Sik Domonkos

A SZOCIOLÓGIA
BŰNBEESÉSE

Felkai Gábor: A német szociológia története
a századfordulótól 1933-ig. I–II. kötet

Századvég Kiadó, 2006., ill. 2007.
543, ill. 623 oldal; 3360, ill. 3360 Ft

Felkai Gábor két vaskos kötetével ismét egy
a „klasszikus szociológia”1 korát elemző fontos könyvvel gazdagodott a hazai szociológiatörténeti irodalom. A szerző a német szociológia történetét a kezdetektől annak ellehetetlenedéséig követi nyomon. A klasszikus szociológiára általában és annak németországi megvalósulására különösen jellemző az alapvetően elméleti orientáció, a filozófiával való összefonódás. Ez a sajátosság abból fakad, hogy formálódó tudományként a szociológia ebben a korban nem csupán módszereit és válaszait, hanem magát a tárgyát is kereste. A klasszikus német szociológiát ennek megfelelően Felkai a legkevésbé sem egységes tudományként mutatja be. Sokkal inkább egy – többféle társadalmi miliőből érkező, különböző politikai beállítottságú és szakmai hátterű tagokból álló – tudósközösség teljesítményeként. Ezt a közösséget a közös szervezetek (a Német Szociológiai Társaság, a háború utáni gyors intézményesedést követően a különféle intézetek és tanszékek), a közös kommunikációs platformok (a különböző folyóiratok, a NSZT gyűlései) és a közös élmények (a modernitás, a kapitalizmus tapasztalatai) tartották többé-kevésbé össze. Ebből a sajátosságból fakadnak Felkai elemzésének főbb szempontjai is. Első lépésben a korabeli szociológusközösség néhány sajátosságát vizsgálja meg: a tagok származását, a korabeli egyetemi élet sajátosságait, valamint a kor szociológiai kérdésfelvetéseinek tematikus súlypontjait. Ezt követően tér csak rá az egyes szerzők életművére. Eljárása révén kettős perspektívából láthat rá az olvasó a korszak szociológiájára: az egyes művek egyszerre jelennek meg a különböző problémák körül kibontakozó diskurzusokba, valamint a szerzők életösszefüggéseibe ágyazva.2 Az előbbi perspektíva révén az egyes műveket egy adott problémára kidolgozott lehetséges megoldások egyikeként látjuk, az utóbbi révén pedig a szerzők életének, illetve magának a kornak a lenyomataként.

A szociológus tudásszociológiai átvilágítása: miliők helyett „mandarin-narratívák”
A könyv bevezető fejezetében Felkai elsőként a kor szociológusainak származási miliőit veszi számba, kritikailag megvizsgálva Käsler ama – tudásszociológiai indíttatású – tézisét, miszerint a különböző származási miliőkre vezethetők vissza a kor kihívásaira adott különböző megoldási javaslatok. Käsler háromféle miliőt különböztet meg: a tulajdonosi polgárság, a zsidó kulturális vagy vallási háttérrel rendelkezők és a szocialisták miliőjét (Felkai, 2006: 15.). Ezekre a miliőkre vezeti vissza a kapitalizmus és a modernitás problémáira kidolgozott válaszkísérleteket. Felkai szerint Käsler elemzései nem teljesen helytállóak, minthogy azonos miliőből származó kutatók gyökeresen eltérő kordiagnózisokat vázoltak fel és különböző miliőből származók hasonlókat. Ehelyett – Münch elemzéseire támaszkodva – azt mondja, hogy a német tudományos elit gondolkodása a német kultúra egészére vonatkozó, korspecifikus sajátosságokból érthető meg. Ilyen sajátosság – az angolszász gondolkodással szemben – a „kevesekhez szólás gesztusa” (a „common sense” alapú érvelés helyett), a „reális hatalomból való kirekesztettség érzése” (a döntéshozatalba szakértőként bekapcsolódás helyett), az igazság „kinyilatkoztatásjellege” (a pragmatikus igazságfogalom helyett). Vagyis Felkai álláspontja szerint a század eleji szociológusok gondolkodásának megértéséhez sokkal inkább közös kulturális gyökerük – és Ringer szóhasználatával a tudósok közös „mandarin-jellege” – szolgáltat alapot, mintsem miliőbeli sajátosságaik (Felkai, 2006: 22.).
