Beke József

A KÖLTŐ ÜZEN

Jelek a sorok között Radnóti Miklós verseiben

I. „A költô ír…” Ezáltal élménye, érzelme, gondolata végleges nyelvi burokba öltözve szavakká, betűkké merevedik azzal a remélt céllal, hogy késôbb visszaváltozzék a befogadóban újra élménnyé: csiholjon benne érzést, ébresszen gondolatot. Az írás tehát az élô valóság holttá válása, általa írásjelekké szegényedik az élet. Szegényedik? Csakhogy épp ezáltal válik maradandóvá. A költô természetesen arra törekszik, hogy a holt szöveg olvasója a lehetô legtöbb és legpontosabb információt kapjon: lehetôleg még a szavak mögé is lásson, a sorok között is olvasson. Hatni akar rá, hogy a mű ne álljon meg az önkifejezés statikus állapotában, hanem a meggyôzés, a mozgósítás révén visszhangot verjen.
Bár a mi szavunk töve erre utal, az irodalmi alkotás eredetileg mégsem írott, hanem hangoztatott formájú volt. Nyelvi anyagban jelent meg, de közvetítés nélkül jutott egyenesen „szájból fülbe”. Így bizonyosan pontosabb volt a hatása: a hangszín, hanglejtés, dallam, hangerô, még a szünet is segíthette az átadást-átvételt. Micsoda élmény ma is, ha Babitstól halljuk az Esti kérdés-t, Illyéstôl az Egy mondat a zsarnokságról-t! Az alkotó elôadásának rögzítése elsöpörhet minden olyan bizonytalanságot, amely az írott forma alapján fölmerülhet. Mert az írás bizony szegényes eszköz a költôiség teljes értékű rögzítésére. Tanulmányok, könyvek születnek többféleképp értelmezhetô verssorok, kifejezések megfejtési kísérleteibôl. A legnagyobb költeményekben is akadhat kérdéses részlet, amelyet így is, úgy is felfoghatunk, s csak az döntene igazán, ha az alkotótól hallhatnánk. Ha Petôfi szavalná, megtudhatnánk, hogy helyes-e Az Alföld e sorában „egybemondani” e kiemelt két szót: „Börtönébôl szabadult sas lelkem”, vagyis azt éreztetni, hogy ez metafora: a költô lelke olyan szabad, merész, mint a sas; vagy éppen kis szünettel azt kell érzékeltetni – mintegy elharapva a névelôt –, hogy az elsô szót állítjuk a másodikról. A Petôfi-szótár szerkesztôi A Tisza e közismert sorában: „Rám nézett át, aztán ment sietve”, az átnéz igét látják, bennem mégis van némi kétség, és nagyon kíváncsi lennék, Petôfi miért nem így írta: Átnézett rám… hiszen a hangzás is,
a ritmus is ugyanolyan lett volna. De nem így írta. Talán azért, mert az ige után tett, ezáltal kissé kiemelt „át”-tal hangsúlyozni akarta a nagy távolságot a két part között? Hasonló nehezen eldönthetô feladat Radnóti egyik legismertebb versében, a Nem tudhatom…-ban az, hogy hangoztatva ebben a sorban hangsúlyos-e a kik szó: „tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton”. A szavalókat a „merre mennek, kik mennek” párhuzama leginkább arra ösztönzi, hogy egyaránt kérdésként fogják föl mindkét részt, tehát a merre is, a kik is nyomatékot kap. Én azonban úgy látom, két dolog is ellentmond ennek. Az egyik az, hogy aligha tételezhetô föl bárkirôl – még akkor is, ha az illetô költô –, hogy mindenkit ismer e hazában, az inkább, hogy az útirányokat nagyjából ismeri. A másik nyomósabb, mert a Radnótinál annyira fontos versformát, illetve a ritmust érinti. A költemény ugyanis olyan idômértékes sorfajtában íródott, amelyben sormetszet van: „Nem tudhatom, hogy másnak // e tájék mit jelent.” S mindkét részsor jambikus lejtésű: ti-tá, ti-tá… A második egység elsô szótagja tehát nem kaphat nyomatékot a kiejtésben, s ez arra mutat, hogy itt a kik nem kérdô, hanem hangsúlytalan vonatkozó névmás, vagyis az akik helyett áll. Egyébként ebben az idézetben az uton ú-ja is ugyane ritmus miatt rövid; a költô ezt a szóalakot máshol szinte kivétel nélkül hosszú ú-val írja.
Radnóti nemegyszer utalt arra verseiben, hogy a jövônek ír: „az új falak tövében felhangzik majd szavam”, s töretlenül bízott abban, hogy e szavakat „megértik / nagyranövô fiak és leányok”. S hogy ez a reménysége beteljesedett, azt bizonyítja egy felmérés, amelyet halála után egy emberöltôvel középiskolás korú fiatalok között végeztek. Az eredmény: több mint hétszáz gyerek közül a legtöbben a Nem tudhatom…-ot tartották legkedvesebb versüknek, s az emlegetett költôk között Petôfi és József Attila után Radnóti állt a harmadik helyen.1

