Keresztesi József

METAMORFÓZISOK

Bertók László: Hangyák vonulnak
Magvető, 2007. 121 oldal, 1990 Ft

A költészet mint olyan végső soron fölfogható a tradícióban fölhalmozódott kulturális készletként: nyelvi készletként, hagyománykészletként, gondolkodásmód- és szerepkészletként, melyből a mindenkori szerzők több-kevesebb invencióval válogatják össze mindazt, amit egy bizonyos költői magatartásforma kialakításához szükségesnek ítélnek. Anélkül, hogy egy hatalmas bábeli turkáló némileg frivol víziója mellett tennénk le a garast, talán mégiscsak belátható, hogy a költői invenció sohasem anyag nélküli, ex nihilo teremtés, hogy minden újítás, a rendelkezésre álló hagyománykészlet bármely elemének a továbbgondolása (akár a legradikálisabb módon újító, fölforgató alkotások esetében is) logikus módon föltételezi azokat az elrugaszkodási pontokat, amelyeket éppen a tradíció kínál föl a számára. S hogy aztán az alkotás miképpen lehet több, mint a készen kapottak újrahasznosítása – ez a velejéig modern kérdés talán nem is annyira magának az alkotásnak, a művek létrehozásának a központi problémája, hanem sokkal inkább a művészi önteremtés, az egyedi karakter megformálásának az alapvető kérdése.
Nem véletlen, hogy éppen Bertók László költészete kapcsán kerülhet előtérbe a hagyományhoz kapcsolódás és a költői önformálás sajátos viszonya. Bertók pályájáról szólva visszatérő fordulat, hogy a kilencvenes évek nagy szonettkorszaka új fejezetet nyit az életműben. S az, hogy már a sajátos kétrímű szonettforma nyolc esztendőn át tartó egyeduralmát megelőzően, a nyolcvanas évektől is megfigyelhető egy-egy forma vagy verstípus alaposabb körüljárása (a Bertók-féle szonett például már a tulajdonképpeni szonettkorszak előtt is jócskán megjelenik), csak még nyilvánvalóbbá teszi, hogy e költői pálya kiteljesedése valamiképpen a formai gondolkodás jegyében ment végbe.
Ugyanakkor ez a formai alapozottságú műhelymunka mégsem egészen a szokványos recept szerint zajlik. Bertók nem poeta doctus, a technikát, az elméletet, a tradíciót önértékként és ihlető forrásként kezelő szerző (amely típus persze szintén beláthatatlan változatosságot mutat, Ezra Poundtól akár Kovács András Ferencig). Ha úgy tetszik, a forma kérdése nála nem formaprobléma. A bertóki szonetteknek, a háromkáknak nevezett rímes haikuknak vagy az újabb kötet „hosszúkáinak” a tétje elsősorban nem a reflexió a költészeti múlt nagy hagyományaira, hanem a forma kézre formálása, használatbavétele. A versforma vagy verstípus Bertók László költészetében biztosítékot nyújt, illetve keretet teremt a költői beszéd hangoltsága számára, egy bizonyos megszólalási mód lehetőségeinek a körbejárása.
S amíg a költőnek azon a bizonyos hangon még van mit újramondania, addig az adott forma vagy típus is „használatban marad”.
Ez lehet az oka annak is, hogy e költészet szervezőelve már jó ideje nem az egyedi-egyszeri vers, hanem a ciklus vagy nemritkán a kötet egésze.
A legújabb Bertók-kötet, a Hangyák vonulnak esetében egyetlen verstípusra épül a teljes könyv, a harminc-negyvensoros, rímtelen, monológszerű, kérdőjeles közbevetésekkel teletűzdelt „hosszúkákra”. S nemcsak a megszólalás kereteit, de tartalmát tekintve is azonos anyagú az új gyűjtemény. „Öregség-verseknek is hívhatnám őket – mondja a fülszövegben Bertók –, mert végső soron a hatvan fölötti élet, a meglepetések, az ijedtség, a tiltakozás, a visszaút s a még mindig kísérletezés »szövegei«.”
Egyazon megszólalási mód tölti ki tehát a könyv egészét. Ennek a döntésnek a súlya nyilvánvalóan előfeltételezi a választott formai megoldás teherbíró képességét, ugyanakkor képes a kötet egységét is garantálni. S valóban: a Hangyák vonulnak versei között lapozgatva nehéz volna magától értetődő biztonsággal kiemelni egy-egy úgynevezett „antológiadarabot”, kiugró, központi, szervező költeményt. Szervező közép helyett inkább a lírai monológok egymásba kapcsolódó sorával szembesülünk, melyek mindegyike valamiképpen ugyanazokra az alapkérdésekre rezonál. E hasonló hangütésű és terjedelmű versek sora azonban egy pillanatra sem válik repetitívvé. Az első pillantásra egymáshoz hasonlónak tűnő „hosszúkák” ugyanis izgalmas dramaturgiai felépítéssel, belső dinamikával rendelkeznek.