Az iparosodás Németországban állami irányítás mellett bontakozott ki, aminek folyományaként egy sajátos mandarinréteg alakult ki. Ez a réteg identitását se nem szerzett vagyonára (tulajdonosi polgárként), se nem öröklött státusára (nemesként), hanem sajátos – bürokrataként, lelkészként vagy professzorként – az állam szolgálatába állított tudására alapozta (Felkai, 2006: 34.).3 Ennek megfelelően a mandarinoknak érdekük fűződött a status quo fenntartásához, ami esetükben a modernizáció állami felügyelettel történő megvalósítását jelentette. Annak ellenére is, hogy – különösen az első világháború után – ennek egyre kisebb realitása volt.4 Ringer tudásszociológiai megállapítása szerint a klasszikus német szociológiai alkotások e léthelyzetből fakadó megany-
nyi (sérelmi) narratívaként elemezhetők.
A különböző narratívák különböző megoldási javaslatokat, vagyis potenciális (kutatói és politikai) cselekvésmódokat implikálnak, melyeket érdemes felsorolni. Az „értékmentes tudomány” narratívája (például Max Weber, Sombart) azt hangsúlyozza, hogy a tudománytól el kell választani az eszmei harcokat, a tudós szerepe számára csakis az előbbit fenntartva (ami persze nem jelenti azt, hogy nem tudós minőségében ne politizálhatna a tudós). Ezzel szemben áll a „gyakorlati hatáskifejtés narratívája”, mely a praxistól függetlenített teória üressége ellen emeli fel a szavát, a tudósra egyúttal politikai szerepet is osztva. Mindkét állásponttal szemben fogalmazódik meg a „tudásszociológiai narratíva” (például Mannheim, Schütz), amely a tudósnak a tudás mindenkori léthezkötöttségének feltárását szabja feladatául. A negyedik önálló módszertani narratíva az „esszé és fragmentum narratívája” (például Simmel), mely – bizonyos mértékben megelőlegezve a posztmodern áramlatokat – a modernitás kulcsjelenségeként felfogott fragmentálódást emeli módszertani elvévé: nagy összefüggések helyett mozaikszerű elméletépítést írva elő.
A további narratívák a „gyakorlati hatáskifejtés narratívája” altípusainak tekinthetők. Elsősorban ideológiai alapon megkülönböztethető egymástól az „antikapitalista” (például Tönnies, Simmel), „vallásos, kvázi-vallásos” (például Troeltsch), „nemzeti-liberális” (például Alfred és Max Weber), „marxista-osztályharcos” (például Frankfurti Iskola), „antimodernista-nacionalista-konzervatív” és a – korszakhatárhoz közeledve egyre inkább teret nyerő – „antiszemita” (például Sombart) narratíva (Felkai, 2006: 45–
48.). Az ideológiai alapú narratívák mind egy-egy kordiagnózis felállítására tett kísérletek, mely kordiagnózisok keretében társadalompolitikai célok is megfogalmazódtak (értelemszerűen a probléma okaként azonosított tényező felszámolása formájában).5 Jól látható, hogy e narratívák között egymással rokon és egymásnak gyökeresen ellentmondó párokat egyaránt találhatunk, vagyis az ideológiai paletta csaknem minden árnyalatát képviselte valaki a korban (a szélsőjobbtól a szélsőbalig). Minthogy a különböző társadalmi jelenségek az értéksemleges és értéktelített narratívákon keresztül egyaránt elbeszélésre kerültek, ezért belátható, hogy egy-egy probléma elemzésére számos megközelítés született. Fontos azonban hangsúlyozni (mint ahogy ezt Felkai sem mulasztja el), hogy a különböző narratívák alapján megfogalmazott álláspontok tudományos –
és morális – szempontból korántsem tekinthetők egyenrangúnak. Így a szélsőjobboldali nar-
ratíva keretében íródottak közül gyakorlati-
lag egyetlen tudományosan figyelemre méltó munka sem maradt fenn, míg a ma legjelentősebbnek tartott életművek (Max Weber, Simmel, Mannheim, Elias) szinte kivétel nélkül (ilyen kivételt képez a Frankfurti Iskola első generációjának munkássága) politikai szélsőségektől mentes narratíva keretében kerültek megfogalmazásra (Felkai, 2006: 49.).

