MARKIÓN MARKÁBAN

 

 

Sajó László: Szünetjelek az égből. Válogatott versek

Válogatta és szerkesztette Várady Szabolcs

Osiris, 2006. 316 oldal, 2480 Ft

 

Abban a hang- és képzetegyüttesben, amely a kortárs magyar költői közgondolkodást uralja, Sajó László vállalkozása társtalannak s egyúttal pótolhatatlannak tűnik. Társtalan, mert sem alaptémája, sem formavilága nem idéz elődöt, nem illeszkedik egyetlen bevett ízlésvallásba sem, s egész gesztusrendjével inkább a szellemi szélárnyékot, az anonimitás gyümölcsösét keresi, semmint a kellemkedés nyilvános pástjait.

Ezt a válogatást tíz kötet előzte meg, és azóta is jelent meg új, az Istentelen színjáték (Nyitott könyv kiadó, 2007), mégis nyilvánvaló: lírája nem része semmiféle közérdeklődésnek, nem áll felfedezés előtt, nem kínál közvetlen, elmélyedés nélküli megrendülést. Bizonyosfajta költészet egyik általános jegye, hogy rögtön felbukkanása után figyelmünk rejtett rétegébe süllyed… Emily Dickinson mondja egyik versének utolsó sorában: „True poems flee” („Az igazi versek menekülnek”); Sajó László költészete csakugyan menekül, nyílva zárul, elrugaszkodva tömörödik. Egyszersmind azonban, ezt érzékeljük, beteljesíti a költői utópia szerepét: vissza-visszatérésre csábít, nyerseségével is megragad, és mély csapást mér – útvesztőt és ütést egyaránt. Fogalmi rendje lázad mindenféle általánosítás, kényelmes elsajátítás ellen; művészete olyan formanyelvet teremt, amely minden szegletében védi az egyén jogát az általánosítással szemben, s mintha azt hirdetné: szertelen képzelete önmagában elkalauzolja őt az igazsághoz. Sajó László képes megadni verseinek a közvetett tartalmak ellenálló erejét, a szelídítetlen zamatokat, egyfajta osztatlan töménységet. Makacsul hisz a szubverzivitás hatalmában, s költészete tanúság arra, hogy érdemes életünkben olyan helyet teremteni, ahol az emberi lázadás a művészet katarzisába torkollik. Sajó László költészete, lehet, a művészet egyik legszegényebb pontja a világon. De ez a pont szent és alig megközelíthető. John Cowper Powys, a nagy angol regényíró mondja: „The secret of life consist in sharing the madness of God” („Az élet titka abban áll, hogy osszuk Isten őrültségét”). A templomok és a szívek üresek. De Sajó László úgy tesz, mintha vissza-visszatérne az üresség sebeihez, be-bepillantana az emberiség elhagyott templomaiba, hogy még egyszer szemügyre vegye az üdvösség-ígéretek romhalmazát. A kötet fülszövegének írója szabatosan beszél a szerzőről: „E versek 1956-ban született szerzője három és fél éves korában meghalt. Majd feltámadott klinikai halottaiból, de utóbb az a szörnyű gyanúja támadt, hogy akit szülei a kórházból hazavittek, majd intézetbe adtak, mert a folyamatos beszéd képességét elvesztette, az valaki más, nem ő. Aki ezt az életet éli, mintha egy lidérces álmot álmodna. Netalán Isten fia volna, hiszen feltámadott? A halál botránya mégis a test, a romlandó és esendő hús képét égeti bele tudata közepébe. A szörnyű tréfát soha nem bocsátja meg Istennek.” S ahogy idézem, máris érzem: Sajó László költészetének, lírai eszméletének középpontjában vagyunk.

 

Hogy e művészet felületi jegyeit pontosan lássuk, előbb elemezzük Sajó gnoszticizmusát, evangelizmusát és – Szókratész előttien filozofikus – cinizmusát. Sajó költészetének legfontosabb szellemtörténeti háttere ugyanis a II. században keletkezett, gnózis néven ismert filozófiai és vallási eretnekmozgalom. Ennek két legfőbb alakja Simon, a mágus és Markión, a filozófus. (A mágusról, akiről nem tudjuk, történeti személyiség-e, Danilo Kiš írt páratlan novellát.) Markión Sinopéban, a Fekete-tenger partján született, később Rómába került, ott tanításai miatt 144-ben kiátkozták, mire ő ellenegyházat alapított. A platonikus eredetű gnózis legfőbb tétele az, hogy a világot a Rossz istene (a Demiurgosz) teremtette, aJó istenét ellenben, akitől üdvösségünk függ, nem ismerjük, mert láthatatlan. Az anyagot – és ezzel a húst, a testet, az embert – a Demiurgosz tartja hatalmában. Az ember egész életén át az ismeretlen Jót keresi, és arra csak a gnózis (=tudás) révén találhat rá. A tanítás hívei szembehelyezkednek az Ószövetség és a belőle kinőtt Újszövetség egyházi értelmezésével. A szegénységet és radikális puritanizmust hirdető tan némely válfaja a századok folyamán egyre erősebb antijudaista jelleget öltött. Itt csupán utalhatok arra, hogy a gnosztikus eszmerendszer Markióntól Heideggerig és Cioranig számtalan bölcselő és művész gondolkodását hatja át. Egy részük számára ez a tanítás a cinikus élettagadás, a világmegvetés és az önsanyargató anyaggyűlölet eszköztára, továbbá a rombolás, a szenny és bizonyos szélsőséges eszmék igazolása (gondoljunk Fichte elveire, Nietzsche bizonyos kirohanásaira vagy a korai Cioranra). Mások számára viszont ez a rendszer a bukásra ítélt – mert anyagelvű – ember e világi passiójának filozófiai indoklása, és a rejtőzködő Jó kilátástalan keresésének meg-megújuló parancsa (Pascal, Camus vagy Simone Weil).

Alexandriai Philón, az egyik korai gnosztikus gondolkodó – Goethe Selige Sehnsucht-ja is az ő szövegének kései visszfénye – azt írta: „Mert mindegyikünk úgy jött a világba, mint egy idegen városba – születésünk előtt semmi közünk nem volt hozzá, és úgy tartózkodik ebben a városban, mint valami vendég, amíg ki nem merítette megszabott életidejét.”