II. Radnóti Miklós nemcsak tudatos művésze, hanem képzett ismerôje is a nyelvnek, a szegedi egyetemen – a költô Sík Sándor mellett – két kitűnô nyelvészprofesszor, Mészöly Gedeon és Horger Antal tanítványa volt. Az utóbbit ugyan nem kedvelte, de Mészöly szellemes nyelvtörténeti fejtegetéseit szívesen hallgatta, sôt hasznosította is költôi nyelvében.2 Nyelvészeti ismeretei és költôi tehetsége birtokában bátran megtehette, hogy verseinek végsô formában történô lejegyzésekor – és nyomtatásban is – minden rendelkezésre álló eszközt felhasználjon arra, hogy alkotása a lehetô legtöbb és legpontosabb információt közvetítsen az olvasóhoz. Üzent az utókornak azzal, hogy tudatosan egyéni írásmódot alkalmazott néhol, fôként az egybeírás területén. Világosan látszik, hogy ezekben a sajátos szóalakokban nem a merev helyesírási szabályokhoz, hanem a versritmushoz, a mondott vers beszédritmusához alkalmazkodott. Közismert Radnótiról, hogy igen precíz volt írásmódjában. Napló-jába ezt jegyezte 1939. szeptember 17-én: „Ma egész nap az ékezeteket raktam föl és javítottam. F[anni] dühöng, hogy lopom az idôt. Pedig nem mindegy az, hogy: fu vagy fú…” (Itt csak megjegyzem – a részletes vizsgálat is megérne egy misét –, hogy a versritmus érdekében némely magánhangzónk idôtartamának a helyesírási szabályoktól eltérô jelölése eléggé természetes a magyar költészetben. Radnóti verseiben pl. az ifjú szó 29 elôfordulásából 12-szer rövid a végsô magánhangzó, sôt Babitsnál ez az arány még nagyobb: 52-bôl 30 rövid!) Ugyancsak a hangoztatott ritmikai pontosságra való törekvés vezeti tollát, amikor az Erôltetett menet című versben két n-t ír e sorban: „és félelemtôl bolyhos a honni éjszaka”, az Október, délután címűben két s-et itt: „a csendbôl odafent sziszegve esô / hatnapos essô”, és az Októbervégi hexameterek-ben is a sorfajta kötelezô utolsó verslába készteti arra, hogy így írja: „…félti arannyát”.
A költô korában érvényes (1929-ben kiadott) Balassa-féle helyesírási szabályzat tanácsa így szólt: „A kiejtés és a jelentés tekintetében összetartozó szavakat írjuk inkább egybe, hacsak nem nagyon hosszú a szó…” (Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai.) Látjuk, hogy ez jócskán ad szabadságot az egybeírás tekintetében, hiszen ki-ki eldöntheti, mit érez „inkább összetartozónak” és mit „hosszúnak”. Radnóti valóban szó szerint értelmezi ezt a tág ajánlást, és – ellentétben nemcsak a mai, hanem gyakran az akkori szabályokkal is – például a jelzôként álló ún. jelölt tárgyas szerkezeteket is rendszerint egybeírja: átkotnyögô, enyhetadó, izmotfeszítô, mindentlátó, páristjárt stb. és ugyanígy a határozósakat is: bölcsrekókadt, egymásrahajlott, éjbetűnô, holtrasebzett, nagyranôtt, nyitvafelejtett, szépencsillogó, tágratárt stb. Példák mutatják azt is, hogy a jelzôk esetében az „összetartozást” fontosabbnak tartja, mint a hosszúság méricskélését: szivárványszíntógás, vadgalambhangu, vontaranyhaju stb. De nemcsak a jelzôk, hanem más szavak, kifejezések között is bôven találunk olyanokat, amelyekben érezhetô a költô meggyôzôdése: a he-