A tematikus súlypontok
A meghatározó narratívák azonosítása után a szerző felrajzolja a meghatározó témák térképét is. Ezzel lényegében kijelöli egy logikai tér határait, melyben az elemző elhelyezheti a különböző műveket (annak megfelelően, hogy mely témáról, mely narratíva alapján íródott). Felkai ugyanakkor nem áll meg ezen a ponton: az értelmezési keret érvényességét megerősítendő valós kommunikációs teret rekonstruál, a NSZT gyűléseit. Megoldása nem csupán abból fakadóan újszerű, hogy egy a hazai szakirodalomban mindeddig alig vizsgált forrást elemez, hanem módszertani okokból is. A kor szociológiai diskurzusait valós kommunikációs helyzetekben ragadja meg előadások és válaszok formájában.6 A NSZT gyűléseinek tematikus súlypontjait azonosítva, Felkai egyúttal a kor szociológiáinak tematikus súlypontjait, valamint könyve szerkezetét is kijelöli. Ezeket érdemes röviden végigvenni.
A kor kétségtelenül legalapvetőbb tartalmi kérdése történet- és kultúraszociológiai kérdésként tevődött fel. Tönniest, Alfred és Max Webert, Sombartot, Eliast, Simmelt, a Frankfurti Iskolát, Groethuysent7 egyaránt izgatta a modernizáció, a kapitalizmus kibontakozásának és következményeinek megértése (sajnos a felsorolt szerzők közül nem mindenki vett részt a közgyűléseken).8 A modernitás és a kapitalizmus jelenségeinek átvilágításához számos perspektíva adódott. Így az egyik leggyakrabban alkalmazott perspektíva a kapitalizmus kialakulásának vallási összefüggésben való magyarázata. A protestáns vallás felől Max Weber, a zsidó vallás felől Sombart,9 a katolikus vallás felől pedig Groethuysen vizsgálja a kérdést. Emellett több dichotóm fogalompár is az elemzések kiindulópontjául szolgált: a „közösség és társadalom” Tönnies, a „civilizáció és kultúra” Alfred Weber és Elias esetében. Más szerzők a modernizációt individualizálódásként (Simmel), illetve racionalizálódásként (Max Weber, Frankfurti Iskola) ragadták meg. Ez utóbbi leírások külön érdekessége, hogy mind Weber, mind Simmel kitért a modernizáció kísérőjelenségeként felfogott individualizáció és racionalizáció pozitív és negatív tendenciáira egyaránt.
A korszak szinte összes jelentős szerzője kulcsfontosságúnak tekintette a szociológia módszertani-tematikus önreflexióját. A probléma két dimenziója különböztethető meg: annak a kérdése, hogy lehet-e, legyen-e értékelő aspektusa a szociológiának, és annak a kérdése, hogy pontosan mi tekinthető a szociológia tárgyának. Az első kérdésben az értékmentes szociológia álláspontját képviselte Max Weber, aki a NSZT alapelvei közé is beemelni igyekezett az objektivitástanulmányból jól ismert gondolatait (Felkai, 2006: 51., 342.).10 Weberrel egy platformon állóként megemlítendő Von Wiese, aki mind az 1926-os konferencián, mind saját életművében kiállt a kizárólag oksági viszonyokra fokuszáló társadalomtudomány eszméje mellett (Felkai, 2006: 103.; 2007: 105–110.). Az értékmentesség elvét képviselte továbbá Sombart, igaz – mint az Felkai elemzéséből kiderül –, korántsem olyan következetesen, mint Weber (Felkai, 2006: 100., 216.).
