DECZKI SAROLTA

EGY CSALÁDREGÉNY
 KEZDETE


Oravecz Imre: Ondrok gödre

Jelenkor, Pécs, 2007. 448 oldal, 2800 Ft.

 

Olvasni nagy élmény, írni róla nehéz – számomra legalábbis nem tűnik egyszerű feladatnak fogást találni Oravecz Imre Ondrok gödre című regényén. A történet beszippant, magával ragad – és mire föleszmélünk, már a végén járunk. A könyv úgyszólván olvastatja ma-
gát: afféle luxusregény. Nem kívánja meg a befogadótól, hogy különösebb erőfeszítéseket tegyen a történet értelmezése során, kényezteti, kiszolgálja az olvasót – ám ezt nem lakájalázatossággal, szájbarágósan, hanem éppen ellenkezőleg: nagyvonalúan és előkelően. A regény az olvasó örömét keresi, kedvére akar tenni, akinek így nincs is más dolga, mint hagyni magát. Nem kell bonyolult episztemológiai kérdésekkel küszködnie, valamilyen tekervényes történetszövésben kiigazodnia, a szereplők azonosításával és azonosíthatóságával fáradoznia, lélektani mélységekbe ereszkednie, megrendítő morális vagy társadalmi kérdésekkel szembesülnie. A regényben nincs csavar, nem keverednek egymásba az idősíkok, nem váltakozik az elbeszélői pozíció, és nem is bizonytalanodik el sem magában, sem pedig abban a világban, amit leír. Az elbeszélő autoritása pedig megkérdőjelezhetetlen: amit tudunk, azt csakis általa tudjuk. ő jelöli ki, mit érdemes tudni az adott világról, és azt is, hogy mennyire. Klasszikus műfaj klasszikus eszközökkel. És klasszikus elegancia: pazar tablók előtt visszafogott drámaiság. Ez a történet egyben van (az egység fogalmát azonban nem normatív, hanem pusztán leíró értelemben véve): elindul valahonnan, és megérkezik valahová, a szereplők jelleme nem túl bonyolult, de még hihetően egyszerű, mint ahogyan a motivációikat követő tetteik s a tetteikből kibontakozó élet. A regény egy hajdani életvilágnak és az „Árvai had” életének részletekbe menően pontos krónikája; egyes szám harmadik személyben, akkurátusan elmesélve. A narrátor ugyanis feltűnően jártas a parasz-
ti élet minden vonatkozásában: érti a földművelés csínját-bínját, tisztában van az emberek közötti kapcsolatok és szokások mikéntjével, a tárgyi és természeti világgal, és kíváncsian érdeklődik az élet minden, mégoly apró-cseprő dolga iránt is. Arra vállalkozott, hogy elmesélje ennek a világnak a történetét. Ehhez Oravecz olyan elbeszélői pozíciót konstruált, mely tud mindent: ismeri az egész vidéket, az élet formáit az adott közösségen belül, a szereplők lelkét, sőt gondolatait – de ezt mégsem akarja mind feltétlenül megosztani velünk. Ezért nem bocsátkozik lélektani spekulációkba vagy magyarázatokba például annak kapcsán, hogy János vajon miért olyan rideg a gyerekeivel. Nem érdekli. Nem érez különösebb részvétet a terrorizált gyerek iránt, vagy különösebb ellenszenvet a rigolyás apával szemben. Nem kezeli pátosszal és megilletődöttséggel a tragédiát. Részletesen leírja például annak körülményeit, ahogyan idős János szélütést kap, s ennek következtében igen megalázó helyzetbe kerül. Vagy az édesapa halála sem ad alkalmat különösebb megrendülésre. Ám az elbeszélő nem is teljesen közömbös: az élet és a világ egészéhez való viszonyában jelenik meg valamilyen szeretetféle, ami a történetmondás szintjén derűvé oldódik. S ebben a derűs távolságtartásban, de ugyanakkor mindentudásban a múltra irányuló nosztalgia a veszteség bölcs elfogadásává és a jövőre irányuló kíváncsisággá válik. Miként lehet még megírni azt, ami már a régmúlté? Avagy mi maradhatott ki a Halászóember-ből, miért kísérletezik Oravecz Imre ezúttal regénnyel, hogy abban is elmesélje azt a történetet, amely rejtett fonálként már jó