lyesírási szabálynál erôsebb a költôi szabadság, ôbenne a költô fölötte áll a tanárnak, az ars a disciplinának: kezetfog, nyakonragad, partradob, portverve, vélebetegszik stb. Talán nem szentségtörés, ha azt mondjuk: a kiejtésnek, pontosabban a versmondásnak (ami egyben versértelmezés is!) inkább megfelelnek ezek így, mint különírva. A költô sok hasonló kifejezés alkotórészeit annyira összetartozónak fogja föl, hogy egybeírja, s ezzel „súg” a mindenkori olvasónak, versmondónak.
Különösen feltűnô, hogy Radnóti – ismét a beszéd természetes folyamatának megfelelôen – nem hajlandó különírni az ilyen szóalakokat: elémszalad, felémnyújtózó, hozzánkszorulva, ráddobál, rajtafelejt, rájukhajol, rámfigyel stb. Mellôzve most a grammatikai indokokat, azt mondhatjuk, hogy van az ô gyakorlatában valami igazság: helyesírásunk itt voltaképpen ilyen – illogikusnak tűnô – különbséget tesz: ráhajol egybeírható, rám hajol nem, hozzászorul igen, hozzád szorul nem, a rálehel igen, a rám szuszog nem, pedig a kiejtésben aligha teszünk köztük különbséget. Tapasztalatom szerint az e csoportba tartozók következetes egybeírása Radnóti egyéni módszere. Látszik ez abból, hogy míg Babits szinte kivétel nélkül különírja a hasonló kifejezéseket, Radnóti szinte kivétel nélkül egybe, és a Radnótinál tapasztalható gyakorlatra Juhász Gyulánál sem találtam példát.
Radnóti kötôjeles (kissé Adyéira emlékeztetô?) szóösszetételei is arra mutatnak, hogy próbálkozott az egyéni írásmódú fogalomjelöléssel: róka-nemzet, páva-úrfiak, nô-vihogás, pihenni-vágyás, magzat-koromban, ibolyakék-szemű stb. Azért nevezem próbálkozásnak ezt, mert a fenti példák nem az általa megjelentetett versekben találhatók, hanem szinte mind az életében kötetbe nem foglalt, hátrahagyott költeményekben, illetve a fordításokban. (A Balassa-féle szabálykönyv azt ajánlotta, hogy a nagyon hosszú szavakat „helyesebb alkalmas helyen kettéválasztani s a részeket kötôjellel kapcsolni össze”, ezek az utóbbi példák azonban nem a hosszúságuk okán kaptak kötôjelet, hanem különleges értelmi összetartozásuk miatt. És e feltűnô írásképük révén jelentésbeli többletet is nyernek.)
Ugyancsak a sajátos próbálkozások körébe sorolható az is, hogy néhány szót kétféle írásmódban is alkalmaz verseiben, pl. feketéll ~ feketél; éppen ~ épen; utca ~ ucca; egyremegy ~ egyre megy stb. Az elsô példa két alakját tekintve következetlenségre – kis rosszindulattal egyszerű helyesírási hibára – gondolhatnánk. Csakhogy érdemes megnézni a kétféle írásmód versbeli helyzetét, és rögtön kitűnik, hogy a költô igenis a természetes magyar kiejtéshez – és nem a grammatikai alapú szabályhoz – igazodva írja egyik helyen így, a másikon amúgy:
„ami soká maradt fehér,
az is már látod, feketéll,
mint e verstôl a papiros”
(Vénasszonyok nyara /
Esti mosolygás 10)