A második kérdés tisztázására három fontos javaslat is történt, a megértő szociológia, a tudásszociológia és a formális szociológia formájában. A megértő szociológia legfontosabb képviselője Max Weber, akinek az álláspontja előadás formájában sajnos nem jelent meg a NSZT ülésein (Felkai, 2006: 55.). Így azt a Weberről szóló fejezet – a századforduló neokantiánus, hermeneutikai filozófiai klímáját is
bemutató – rekonstrukciójából ismerhetjük meg. Weber a (társadalmi) cselekvésmegértés révén történő oksági magyarázatát tűzi ki a társadalomtudomány feladatául (Felkai, 2006: 335–337.). A NSZT gyűlésein elsősorban Sombart tartott a megértő szociológia fontosságát hangsúlyozó előadásokat, a weberi megértéstipológia alternatíváját vázolta fel (Felkai, 2006: 104–108.).
A tudásszociológia karrierjét az 1924-es kongresszuson elhangzott Scheler- és Adler-előadásoktól, az 1928-as gyűlésen nagy port kavaró Mannheim-előadásig követhetjük nyomon. A konferenciák rekonstrukcióját elsősorban a tényleges vitahelyzetek elemzése teszi érdekessé. Ezek közül kiemelkedik a mannheimi tudásszociológiai vita rekonstruálása, ahol Felkai a referátum mellett a válaszokat és a viszonválaszt is ismerteti (Felkai, 2006: 83–95.). Az említett elemzés nem csupán tárgya miatt érdekes, hanem amiatt is, mert némi betekintést enged a korra jellemző, indulatoktól sem mentes „tudományos mezőharcokba”.11 Mannheim tudásszociológiájának vitáit a NSZT gyűléseitől függetlenül is alaposan megvizsgálja Felkai (Felkai, 2007: 250–260.). Elemzéséből kiderül, hogy azzal szemben gyakorlatilag minden lehetséges álláspontról megfogalmazódott bírálat, ami annak jeleként értelmezhető, hogy a tudásszociológia kérdésfelvetése („milyen kap-
csolat van az egyén tudása és léthelyzete között?”) a kor problémáinak elevenébe vágott (és talán nem túlzás kijelenteni, hogy relevanciáját tekintve mind a mai napig nem évült el).
A formális szociológia kapcsán elsősorban Simmel nevét emelhetjük ki.12 Simmel módszertani elvei – ahogy az ismertetett előadásból is kiderül – elválaszthatatlanok társadalomelméletétől. Az a módszertani imperativus, hogy a szociológia – saját önálló tárgyterület híján – a társadalmi formákra irányítsa figyelmét (Felkai, 2007: 19.), csakis a formák mibenlétére vonatkozó gondolatok figyelembevételével érthető meg. A társadalmi formák a „társulások” során jönnek létre (a szót itt kimondottan tág értelemben kell venni, tehát már az együtt cselekvés is társulás, ugyanakkor egy társaság alapítása is az). Társas szituációkban ugyanis „nem viselkedhetnek az egyének túlságosan egyéni módon”, viselkedésük nem személyiségükhöz igazodik, hanem „valami máshoz”.13 A formák éppen ezeket az igazodásokat ragadják meg: az egymással viszonyba kerülő egyének viselkedési mintázatait (Felkai, 2006: 68.).14 A modernizáció kibontakozásával Simmel szerint az individuumnak egyre többféle szemponthoz kell igazodnia, ugyanakkor az egyes igazodások egyre kisebb mértékű elköteleződést igényelnek. Ez a tendencia – az igazodási formák számbeli növekedése – teszi láthatóvá a társadalmi formák problémáját, és avatja azt Simmel szemében a szociológia par excellence témájává, a formális elemzést pedig módszerévé.