A kiinduló helyzet általában valamilyen hétköznapi szituáció, egy-egy figyelmeztető jel, baljós döccenő a dolgok menetében. Mindig letörik egy darab, jelenti be az egyik vers címe, ám az apró veszteség (hogy mi tört le és honnan, azt nem tartja közlésre érdemesnek a vers, mert nem is ez a fontos) azonnal meghökkentő, fenyegető és magyarázatra szoruló jelenséggé tágul: „mintha a törés benned / keletkezett volna, s tőled függene, hogy / megszűnik-e (megszüntethető-e), / helyrebillen-e az átláthatatlan, de valószínű / rend, ami a bőrödbe szorult (szorított?, / lobbant?) időleges univerzumban / (azt hiszed) megvan, de aminek elég annyi, / hogy leejted a szemüvegedet, beleakad a / körmöd a bevásárlókocsi fogantyújába, / s vége, elveszted a fejedet, hajlamos leszel / az emberiség közeli kimúlásáról prédikálni”.
Sajátos ingamozgás megy végbe ezekben a versekben: a végesség megmutatkozása pánikreakciót vált ki a költemények hőséből, aki szinte ugyanabban a pillanatban az önironikus reflexió segítségével igyekszik fölülkerekedni mindezen. Röhögni fogok a temetéseden – az azonos című versben gyötrő emlékként tolul elő egy kisgyereknek ez a kegyetlen mondata, hogy aztán a versbeli monológ elbeszélője valóban elképzelje a botrányos jelenetet; ám ezt követően egy újabb csavarral fordít ezen az elképzelt történeten is: mi lenne, ha a nevetés átterjedne az egész gyászoló gyülekezetre, akár azért, hogy a halott lelke „könnyebben / röpülhessen el a semmibe (a mennybe?, a pokolba?), / emléke pedig, mint a meleg hópihe, / csillogva szállingózhasson a szájra, a fülre, a szemre, / a földre, amelyből vétetett?” A kezdő szituáció indokolatlanul erős sokkja itt is olyan átváltozások kiindulópontjának bizonyul, amelyek végső soron valamiféle vigasz, remény vagy sztoikus egyensúly eléréséhez mutatnak utat. Akárcsak a Mindegyik hoz, vagy elvisz című költeményben, ahol a pillanatok természetéről szólván a zárlat iróniája ugyancsak fenntartja a vigasz lehetőségét: „Mindegyik hoz, vagy elvisz valamit, / s elszállnak egymás után, mintha ez lenne / az egyetlen dolog (következtetés?, / következmény?, üzenet?), amit biztosan tudnak. / Bár úgy tűnik, hogy ezt sem maguktól, tehát / nem ártana jobban odafigyelni rájuk.”
A fegyelmezett pánik, az elbizonytalanított, mégis formába kényszerített beszéd könyve a Hangyák vonulnak. S mindez nemcsak a versekbe foglalt „közlésekben”, hanem a mondatszerkezet szintjén is érvényesül. Bertók egyszerre teszi próbára a hosszú versmondatok teherbírását, illetve tölti meg őket az elhallgatások keltette feszültséggel. Az egyszerű kijelentéseket, tényközléseket kérdőjeles közbevetésekkel, kitérőkkel, alárendelt tagmondatokkal pakolja tele, s ennek folytán maga az olvasás folyamata teremti újjá – ha úgy tetszik, mi, olvasók reprodukáljuk – a versbeszédben fölmutatott bizonytalanságot. Ebben a folytonos korrekciókra építő szerkesztésmódban éppen a korrekció, a pontosítás bizonytalanít el bennünket, húzza ki a szőnyeget a lábunk alól.
Másrészről pedig az elhallgatások, a kihagyások teszik nemegyszer nehezen megfoghatóvá, lebegővé a vers „tárgyát”. Ezt, akárcsak az elbeszélő alanyt, gyakran csupán az egyes szám harmadik személy üres (betöltendő?, a képzeletünkkel betölthető?) helye írja körül, amely ilyenformán mintegy rámutatás által válik csak „azonosíthatóvá”. „A darabokból összeálló (összeállított?, / összeszedegetett?), ragasztott, foltozott, / alátétekkel erősített, a hiányzónál / (eredetinél?, elveszettnél?, elképzeltnél?) / megfelelőbbnek (sőt az egyetlen / megfelelőnek) mutatkozó, az összes erőt, / kezdeményező készséget, hitet mozgósító, / csatasorba állító, feláldozni kész” – és így tovább, a hosszú, szerteágazó, ráolvasásszerű felsorolással „lövöldözi körbe” a vers a tárgyát, hogy aztán a következő befejezéssel érjen véget: „az atomok rejtekeiben, a sejtek / falán, a határokon megmaradt tartalékaival / (emlékezetével, erejével) a romokból is / újjászülető, a semmiből is világot teremtő” (A darabokból összeálló). Nyilvánvaló, hogy bármely olvasat, amely konkrét megfejtést kínálna a költemény változékonyságában rejtőzködő tárgyára, óhatatlanul rövidre zárná az értelmezést.