illetve:
„…jön a tél, feketélnek
sarkai máris az ôszi nagy égnek”
(Októbervégi hexameterek 12).

Ebben a „feketélnek” szóalakban egyébként is két szabály jelentkezik egyszerre: a helyesírás ugyan kettôzött l-t kíván, a helyes kiejtés ún. rövidülési szabálya viszont rövid l-t, s a költô az utóbbit érvényesíti az írásban is. Miért ne tehetné? Hiszen költô. Egyik versében (Trisztánnal ültem…) úgy fogalmaz, hogy „a költô / minden lehet! / és minden is… / mindjárt varázsolok…” Aki minden lehet, aki varázsolhat is, az túlléphet a szabályok földjérôl a poetica licentia földjére is. Ô azt is tudja, hogy melyik versébe illik inkább az ucca, melyikbe az utca.
A modern költészet egyébként már Radnóti elôtt régen túllépett a grammatikai kötöttségek korlátain, s korai korszakában ô is alkotott interpunkció nélküli verseket a francia szürrealisták nyomán a szabad gondolatfűzés és a még szabadabb asszociációk megvalósításaként. Radnóti szerint az ilyen versekben az írásjelek hiánya nem csupán formai különcség, hanem a mű lényegéhez tartozó elem. Errôl tanúskodik egyik tanulmánya,3 amelyben így ír: „Egyik írótársam megkért egyszer arra, hogy Apollinaire Égöv c. versét küldjem el neki, de »rakjam ki« a vesszôket, pontokat, elô akarja adatni, s »az elôadó színész úgy jobban kiismeri magát a különben is nehéz versben« […] Kínos és reménytelen munka volt. […] A magyar szöveg sem tűrte az írásjeleket.” Ez egyben arra is rámutat, hogy az írásjelek az elôadónak valóban fontos támpontokat adhatnak a helyes értelmezéshez s ebbôl fakadóan a helyes versmondáshoz.
„Egy író hanglejtését – úgy-ahogy – szövegének központozása érzékeltetheti. A különféle írásjelekkel való élés majdnem annyira jellemzi a költôt, mint a szókincse vagy ritmikai hajlamai” – írja Mészöly Dezsô.4 Ugyanô idézi Dover Wilsont, aki a cambridge-i egyetem Shakespeare-sorozatának bevezetôjében így ír a Shakespeare-szövegek pontjairól, zárójeleirôl, vesszôirôl, nagy kezdôbetűirôl, amelyek igen egyéniek, esetenként a grammatikának is ellentmondanak: „Ezek mondják meg a színésznek, hogy hol s meddig tartson szünetet; irányítják hanglejtését; kiemelik a szenvedélyes nyomatékú szót…”
Mészöly ebben az írásában Arany Jánosra is hivatkozik, aki „mindig roppant gonddal élt a központozás árnyalataival. Valósággal lekottázta olvasók (és szavalók) számára: hogyan hangsúlyozzák verseit. Pont, vesszô, kettôspont, három pont, gondolatjel: mindig helyén van az ô verseiben”. Bizony, ha belegondolunk, némely Arany-ballada helyes értelmezése egyszerűen lehetetlen volna az írásjelek figyelembevétele nélkül. (Közismert az a Bánk bán történetével kapcsolatos szöveg is, amelyen azt szokták bizonyítani, hogy a központozás teljesen az ellenkezôjére is változtathatja egy szöveg értelmét: „A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki beleegyezik én nem ellenzem.”) Jellemzô, hogy Martinkó András a Petôfi-szótár tervezetével kapcsolatosan egyenesen azt javasolta, hogy „fontos lenne egy függelék a látható nyelv jeleivel”, vagyis: mely írásjeleket hogyan használ a költô.5

III. Lássuk tehát a látható nyelv jeleit a Radnóti-versekben. (Példáink elsôsorban a költô által kiadott kötetek anyagából valók.)