ideje ott húzódik minden egyéb írása mögött? Az egykori és a mai Szajla, felszíni formái, életvilágának típusai s főként az emberek – úgy tűnik föl, a történetek kimeríthetetlen kincsesbányájának bizonyul számára. Szinte monomániás következetességgel rugaszkodik neki újra meg újra, hogy minden apró részletében és gesztusában rekonstruáljon egy hajdani világot – már a Halászóember sajátos formában írt versei is ezt célozták. Méghozzá egy tájnyelvi elemekkel vegyülő, hangsúlyozottan redukált, depoetizált és szenvtelen beszédmódban, mely költői élményanyagként kívánta igénybe venni a mindennapok legapróbb rezdülését is. A kötet epikus sodra ugyanakkor nem túl erős, és nem is elsősorban történet az, ami kirajzolódik az egymást követő életképszerű karcolatokból, hanem egyszerűen az idő múlásának regisztrálása. A regény az, ami végül kísérletet tesz arra, hogy történetté szervezze az események puszta leírását: nekilát mintegy, és egy mederbe tereli az eladdig többé-kevésbé széttartó mozzanatokat. Az Ondrok gödre ugyanakkor tematikailag meglehetősen heterogén, és többféle olvasási lehetőséget is felkínál: „a néhány oldalas fejezetekből (szám szerint: 57-ből) építkező szöveg feltűnően sok műfajból részesedik: történelmi, család-, fejlődés- vagy karrierregényként éppen úgy olvashatjuk, mint tradicionális szerelmi történetek kötegeként, az amerikás magyarok kivándorlásának oknyomozó, óhazabeli előtörténeteként, a közép-európai földművesség mikrohistóriai érdekeltségű, poszt-geertziánus történeti antropológiai leírásaként, újrafikcionalizált önéletírásként vagy klasz-
szikus aparegényként…” – írja Szilasi László. (Óhaza, Élet és Irodalom, 2007. július 20.) A család történetén keresztül ugyanis kibomlik Szajla és Ondrok gödre mikrovilágának krónikája, melynek hátterében a nagybetűs történelem zajlik, ami olykor tolakodóan, olykor csak alig érezhetően jelenik meg a család mindennapi életében. S így a regény sem akar többet, de kevesebbet sem, mint megjeleníteni egy hajdani életvilágot. Ez pedig csakis úgy lehetséges, hogy a narrátor szemlátomást eloldódott már az egykori, csupán a régiek emlékezetében élő Szajlától. Az egymás után sorakozó rövidebb fejezetek nyelvezetét is hasonló pátoszmentesség és keresetlenség jellemzi, mint a Halászóember-t, csakhogy éppen az epikus forma miatt közelebb is kerül az élőbeszéd dikciójához: mintha egy mesélőt hallgatnánk, aki ismeri a falu összes régi történetét. Ugyanakkor – vagy éppen ezért – a regényt belengi valamilyen takaréklángon tartott nosztalgia. Nem olyan erős, hogy kultúr- vagy korkritikai tendenciákat fedezhessünk föl benne. Egy nagy műgonddal megalkotott történetet olvasunk, mely a régmúltba vezet vissza, aprólékosan, nagy empátiával és tudással ábrázolja szereplőit és a korabeli világot, ám nem teszi azt mércévé a jelen számára. Pedig ez nem is lenne annyira meglepő Oravecz korábbi munkáinak fényében, melyeken olykor valóban eluralkodik valamilyen rosszkedv, és ez nem tesz jót a szövegek színvonalának sem. Ezt eléggé megsínylette például legutóbbi kötete, az Egy hegy megy is, mert a benne szereplő „miniesszék” talán alkalmi jellegüknek köszönhetően nemegyszer zsörtölődővé, panaszkodóvá romlottak. Az új regény témája, környezete és a kor, amelyben játszódik, kiváltképp alkalmas lett volna arra, hogy Oravecz rajta keresztül – a megkezdett tendenciát folytatva – erős kritikát gyakoroljon a modern világ felett. Hogy az egykori szajlai világot idillivé stilizálja, és szembeállítsa azzal a világgal, melyben lépten-nyomon a pusztulás jeleivel találkozunk. Azok után, ahogyan azt a kötetét