Markión gnózisa kivonulást jelent a világból, egyfajta megváltással várandós materiális vakságot, fantasztikus átokkatalógust, a Teremtés és a Teremtő kíméletlen hibáztatását, a kozmosz elleni hadjáratot, a Semmi imádatát és a Rossz jeleinek életfogytiglan tartó lajstromozását. A világegyetem egy rossz Teremtő műve, s ez a lény nem azonos azzal, aki – esetleg Jézus néven – majd egyszer a megváltást hozza a kitartó emberiségnek. A világ elvetemültsége az anyag minden részecskéjében megnyilvánul, de egyik csúcspontját a keresztre feszítéssel éri el: a kereszt mintegy szimbóluma a világi hatalmak javíthatatlan romlottságának. A kereszt első teológusa, Pál apostol a világ ellen megfogalmazott vádaknak, az anyag egyetemes meggyanúsításának egyik legelfogultabb képviselője volt – a vétkesség teológiájának ősképe és máig ható prototípusa. (Ha az ilyen alkat profetizmusa kudarcot vall, akkor hithirdetése apokalipszisbe torkollik; ha apokalipszise is kudarcot vall, akkor tevékenysége gnózissá keményedik, mondja az egyik legnagyobb gnóziskutató, Jacob Taubes.) A gnózisra fogékony szellemi alkat tulajdonsága, hogy végtelen haraggal fordul az anyag felé, és kimeríthetetlen találékonysággal ecseteli a gonosz Demiurgosz összes cselekedetét, egyetemes „életművét”. A gnosztikus lélek minden tekintetben hajlik az „eretnekségre”, mindenfajta emberi szerveződés tagadására, és komoly rokonszenvvel emlegeti a mitikus eszmetörténet törzs-szereplőit: a világ-okos kígyókat, a lázadó angyalokat és egyéb luciferi veszedelmeket. Ezzel szemben hallatlan mohósággal, a részletek élvezetével idézi meg a világ idegenségének jeleit s az idegenben didergő emberi egyed rideg tapasztalatait. Nyugtalan létezésének, gondolkodói eszméletének rendszerét sokrétű konfliktus határozza meg: az elméleti látás élezi a szent felháborodást, a rugalmas vitakészség elfedi a megváltásra irányuló, páni félelmek közt lezajló igyekezetet.

A gnosztikus alkat a történelem során mindinkább valamely metafizikai katasztrófa jósává görcsösödik, aki a létezés törés- és szakadáspontjain megesett és megesendő eseményekre összpontosítja figyelmét: a Teremtés elsődleges kárhozatát és a bűnbeesés második csapását már elszenvedte; a megváltás katasztrófáját még eztán fogja tapasztalni. A Teremtés és a Bűnbeesés az ő szemében lényegében egyetlen esemény: a világ mindaz, ami megesett. A Markióntól Beckettig, Pessoáig és Danilo Kišig ívelő gnosztikus hagyomány azt sugallja: ha a keresztény korszak a világteremtő Rossz Isten megvetésével kezdődött volna, egészen más lények lehetnénk; ha ugyanis a Rossz terhének egy részét erre a Teremtőre háríthattuk volna át (s ezzel enyhíthettünk volna lelkiismeretünk mardosásán), könnyebben elviseltük volna az elmúlt két évezred rontásait.

A gnózis engesztelhetetlen teoretikusai, a Gonosz epés szakértői már-már elfajult módon magasztalták az ismeretlen és teremtetlen Istent, és ugyanakkor fáradhatatlanul ostorozták, üldözték és irtották a Rosszat. Megbabonázta őket a hanyatlás, a „romlás virágainak” szédítő látványa, a Teremtés (szűkebb értelemben: foganás) szertartása, a „kis-demiurgoszok” szaporításának emberiségméretű gyakorlata. Minden születés gyanús; meg kell szakítani a szaporodás átkos láncolatát, mondják. Aki közösül, gyarapítja a bűnbeesés halmazát, fokozza a megbotránkozást, folytatja a Teremtés botrányát. Nem véletlen, hogy a középkori gnosztikus szekták – a katharok, bogumilok – legszívesebben megkövezték volna a terhes nőket, megátkozták a házasság intézményét, és minden úton-módon akadályozták a nemiség „szélhámos” praktikáinak terjedését. A rabiátus XX. századi gnosztikus, Emil Cioran a bibliai paranccsal ellentétben („Szaporodjatok, töltsétek be a földet!”) ezt ajánlja: „Ritkuljatok, ürítsétek ki a földet!” (De linconvénient dêtre .) Látjuk: a nemi élettől való tartózkodás vagy szöges ellentéte, a promiszkuitás a gnosztikus alapállás szerves része. Orgia vagy aszkézis: ez a gnózis következetes válasza az elhibázott világegyetem csábításaira.

Sajó László költészetét lényeges pontokon, a jelentős költői állítások mentén határozza meg ez az ábrázolt gnosztikus eszméleti háttér. A világ, az anyag undorító adottságait lépten-nyomon érzékeljük. Idézek néhány sötéten süvítő fordulatot. „Világom feneketlen rom” (Istentől maradt kabátban); „Isten elküldött magától. / Most elküldött értem. / Azt hittem, a hallgatásból / magától megértem.” (Istentől maradt kabátban); „Isten eldobott. / Nő bennem a dudva.” (Pléhkrisztus); „Íme a föld: meszesgödör. / Íme az ég: kimeszelve. / Íme szívem: beledögöl. / Isten ezt jól kieszelte.” (A pók); „Fényért virrasztó dolgok foszforeszkáló derengésében állok.” (Pál el nem küldött levelei); „Nagy bűnt követtem el, / amikor megteremtettema világot.” (Credo); „Ha meghalok, meghal az isten. / Mégis csak egy nagy ismeretlen.” (Kosztolányi hajnali részegsége); „Jobb, ha tőlem tudod, nincs Isten. És nincs Fia. / Ezt az egészet az ördög hazudta.” (Holtágban folyamőr); „Haj, nyak, váll, mell, has, comb, segg, pinaszőr, te, száki! / Mondd, hogy’ tudtál gyönyörű nővé összeállni? / Hogy’ tudtam én, a szúfi, véled összeállni? / Lábaid: születés, halál. És közte: bármi.” (Ismeretlen Omar Khajjám; a vers amúgy egy másik modern gnosztikus, Ted Hughes megrendítő versére emlékeztet, Ősi emléktáblatöredék, a Varjú-kötetben); folytathatnám. (Sajó László költészetének jegyeit vizsgálva már Tarján Tamás megállapította: „Számára a világ egyetlen anyaga – lényege – az Isten káromlandó, újra és újra kimondandó nemléte, távolléte. Ez az anyag – hiányanyag, anyaghiány – a poézis által válik láthatóvá és analizálhatóvá.” In: Holmi, 1996. 8.)