1. A dôlt betű (a Holmiban minden idézet dôlt betűvel van, tehát itt a kiemelés álló betű) segítségével az olvasó számára feltűnôen „kiugrik” a szöveg valamely részlete, figyelmeztetve az elôadót, hogy hangjával emelje ezt ki a környezetbôl. Radnóti így jelöli műveiben a máshonnan átvett szövegrészeket. Ezt láthatjuk az Il faut laisser… című versben, ahol a Ronsard-műbôl idéz néhány szót franciául, ugyancsak a Hajnaltól éjfélig egyik részletében, amikor saját elôbb leírt szavait ismételve kételkedik a rímelés helyességében: „Ringóra dongó. / Leírtam s nem merek / felnézni most. Csak várok és sunyítok; / kezemre ütnek-é a régi mesterek?” Némileg hasonló szerepet lát el a kurzív szedés abban a versben, amelyben a nagy tekintélyű mestert, Babits Mihályt siratja el (Csak csont és bôr és fájdalom…), amikor a mű 2. részében a nagy költôre legjellemzôbb szavakat szólítja meg:

„Szavak jöjjetek köré,
ti fájdalom tajtékai!
ti mind, a gyásztól tompa értelem
homályán bukdosó szavak,
maradjatok velem:
gyászold omló göröngy,
sírj rá a sírra most!
jöjj, könnyü testü fátyol
ó, takard be,
s akit már régen elhagyott a hang, –
gyászold meg ôt, te konduló harang,
lebegô lélek és gömbölyü gyöngy,
s gyászolj megint
te csilla szó, te csillag
te lassu pillantásu szó, te hold,
s ti többiek! ti mind!”

Ezt a módját alkalmazza Radnóti a kiemelésnek akkor is, ha hangsúlyozni (és hangsúlyoztatni) akarja egy-egy kifejezés különös fontosságát, illetve sajátos, aktuális jelentését: „Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam…” (Hajnaltól éjfélig); „Nem menekült el a drága Atilla se, csak nemet intett / folyton e rendre” (Elsô ecloga). Néhol ez a módja a szembeállításnak is: „Tegnap hűs esô szitált […] és ma bôsz ágyuk, tapadó kerekekkel, / gôzölgô katonák jöttek…” (Tegnap és ma); „Én én vagyok magamnak / s néked én te vagyok, / s te én vagy magadnak, / … / S ketten mi vagyunk” (Papírszeletek). Itt pedig az átvitt értelem mellett a fokozati különbségre is felhívja a figyelmet: „szellô jár már ott is, a zöldhabos erdôn! / Itt széltôl hajlanak már a harci fenyôk!” (1932. július 7.) Különös fontosságot érzékeltet e két azonos, de más-más értelmű kiemelt szó: „Mi lesz most azzal, aki míg csak él, / amíg csak élhet, formában beszél / s arról, mi van, – ítélni így tanít” (Ó, régi börtönök); illetve: „Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?” (Hetedik ecloga).

2. A felkiáltójel szerepel Radnóti verseiben (az itt tárgyalni nem érdemes pont és vesszô után) az írásjelek közül leggyakrabban. Különösen jellemzô természetesen a költô korai, avantgarde korszakában keletkezett versekre, amelyekben elsôdleges eszköze az expresszivitásnak. Ennek számszerű bizonyítéka, hogy a költô elsô négy kötetének kb. százoldalnyi anyagában 277, míg az utolsó korszak ugyanilyen mennyiségű versanyagában (Meredek út + Tajtékos ég) csak 170 felkiáltójel van. Elsô kötetének néhány versében szinte minden mondat vagy annak tekinthetô szövegrész végén ez található: a Köszöntsd a napot! 16 sorában 8, a kötetcímet adó ugyanekkora versben 7. Igen érdekes ilyen szempontból a Tavaszi szeretôk verse, amelynek kis kezdôbetűvel induló egységei végén mindig felkiáltójel van – mintegy elválasztva ezzel egymástól ôket:

„Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! hallod,
hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás!” stb.

