Csukás István
APÁM, EGY DARÁZS ÉS ÉN
Legelőször nézzük apámat,
vagyis hogy én nézem mosolyogva,
simléderes sapkáját felemelve,
rövidre nyírt ősz fejét mutatja,
köszönés helyett a fején egy púpot,
már akkora, mint egy fürjtojás,
mivel a simléderes sapka alatt
megcsípte egy darázs.
A púp megvan, hümmögöm, titkon
somolyogva, de hol a tettes?
Apám rám néz szigorúan: agyoncsaptam,
csak nem hagyom magam, ne nevettess!
Apám nyolcvannyolc éves, ez szép kor,
és még hetykén viseli a sapkát.
A darázs nem tudom, mennyi, s nem is
tudom meg, mivel agyoncsapták,
egy púp maradt utána, szinte
semmi, mert az is lelohad,
meg talán ez a vers, illetve a ráeső
rész, de ezzel sem mondtam sokat.
Azután üdvözöljük egymást apámmal,
sapka fenn, a darázs elfelejtve,
helyretesszük a felcserélt sorrendet,
csak én sóhajtok elfordulva, rejtve:
de szeretném, ha az én fejemet is
megcsípné egy darázs, bármily goromba,
esküszöm, hogy agyon se ütném,
nyolcvannyolc éves koromban!
A KÖLTŐ TÜDEJE
A költő tüdeje csupa kátrány,
ez ma már igen nagy hátrány,
ha vesszük például az úszókat,
vagy például a hegymászókat,
vagy a gyöngyhalász búvárokat,
vagy a hosszútávfutó bajnokokat,
az ő tüdejük csupa ózon!
A költő meg csak sóhajtozzon:
„Haj, haj, a rosszra fölteszem a koronát,
sóhajtozva fújom a füstöt az orromon át,
mért nem fog rajtam az intelem,
füstszagú a tavaszom, a nyaram, a telem,
a ruhámról, a bőrömről nem is beszélve,
hiába állok ki a virágporos szélbe,
a szívem is döcögve megyeget,
nem járom a vizeket, a hegyeket,
lehet a világ tarka odakinn,
bent mindent feketére fest a nikotin,
csók előtt a múzsa orrt fogva fanyalog!”
S az a baj, hogy ez a költő én vagyok.
A SZÁMON HANGTALAN FOHÁSZ
Nagy Jézus-arc a fák között
fehérlik, körben megalvadnak
a vérszínű levél-csöppök,
az őszi fény rőt templomablak,
nyomul felém a látomás,
fuldokolva tátog az ég,
a számon hangtalan fohász:
ne kelljen elmenni ma még!
Hiszen oly rövid volt a nyár,
lukas markából az időnek
kifolyt a perc, a hűs pohár
borocska, és amit szép nőknek
a férfi súg, a könnyű láz,
melytől torkom szárazon ég,
hogy rekedten szól a fohász:
ne kelljen elmenni ma még!
Ha szemem hunyom, látom is,
hogy megtelik s kicsap a tóból
lesült sok habkönnyűn muris
fenék, láb, nap-vakunak pózol,
a perc örökléttel cicáz,
s fényképez buzgón fent az ég,
hunyt szememből süt a fohász:
ne kelljen elmenni ma még!
Fülemben csönd s a csönd mögött
visszhangzik árva koponyámban,
hová télire költözött
a nagy zsivaj, mely szólt a nyárban,
most hallgatom, hogy citeráz,
e tarkabarka víg zenét,
s tercelget hozzá a fohász:
ne kelljen elmenni ma még!
Vonat sikolt a távolból,
majd átrobog az állomáson,
időm előttem így lohol,
míg merengek az elmúláson,
piros zászlóval hadonász
az ősz, zord bakterféleség,
lemaradtam s száll a fohász:
ne kelljen elmenni ma még!
A fák között így ballagok
a hívogató Jézus-archoz,
túl a tél s a semmi ragyog,
mohón nyarat, zenét s színt faldos,
a látomás is üres ház,
mi volt szép nyári menedék,
vacogva ekhóz a fohász:
ne kelljen meghalni ma még!