A modernitás és a kapitalizmus jelenségeinek magyarázata és a módszertani-tematikus önreflexió mellett központi jelentőségű volt a parlamentarizmus, demokrácia és nyilvánosság vizsgálata is.15 A NSZT 1926-os gyűlésének egy mind liberális, mind baloldali, mind jobboldali felszólalásokat magába foglaló vitáját rekonstruálja Felkai. A rekonstrukcióból kiderül, hogy a vitában az antidemokratikus álláspont képviselői voltak többségben (Felkai, 2006: 122–135.). A Tönnies által képviselt mérsékelt szociáldemokrata álláspont – melyben a jövedelmi különbségek csökkentését és a felelős állampolgárok nevelését hangsúlyozza – szinte minden elemét kérdésessé teszik mind bal-, mind jobboldalról, mondván: nem elég (illetve nem lehetséges) a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentése, vagy nem elég (illetve nem lehetséges) az állampolgárok közakaratán alapuló jogalkotás. Ez utóbbi kérdéshez kapcsolódik a közvélemény, a nyilvánosság kapcsán kialakult vita, minthogy a jól működő nyilvánosság hiányában a demokrácia is súlyos deficitet szenved. Carl Schmitt előadásában a nyilvánosság propagandává, tömegszuggesztió terepévé válásának tendenciáját azonosítja. Azonban – a kor ideológiák által eltorzított társadalomtudományos gondolkodásának tragikus példájaként – nagyon tanulságos, hogy mire következtetett ebből a megfigyelésből: nem a folyamatok megfordításának, hanem a nyilvánosság feletti uralom megszerzésének fontosságát hangsúlyozza (Felkai, 2006: 141.).
Utolsó tematikus pontként Felkai Gábor megvizsgálja a NSZT ülésein a szociobiológiai, fajelméleti vitákat is. Mind az 1910-es, mind az 1912-es konferencián napirenden volt a téma, ami Felkai szerint részben Max Weber és főként – a Weberrel szemben fajelméleti kérdésben elkötelezett – Sombart közbenjárásának volt köszönhető (Felkai, 2006: 155.). Alfred Ploetz orvos-biológus előadása mind problémafelvetését (a „fajhigiénia” kutatási programja), mind megoldási javaslatát illetően (a gyengék, káros egyedek szaporodásának tiltása) megelőlegezte a náci ideológia egyes elemeit. Az előadást követő vitában Weber elsősorban szakmai érvekkel támadja a koncepciót. A kor társadalmi állapota és „fajhigiéniai” állapota közti összefüggésre, valamint a szociálpolitika „fajhigiéniát rontó” szerepére vonatkozó téziseket tökéletesen megalapozatlannak tartja, abból következően, hogy a „fajról” való tudás a korabeli viszonyok között mesz-
sze nem éri el azt a szintet, hogy ilyen jellegű magyarázatra teremtsen lehetőséget (Felkai, 2006: 159., 165.).16 Tönnies Webernél radikálisabban érvel, amikor a fajelmélet teljes irracionalitására mutat rá, jelezve, hogy társadalmi szelekció és biológiai szelekció semmilyen értelemben nem hozható fedésbe (Felkai, 2006: 159.).