Az Evangélium szerintem című friss apokrifot, a költő egyik legutóbbi művét ugyancsak átitatják a gnosztikus szemlélet elemei. Itt élesen kirajzolódik a világot – sőt a megváltást magát is – fondorlatosan mozgató, a jézusi programot a csalás tévútjain megvalósító isteni összeesküvés ördögi szerkezete. Gábriel,a „fehér ruhás, angyali férfi” eszköznek használja saját terveihez az epileptikus, homoerotikus vonzalmú, intézetben nevelkedő Megváltót. Kiderül, ő nemzette Máriával Jézust, hogy vallásalapítóként, Isten fiaként forgalmazhassa, saját és megbízói nevében is.

A nemzés kárhozatos jellege minden szegletében áthatja Sajó László művészetét. Markión azt mondta: „inter urinas et faecas nascimur” („húgyban és ürülékben születünk”); költőnk ezt az őstapasztalatot vetíti rá a későbbiekre,a lét furcsa gyönyöreire. Ismét szemléltetném néhány – itt-ott viszolyogtató – idézettel ezt a fekete mágiát. „Markomban vagyok. Mióta / elmentél, nem engedtem ki spermám, / csak hörgő lefolyókba.” ([Látogass meg…]); „hol férfivá lett istenek henteregnek / kedvükért állattá változott asszonyokkal” (Az út végén); „bőrömön azonosságom anyajegyei / szemernyi föld lábujjam között / körmöm piszkát orrom mocskát / hoztam fülzsírt csipát korpát / térdhajlat-, hónalj-, ágyékverítéket / végbélnyílásomra száradt szart / szeretkezés váladékát / a nyálat, mit nem tudtam kiköpni / az utolsó vacsorát fogaim közt, beleimben” (Pál el nem küldött levelei); „hajnal van már iderondít az ördög” (Füvészkerti ősz); „Egymáshoz érnek, attól rohadnak az almák” (Bolyongások az üres lakásban); „kint a világvécén az éjszurkos falon / aranylottak húgycsöppcsillagok / az egyszemélyes fülkékben mennyekig ért a szar / úgy kellett mondani pisi és kaka” (Kastély); talán elég is. Látjuk: ez a költő csakugyan az undor akadályfutása révén kívánja meghódítani a katarzis távoli és keskeny mezsgyéit.

 

Sajó László zilált gnózisának keretében körvonalazódik a költő mélységes, de szokatlan pályákon megvalósuló, eretnek evangelizmusa. Markión, aki az Ószövetség-et – mint a zsidók gonosz Istenének fércművét – elveti, maga is igyekszik Új Evangéliumot, hiteles, „tévedésektől megtisztított” szöveget előállítani; munkájában főleg a Lukács-evangéliumra és Pál apostol leveleire támaszkodik. Ezt annál inkább megtehette, mert az első századokban egyetlen szöveg sem élvezett kizárólagos hitelt, nem tekintették őket Istentől sugalmazott alkotásnak, s az Egyház is csak évszázadokkal később nyilvánított isteni eredetű, kanonikus irattá bizonyos papiruszokat. Sajó László költészete több ponton idézi meg az evangélisták igyekezetét – ám többnyire nem az evangélium egyházilag elismert formáit hozza szóba, hanem éppen a furcsa, bizonytalan forrásadatokat, hagyománytól eltérő változatokat. Mint ahogy költészete egészében a hitelesség garanciája, úgy annak inspiráló részanyagai az adott kötelező normák elutasítására vallanak, azokat próbálják „helyesbíteni”. Sajó József Attila „ismeretlen verseit” írja meg „az elmegyógyintézetből”; Hölderlint képzeli el, amint „fölébred a toronyszobában”; „Pál apostol el nem küldött leveleit” írja meg egy eretnek evangéliumi-költői mágia dialektusában; Sajó tékozló fiúja „el sem indul”. S ha végül Sajó László több értelemben is merész, egyedülálló vállalkozását említem – Evangélium szerintem –, akkor napnál világosabb: egy mélyen személyes, önmagát is jézusi sorsúnak ítélő költő-peregrinus tanúságtételével van dolgunk. A gnosztikus Martin Heidegger azt mondja: „Az igazság lényege úgy nyilvánul meg előttünk, mint a szabadság.” Az Igazság evangéliuma című apokrif irat szerint mi magunk vagyunk „az igazság írásjelei”, vagy ahogy Hugo Ball fogalmaz: mi vagyunk „Isten szókincse”.

Azt mondhatnánk, hogy a nagy vallási világhasonlatok – már ahogy megőrződtek az emberiség feledékeny emlékezetében – mind-mind a magányosság boldog-boldogtalan jegyzőkönyvei. Mindegyik hérosz a magány emblémája: a sziklához láncolt Prométheusz, a sivatagban töprengő Mohamed, a tépelődő Buddha vagy a kereszten ordító Emberfia. A vallásos szellem lényegéhez tartozik, hogy elhagyottnak érzi magát, még Istentől is elhagyottnak. Éppen ezért megrázó Jézus utolsó mondata (istenségének mintegy cáfolata): „Éli, Éli, lámmá szabaktháni?” („Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?”)

Sajó önéletrajzi elemekkel átszőtt műve azt jelzi: egyesekben folyamatosan születik az evangélium, s főleg a szenvedésetikát felmutató költők képesek újabb fényt vetni a beláthatatlan üdvtörténetre. Sajó műve bőven használja például a kopt nyelvű Tamás-evangéliumot, annak 58. logionjában ez áll: „Boldog az ember, aki szenvedett, mert megtalálta az életet.” Sajó az apokrif iratokból merítve ábrázolja Jézust: bemutatja mostoha gyermekkorát, ecseteli furcsa származását, s a gnózis harsány színeivel mutatja be nyilvános működésének egy-egy botrányos mozzanatát. Sajó Jézus-gyermeke „nem ismeri édesapját”, dadog, bizonytalanul beszél, „sokszor csak úgy maga elé bámul”, „habzik a szája”, „gyűlöli saját anyját”; érettebb korában pedig meghökkentő dolgokat mond nyilvánosan. Idézek mondásaiból: „Jobb, ha a férfi férfival él igaz szeretetben, mint ha asszonnyal hál, akivel szívét meg nem osztja.” Vagy: „Hasíts el egy fát! Te vagy ott. Emeld föl a követ! És magad találod ott.” Vagy: „Látom az embereket, mint fákat látom őket járkálni.” (Nemes Nagy Ágnes lábra kelt fája jut eszünkbe…) És noha „utálja a halat”, ki-kijár a vízhez, mert ott „háborítatlan és büntetlen lehet bámulni a semmit”.