Érdemes megfigyelni, hogy Radnóti a felkiáltójelet az esetek igen nagy számában nem mondatzáró írásjelnek tekinti, tehát utána kis kezdôbetűt használ. Ez a jel itt nem szokványosan a mondat felkiáltó vagy felszólító jellegére mutat, inkább az elôtte álló szó vagy szavak érzelmi-indulati töltésére hívja fel a figyelmet: „Hó, hó! fekete szemekben / sötéten fénylik az ég […] Tél, tél! fél most a gyerek” (Téli vers); „ó, semmi, de semmise már! ez a zápor / sem mossa le rólam a vágyat utánad” (Zápor); „Szálldos az úton a láng / s lebben! fele fény, fele vér!” (Nyugtalan ôszül). Ez a jel figyelmeztetheti a szavalót a lelkiállapot érzékeltetésének fontosságára, mint például a Második eclogá-ban is: „És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod / a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod; / ne is tagadd, barátod! és összenôtt veled […] Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom […] De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok.”
A felkiáltójellel bôven ellátott korai versekben az látszik, hogy a figyelemfelhívásnak ezt az eszközét szinte minden megfogalmazott gondolat végére odakényszeríti a mindenáron való hatni akarás. Ez az aktivitást vagy legalábbis valamilyen dinamizmust sugalló jel akkor is ott van, ha az ábrázoltakra inkább a nyugalom, a statikusság jellemzô: (a tehenek) „pisla jászlak elôtt eldôlve pihennek / és orrlikuk köré is enyhülni száll a légy!”… „csillagok nélkül / nem nô nagyra ilyenkor a kicsi legény!”… (gyerek és macska) „szeretô zajban / álmodnak együtt már, köcsög tejekrôl / boldogan, nyáluk csorgatva a vackon!” (Tápé, öreg este).

3. A kérdôjel sem igazán mondatzáró Radnótinál, utána leginkább kis kezdôbetűvel jön a folytatás vagy a felelet: „Fázol? várj, betakarlak az éggel” (Szerelmes vers Boldogasszony napján); „Mit használtak a szózatok és a falánk, fene sáskák / zöld felhôje mit ért? hisz az ember az állatok alja! […] S mennyi az Úrnak, mondd, ezer év? csak pille idô az!” (Nyolcadik ecloga). Néhol azonban nem közvetlenül a kérdés, hanem az elbeszélô szava után alkalmazza: „Hogy mi a célja az Úrnak, – / kérdém? lásd az az ország” (Nyolcadik ecloga), és ha megpróbáljuk kimondani e sort, valóban szükséges lehet ott – figyelmeztetésül – a kérdôjel: oda kell figyelni a helyes hanglejtésre és a szünetre. Elôfordul a kérdôjel olyan helyeken is, ahol a mondat folyamatában talán el is maradhatna – s nem is szabad hanglejtéssel érzékeltetni –, hiszen a kérdés nem elsôdleges, csupán tartalmi idézet: „ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, / hogy várja ôt az asszony s egy bölcsebb, szép halál” (Erôltetett menet).
Ha ennek a jelnek a használatát is az életmű folyamatában vizsgáljuk, feltűnik, hogy – szemben a felkiáltójellel – a pálya második felében gyakoribb, mint az elsôben. Ekkor ugyanis egyre sűrűsödnek a költôt kínzó olyan kérdések, amelyek a mostoha viszonyokra, valamint az elmúlásra vonatkoznak: „S ki tudja meddig élek?” (Keserédes); „elôtted húsz év? / tíz? vagy semmi sincsen? / nem mindegy, mondd? – szóltam magamra” (Huszonkilenc év); „háború van, látod, s utána rom, mocsok / marad csak és oly mindegy: átélem? meghalok?” (Csodálkozol barátném…)
De hasonlóan gyötrelmesek azok is, amelyek a költôi létbôl, a művészi mivoltból fakadnak:
„Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idô,
s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
mind tudtam én. De mondd, a mű, – az megmaradt?”
(Hajnaltól éjfélig)