Szociológia és demokrácia
A könyv összegző fejezetében, a kor szociológiájának áttekintése után Felkai – a puszta elmélettörténeti kutatási eredményeken túlmutató – demokráciaelméleti tanulság levonására tesz kísérletet. A jobb- és baloldali ideológiák szociológiába való beszivárgásának egyik fontos okaként a korszak mandarin-szociológusai közt nagyjából17 konszenzuális kapitalizmus- és civilizációellenességet emeli ki (Felkai, 2007: 560.). Mindez kihatott a demokráciával kapcsolatos álláspontjukra is, mely leginkább a gyanakvás formáját öltötte. E két hatás együttesen teremtette meg az antidemokratikus, antimodernista eszmék szociológiába való beáramlásának lehetőségét. Lehet-e az ily módon egyszer már „bűnbe esett” szociológia
„a szabadság és emberi méltóság védőbástyája”? – teszi fel az utolsó oldalakon a kérdést Felkai. Válasza Arendt és Habermas politikai filozófiájának tanulságait tükrözi. A szerző óva int attól, hogy a szabadság és emberi méltóság védelmét egyetlen – nem az állampolgárok tényleges participációján alapuló – intézményre alapozzuk (mint amilyen a szociológia is), hisz ez potenciálisan korrumpálódik (mint láttuk
a kor egyes szociológusainak példáján). Ehelyett a klasszikus szociológia történetéből levonható általános demokráciaelméleti tanulságként így fogalmaz: „Alapvető értékeink és érdekeink védelmét a törvényektől, a demokrácia intézményeitől, kulturálisan és politikailag aktív embertár-
sainktól – és nem utolsósorban – önmagunktól várjuk inkább.” (Felkai, 2007: 585.)

Záró megjegyzések
Bevezetésében Felkai Gábor elsődleges törekvéseként a szoros szövegrekonstrukción alapuló értelmezést, másodlagos célként pedig
a szövegrekonstrukción túlmenő implicit ember- és társadalomkép felszínre hozását, valamint a szövegek mélyén esetlegesen megbúvó ideológiai tartalmak kimutatását határozta meg. Az elsődleges célkitűzést kétségtelenül sikeresen teljesítette a szerző: a legfontosabb műveket – és nem egy kevésbé ismert alkotást is – elismerésre méltó részletességgel rekonstruál. A második cél szintén érdekes szempontokkal gazdagítja az elemzést. Ugyanakkor ennek kapcsán megfogalmazható egy apró fenntartás. Míg az első törekvés kimondottan hermeneutikai jellegű, addig a második emanci-
patórikus-tudásszociológiai (Felkai, a „múltfel-
dolgozásához” való hozzájárulásként utal munkája utóbbi aspektusára – Felkai, 2007: 561–
562.). A két célkitűzés két különböző kutatói beállítódást igényel (habermasi kifejezéssel élve, különböző a „megismerésérdekük”). A könyv bizonyos pontjain a szerzőben is érezhetően viaskodik ez a két különböző beállítódás (megismerésérdek), és ez olykor túlterheli a szöveget.18
A szerző nem titkolt szándéka volt a tudományos törekvések mellett egy jól használható kézikönyv, egyetemi tankönyv megírása. Belátható, hogy Felkai munkáját számos tulajdonsága alkalmassá teszi ez utóbbi szerep betöltésére. Az első áttekintő fejezetek érzékletesen vázolják fel a kor és a kor szociológiai diskurzusainak sajátosságait, így teremtve meg az egyes (élet)művek befogadásának horizontját. Az egyes életművek pedig alapos és részletes elemzés keretében kerülnek bemutatásra. Említést kell végül tenni az ízléses – szimbolikus jelentéstöbbletet is közvetítő – borítókról is, melyek a kor egészen másfajta feldolgozási kísérleteire irányítják az olvasó figyelmét. A fentiek alapján ajánlom a könyvet a korszak szociológiájával ismerkedőknek és „haladóknak” egyaránt, minthogy nem csupán kitűnő bevezetés, hanem új – olykor vitára inspiráló – belátásokban gazdag elemzés is egyben.