Sajó költői eszméletének eredeti vonása, hogy mint a nagy gnosztikusok, maga is vallási alapiratot óhajt írni – bár csupán a művészet érvényességi-hitelességi keretében. A világ démonizálása egyfajta kiválasztottsághoz vezet: a költő mindinkább hátat fordít a világi lármának, és követi az Ismeretlen hívását. Sajó – mint valami újabb Jób – maga is érzi, hogy Isten nem igazságos; és hogy a világ, miközben bűneinek tulajdonítja sebeit, cserbenhagyja őt. A költői halandó szenved Isten tehetetlenségétől, Isten hiányától – aki néha még nyelvétől is képes őt megfosztani. Viszont – s ezt egy próféta merészségével, fanatizmusával tudja – művészi látomásaiban olyan helyzetbe kerülhet, hogy belátja: szenvedései megegyeznek a kinyilatkoztatással.

Sajó költészete nem oldja fel és nem enyhítheti a szenvedés megrendítő éthoszát, de kérdéseivel, ferde nézőpontjaival, egyedien „meghamisított” evangéliumi történeteivel, apokrif szemléletével egy alig észlelhető személyes életigenlés hangját hallatja. Ha létezik vallási utódlás, akkor Markión vallási utódja Simone Weil volt. Ő ezt írja: „Minden fájdalom, amely nem vált meg, haszontalan fájdalom.” Továbbá: „Két istentelen ember közül talán az áll hozzá [Istenhez] a legközelebb, aki tagadja őt.” Sajó gesztusai, szó se róla, inkább a reménytelen tagadás anyanyelvét beszélik, semmint a reménykedő tagadásét; s mégis: egész vallásos szemlélete, költészetének Isten-központú tematikája, szókincsének katolikus szórendje arra vall, hogy kezdettől fogva egyfajta profán hitvallás alapszövegeit fogalmazza.

Van azonban itt egy érdekes és szembeszökő együttállás: Sajó fekete gnózisa, gézengúz evangelizmusa kiegészül bizonyos filozofikus cinizmussal, éppen Anthisztenész és Diogenész mintáinak és mondásainak értelmében. A cinikus hangnemre jellemző, hogy keveria komoly, a kioktató (sőt fenyegető), továbbá a nevetséges, éles, humoros és szatirikus hangnemek elemeit, miközben semmi kétséget nem hagy afelől, hogy szándéka mélyen kötelező erkölcsi világrendet takar, kínál és parancsol. Diogenészt őrült Szókratésznak nevezték a kortársak; s persze, Sajónál is megfigyelhető bizonyos bölcs költői „ámokfutás”, a riasztó képzetek vadító fokozása s általában a rejtett moralitásnak állandó jelenléte. Nem adnék igazat Oscar Wilde-nak, aki azt mondta, hogy cinikus az az ember, aki mindennek csak az árát ismeri, az értékét nem. Ellenkezőleg: a cinikus ember a legelkeseredettebb fajták egyike (gondoljunk Thomas Bernhard kíméletlen, vitriolos és igazságszomjas ostorozásaira), az idealista gondolkodók egyenes ági leszármazottja és csalódott utódja, aki éppen legélesebb vádjainak formájában kéri számon, lehetőleg az egész emberiségen, valamely szétrombolt értékrend egykori ígéreteit. „Megharapom a barátaimat, hogy megmentsem őket”, mondja Diogenész. A cinizmus itt, úgy rémlik, a depresszió, a halálfélelmek, a dögszemlélés olykor humoros változata – de mindig érezhetően egy láthatatlan és kiáshatatlan régi vallás vártájáról szemlélve. Nem úgy áll a dolog, mint mondjuk Bukowski önkényesen trágár, szertelenül disznólkodó poézisében, ahol az undor szókatalógusa – Bukowski úgy vélte – önmagában teremti meg a költői átütőerőt. Nem. Itt bizonyos militáns evangelizmus, egy félig isteni, félig állati szemlélet keresi tulajdon szóvagyonát, lépten-nyomon a megváltás metafizikai reménységének ébren tartása révén, a szentség fordulatainak folytonos frissítésével. Hadd idézzek – pars pro toto – egy jellegzetesen manicheus, kettős sugárzású helyet. „Végignézzük, ahogy szerencsétlenek / még elvergődnek egy-egy sírhant-fedezékig, / s mint szükségüket, az életet / magukra hagyatva végzik.” (Istenallegóriák.)

De Sajó nem csak az öngyötrés prófétája; ismeri az istenkeresés megrázóbb, emlékezetes formáit is. Van tudomása a bennünk hunyorgó parányi isteni szikráról. Például ebben a tömény négy sorban: „Az asztalon maradt / csuporban meghagyott teád / eloltja szomjamat. / Öröktől fogva erre várt.” (Paleontológia.) Figyeljük meg: az egyik alapszükségletet hozza szóba (mint másutt, József Attilát idézve, az evést, ivást, ölelést, alvást); de egy tárgyon át objektiválva, egyfajta bizánci mozdulatlansággal. Szelíd, biztató, már-már gyöngéd ez a négy sor. Figyeljük a súlyeloszlást: a befejezett melléknévi igenevek (Pilinszky nyelvtani vonzalmait idéző) szigorú nehézkedése szinte ellentétbe kerül, vetekedik a két aktív igével (eloltja, várt). A gondoskodás, a rejtezkedve vállalt sorsközösség miniatűr csendéletképe ez. És aztán persze, a vers végén, jön a „rohadás”, „sütkéreznek a sárkánygyíkok”.

