Doboss Gyula

VALLOMÁS ÉS SZEMIOTIKA

András Sándor: Gyilkosság Alaszkában
Kalligram, Pozsony, 2006. 391 oldal, 2500 Ft

András Sándor: Szent Kujon megkísértése
Kalligram, Pozsony, 2007. 201 oldal, 1900 Ft

Ha az olvasóban kíváncsiság ébred a ritka és szűkszavú természetleírások alapján, és akár a hálón utánanéz a helyszínnek, varázslatos tájképeket talál az alaszkai Yakutatról, a tlingit indiánok zordon panorámájú, sziklás, fenyves, havas, csendes-óceán-parti városáról. „Itt születtem, itt szoktam meg, milyen is az élet, és mégis, ilyenkor az ősz kezdetén […] borongós hangulat fog el” – mondja George Collins polgármester-helyettes az első fejezet elbeszélője. Nem sokat boronghat – a középvaskos könyv második oldalán szörnyű jelenséghez riasztják: „Frank Willow, a polgármester, bár alig lehetett felismerni, a padlón ült, meztelenül, nyilvánvalóan holtan […] törökülésben, feje a mellére bukott, két levágott alkarja mellette feküdt a padlón, mindegyik felfelé fordított tenyerében egy-egy kivájt szeme, két füle pedig a térdén…” És ezzel elkezdtünk egy különös, töprengésre késztető regényt, amelyről csak azt nem lehet elmondani, amivel a borító marketingszövege ijesztget, hogy „letehetetlen olvasmány”. Már a második bekezdésnél megállunk, elmerengünk, hogyan is vagyunk mi magunk az itt szóba hozott „bezárkózással”, ami „megnyílás, nyitottság, hiszen csak az emberi külvilág elől zárkózunk be, a tengernek és az erdőknek megnyílunk…” stb.
Talán már ennyiből is sejthető, ami később bebizonyosodik, hogy sokfelé elágazó szöveg ez. Van egyfelől egy bűnügyi történet, öngyilkosságok, megőrülés, incesztus, vérbosszú, kisikló szerelmek, nyomozás. De a krimiszüzsé inkább csak ürügy. Az alkotót más érdekli. Minden gondolat, esemény, nyelvi mozzanat(!) problematizált, dialogizált, megforgatott. Az egyes fejezeteket a szereplők felváltva mondják, ki többször, ki kevesebbszer lép elbeszélői pozícióba – ez az ígéretes narrációs struktúra is inkább a más-más kiindulású, célú reflektálási lehetőségek – az intellektualizálás szolgálatában áll. Időbe telik, míg tudomásul veszi az olvasó a mű rugóit, poétikáját, és beállítódik egy nem érzéki, hanem inkább metafizikai(?), konceptuális bűnregény befogadására, értelmezésére.
A krimi (vagy egy krimitípus) morfológiája jelenik meg, a regényen belüli elevenebb és képletesebb szereplőkkel. Utóbbiak kevéssé plasztikusak, inkább végtelen sokféleképp behelyettesíthető funkciók, ők a nyomozók, a félpopuláris irodalomból vett emblematikus nevek. Nemo az intellektus, a minőség, a szabadság embere, természetvédő, ebben rokona Dolittle (Lofting ifjúsági regénysorozatából), aki érti az állatok nyelvét, és elítél minden öncélú agresz-
szivitást. Drakula az öröklét, a bor, az érzékiség jelképe itt; Frankenstein az átalakulásé,
a halálé, a nemzésé. Megszelídített alakok, némi professzoros attitűddel, semmi granginyol – keménység, rútság, vér –, itt elvek és eszmék hordozói inkább. Négyen vannak; négy az őselem, és majd négy megoldási variációt kínál fel a nyomozás végén a Mesterdetektív. Akcióik vagy – így talán helyesebb – peripatetikus elmejátszmáik (Sherlock Holmes irányításával) kevéssé a valóságos (azaz a direkt ehhez a regényhez ki- és feltalált alaszkai) emberalakok életeseményeivel érintkeznek, inkább az emberiség örök vagy éppen aktuális gondjaival.