zárta: „Isten veled, Darnó, Isten veled, Magyarország!”, ez korántsem tűnt valószínűtlennek. Szerencsére azonban a regény rácáfolt a várakozásokra. Sem túlfeszült korkritikával nem találkozunk benne, sem ennek görcsös kerülgetésével. A mesélő mesél – és kedvét leli benne. Túlzás lenne ugyanakkor azt állítani, hogy egyáltalán ne jelenne meg a veszteség tapasztalata. Ez azonban immár nem az a veszteség, amit a gyászmunka próbál meg újra és újra hiába feldolgozni, hanem inkább a vállalt, tudomásul vett veszteség – ahogyan az ember nem ragaszkodik többé görcsösen a múlt egy-egy darabjához, hanem történetet formálva belőle leválasztja a jelenről. A narrátor nem azért fordul a múlthoz, hogy beletemetkezzen, és belevetítse a jelenből hiányzó értékeket, hanem egyszerűen mert fontos számára, és mert nagy élvezettel mesél. Egy helyen jelenik meg a múlt hangsúlyozottan értékvesztésként, s ez véleményem szerint a regény egyik leggyengébb része: a 24. fejezetben, az idős János látomásában a pusztulás képei jelennek meg. Dramaturgiailag is meglehetősen gyanús eljárással van dolgunk, hiszen az efféle csodás, álomlátós jelenetek betoldása csak akkor indokolt, ha maga a történet sodra hozza magával. Ez esetben nem erről van szó. Az álomjelenet sehogyan sem illeszkedik a különben józan, távolságtartó és olykor ironikus történetmeséléshez. Arról szól ugyanis ez az intermezzo, hogy az öregúr a Jelenések könyvé-t olvasva elszenderedik, s álmában a környék felé repülve mindenhol az emberi mulasztás és hanyagság következményeivel szembesül. Szörnyen megretten ettől, s attól, hogy nem csak a vidék pusztult le, de az emberek is eltűntek, mert „senki sem akar paraszt lenni. […] Mindenki úr szeretne lenni”. (137.) Találhatunk még néhány sommásabb kijelentést: a siralmas látvány „nemtörődömségről, rangaszságról árulkodott, arról, hogy semmi sem számít, hogy nincs becsülete a földnek”. (136.) Ez ugyan a narrátor kommentárja, de az élmény az idős Jánosé – s számomra a jelenet egyértelműen azt sugallja, hogy itt bizony a jelenbeli állapotok villannak föl egy látomás erejéig a régmúltban: azaz korkritikával van dolgunk. A bibliai utalás, sőt egyenesen a Sátán és az angyal színreléptetése pedig erőltetettnek és kínosnak tűnik: erre nem lett volna semmi szükség, és az ilyen olcsó fogás nem méltó a regény színvonalához. Szerencsére, ha akad is példa még hasonlóra a regényben, akkor sem ennyire kirívó. Megváltozott Oravecz idő- és történetkezelése is az előző kötethez képest, s ez abban is kifejeződik, ahogyan az egymást követő generációkról ír. A narrátor nosztalgiája nem laposodik a múlt megszépítésévé, és rokonszenve érezhetően a fiatalabb generációké, melyek mernek változtatni és új vállalkozásokat kezdeményezni. Kedélye borúlátásról optimizmusra hangolódott, rosszkedvről örömre. A regény voltaképpen három nemzedék történetét meséli el: az idős János még katona volt a szabadságharcban, s ez az élmény maradt élete nagy kalandja, amit szívesen mesélt az unokáknak is. A gazdaság irányítását ereje fogytával fiára bízta, aki azonban tapintatosan mindig kikérte tanácsát a nagyobb horderejű döntésekben. A fiatalabb János, ügyes, szorgalmas és vállalkozó szellemű gazda, aki lelkesen vág bele az újba, s nem riad vissza azoktól a technikai újdonságoktól sem, melyeknek a kezelését még maga sem ismeri. Az általa vásárolt cséplőgépben a falubeliek egy része például még az ördög művét gyanította, mint ahogyan más újításokkal is csak lassan barátkoztak meg. Jánosnak azonban minden jó tulajdonsága ellenére rettenetesen nehéz természete van, ami szemléletesen megmutatkozik