Egy dolog tagadhatatlan: Sajó László egész képzetvilága nem jöhetett volna létre a katolikus eszmélet képanyaga, rögeszméi, lélektörténeti háttérkoloritja és biblikus eredetű eszmevilága nélkül. Tudjuk: az üdvtörténet nagy teológusai eleddig Istent csak a mindenhatóság jegyeivel tudták felruházni. És mégis… mégis akadtak szellemek, ritka költők (Baudelaire-től Pilinszkyig), akik képesek voltak felidézni egy másik lehetőséget – Isten azt is akarhatná, hogy Semmivé legyen. Több helyen olvassuk: „csak azért vagyok itt, mert ez az egyetlen hely, / ahol háborítatlan és büntetlenül lehet / bámulni a semmibe” (Mikronéz vers); ugyanez a képzet tér vissza, egy apró változtatással, az Evangélium szerintem már idézett soraiban: „Jézus utálta a halat, de a horgászat az egyedüli tevékenység, ahol háborítatlan és büntetlen lehet bámulni a semmit”; másutt: „mikor dugja ki isten a semmi sötét barlangszáján nyelvét a forrást / rátapadunk nyeljük szívjuk magunkba”den, Víz). Sajó költői misztikája a „fájdalmak átértékelését” célozza, mégpedig Nietzsche Fröhliche Wissenschaft-jának értelmében. Ott, a 338. pontban ezt olvassuk: az együtt érző ember „segíteni akar, és nem gondol arra, hogy létezik szükségszerű boldogtalanság, hogy számomra és számodra a szörnyűségek, nélkülözések, elszegényedések, éjféli órák, kalandok, vakmerő vállalkozások és balfogások éppoly szükségesek, mint ezeknek ellentétei, sőt, hogy – misztikus szavakkal szólva – a saját mennyeinkbe vezető ösvény mindig saját poklunk gyönyörén át vezet”. De ezt a Sajó-féle holtponton-át-más-világokba-féle költői alapállást fejezte ki a XX. század legnagyobb gnosztikus lángelméje, Samuel Beckett is 1981-es verseskötetének mottójában: „en face / le pire / jusqu’à ce / qu’il fasse rire” („kibírni vétlen / a rosszat / míg észrevétlen / megmosolyogtat”).

A költő témavilága egyébként kevés szóval körülírható: születés, hanyatlás (gazdag és egyre reménytelenebb árnyalatokban), ínség a gyerekkortól fogva, létszükségleteink és szükségvégzéseink kínos ceremóniái, megsüppedés, sírgödörérzet, elordasodás gazdag-sötét változatokban, és pusztulás-szerelem-feltámadás. Sajó László küzdelmes beszéde a versek modellálásában is – szinte a költemények sejtszerkezetéig hatolóan – megmutatkozik: az egyes darabok fel-felágaskodnak, adnak egy bizonyos élet- (vagy inkább: halál-) jelet, majd rögtön önmagukba rokkannak, és mint egy fáradt kupac, önmaguk árnyékába borítják a földet. Élesen ellentétes képzetek peregnek, riasztó és ijesztő látomások marnak egymásba, emésztik el a fel-felbukkanó fényfoltokat, s végül az a benyomásunk támad, mintha valami néma és béna költői gesztikulálásból kellene kihámoznunk e művészet legmélyebb tartalmait. A versek alapszavai, említettem, a katolikus mitológia eszméleti tájairól erednek, bizonyos önbüntetés és egyetemes elkárhozottság következményeiként, s ezeket az alapszíneket egészítik ki vagy súlyosbítják valamely eldadogott személyes sorselemzés nyomasztó élményszüredékei. Próbálom megvilágítani e rombolva építkező írói technika néhány vonását, s találomra kézbe veszem a Dies irae című verset. Már a cím is a szertartásra utal, a harag napjára, az ítélethozatal irgalmatlanul irgalmas eseményeire, arra a jövendőbeli pillanatra, amely majd egész életünk üdvéről vagy kárhozatáról dönt. Sajót mélyen jellemzi a sorsmérlegelésnek ez az öngyötrő, részrehajlástól mentes, a sérelmek molekuláris anyagáig érő gyakorlata (ebben is emlékeztet a nagy aszkéták, az éber morális atléták, József Attila és Pilinszky János habitusára).

A vallás valamely jegyére, mítosztöredékre vagy hitbéli-történeti eseményre utaló címek erősödő mértékben uralják a költő képzeletét. Felsorolok néhányat: Isten (fia), Betlehemi pásztor, Hegyaljai beszéd, Pléhkrisztus, Isten tudja, Éden, A tékozló fiú, József könyve, Húsvéti nagytakarítás, Istenallegóriák, Credo, Az angyalok az apokalipszisre hangolnak. A vers első sorában esőről van szó; de milyenről? „A fölszentelt kénköves eső”-ről. Nem csupán ez érdekes önmagában, ez a jelző, hanem az a már itt felvázolt ellentétpár, amely mintegy pozitív és negatív érzelmi vektorok mentén veti elénk nyers darabokban a szöveget (fölszentelt, de kénköves ez az eső). Mintha a lírai hosszútávfutó egész élete dadogna itt, s szenvedéseinek zúzott és rejtett arcát mutatná. Az első hat sor természeti képei után a versben még a következő mitikus szavak és fényforrások derengenek: teremnek, föltámadásra érett, az ég alatt, szülői ház (ismét a tékozló fiú pilinszkys tónusban csendülő emlékfoszlánya), örök világosság, nyeskedik, mint az Isten, gubózzunk be az átváltozásra, égből az angyal, utolsó ruhánkat (mintha a passió Jézusa pillantana be a vers utolsó előtti sorába…). Az ellentétek mámorában perzselődő lírai tudat képtelen kibomlani, lépten-nyomon visszazsugorodik önmagába, és szinte megtagadja a verstől a kijelentés örömét, a képek szükségszerű tereit és a sorról sorra elsorvasztott képmélységet. A leírás nyers elemeit ugrásszerűen követik a nyesett képek, a fojtott tartalmak, s a műben távolra tolt belátások alól alig képes kikandikálni a fájdalmak alkímiájából kiolvasztott költői arany. Minden megállapítás durva és törékeny, nehézkes és örök, csiszolt és darabos egyszerre. Az esőben ázó ember – a vers lírai alanya – kárhozatában rögtön a csecsemők kiszolgáltatott helyzetét emlegeti, a nyirkos földön tetveket pillant meg, amelyek mitesszerekre emlékeztetik. Fortyogó, kénfüstös, shakespeare-i képvilág – s egyúttal annak kimondása, hogy lehetetlen itt, ezen a világon önmagunkká válnunk.