Egyféle újrafikcionálás tanúi vagyunk. Az gyakori, Leopold Bloomtól Harry Potterig, hogy az amúgy épelméjű rajongók valóságként kezelik a mesét. Az irodalmi figurák a kultusz révén kvázi-igazivá váltak, az Alaszka-regényben visszalépnek a képzelt világba. Ez érdekes, többszörös tükörjáték-lehetőség. És most is, mint a reális-fantasztikum nagy műveinél (Állatfarm, Gulliver) csak egy premisszát kell az olvasónak elfogadnia, azután már minden logikusan következik – itt ez a kiindulás annyi, hogy Sherlock Holmes és Nemóék örökké, így napjainkban is élnek.
Ehhez a feltételezéshez a gyakorlatias észjárásnak olyanfajta átmeneti felfüggesztése szükségeltetik, ami inkább a játék, mint a műbefogadói magatartás feltétele. Az emígy alkalmazkodó rugalmas, játékos, hipotetikus viszony önfeledt és kellemes élményt szerez az olvasónak. (András Sándor mindig is hangsúlyozza a befogadó meghatározó szerepét a hatás létrejöttében: „Teljesen értelmetlen azon vitatkozni, ilyen-e a világ […] egy látomás kinek-kinek mond valamit arról, ami számára a világ” – írja például egy Céline-kritikájában.)
A politikai, etnológiai, földrajzi s egyéb szempontokból egyaránt szakszerűen bemutatott tlingit őslakosok az 1971-es szövetségi rendelettel visszakapott erdőikkel, olajmezőikkel egy csapásra bonyolult, provokatív gazdasági helyzetbe kerülnek, szélsőségesen ellentétes érdekek metszéspontjába. A regénybeli polgármester meggyilkolása, holttestének jelentőségteli totemmé faragása-csonkolása teljes tanácstalanságba taszítja a kilencszáz fős várost s annak vezetését. A felfoghatatlan rejtély megfejtéséhez hívják a legendás mesterdetektívet, aki emberfeletti képességű társaival meg is érkezik a tetthelyre.
A mi Sherlock Holmesunk már elköltözött a londoni Baker Streetről (ahol ma múzeuma van). A magyarokhoz több szál is fűzi (a világot járt szerző magyar irodalomtörténeti alapú célzása); problematikus a nőkhöz való viszonya, magát latens homoszexuálisnak véli (a Doyle-regény információinak divatos alternatív kritikai megközelítése); kutatja családfáját (angolszász áltörténeti Holmes-regények és hiteles teozófiatörténeti források!). Hol tudós, hol beszédkényszeres öntelt hólyag, máskor éles logikájú bátor és jóképű világfi. De akkor a legfigyelemreméltóbb, amikor az írói intellektus és élmény szócsöve: a freudizmussal való leszámolásával, az apafigurához való viszony önanalíziseivel, kiterjedt érdeklődésével, midőn Boas Kwakiutl etnográfiá-ját vagy Róheim, Erard, Cantor, Lévi-Strauss tanulmányait, József Attila verssorait értelmezi, helyezi tág horizontú összefüggésekbe, s nem utolsósorban mikor a bűn, bűnösség, bűntény, nyomozás és az alkotás kérdéseit saját tudatmélyi motívumaival konfrontálja. Ezek az esszéisztikus, filozofikus részek érdekesek, bár néhol talán túlterhelik a cselekményt.