„Némuljak én is el? mi izgat
versre ma, mondd! a halál? – ki kérdi?
ki kéri tôled számon az életed,
s e költeményt itt, hogy töredék maradt?”
(Nyugtalan órán)

A legutolsó korszakbeli kérdôjelek számát növelik az ekkori nagy költeményeknek a múlt emlékeire utaló fájdalmas kérdései is:

„Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?”
(Hetedik ecloga)

„költôkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklô asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?
[…] Hova tüntek a bölcs borozások?
Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?”
(Ŕ la recherche…)

4. A gondolatjelnek többféle funkciója is lehet Radnóti költeményeiben. Elkülöníthet közbeszúrt gondolatot: „…talán megszólal ujra – / mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, – / a rettentô szavak tudósa, Ésaiás.” (Töredék.) Néhol azonban inkább „elgondolkodtató jel”-nek nevezhetnénk, hiszen az egymás után következô szövegrészeket csupán elválasztja, a szavaló számára pedig afféle szünetjelként funkcionál:

(a bika) „…fülel és elpattan a széllel,
mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, –
fölszagol s nem menekül, mint menekülnek
az ôzek; elgondolja, ha megjön az óra, kűzd
és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda –
és lassan, szomorun bôg a kövér levegôben.”
(Mint a bika)

Egészen más, ti. kiemelô, hangsúlyozó szerepe van itt: „legelsô fürdôd is – / hiába volt! Mert mocskol e kor” (Kortárs útlevelére); „acélt fen szívek ellen, – ellened!” (Himnusz a békérôl). De érzékeltethet ellentétet is, ilyenkor mintegy hanemként áll:

„Most rejt a föld.
S nem úgy, mint mókust rejti odva,
vagy magvait a televény
csak télen át –
örökre! mint emlékedet
e tépett költemény.”
(Ôsz és halál)

Elkülöníthet (vagy inkább köthet) ez a jel olyan gondolatot is, amely hozzátoldásként jelentkezik, s benne rendszerint ott a vágyakozás, a reménykedés is: „a majmok értenének, / bennük még ép az elme, – / s talán ha köztük élnék, / nekem is megadatnék / a jó halál kegyelme” (Zsivajgó pálmafán); „Fanni várna szôkén a rôt sövény elôtt, / s árnyékot írna lassan a lassu délelôtt, – / de hisz lehet talán még!” (Erôltetett menet).

5. A kettôspont is igen gyakori jel a Radnóti-versekben. Utalhat a magyarázatra, helyettesítheti az ezért, így, tehát kötôszavakat: „Álmos délután jön: csöndben köszöntsd!” (Pogány köszöntô); „Testvérem, látod ketten vagyunk: egy apa / álma és két anya kínja sikoltoz bennünk” (Sok autó jár itt). Utalhat az elôzôek értelmezésére, kifejtésére is: „Oly messzire gondol: akkor éjjel, mikor / a városba vitték, a gróf szeretôje / ült mellette” (Elégia, vagy szentkép, szögetlen); (lesz) „bôven nekünk is, évenkénti termés: / jaj, baj és ügyész!” (Számadás). Máskor az ok következik utána: „elsírod magad: / barna hugod hét napja beteg már” (Kedd és szerda között); „nem könnyít sorsunkon az esti beszéd: sziklák között / ritka a jókedv és sok a tennivaló: lopós férfi élhet csak / pihenôsen!” (Montenegrói elégia). Itt a hogy helyett áll: „és oly mindegy: átélem? meghalok?” (Csodálkozol barátném…), de másféle kötôszót is helyettesíthet, vagyis sokféle mellékmondatot kapcsolhat:

„S ha ujra elindulsz: lábad nyoma áld!
Fölégnek a friss fák és hamu csak maradékuk,
s ha ujra elindúlsz: virúlva nônek a fák!”
(Tűzhimnusz)

„mint asszony, ki messzi emberét várja:
teli fény ült az enyhe dombon.”
(Zápor után)