 

 

1 A klasszikus szociológia korát – Némedi Dénes elkülönülő tudástermelési típusokon alapuló korszakolása alapján – az 1890 előtti „proto-szociológiai” kísérletek és a második világháborút követően kibontakozó „modern szociológia” közé helyezhetjük (Némedi Dénes: Klasszikus szociológia, Napvilág Kiadó, 2005. 14.). Németországban, minthogy a NSDAP hatalomra jutását követően a szabad tudományos élet lehetetlenné vált, a klasszikus szociológia korszaka lerövidült, csupán 1933-ig tartott.
2 Nem véletlenül nevezi Némedi egy helyen a klasz-
szikus német szociológiát „nagy és rosszul ismert szociológiának”. Az ekkor születő belátások mind a mai napig élők, ugyanakkor – elsősorban az amerikai recepció okán – gyakran kontextusukból kiragadva élnek tovább (jól érzékelteti ezt a problémát Erdélyi Ágnes Max Weber Amerikában című könyvében). Ezért is fontos Felkai kísérlete: a tradíció-összefüggésen belüli vizsgálódás.
3 Némedi – Felkaihoz hasonlóan szintén Ringerre hivatkozva – úgy jellemzi az e tekintetben egységes német professzori kart, mint az államhoz lojális, a modernitással szemben alapvetően ellenséges elitista közösséget (Némedi, 2005: 140–142.).
4 A fenti okokra vezethető vissza a mandarin-professzorok antidemokratikus beállítódása is.
5 A kordiagnózisok problematikusként azonosított elemei rendre: a kapitalizmus, a szekularizáció, az antimodernista beállítódás, a kapitalista osztályviszonyok, a liberalizmus-internacionalizmus, a zsidó vallás és kultúra.
6 Közismert, hogy Felkai Gábor a klasszikus német szociológia mellett kiemelten foglalkozik Jürgen Habermas munkásságával. A habermasi életmű álláspontom szerint nem csupán a klasszikus szerzők értelmezésében, hanem Felkai kutatási módszerén is (örvendetes) nyomot hagyott. Talán nem túlzó interpretáció, hogy Habermas kommunikatív cselekvésre vonatkozó legfontosabb belátásai – implicit – módszertani elvekként köszönnek vissza Felkai könyvében. Recenzióm bevezetőjében említettem, hogy a vizsgált kor szociológiája formálódó, alakuló diskurzusként írható le, melyben a minden további értelmezéshez szükséges kategóriák kialakítása volt a cél. A minden további értelmezéshez szükséges kategóriák értelmezhetők egy tudományos közösség „életvilágaként”. Ebben az értelemben a kor szociológiája nem más, mint életvilág- (újra)termelés, ami a habermasi társadalomelmélet szerint – a konkrét cselekvéshelyzetektől el nem választható – kommunikatív cselekvések során történik. Ez a belátás irányíthatta Felkai figyelmét olyan konkrét cselekvési helyzetekre, mint a NSZT gyűlései. Egyúttal szeretném felhívni a figyelmet egy ki nem aknázott elemzési szempontra: a jegyzőkönyvek alapján talán lehetőség nyílik a viták formális pragmatikai elemzésére, az esetleges szisztematikus torzulások feltárására.
7 Egy alaposabb Groethuysen-recepció javaslata a könyv egyik fontos újítása. Az említett szerző Weber Protestáns etika-beli elemzéseinek alternatíváját kínálja. Azt vizsgálja meg, hogy a francia polgárságnak a katolikus egyházzal vívott harca miként segítette elő a kapitalizmus kialakulását. Groethuysen elemzéseit igazán egyedivé teszik, hogy azokat nem csupán a polgárság, hanem az egyház perspektívájából is elvégzi (Felkai, 2006: 277–278.).