Holmes telefont kap egy tanúnak számító csinos ifjú hölgytől, Rionától, aki két újabb gyilkosság hírét közli vele, meghívja magához, megjegyezve, hogy „másnak az is elég ok lenne az odarohanásra”, hogy őt lássa! Ez a kacér közvetlenség oly módon „bizsergeti a nagy detektívet”, amilyet még sosem tapasztalt. Itt kezd az amúgy hidegvérű krimibe élet áramolni. Holmes érdeklődőből érdekeltté, sőt fenyegetetté válik. Riona, akinek az áldozattal és bizonyos gyanús alakokkal is viszonya volt (s maga is gyilkossá vált), beleszeret Sherlockba, s az érzelmek kölcsönösnek látszanak. Megint a fikciós szintek finom összehozása: az irodalmi-mitikus vándorfigura, a detektívidol emberi döntést követelő érzelmi-érzéki-etikai szituációkba keveredik. „Azt kérem számon tőled […] amire nem vagy képes” – közli igazi férfikorlátoltsággal Holmes a regény végén teljesíthetetlen feltételét, hogy tudniillik Riona legyen bűntelen, vagy legalább lássa be a bűnét, és ha „lefoszlott a hite”, nyerjen helyette újat, másikat.
A Riona–Holmes szálon kívül is van szó szenvedélyről, bonyolult, sötét dráma sejlik fel, igaz, meglehetősen hűvösen, inkább csak a történet előidejében, a szereplők feljegyzéseiben, a nyomozói feltételezésekben: a csonkolásos gyilkosság egyik lehetséges oka, hogy kiderül, az áldozat s apja egy anyától származnak, testvérek, s így az anya, akit sokan boszorkánynak tartanak, egyben szerető és nagyanya is. A jelregény végső nagy kérdése és tétje kettős. A tartalmi-szüzsébeli az, hogy elérhető-e a lényegi jelentés. Nemcsak hogy ki ölte meg Frank Willow-t, hanem hogy mit jelent a megszerkesztett tetem-totem, mit jelent maga a rituális gyilkosság. Erre többértelmű és enigmatikus a válasz. A poétikai kérdés pedig, hogy az évszázadok óta rendíthetetlenül inspiratív krimiséma miféle újabb írói lehetőségét fedezi fel, aknázza ki András Sándor. Az értelmezés egyéni
és közösségi aspektusainak számbavételével, a jelen múltból történő folyamatos átértékelésével, a bűntény és a nyomozás minden mozzanatának szemiotikai és hermeneutikai ambíciójú körüljárásával a Gyilkosság Alaszkában valódi újítás. (Egyébként 2007-ben megkapta a Szépírók Társasága Díját.) Holmes végső magyarázatában „nyugtalan megbékélést” ajánl elégedetlen megbízóinak: „A MOST-nak lehet múltja és jövője, érezni, hogy tart, hogy nincs betonba öntve, nincs lehorgonyozva sem, vagyis folyamat, aminek nincsen és nem is lehet benne-belőle érezhető eleje és vége…”
A sok műfajú író, költő, tudós, szerkesztő 1956-ban diplomázott a szegedi JATE-n, ezután emigránsévek következtek, Anglia, USA-beli egyetemi oktatói munkásság. Jelenleg Budapesten és Nemesvitán él, itthon is rendszeresen publikál filozófiai, képzőművészeti, irodalmi cikkeket. A 2007-es könyvhétre kiadott Szent Kujon megkísértésé-vel a rangos pozsonyi Kalligram folytatja életműsorozatát (2004-ben jelentették meg tanulmánykötetét Lutheránus zen címmel), a jól felismerhető színvilágú, grafikailag egységes borítókat Hrapka Tibor tervezte.
A kisprózakötet a 60-as évektől keletkezett, külföldi s hazai folyóiratokban részint napvilágot látott „történeteket” rendez három csoportba. Az elsőben rövidebb darabok, közelebb a hagyományos novellához vagy novellisztikus alapötlethez; a középsőben fiktív és megtörtént események, valós és áldokumentumok egybemontírozva; az utolsóban harmadik személyű elmondásba oldott belmonológok.