Igen összetett a kettôspont jelentése, ha a leírt jelenséget asszociáció magyarázza:

„Már két éve halott és senki sem
kérdezi hol van, – tegnap megölelt:
a tömzsi gyümölcsfa az út mellett
kivirágzott a porban, valahol lány
sikított és nagyon dulakodtak.”
(Elégia egy csavargó halálára)

6. A zárójel funkciója sokszor rokon a gondolatjelével. Igen érdekes, hogy a költô egyik interpunkció nélküli versének (Játékos vers aratás után) végén éppen a zárójel révén lesz a két utolsó sorában a metafora igazán élô képpé: „s a kedves haja is (csak csókolom) / dalos karom között aranykazal!” Zárójelek közé persze leginkább valamilyen közbeszúrt értelmezést foglal Radnóti: „művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik, / s mérem (néma fogoly), – jajjal teli Szerbia ormán” (Ŕ la recherche…), az alábbi példában azonban annak eszköze, hogy a hasonlaton belül a földi és az égi, a pillanatnyi és az általános, a látvány és az érzelem egységes képpé olvadhasson:

„csikók csomós lábakkal
futnak az anyjuk után s így
este, hazafelé most kácsák
és szeretôk totyogva menetelnek!
Az égen egy helyen látni még,
(csikók! kácsák és szeretôk!) hogy
olyan, mint kedvesem szemekékje!”
(Zaj, estefelé)

Itt pedig az idôbeli eltolódást érzékelteti:

(a felhô) „Körültekint ott, pislant, komolyan,
villogó zápor zuhan belôle
és mint hulló szög, a csöppje olyan.

(Elállt az esô s a szűk csatornán
víz zúg. Visszatér és hajladozva
jár a gyönge fény a fa ormán.)”
(Július)

IV. Üzenet minden egyes jel, ezért a rideg betűk és sorok között odafigyelést igényel. Az olvasót elgondolkodtatja, az elôadót kifejezési módozatainak meggondolására készteti: hogyan is kellene azt a többletet érzékeltetni, amit itt a költô valamelyik jel segítségével rögzített. Megfejtendô feladvány is: miért éppen ezt alkalmazta a költô, milyen utasítás rejtôzik mögötte. Mindegyikben ott van egy művész pontosságra, teljességre törekvô egyénisége, akinek a költészet fontosabb volt szinte mindennél: „annyit érek én, amennyit ér a szó / versemben”.
Mészöly Dezsô említett könyvében Shakespeare-rôl szól – én most Radnótira vonatkoztatom: „Mindnyájan olvashatjuk mondatait – mindnyájan szeretnénk hallani a hangját.” Mennyit érne, ha maradt volna versmondásáról, rádió-elôadásaiból felvétel!


Jegyzetek

1. Legkedvesebb versem. Móra Kiadó, 1984. Szer- kesztette Borbély Sándor.
2. „Miklós szerette elôadásait, amelyekbôl különben költôi nyelve is hasznot húzott, így többek közt a Lábadozó szél című kötetének jelzôje az egyik szellemes Mészöly-etimológia emlékét ôrzi.” Baróti Dezsô: Kortárs útlevelére. Szépirodalmi Kiadó, 1977. 148. Mészöly Gedeon késôbbi hallgatójaként és a Radnóti-szótár szerkesztôjeként hozzáteszem ehhez, hogy a költô néhány egyéb kifejezése is Mészöly nyelvtörténeti fejtegetéseinek hatását mutatja: madárfi, fecskefi, madárfió, sívó, terebély, támad (a nap), elsôfű csikó; a fió (= fióka) szó Radnóti Napló-jában (1939. július 23.) is elôfordul: „egy hattyú, lassan fehéredô fióival”.
3. Radnóti Miklós: Orpheus nyomában. (Utószó.) Pharos Kiadó, 1943. 169–170. (Reprint: Bethlen Gábor Könyvkiadó, é. n.)
4. Mészöly Dezsô: Shakespeare új tükörben. Bp., 1972. 127–128.
5. Martinkó András: Petôfi-szótár. ItK, 1975. 94.