Bertók László nagyszerű kötetének mindenekelőtt ez a folytonos elbizonytalanító pontosításokkal élő versbeszéd biztosítja a masszív egységességét, s a „hosszúka”-forma vagy verstípus nyújt használható, belakható kereteket hozzá. A megszólalási mód, a hangütés kérdése az elsődleges kérdés tehát, és ehhez kapcsolódik a megfelelő versforma kidolgozása – erre gondoltam, amikor korábban azt állítottam, hogy Bertóknál a forma kérdése elsődlegesen nem formaprobléma.
S ha a fentieknek némileg ellentmondva mégis ki kívánnánk emelni a kötetből bizonyos darabokat, úgy minden bizonnyal azokra esne a választás, amelyek a leginkább magukba gyűjtik ennek az összefüggő sorozatként olvasható kötetnek a legfőbb tétjeit. Ezúttal egyetlen versre szeretném fölhívni a figyelmet. Nem a hagyományos hangszereltségű, a búcsúzást megrendítő módon nyújtani igyekvő, szépséges költeményre (Egy pici ráadást csak) s nem is az elmúlás félelmét kitárulkozó kegyetlenségében megmutató, éppenséggel ellentétes értelemben megrendítő darabra (Csak közelebb ne) – noha a köztük feszülő ív magába foglalja ezeknek az öregség-verseknek a teljes érzelmi skáláját –, hanem a kötet elején található, Időben, térben távolodni című versre.
Bertók itt egy igen szemléletes papírsárkányképpel indít: „Időben, térben távolodni. Eltávolodni. S odakötve / maradni mégis. Papírsárkány a szélben. Afféle. / Engedelmeskedni a mélyebb (magasabb?) erőnek / (akaratnak?, iránynak?), de nekifeszülni, kitartani, / röpülni. Van ilyen? Lehet így?” Ennek a hasonlatnak a kibontása, továbbgondolása során fogalmazódik meg a tapasztalat, hogy a létezés mély és átláthatatlan törvényeihez rögzítő madzag csupán a szabad lebegés illúzióját teszi lehetővé. A papírsárkány képe azonban ezt követően a zsinór végéhez kötözött madáréba fordul át. S ezen a ponton Bertók váratlanul csavar is egyet a madárhasonlaton: a lebegés és a kvázi-szabadság képzetei helyett a fészkét védő, a fenyegető hatalmakkal (kondíciókkal?) bátran szembeszegülő madár jelenik meg a versben: „csipogva-csattogva, támadásra készen csak a / szomszéd ágra (látó- és hallótávolságra) szállni, / riasztani a környezetet, támadni, ha muszáj, / feszíteni, rángatni, tépni a zsinórt”. A papírsárkánykép alapján várható lett volna, hogy a madár képe ennek egyenes folytatása lesz; azonban a kézenfekvő és mégis a meglepetés erejével ható fordulat, a repülés szabadságát kereső madár helyett a támadva védekező madár megjelenítése még erőteljesebb dramatikus töltettel látja el a szembeszegülés éthoszát. Bertók László új kötetének a dinamikáját a különféle szituációknak ezek a váratlan irányú átmenetei, átváltozásai biztosítják.
Van, hogy az elbeszélés menetének e cikcakkjai, a költői logika metamorfózisai tényleges metamorfózisként jelennek meg. Az Egész testével hall című vers álmatlanságtól szenvedő hősén nem segít a füldugó sem, „tehát a csupa fül állatokhoz (nyúlhoz, / szamárhoz), s még inkább a nagyobb egysejtűekhez / kezd hasonlítani, amelyekből (akikből?) / hiányoznak még (már?) az érzékszervekké finomult / elit alkatrészek, s egész valójukban megrezzennek, / ha külső inger éri őket…” A hanyatlás fogalmára ráépül a metamorfózisé, s mindez tekinthető akár a költői én reflexív vigaszának is. Mert a pesszimista antropológiai alapvetés ellenére – mely szerint a pusztulás könyörtelensége áthatóbb formaelv, mint a pillanatba kapaszkodás (Nem léphetsz bele kétszer) – Bertók László új kötete fönntartja az ironikus mosoly jogát. „Marad tehát […] a csönd, / hogy mosolyogni tud még önmagán” – olvashatjuk a kötet utolsó mondatát, a záróvers (Most kulcsra zárom az ajtót) befejezését. A mindennapi apró csapdák tapasztalatai (parkolóhely keresése, matatás a régi tárgyak között, baljósan figyelmeztető testi jelek stb.), töltsék el bármilyen szorongással is az embert, mégsem mindent elnyelő tapasztalatok. Képesek vagyunk, mondja Bertók, a külső nézőpont fölvételére, ahonnan megértő pillantást vethetünk saját kétségbeesett toporgásunkra. Az önmagát figyelő kétlábú, tollatlan (és nem mellesleg: halandó) állatnak épp a saját magára irányuló figyelem biztosíthatja a méltóságát.