Kun Árpád

 

PIKKELYGATYA

 

 

1

 

„Hol járunk már az éden fáitól!”

 

Tényleg, hol? Ha esetleg datolyapálmák,

akkor csak egyetlenegy alatt jártam

a Nápolyi-öbölben. Az is csak azért

érdekes, mert az első feleségem

incselkedve mögéje bújt, és soha

többé nem bírtam előcsalogatni.

Pedig fényerő és távolság pontosan

be volt állítva a gépen, hogy készítsek

róla egy boldog fotót. Azóta se érti senki,

mit keres a fényképek között

az a rücskös, rostos pálmafatörzs

hátterében, mint alvilági sziklák,

a gyászos kinézetű Capri szigetével.

 

 

2

 

„Hol járunk már az éden fáitól!”

 

Tényleg, hol? Ha esetleg fűzfák, akkor

a Hévízi-tó partján állnak. Amikor

fuldokoltam, utánam nyúltak a víz alá,

abba a fátyolos és bugyborékos,

tartályszerű tartományba, ahol

vízi hullák, sellőfiúk, sellőlányok

életből halálba zsilipelnek át.

 

Kihúztak, és apám karjára ültettek.

Később csak viccből játszottam a

minibálnát, és spricceltem vizet.

Hogy ne fogjanak gyanút, miből

is vedlettem vissza. Mert vízi hullából

és főleg sellőfiúból. Pikkelygatyámat

a farokuszonnyal gondosan begyűrtem

fülem mögé a kispolcra.
Néha

azért felveszem és visszaúszom.

Pattogó füllel lesem a zsilipelőket.

 

 

 

 

A MÁSIK

 

Hol voltam, hol nem voltam,

csak ne ott legyek, ahol vagyok.

Járni se tudtam, de négykézláb

kimászni belőle és lesajnálni

a hátramaradt csecsemőt, már igen.

Ő is én voltam, és ő sem volt én.

Boldogságában az riasztott,

hogy hajszálpontosan beleillett

saját körvonalaiba. Amikor már

megtehettem, jobb híján a

boldogtalanságot választottam.

Hogy kísértet lehessek önmagam

körül. Hogy, ha megismernek is,

maradjon egy ismeretlen másik.

 

Persze hogy menekülés volt,

persze hogy öncsalás. Most mégis

hálás vagyok neki, a másiknak,

amiért tőle félhettem, nem a haláltól.