Sajó László egyik fontos témája a kivetett, didergő, nyakon öntött egyed vacogása, aki eszméletében még hordozza valamely eltűnt aranykor kifejezéskészletét. Alkotásmódjának másik érdekes vonását is látjuk: a világ gonosz rejtélyein dolgozó költő képtelen (vagy nem hajlandó) költői állítássá keményíteni tapasztalatait, azaz: nem formálja egységgé az egyes költeményeket sem. A Sajó-vers: spirituális távlattal rendelkező, de undorító anyagokból modellált mező, a költői láttatás és „láthatatlanítás” kissé ösztövér terméke. A külvilág és a lélek vallásos megnevezések révén lezajló birtokbavétele, a sokrétű csalódások megnevezése és metafizikai indokolása, az eredeti szellemi látásmód szinte nehezíti e poézis haladását és kimedresedését. A Húsvéti nagytakarítás című vers, amely a könyvben közvetlenül megelőzi a Dies irae-t, ugyancsak e kettősség, lehetetlenség leírása: spiritualitás és nehézkedő anyag érzékelhető a sorokban, feltámadás és férges pusztulás, dermedt veszteglés és lappangó átváltozásigény. E költészet mesteri fokon tárja elénk a lírai halandó szenvedéstörténetének állomásait: plasztikus leírások, tüzetes részletezések sorakoznak, a szegénység és ínség számtalan mozaikja bukkan elénk, és mindegyiknek ezer színe, zamata, fonákja és már-már törzskönyvien hiteles pedigréje (gondoljunk például az Éden apró szemcsés kristályszerkezeteire, olykor szomorú-szép betétjeire, emlékezetes fordulataira).

Meg kell említenem, hogy Sajó költészetében tapasztalok nyugtalanító elemet is. Ízlésem és lírai várakozásom fokozódó kíváncsisággal áhítozna a sokrétű anyagfelvitel mellett az elemelés és lírai-tapasztalati végösszeg megvonásának gesztusaira. Ha felvázoljuk a Dies irae-t, akkor a befogadás indulatmenete a következő lázgörbét eredményezi: erős indítás, hamar jelentkező prózai attitűd, egymással lazán összefüggő, leíró jellegű kijelentések, halmazatban néhány érdes képsűrítmény, a fogalmak egymást sikáló, maró dörzsölődése, némi keserű filozófia, majd az utolsó kanyarban („Sötét van itt…”) ismét képi természetű ecsetmozgatás. E felsorolással kettőt kívántam érzékeltetni: egyrészt Sajó verseiből hiányzik a költői összefoglalás mozzanata, azaz versei nem csúcsosodnak ki valamely katartikus vagy eszmei villogású vagy személyes-egyetemes érvényű kijelentésben (vagy nem rejtenek ilyet), másrészt olykor a sötét anyagok gyarapítása sem idézi elő a befogadói megrendülést, noha az e költészet méltánylásának fontos feltétele. A költő – lehet, öntudatlanul – megvonja magát, és a kifejezésben sem mutat hajlandóságot arra, hogy személyes titkaiból nyilvános művészi szakralitást teremtsen.

Nyilvánvaló, hogy a természetundor, a betemetődés tapasztalata, az önelvesztés és a Semmiben való eltűnés valahogy mégiscsak a lét furcsa „örömforrása” lehet itt, egyfajta maradék élet szokatlan és hosszadalmas előjátéka. A vers (és Sajó László egész költészete) a lét büntetésjellegét, sivatagi magányát és a teremtés elvetemült vadságát hangoztatja, mégis – mivel ezt a művészet eszközeivel teszi – létrehoz egy bizonyos nyílt várakozást, félboldog befogadói kielégülést. A Beckett-vers értelmében mondhatjuk: sűrített mérgező szérumai ellenére folyton meglep a vers „eltévedt” boldogságával. „Hogyan tudtunk élni itt?! Nem is értem. / Az asztalon kenyér, bor, mint a misében.” (Húsvéti nagytakarítás.) Ki tudná, keserű-e vagy éppen boldog ez a sorpár? Úgy tűnik, a roppant erős keresztény szimbólum (kenyér és bor, mint Hölderlinnél…) óhatatlanul előidézi – szinte a költői szándékkal dacolva – az enyhítő hatást. „És megnyílok a földnek és egeknek”(A boncmester bevégzi estebédjét). Miért olyan világító, fehér ragyogású, bársonyos érintésű – minden borzongása ellenére – ez a sor? Talán azért, mert Kosztolányi csilingelő rettegését idézi? („De tart a föld. Ez az enyém még, / feszül az ég fejem felett / s kitárom az örök egeknek / örök-mezítlen testemet.” Csöndes, tiszta vers.) Azért is. De meg nyilván főleg azért, mert az ironikus hangfekvés mégsem képes megakadályozni, hogy a verssorba besurranjon az egeknek szócska. A kijelentés környezete egyébként meglehetősen rögös, szögletes, majdnem durva; de ahogy a költő – a két óra múlva halandó versalany – a boncmester marcona munkáját elképzeli, és ihletett darabolását odaköszörüli a fenti mester mosolyához, az nem mindennapi benső teljesítmény. Bán Zoltán András, aki Sajó líráját bizonyos „spirituális kocsmaköltészet”-tel hozza összefüggésbe, pár évvel ezelőtt helyesen állapította meg: „halálosan erotikus, édes-keserű költészet ez, halálra szánt és a halált kéjjel kihívó-elegyítő a szó minden értelmében”. Én ezt a látleletet azzal egészíteném ki: a költő a kocsmában is gnosztikus marad – és minden állapotában a földi-égi vertikalitás szédítő tapasztalatairól beszél.