abban, ahogyan szeretteivel, különösen gyerekeivel bánik. A feleségét majdhogynem egyenrangú társként kezeli, és a fontos kérdéseket együtt vitatják meg. Lányait jóformán alig veszi emberszámba, hiszen azok úgyis elkerülnek a háztól, és még hozományt is kell nekik adni. Fiaival azonban szembetűnően ambivalens módon viselkedik: kezdetben nagyon jó apa, ajándékot vásárol, játszik a fiaival, tanítgatja őket – majd hirtelen és előzmények nélkül elfordul tőlük, és kifejezetten rideg és követelőző lesz velük, minden apró, gyermeki vétséget könyörtelenül megtorol, és már igen korán erejüket csaknem meghaladó fizikai munkára fogja őket. (János alakját Szilasi egyenesen „a magyar irodalom egyik legnagyobb szabású, legösz-
szetettebb és legtitokzatosabb apafigurájaként” jellemzi.) Nagyon finoman járja körül a regény ezt a János jellemében megmutatkozó kettősséget, anélkül, hogy tudálékos pszichologizálásba bocsátkozna. Terrorként jellemzi ugyan az apa magatartását fiaival s főleg a legidősebbel szemben: „István már-már úgy érezte, apja gyűlöli, üldözi őt. Ez így nem volt igaz, mint ahogy az sem kizárólag ellenséges érzelmeket táplált iránta. Még mindig szerette, bár nem értette nemzőjét.” (92.) De míg a leírás szintjén alaposan körbejárja ezt a jelenséget, nem keres hozzá magyarázatot, esetleg csak utalásszerűen felvillant egy értelmezési lehetőséget. János például határozottan elutasítja, hogy a tehetséges fiú tovább tanuljon, mert „legyen az, ami az apja volt, meg a nagyapja, meg a nagyapjának az apja. Ez 
a világ rendje, nem pedig holmi továbbtanulgatás, városban szédelgés, hogy dologtalan vigéc, mihaszna naplopó, a paraszt vérét szívó pióca, kikent-kifent kurafi legyék belőle…”. (161.) Ami azért is különös, mert ezzel éppen a generációk közötti kontinuitás bomlik meg; az időnek az a rendje, amit a narrátor is magától értetődőnek tekint. Idős János ugyanis ereje fogytán átadta az irányítást a fiának, s megbízott döntéseiben. Jellemző, ahogyan azt kommentálta, hogy fia az ökröket, amelyekkel addig a földet művelték, lovakra akarja lecserélni: „Te tudod, fiam. Változnak az idők, haladni kell a korral. Én biztos nem tanulom ki a lovat, én már öreg vagyok a tanuláshoz. De azt jól teszed, hogy ökröt is hagysz, mert nincsen annak párja.” (31.) János tehát amennyire merész és újító azokban a döntésekben, melyek az ő terveit érintik, éppannyira gyanakvóvá és beszűkültté válik akkor, amikor mások, akár csak a saját gyerekei ügyéről van szó. Nem hagyja őket a maguk lábára állni, István és felesége kénytelenek az ő utasításai szerint élni és azzal megelégedni, amit ő juttat nekik a gazdaság hasznából – ez pedig igen kevés. A fiatalok végül arra adják a fejüket, hogy Amerikában keressenek boldogulási lehetőséget. Igen nagy lépték jelenik meg tehát a történetben: az eldugott és világtól elzárt falutól 
az Újvilágig tágul a regény horizontja. Istvá-nék arra mentek, ahol a jövőbeli boldogulást sejtették: az új világ az övék. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a konfliktust, akkor azt mondhatjuk, hogy lám, az új végül felülkerekedett a régin, a fiú az atyján – hiszen „változnak az idők, haladni kell a korral”. Világos, hogy a fiatalok számára nem maradt más út, mint belevágni az ismeretlenbe, ez azonban korántsem jelent egyértelműen erkölcsi győzelmet is – nincs állásfoglalás, csak elbeszélés. S úgy vélem, itt ismét csak az a visszafogottság és távolságtartás érhető tetten, ami a narrátor részéről már János jellemzése során is megmutatkozott: leír egy jelenséget, de nem ítélkezik, nem vádol, és nem bocsátkozik bele