Schein Gábor

(HAJNALI TESTEK)

ma hajnalban a szél ébresztett. zörgette

az ablakot. kinéztem, az ég sötét volt,

s a hold, mint rosszul becsavart villanykörte

egy hosszú pincefolyosón, épp csak pislákolt.

órámra néztem: mindjárt fél hat. a városszéli

aszfaltnégyszögekből ilyenkor buszok

indulnak, és a megállókban gyűlni kezd,

mint duzzadt csomókban a nyirok,

a vád, a tehetetlen idegesség. de itt, ahol

élek, még ernyedten pihen, alszik a test.

nem érzi, vagy alig, mi érik ott kint az éji

bolt alatt, mi foszlik, ázik, és mint hatol

át a falakon sokféle gyilkos indulat.

fölkeltem és alsónadrágban, ahogy

szoktam, asztalhoz ültem. változatokat

kerestem egy fordításhoz, amit napok

óta le kellett volna adnom. talán egy óra

telhetett el így. a színes üvegtéglák mögött

a széles ágy, mint a képzelet hajója

úszott, s aludt benne, kinek álmaiban sohasem

voltam otthon. a szemközti háztetők

ferde síkja közben lassan elvált a tisztuló

égtől, és mint kikötőben a dagály, odalent

egyre mélyült, tompán emelkedett az autók

morajlása. és én fönt, négyemeletnyi magasban,

mint ki végre hosszú kábulatból ébred,

magam voltam és nem voltam többé magamban.

örültem a tárgyak közelének. mert teste

volt nem csak a papírnak, tollnak, derengő

fénynek, a lenti zajoknak is, a falaknak, az égnek,

és teste volt a még formátlan, veszejtő

indulatnak. és bejárva a testek alvó végtelenjét,

egyszerre vágytam minden test közelségét,

s kinek álmaiban sosem voltam otthon, kit keresve

távol sokszor el kellett hagynom, most előlépett

az üvegfal mögül, álmos volt, bőre ágymeleg még.

(EGY LEVÉLRE)

boldogok, kiket angyalszárny alatt

üres álom köt. de boldogabbak,

kiket egy törékeny ígéret

vakon űz, és kabátjuk széle

már félelmes világokba átlobog.

 

ők a hajnali szeretők. múlt

és jövő nekik egyetlen pillanat,

s bár nem tudják, igaz-e, egymáshoz

örökké visszatérnek. mély tekintetet

így mi sem kaptunk. mintha testvérek

lettünk volna, túl közel s tiltott

 

bizalommal, mit a magány csalásai

rég összetörtek. nem ismertük

azt a rejteket, hol az éhség éve telt,

és ha most még egy álommal sötétebb

éjszakába léptünk, annál fényesebb lesz

 

hajnalunk ünnepe. és nem olvassuk

többé titkainkat. de homályos

érzékeink kitisztulva már zengőbb

idegeken játszanak, mert szeretőkre

csak a szégyen üthet igaz pecsétet,

magam voltam és elárultalak.