 

A költő a vendégszövegek vagy utalások dúsítóanyagait több formában hasznosítja. Hadd csoportosítsam:

1. Megesik, hogy az elődök (kortársak) egyikmásik találata csupán megilletődött, halovány emlék formájában jelenik meg a szövegben, majdnem összeolvadva, elízesülve Sajó szavaival. „A legbelső szobában valamikor égve felejtetted a villanyt” (A hajnali fölriadások, Pilinszky); a Hegyaljai beszéd című vers szinte csak József Attila-szavakból áll; „fölnéztem és dermedten álltam” (Egy őrült egy napja; ennél a sornál egyszerre gondolunk Kosztolányira és József Attilára – hiszen tudjuk, életük végén mennyire összeért ez a két költői eszmélet); „s te már sehol vagy” (a sor a Kései sirató-t idézi fel, de talán nem is szándékosan – mondom: Sajónál ezek a „kézháttal történő” érintések feltolulhatnak öntudatlanul is).

2. Megfigyelhetjük a „felidézés”-nek egyik ritka változatát is: ebben az esetben csupán a dallamazonosság, egy-egy szó helyzeti energiája vagy csupán a költői „gondolat” indulati rokonsága emlékeztet az eredetire. A közelmúlt magyar lírájából említek egyetlen példát. Orbán Ottó És fölragyognak szétszórt csontjaik című versének szakaszkezdő ellenrefrénje – maga a cím – Pilinszky János ötös-hatodfeles jambusait visszhangozza. Eszünkbe jut a Harmadnapon felütése: „És fölzúgnak a hamuszín egek”; vagy egyenesen az Apokrif híres kezdete: „Mert elhagyatnak akkor mindenek. Sajó László is kedveli az ilyen vaktükörszerű dallam- és fogalomtestvériséget. Egyetlen helyet idézek. A Húsvéti nagytakarítás ötödik sora, semmi kétség, Petri György Ismeretlen keleteurópai költő verse 1955-ből című versének egyik fordulatára utal: „Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.” A két sor hasonlóságát kevés külsőség, de annál erősebb ikervonás garantálja: a hasonló gondolat, a sorkezdő kérdőszavak (hogyan-hogy), a rögtön következő itt határozószócska, de főleg az a tény, hogy a tartalom egy hatodfeles sorban jelenik meg. A ritmikai adottság kapcsolatteremtő szerepe itt a döntő elem. (Más kérdés, hogy Sajónál erre a szép hatodfeles sorra egy hatos sor rímel, s ez kissé beárnyékolja bűvös déja-vu-érzetünket.)

3. A harmadik csoport: a tudatos idézés, amely esetleg a saját szöveg megerősítését, a hagyományszál újrasodrását, a kiforgatott klasszikum félig-meddig ironikus értelmezését szolgálja, vagy Sajó tétovaságból épülő mámoros lírai biztonságára utal, vagy esetleg egyszerűen igazodást, fogódzót, ragaszkodást, netán önértékelést jelöl. Ide tartozik a Magyar versek két ciklusa: ezekben (különböző korokból származó) klasszikus szövegek térnek vissza, közismert élethelyzetek elevenednek meg, és általában látható, hogy egy csúfondáros, a magyar lírai közgondolkodás alapelemeit hánytorgató lírai egyed mintegy a honi verséghajlat mostohaságairól közöl éles filippikákat. Ezek a darabok a költő olyan modulációs adattárához tartoznak, amelyek nemigen ereszthetnek gyökeret valamely jövendő, maradandó hagyományba. Ösztövérségük, kidolgozatlan vonalvezetésük, önmagukba süppedő gubózkodásuk elszigeteli őket a befogadói lelkesedéstől – valahogy igyekszünk hunyt szemmel átsietni ezeken az ingoványos gázlókon, hogy a nagy Sajó-verseket még méltányosabban értékeljük.

 

Külön ejtenék néhány szót Sajó bumfordi, izgága, némileg katatonikus játékosságáról. Ez a költészet – természeténél fogva – eleve kiveti magából a friss és zamatos, könnyed hangzók közt pergő fordulatokat. Dalszerű formákat alig találunk a könyvben, a boldogtalan arcú darabok csikorgó humora pedig inkább berzenkedésre indít. Akadnak pontok, ahol tűrjük a játszadozást, de aztán megvastagszik a tréfa, elfogadjuk a tragikus útmutatást, és nem vagyunk hajlandók visszatérni többé a szeszélyes golyhóság ingatag terepére. Egyetlen példát említek. Az Evangélium szerintem című darabnak éppen legsúlyosabb fejezetében böki szemünket ilyen mondat: „Ki a mennyekben sem vagy, engedtessék még egy lehelet, jöjjön el az én halálom, legyen meg a végakaratom, itt a gennyben, úgy a földben is.” Bocsánat, ez a genny, ez olcsó ötlet, talmi holmi, igazi kisiklás. Nemcsak stilárisan, hanem valahogy még az öngyűlölő, „nem lenni akaró” Jézus szájából is. A fekete elkeseredettség, a vaskos csalódás, a halál fullánkja sem lehet – úgy értem, itt, a művészetben – olyan kegyetlen, hogy az ízléstelenséget elfogadtassa az olvasóval. Milyen furcsa: a takarékos lendülettel, többszörösen megmért szavakkal ábrázolt de profundis sokkal hatékonyabb, meghökkentőbb s végső soron hitelesebb, mint a szánalmas helyzet, a nihilista filozófia közönséges szavakkal való felruházása. Éppen ezek azok a pontok, ahol a tudat – a szerzői és a befogadói, amely bizonyos értelemben ugyancsak „szerzői” tudat – átbillen valamiféle vétkesen túlzó dialektusba, s ezzel el is véti a komolyan szándékolt művészi hatást. Sajó művészetében, szerencsére, nem történik meg túl gyakran ez a határátlépés. De az összkép árnyalatait, a kötetről őrzött emlékeinket mégis fakítják ezek az eleve kisült helyek.

 

Befejezésül vessünk még egy pillantást Sajó László költészetének formai jegyeire.