magyarázatokba vagy a következmények latolgatásába. Igen szemléletes például az utolsó fejezetben annak az ábrázolása, hogyan is kerekedett fel „a magyar, a román, a szlovák, a szász, a horvát, a rutén. Fogta magát, és olyat csinált, amit ezer évig egyszer sem. Ellökte magától az eke szarvát, odahagyta faluját, tanyáját, jószágát, házát, nyomorúságát, küszködését, a legtöbb a családját is. Lerázott magáról mindent, és hátat fordított addigi életének, ősi mesterségének, és futott, szaladt, mint aki megégett, menekült, mint akit kergetnek”. (383.) A regény életképszerű jelenetekből áll, melyek azonban szervesen egymásra épülnek, nagyon erős sodrást létrehozva. Így a történet úgyszólván kettős természetű, mert az egyes fejezetek novellaként is olvashatók, hiszen némelyiknek különösen sűrített és feszes szerkezete van, csattanóval a végén. Talán az egyik legjellemzőbb az, ahogyan a fiatal István meglátja anyját mosdás közben. A novellaszerű történet messziről indul, röviden vázolja azokat a körülményeket, melyek egyáltalán lehetővé tették ennek a találkozásnak a létrejöttét. A narrátor a félálomban fekvő István gondolatait követve el is kalandozik valahová messzire: vajon mi lehet az ablakon túl, a sötét éjszakában, ki merne-e nézni az ablakon. „Bár felötlött benne, ha ő valami ijesztőt látna, attól félne.” (155.) Aztán kimegy az álom a gyermek szeméből, és meglátja a tisztálkodó anyát – s hirtelen ő válik hihetetlenül ijesztővé számára, pontosabban a leplezetlenül elé táruló női genitália. Nem a csupán elképzelt kinti világtól lett verejtékes a homloka, és kezdett el remegni, hanem ez az ijesztő éjszaka hirtelen ott jelent meg, ahol a legkevésbé sem várta volna: az erotikus kíváncsisággal szemlélt és gyermeki otthonossággal szeretett női testen. Egyébként is jellemző a regényre az erotikum prüdériától mentes, technikai jellegű leírása, mely akkor sem válik pornográfiává, ha történetesen a fiatal házasok szeretkezését meséli el a narrátor, és mindeközben minden testrészről mindent megtudunk. Szenvedélyes tárgyszerűség s ennek következtében önkorlátozó sűrítettség jellemzi ezeket 
a novellaszerű írásokat, melyek szívesen időznek el részleteknél, ám ez sohasem válik öncélúvá. Egyszóval: az egyes fejezetek külön-külön is megállják a helyüket, ám egymás után fűzve valóban olyan életvilágot idéznek meg, mely magával ragadja s közben kényezteti az olvasót. Hogy néha jobb lenne – már csak a nagyobb élvezet kedvéért is –, ha mégse lenne olyan jó? Ha mégis tenni kéne egy kis, akár csak affektált erőfeszítést is az értelmezés során? Ha a narrátor nem venné le a vállunkról a történet felfejtésének minden fáradságát? Talán, mégis. Ez azonban mit sem von le a regény érdemeiből, amit Károlyi Csaba (Ex libris, Élet és Irodalom, 2007. október 26.) és Szilasi László véleményével egybehangzóan magam is a tavalyi év egyik legkiemelkedőbb írói teljesítményének tartok. Azt a nézetüket azonban nem osztom, hogy Oravecz pályája ebben a regényben érne csúcsára. Azt sem, hogy egész életművével erre a regényre készülődött volna. A Héj, az 1972. szeptember vagy a fentebb már említett Halászóember például maguk is új utakkal, megszólalási formákkal kísérletező alkotások, és szerintem méltatlanul bánnánk velük, ha az Ondrok gödré-hez viszonyítva az írói fejlődés kezdetlegesebb, „készülődős” stádiumaiként kezelnénk őket. Más műfaj, más nyelv, más regiszter. Magam inkább úgy gondolom, hogy egy több beszédmódban is értékes alkotásokat létrehozni képes íróval van dolgunk, és Oravecz pályáját éppen ez a sokszínűség teszi olyan nagyon izgalmassá.

Deczki Sarolta