Bogdán László

BOLYONGÁSOK A DALMÁT SZIGETVILÁGBAN

Ricardo Reis tahiti fekete füzetéből

Az Adria szirénje

Az adriai tenger szirénája címmel
írt egy nagy magyar költő, bizonyos Zrínyi Miklós
verseket hajdanán, amikor még Velence
gályái uralták a kék tengert és a dózse
gyűrűt dobott a vízbe, habokat udvarolva.
Eljegyzünk téged tengerünk, uralmunk valódi
s örök jelképeként. És gyűrűjét a kéklő
habokba hajította. Vajon írt erről Zrínyi?
Hadvezér is volt, bátor, számos csatában győztes,
pengette lantját, kardját rettegte a pogány.
Egy vadászaton halt meg. Vesztét vadkan okozta,
vagy orgyilkos golyója? Ahogyan rebesgették.
Ki tudhatja ma már? Verseiben a sírja.
Verssorok között bolyong. Vonzó és dacos szellem.
Állítólag őséről írt terjedelmes eposzt.
Kezében kivont karddal rohant ki Szigetvárból,
a halált választotta, de meg nem adta magát.
Nevével bátorságát is örökölte, mondták.
Talán ezért jelent meg előtte a sziréna?
Az Adria szirénje. Mi is láttuk, emlékszel?
A dózse gyűrűi ragyogtak ujjain.
Delfinek között úszkált. Vörös haja uszályként
követte, s férfi módra hágta meg a hullámot.
Hullámokon lovagolt. A vén kalóz megijedt,
és hányta a keresztet. „Kik maguk, Reis úr, mondja?
Nekem még nem jelent meg! Maguktól mit akarhat?”
„De hát annyira rossz jel?!” – nevetett rá Lídia.
„Hogy lenne rossz, asszonyom?! A sorsunk ajándéka.
Szerencsét hoz, azt mondják. Eddig nem hittem benne.
De hát itten van. Látják. És milyen gyönyörű!”
És a vén kalóz, buzgón, keresztet vetett ismét.
És grappával kínált. „Csak tudnám, mit akarhat?
És a gyűrűk az ujján! Hány gyűrű lehet? Hét? Nyolc?
Mindenik vagyont érhet. Egy-egy kisebb hajót!…”
Sóváran nézte a szirént. És te megsajnáltad.
Mosolyogva mutattad hasonló gyűrűdet.
Velence előtt egyszer én is vízbe merültem,
s találtam is egy gyűrűt. Szerelmünk zálogául
azóta te viseled. Smaragdköve ragyog.
Emlékszel, Lídia. A kapitány megdöbbent.
„Mégiscsak varázslónő!” A szirén ránk mosolygott.
Térden imádkoztak a babonás tengerészek.
Én a ferences barát sorait mormoltam.
Lefordította Zrínyi búcsúzó énekét.
S én a szirént igézve, írtam meg portugálul.
Ha nem rejt koporsó, kék ég fed bé engem.
Csak utolsó órán légyen tisztességem.
Holló vájja szemem, farkas szaggasson szét.
A föld lészen alól, s fejem felett kék ég.

 

Búcsú az azúrtól*

Rettegek a jövőtől, Lídia. Bizonytalan minden.
Bármelyik pillanat megváltoztathatja,
váratlanul köszöntve ránk, a valóságot.
Mert mi is a valóság? Bármikor álommá változhat,
végérvényesen a tükrök mögötti, ismeretlen
világba lökve át, vicsorgó, félelmetes árnyak közé.
Villog az azúr, amint a ragusai lépcsőkről visszapillantva,
búcsúzunk az Adriától. De nem tudni,
valóság ez vagy álom? Az Ôrzők oly mogorvák,
hallgatag, zord bálványok,
jelét sem mutatják annak, hogy észrevettek,
hogy egyáltalán megláttak. Számukra nem vagyunk.
Hátuk mögött Orcus fekete virágai.
S örvénylik a Hadeszek öblének sanyarú vize.
Az árnyak közelednek, tapogat sóvár kezük.
Távolban egy fehér vitorla ejti foglyul tekintetünk.
Távolodik, örökre távolodik a Hét ördög.
Egyszer s mindenkorra kitűnik életükből.
És búcsúzóul tarajos hullámaival
örvendeztet meg az Adria. Most hol vagyunk?
Melyik a valóság s hol kezdődik az álom?
Te vagy az egyetlen bizonyosság, Lídia,
amely még eltékozolt életemhez köt,
melledhez szorítva arcom, hallom szíved ütemes dobogását,
miközben a ragusai paloták, romok, pálmák, kaktuszok,
babérfák, leánderek, rózsakertek, közeledő-távolodó hajók
és a morajló kék tenger fölött,
a kabócák hiú, badar énekében
ott örvénylik a bizonytalan, megjósolhatatlan jövő.

* A Félek a sorstól Lídia, semmi se biztos… című Ricardo Reis-verssorainak átiratával. (Takács Zsuzsa fordítása.)

 

Mi lesz a vége?*

Összegezés, de nem búcsú

Nem is sejtjük, Lídia, hogy mi lehet a vége,
Tahitin örök nyár van, vakítanak a fények.
Álmomban (Borges álma!) egy torony tetejéről
kopár mezőkre látni, görögnek a bogáncsok,
lila fejük világlik, míg ördögszekerekké
össze nem gabalyodva, nem válnak böjti szelek
fukar játékszerévé. Sorsunk jelképét látom
bennük, és üvölteni szeretnék már, kínomban.
Mert nem tudni, mikor? És azt se, hogyan lesz vége?
Egy miccenésre szűnünk. Lehullunk, mint mangófám
gyümölcsei a fűbe? Vagy mint ördögszekerek,
holt vidéken dübörgünk? És vár a puszta ország?
A semmi birodalma? Lesz mit még hátrahagynunk?
És ha igen, kinek? És egyszerre tűnünk-e át,
tükrön túli világba? Nem szívesen hagynálak
védtelen, egyedül, itt, Vénusz buja szigetén,
és gondolom, Lídia, te sem hagynál itt engem,
képzeletem foglyaként, kétségekbe merülve,
lesni a láthatáron feltűnő délibábot,
ahogy Ovidius is várhatta ama gályát,
de hát soha nem jött el a felmentő ítélet.
Nem tudom, van-e velünk célja a fentieknek.
De láthattad, halandók a heteronimák is.
A nyájak őrizője* huszonévesen halt meg.
Teli bőrönddel ment el. Csak a sok, kusza álma
maradt ránk, és Mora sem húzhatja már sokáig.
Egyre rosszabbul néz ki. Vajon ideje lesz-e
befejezni fő művét, a prehistóriáról?
Én sokáig erősnek hittem magam. Láthattad,
nyolc óra nyílt tengeren, napon, folyadék nélkül,
szinte vesztem okozta. Azóta szakadatlan
lázálmok gyötörnek és torz hallucinációk.
Csak a művem érdekel. Be tudom-e fejezni,
amíg itt vagy mellettem és erőd rám sugárzik?
Valóban, mi lesz velünk? Mi lesz velünk, Lídia?
Mit terveznek sorsunkkal a szeszélyes istenek?
Kérdezem önmagunktól, a Vízöntő havában,
s nevet az égi vándor az óceán felett.

* A tahiti fekete füzet utolsó verse.