Margaret Atwood

A KIRKÉ/SÁRVERSEK-CIKLUSBÓL

(9)

Én annyi mindent szeretnék
neked adni. Itt a fám,
most tied a neve.
Fogd, étel, fehér, piros,
mint gumók a láp sarából,
az összes nevet neked mondom.
A sziget enyém. Átengedem
szikláit és
növényeit, amit
a sovány föld megterem.
Tiéd lehet ez a víz,
ez a hús, átengedem,
nézlek, úgy kérsz, hogy
észrevétlenül,
mindent elveszel.

(16)

Ezt a történetet egy másik utazó mondta nekem, amikor erre járt. Idegen országban esett meg, mint minden más is.
Még ifjú volt, mikor egy másik fiúval sárból gyúrtak egy asszonyt. Nyaknál kezdôdött, és a térdeknél, könyöknél vége volt: a lényegre szorítkoztak. Minden egyes derűs napon áteveztek a szigetre, ahol élt, délutánonként, amikor a nap áthevítette, szeretkeztek vele, kéjjel fúródva nedves hasába, barna, férges húsába, ahol már dudvák sarjadoztak. Váltogatták egymást, nem féltékenykedtek, a nô azt se tudta, melyiket szeresse jobban. Aztán kiigazították, csípejét ölesebbre, s nagyobbra gyúrták csillogó kavicsbimbókkal ékes melleit.
Az volt számára a tökéletes szerelem, bármit elmondhatott a nônek, beléeresztette egész életét. Egy hirtelen dagály söpörte el. A férfi azt mondta, azóta soha egyetlen asszony nem ért fel vele.
Ez az, aminek látni akarsz, ez a sárasszony? Ez az, ami lenni szeretnék? Olyan egyszerű volna.

(22)

Most tél van, igen.
Télen azt értem: csendes, fehér,
kemény, amit nem vártál,
aminek nem kéne lenni
egy ilyen szigeten,
és soha nem is volt még,
de én vagyok a hely, ahol
minden vágy beteljesül,
minden vágy, ahogy mondom.
Ez neked túl hideg?
Ezt akartad, a jeget,
kristályfalat, ezt
a rejtvényt. Hát most oldd meg.

(23)

A történet számít. Hiába mondod, hogy ez nem történet, vagy nem ugyanaz a történet. Tudom, eddig betartottad az ígéreteid, szeretsz, délig alszunk, a nap másik felét végigesszük, az étel csodás, ezt nem vitatom. Csak aggódom a jövô miatt. A történetben egy nap a hajó eltűnik a horizonton, egyszer csak eltűnik, és nem tudni, mi lesz aztán. A szigeten, ahol. Az állatoktól félek, róluk nem volt szó, igazából nem is beszéltél róluk, lehet, hogy visszaváltoznak férfiakká. Tényleg halhatatlan vagyok? Süt még rám a nap, amikor elmész, visszaadod a szavaim? Ne térj ki, ne tégy úgy, mintha nem hagynál el soha: a történetben elmész és a történetben nincsen irgalom.

(24)

Mert legalább két
sziget van, egymást ki nem rekesztve.
Az egyiken jól
csinálom, pörög minden
szinte nélkülünk,
hol kinyitva hol bezárva,
örülünk, jelekre lesve,
teszünk-veszünk, ha kell,
szomorúan, mint
máskor is, tovább, tovább,
és ha vége, megint újra,
görcsösebben, sebesebben.
Csukott szemmel is tudnám, feketült fák,
érkezések, vadak, testek,
szavak, és csak telik, telik,
visszafelé is tudnám.
A másikról nem tudok semmit,
mert az még sose létezett;
táj, bevégezetlen,
test, aminek nincs fonákja.
Átsétálunk a mezôn, november van,
sárgásszürke a fű, az
alma még a fán,
narancsszínű, mi
meg ámulunk csak, a gazban, halott szilfák
alatt, arccal az égnek, ahogy
bôrünkre hó hull, nedves
csíkokban ránk olvad, aztán
olvadt havat nyalunk
egymás szájából,
négy madár száll el fölöttünk, meggyűlt
a víz, még nem fagyott be, a sárban
tűnô szarvas lábnyoma

 

Fisli Éva fordítása