8 Felkai ezt így fogalmazza meg: „Az irányzat tagjai a történelem és a kultúra folyamatainak, útelágazásainak kutatása révén igyekeztek választ találni az őket leginkább foglalkoztató, a kapitalizmus eredetével, jellemzőivel és távlataival kapcsolatos kérdésekre.” (Felkai, 2006: 57.) Weiss János az első kötetről írt recenziójában a hangsúlyokat némiképp átrendezve ezt így fogalmazza át: „Én inkább azt mondanám, hogy a »korai német szociológia« alaptémája a modernség magyarázata volt, amit a korabeli szerzők általában a kapitalizmus alakjában próbáltak megragadni.” (Weiss János: Szociológiai diskurzus a modernségről. Élet és Irodalom, 2007/10.)
9 Sombart ez irányú elemzései kapcsán mutatja be Felkai, hogy az elméletileg egyébként igényes szociológiába is milyen könnyen beszivárogtak az antiszemita nézetek (Felkai, 2006: 278–293.).
10 Ugyanakkor tudjuk, hogy halála után ezek az elvek – részben a politikai helyzet alakulása okán – egyre kevésbé találtak követőre. Kifejező a Némedi által idézett kortárs jellemzése: „a ma legismertebb szociológiai művek kutatási szándékai […] olyan irányba mennek, amelyekről Max Weber megmutatta, hogy nem felelnek meg a társadalomtudományi megismerés tulajdonképpeni értelmének” (Némedi, 2005: 277.).
11 Felkai megemlíti, hogy a heves vitában Alfred Weber, miután „marxizmussal vádolta” tanítványát, az ajtót maga mögött becsapva távozott (Felkai, 2006: 89.).
12 Itt kell megemlíteni Von Wiese nevét is, aki azonban jelentőségét tekintve elmarad Simmel mögött (Felkai, 2007: 110–111.).
13 Érdekes különbség, hogy míg Durkheimnél a valaki máshoz való igazodás hiánya (a társadalmi integráció alacsony hatásfoka, vagyis az „anómia”), addig Simmelnél maga az igazodás ténye volt a magyarázandó probléma (és ezzel nem volt egyedül a korabeli német gondolkodók között, gondoljunk a hei-
deggeri „das Man”-ra).
14 Ebben az értelemben tekinthető a goffmani társas viszonyok pragmatikáját megelőlegezőnek a simmeli szemléletmód (Felkai, 2006: 67.).
15 A NSZT-vita mellett demokráciaelméleti szempontból fontos szakaszként kiemelném Tönnies nyilvánosságra vonatkozó gondolatainak ismertetését (Felkai, 2006: 191–213.), Weber demokráciafelfogásának alapos elemzését (Felkai, 2006: 376-405.) és Mannheim londoni emigrációban született gondolatainak tárgyalását (Felkai, 2007: 219–249.).
16 Felkai ebben a vitában Weber tudósi nagyságának bizonyítékát látja megnyilatkozni: Weber valószínűsíthetően meglévő előítéleteit ugyanis – Sombarttal szemben – meghaladta racionális úton (Felkai, 2006: 166.).
17 A kivételek: Alfred és Max Weber, Mannheim, Elias.
18 Két vonatkozó példát idéznék. Az első a Marcuse-életrajzba kitekintésként beszúrt, Heidegger nemzetiszocialista kötődéséről kifejtett gondolatmenet (Felkai, 2007: 324–328.). A második a Mannheim-fejezetbe – szintén kitekintés formájában – beágyazott Lukács morális önigazolását tárgyaló elemzés (Felkai, 2007: 141–146.). A filozófus Lukács és Heidegger munkásságának – szociológiatörténeti műről lévén szó – Felkai érthető módon nem szentel külön fejezetet. Ugyanakkor velük szemben is érvényesíti a kritikai átvilágítás szempontját. Abban az értelemben tekintem ezeket a szövegrészeket a kritikai megismerésérdek „túlkapásainak”, hogy nem előzi meg a kritikai átvilágítást a teljes életmű „szövegcentrikus rekonstrukciója”. Így a kritikák kissé a levegőben lógnak: nem kapcsolódnak szervesen egy hermeneutikai elemzéshez (ahogy azt Felkai saját intenciói is előírnák), és ennyiben túlterhelik a szöveget.