféle megfoghatatlan értelmi hűséghez igazította). Mégis, érdekes volt küszködni e kötet szövegeivel: kerekebb lett magyarul az életmű, mélyebb a merítés, s persze fokozottabb az elbizonytalanodás, kiderítendő, ki is ez a költő, aki ilyen elképesztő konoksággal, elszántsággal, vakmerőséggel fogalmazza meg furcsán klasszicizáló modorban nagyon is korszerű életérzését, bonyolult viszonyát az élet értékeihez, a kultúrához, saját lehetőségeihez. Az Átváltozások folyóirat Holan-összeállítása (1995) megint sok új vonást adott a képhez; prózaszöveget, interjút, reflexiókban gazdag memoárt s nem utolsósorban új fordításokat, új megközelítési javaslatokat, keményebb-kopogósabb stílusban (a Vörös Istvánéit és Tóth Lászlóéit) s meglepetésre Marno János vallomással kísért szövegeit, melyek megint egy költő interpretációinak tűnnek a mai olvasatban is (s a nem szlavista érdeklődő számára bizony érthetetlenül mellőzte őket a később említendő legújabb magyar Holan-kötet). Vörös István saját fordításkötete (A létezés művészete, 1999) – az utószó szerint – tízesztendei küzdelem eredménye: küzdelem a nyelvvel s az e nyelven író költő megértésével – igazán sikerültnek számomra a hosszúversek fordítása tűnik, míg a rövidebb formák esetében több a kényszeredettebb s következésképp érthetetlenebb szöveg (néha még furcsa ízlésbicsaklással is, mint például a Már más lesz közvetlen Berzsenyi-citátuma) –; mindenesetre fontos kötet, hiszen épp azt mutatja be Holan munkásságából, amit a korábbi válogatások elhagytak: a terjedelmes, már-már epikába hajló ciklikus kompozíciókat, talán a legfontosabbakat, amiket a költő anyanyelvét nem értő olvasó egyáltalán megközelíthet. E költemények sorát egészítené ki a főműnek számító Éjszaka Hamlettel, Tőzsér Árpád fordításában (2000), nyelvünkön a talán legambiciózusabb s talán a leginkább kudarcba fúlt vállalkozás – a fordító birkózását a szöveggel az is jelzi, hogy a poéma részleteinek korábban publikált fordítását alaposan átdolgozta, olykor talán szótárral igazolható jelentésében pontosítva, ám többször rongálva is ezzel az átköltés nyelvi-poétikai színvonalát.
Kényszeredetté válnak a mondatok akkor is, amikor a szöveg kihüvelyezhető értelme egyszerű mondatszerkezetet sugall; mintha költőibb szöveg létrehozása lenne a fordító igénye, mint amit a szó szerinti értelmet kifejező szavak érzékeltetnek. A költészet nyilván arról is szól, hogy a hétköznapi értelemtől, jelentéstől, megformálástól elválik a szöveg, mintegy elemelkedik a földről, de éppen csak annyira, hogy ne érintse a talajt; ám ehhez önérvényű, belső kohézióval s vaslogikával rendelkező versnyelvre van szükség, amit fordítani nem, csak újra megteremteni lehet. Önkény? – természetesen. Csak éppen ettől válhatik valami részévé a befogadó irodalomnak. Megszületik általa egy költő, aki egyébként nem lett volna, mert valami idegenszerűség csak belecsempésződik az átültetett szövegbe; soha nem lesz olyan, mint az eredeti, csak éppen általa lesz, szerencsés esetben olvasható, élvezhető, értékelhető költői életmű, mintegy mesterséges bolygójaként az eredeti, imitálhatatlan égitestnek.
Ezt bizonyítja a legfrissebb magyar Holan-válogatás is (Falak, 2006). Mintegy ötezer sornyi szöveget tesz hozzáférhetővé magyarul – de hogy magyarul teszi-e s hozzáférhetővé-e, kérdés marad a többszöri olvasás után is. Érzékelteti persze az életmű dimenzióit, s összeolvasva az eddig megjelent szövegekkel, jól kielégíti filológiai igényünket – bár éppen az említett Marno-fordítások, illetve a Vörös-kötet rövidverseinek mellőzése bizonytalanságban hagyja az eredetit nem búvárló olvasót, hogy hová valók is lennének a mostani bővebb válogatás szerkezetében, főleg, ha az utószó ilyen hangsúlyosan figyelmeztet a Holan-könyvek megkomponáltságára, szerzői következetességére; bizony e sokáig mérvadó s nyilván folytatás nélkül maradó antológia terjedelmét nem növelte volna tragikusan még pár száz sornyi költemény. Alig hiszem, hogy egy reprezentatívnak szánt, az életmű keresztmetszetét adni kívánó válogatásnak szempontja lehet egyáltalán, hogy az adott szöveg megjelent-e már magyarul. Igen kevesen vannak csak, akik a már amúgy hozzáférhetetlenné vált valameny-
nyi magyar Holan-kötetet polcukon őrzik – aki pedig csak most ismerkedik e költővel, bizony-
nyal jó néven vette volna, ha valóban a lehető teljességet célozza meg a gyűjtemény. Nem csábítóak, nem érzékiek a szövegek, olykor kétségbeejtően olvashatatlanok, rosszak – igazságtalan volna azonban szerencsétlen fordulatokat kipécézni, mert nem az egyes megoldások, hanem a fordítók munkájának az egész köteten végigvonuló színvonala az egyenetlen (az egyik vers kitűnően sikerült, a másik katasztrofálisan nem). Bizonyos, hogy elszánt érdeklődésre van szükség e magyarított költemények végigolvasásához, s ezt az érdeklődést sokkal inkább a korábbi Holan-olvasás ébreszti föl a valószínűleg elhanyagolható számú olvasóban, semmint e kötet ellenállhatatlan csábereje.
Nagy kár, mert Holan e sok emészthetetlen soron átsugározva is jelentős költőnek érződik – megkockáztatnám, ha nem felelőtlenség volna csak magyar áthallásból megítélve kimondani, hogy a század legnagyobbjai közül való. Ha valakit érdekel, hogy milyen világot rajzol elénk e költészet, továbbra is elsősorban Székely Magda egykori fordításkötetéhez (s az új kötetben megjelent fordításaihoz), meg Vörös István hosszúvers-átültetéseihez kell fordulnia. S reménykednie, hogy keze ügyébe jut valamikor majd egy mértéktartóbban költőinek szándékolt, ám több nyelvi s gondolati pontosságot megcélzó nyers(ebb)fordítás, vagy bekövetkezik a végképp elképzelhetetlen csoda: születik egyszer olyan magyar költőgéniusz, aki any-
nyira a saját szükségletének érzi majd s nyelvileg is felfogja Holan költészetét, hogy újraírja magyarul, betagozódva így a magyar fordításirodalom legnagyobbjainak legendás sorozatába, nem akármilyen munkát vállalva, nem akármilyen elődök mellé.

Holan magyarul

Szavak barlangja. Fordította Székely Magda. Európa, 1972.
Éjszaka Hamlettel. Válogatta Tőzsér Árpád. Pozsony, 1983.
Az Átváltozások című folyóirat Holan-összeállítása (benne Vörös István, Marno János, Tóth László fordításai), 1995.
A létezés művészete. Válogatta, fordította és az utószót írta Vörös István. Kalligram, Pozsony, 2000.
Falak. Válogatott versek, 1925–1980. A verseket válogatta Tóth László és Vörös István, szerkesztette és az utószót írta Tóth László. Kalligram, Pozsony, 2006.