Mint fentebb vizsgált kései és első nagy lélegzetű írói törekvéseit szintetizáló regényében, itt is fontos a szöveg referencialitása, és még erősebb az expanzív, felhívó, agitatív ambíció: nem jó így a világ. Ezekben a művekben – talán korábbi keletkezésükkel is magyarázható – avantgárd indulat, demonstratív formakereső jelleg követel figyelmet, ellentétben a tlingita bűnregény higgadt, néhol derűs posztmodern narrációjával. Gyakoribbak a személyes sorshoz, életérzéshez konkrétabban, leplezetlenebbül kötődő utalások, az általánosabb vagy globalizáló kérdések mellett a személyesebb (emigráns magyar író), korhoz (XX. század dereka), helyhez (Nyugat- és Kelet-Közép-Európa, USA) kötődő cselekménymozzanatok.
A kötet utolsó darabja A kaland, az újabbak közül való. (Diana hercegnő halála említődik – keletkezési évszámok amúgy a könyvben nincsenek.) Azért emelem ki, mert az egyik legjellegzetesebb, legemlékezetesebb, az író kedvelt, vissza-visszatérő témáival és jellemző megoldásaival. Nem könnyű szöveg – amelyben azért van egy első olvasásra is megjegyezhető sztoriréteg: Jan londoni pszichiáter Németországon átutazóban találkozik volt barátnőjével, Ingriddel, lefekszenek, s a férfi, aki „visszariadt minden felelősségtől”, éppen kezd aggódni, hogy a nő még mindig szereti, mikor az zokogva közli, hogy csak új szeretőjét, Heibertet (akivel Jan közben összebarátkozott) kívánta féltékennyé tenni, feleségül akar menni hozzá. Ez az epikusabb szál, ezt is megkontrázzák a szereplők idézőjelek közé épített párbeszédei és tudatfolyamai. Van egy másik réteg: a kurzivált sorokban egy író-elbeszélő mondja a saját történetét, ő írja a fentebb exponált szerelmi háromszöget, miközben ül a fogorvosnál – dehogy ott, az is csak fikció vagy múlt, ráadásul beszélhetne „rögtön” gyűlölt feleségéről és fiáról. A Jan–
Ingrid-eset csak „unalmas ürügy”, arra jó, hogy beleszője saját gondolatait, érzéseit. Az egymás által meg-megszakított két szöveg szinkron befogadása fokozott figyelmet követel, tény, hogy létrejön valami zaklatott harmadik jelentés is.
Szokásos gondolatjeles idézet, függő beszéd ebben a kötetben alig akad. A „történetek” közös műfajjelölés is azt érzékelteti, hogy hagyományos elbeszélés is csak álcaként, vázként van (itt például), sokszor még így sem. Gyakran énformákat olvasunk: naplókat, vallomásokat, máshol személytelen értekezésrészleteket, gyakori önreflexiókat. („Tudom, mit gondol […] hiszen írom.”) A mintaelbeszélő mindent ízekre szed, a tudattalan jelenségeit is, s ekkor még gyakran megjelennek a közismert freudi témák (a libidó, a halálösztön, a komplexusok). A furgon és a Szent Kujon megkísértése kasztrációs motívumot is hordoz, és szinte mindben van szó ellentmondásos, diszharmonikus nő-férfi viszonyról. Az Országúton-ban egy nő felakasztja magát, ilyesmi történik a Kivégzés-ben is, a Hazatérés-ben (a hatvanas években a müncheni Új látóhatár pályázatnyertese) egy Kaliforniában élő magyar emigráns gázzal öli meg magát.
András Sándor kritikáiban is többször találkoztam a „kontrasztos összetettség”-, az „ellentétek spektruma”-féle dicsérő minősítésekkel. Nyilvánvalóan tudatos alkotóként – a saját műveiben is él belső stílusváltásokkal, paradox effektusokkal, nemegyszer a hasadt tudat kettős nézőpontjának megérzékítésével. („A kettő párhuzamosan […] döcög és száguld bennem, mintha két külön ember lennék.”) A Jákob Böhme orangutánja hallucináció és dokumentum, Az elföldelt csúzli nyomasztó szürreális álom és (szegedi?) emlék, a Torony előtt, torony után vízió és értekezés a nyelvről, jelentésről, szexualitásról – s a furcsa idegenről, akit „erejétől féltükben az istenek kettévágtak”.