Már első ismerkedésre is szembeszökik, hogy ez a költő a forma szerepét ambivalensen ítéli meg. Költészete – noha nem sorolható a gyökeresen forma- és képromboló életművek közé – a külsőlegesnek tűnő elemekkel szemben némileg hanyagnak, közömbösnek mutatkozik. Tarján Tamás annak idején „álmodern megoldásokról, egyenetlenségről s formagondokról”,a „versízlés bizonytalanságairól” beszélt. (Tarján Tamás: József Attila és a haiku. In: Holmi, 1996. 8.) Sajó lírájának egész ívét tekintve elmondhatjuk: kétségtelen, a költő alkalmazzaa nyugat-európai alakzatok maradék erőforrásait, hallatlan mértékben kitágítja az amúgy is rugalmas magyar asszonáncot, és lényeges mondanivalóit igyekszik egy bizonyos benső dallam köré csoportosítani. Ezzel párhuzamosan azonban azt is érzékeljük, hogy itt – tudatosan vagy öntudatlanul, ki tudná? – a formai elemek „elfojtása”, szétmorzsolása, jellegzetes felfüggesztése megy végbe. Sajó legfeljebb a jambikus formák alapképleteit gyümölcsözteti (ebben is követi Pilinszky „evangéliumi szegénységét”), de azokban is süketrímeket halmoz, szabadosan bánik a szótagszámszabályokkal, és általában, mondhatnám, „porlasztja” a költemények szilárdnak szánt szerkezeteit. Sajónál nem beszélhetünk dallamosságról (jut eszünkbe, Kosztolányi micsoda muzsikával bírta kísérni még haláltáncos, dermesztő látomásait is…), nem beszélhetünk egységkomponálásról, kötelező klasszikus ízlésmintákról. És mégsem nevezném művészetét formai értelemben árvának, züllöttnek vagy eszméletlennek. Zene nincs, rím csörömpöl (hemzsegnek a ragrímek), mégis többnyire kisajtolódik a sorokból egyfajta csüggedtség, sőt letargia keserű nyirka. Ismét csupán egyetlen példát idézek, az Istentől maradt kabátban című vers kezdetét. „Havat hoztak a háromkirályok. / Anyám rám adott egy Istentől maradt kabátot. / A falu széléig kísértek az állatok. / Ott találtak rám a pásztorok. // Fogam helye rozsdáll a hóban. / Most van a nap elmosolyodóban. / Hátamon veríték, vállamon a hó van. / Mosdik a szívem lapocka-lavórban.” Gyönyörű változata a magát istennek vélelmező, saját – „tiszta” – evangéliumot alkotó, önmagát senki fiának tekintő gnosztikus alkat vallomásainak. Megrendítő, hogy csak az állatok kísérik, hogy az anyja öltözteti melegen, hogy mégis Istentől maradt itt a kabát, hogy a foga rozsdáll a hóban, hogy egyik bordáján veríték, másikon , hogy a szíve helyét lapockához s egyben lavórhoz hasonlítja. Ki írhatná le szebben egy megváltásra készülő, feltámadást áhító csöppség isten helyzetét? Nyugodt képek, megindító siralom, nagyra menendő semmiség.

Ha azonban a formai köntöst tüzetesen szemügyre vesszük, többféle bibi is kedvünket szeghetné. Az első sor ötös trocheusnak rémlik, arra egy – két lábbal hosszabb – hetes rímel, eléggé tüskös asszonánccal. (Hagyján.) A harmadik sor hetedfeles trocheus, erre egy ötödfeles trocheus felel, lapos ragrímmel. (Hagyján.) A négy első sor rímei a harmadik sorban valahogy kivásnak, s az első sor előkészületét lerombolják. (Hagyján.) Ha szigorú volnék, azt mondanám: az állatok nem is rímel a pásztorokra. Természetesen megemlíthetném, hogy a fülem már a második sortól fogva eltompul, nem figyel a zenére, mintegy kipottyan a fele élvezetből. (Még ez is hagyján.) Az ötödik sortól kezdve a költemény mintha átváltozna jambikussá:
szabályos penultimával rendelkező ötödfeles jambust látunk. Erre azonban a hatodik sorban egy furcsa trochaikus ötös válaszol, ismét értéktelen ragrímmel. A hetedik sor hatos trocheus, a nyolcadik hatodfeles jambus. Úgy gondolom, a szabályelhagyás – ilyen halmazatban – oda vezet, hogy a verset egyre akadozóbb ihlettel vesszük tudomásul, s a végén alig marad lelkesedésünk arra, hogy az egészet remekműnek tekintsük. Pedig a képalkotás összetettsége, a hagyományra rakódó szemléleti elemek sorakoztatása, a pontokkal lezárt – enjambement-t elutasító – szigorú modellálás a remekmű ígéretét rejti magában, s csak egy hajszálon múlik, hogy a mű nem csusszan át a számbavételt nem érdemlő, kisiklott roncsok gyehennájába. Sajó – így is beszélhetnék – mesteri fokon uralja a mesterségesen eldurvított, ősi medrükből kihajtott formákat, s finom egyensúllyal, valamiféle lírai kötéltáncos vakmerőségével fűzi egymásba a nagy művészetés a kontárság messziről felismerhető elemeit. Költészetének alapvonása, hogy a felháborodáson túlterjedő rokonszenvet parancsol, s végül csakugyan bevon minket lenyűgöző, pokoli és mágikus világába. A költő nemritkán előforduló formai mimikrije abban áll, hogy a szigorú forma látszatát keltve lebontja annak alapszabályait anélkül, hogy új és kötelező szerkezetet teremtene. Formai közömbössége, lehet, szerves része ennek a gesztusrendnek: a lírikus úgy vélheti, csak ebben a formában képes átszármaztatni sötét belátásait, költői és emberi tapasztalatának eredményeit. Mert a dolog többnyire úgy zárul, hogy rácsudálkozunk műveire, szokatlan barlangfüstjeire, evangéliumi átkaira és öngyűlölő tirádáira.

Sajó László költészete, láttuk, nem az erős formai késztetés delejében jön létre. Bán Zoltán András recenziójában így ír: „Sajó nem úgynevezett formaművész, rímelése az átlagost nem haladja meg…” Továbbá „nyilván szándékosan leegyszerűsített jambusról”, „olykor kimondottan ügyetlenül keresztrímező négysorosokról” beszél, ugyanakkor azonban hangsúlyozza: a költő így is roppant „feszélyező-szorongató” hatást képes elérni.

És csakugyan: itt – Pilinszky mintáinak értelmében – a szegénység megváltó erővé válik, a vers ívet fog, a kajla fogalmazás megüdvözül, a néha-néha egyenesen bosszantónak rémlő szójátékok mellékízekkel telnek meg, és a döcögős, nehézkes fordulatok furfangosan megkapaszkodnak fülünkben.

Talán azt mondhatnám: óriási erővel rajzolja körül azt a tapasztalati sávot, amelyben az emberrel azt közli a világ: még vagy valaki – pedig már nem vagy senki.

Báthori Csaba