k.kabai lóránt

egy

a nyugalom szétárad fejemben, és szét fogja roncsolni,

pedig úgy gondolom, most már vagyok olyan erős,

hogy egyedül is elboldogulok magammal;

az érzést szégyellem sokszor, hogy erősebb vagyok,

mint mások, ez az érzés fog el újra és újra,

azonban mindig a gyengeségem volt az erősségem,

én pusztán gyengeségből vagyok,

ezt azonban még senkivel nem közöltem.

szótlanságom nyugtalanítónak tűnhet föl,

de nem aggasztónak, mert nem beteges,

hanem ésszerű, a testem, mint látható, egészséges;

az ember szüntelenül csúcsveszélyes állapotban van,

csupán nincs tudatában a ténynek, hogy szüntelenül,

hogy ő maga, hogy mindig maga ellen,

ilyen csúcsveszélyes állapotban leledzik,

ezáltal létezik, de beteg is ezáltal.

az emberek járnak egymással, beszélnek egymással,

hálnak egymással, és nem ismerik magukat,

ha az emberek ismernék magukat, nem járnának egymással,

nem beszélnének egymással, nem hálnának egymással;

te ismered magadat, kérdem gyakran magamtól,

a kérdést a legmagátólértetődőbbnek érzem;

én nem tartozom ide, sehova nem tartozom,

egyik, állandóan visszatérő, döntő mondatom.

a magunkban beszélgetés művészete sokkal magasabb rendű,

mint a beszélgetés művészete, de a magunkban beszélgetések

ugyanolyan értelmetlenek, mint a beszélgetések,

habár hasonlíthatatlanul kevésbé értelmetlenek;

a szavak, amelyekkel beszélünk, voltaképp már nem is léteznek,

az egész szókészlet, amit használunk, már nem is létezik,

de az sem lehetséges, hogy teljesen elnémuljunk,

mert mindent, ami meg van világítva, be is kell világítanunk.

minden embernek megvannak a szavai,

amelyeket nem szabad felmondanunk neki,

minden rokonom és ismerősöm betege annak,

hogy bizonyos szavakra mindig óhatatlanul elkínzottan reagál,

de annyi mindent teszünk, és rejtély marad, hogy miért,

tessék, ezt mondtam, nem tudom, miért;

két papagáj egyszerre mindig ugyanazt rikoltozta,

és nem sikerült kivennem, hogy mit rikoltanak.

én egy mindenestül idézetellenes ember vagyok,

ellentétben másokkal, az idézgetés az idegeimre megy,

de be vagyunk zárva egy folyvást mindent idézgető világba,

egy folyamatos idézgetésbe, amely maga a világ;

korábban igen hamar  ítéleteket hoztam,

most csak lassan jutok el egy falsig,

legjobb pillanataimban egy olyan nyelvet beszélek,

amelyet mindenki ért, de nem ért senki engem.

jóllehet mindent, amit eddig írtam, megsemmisítettem,

mégis hatalmas előrelépéseket tettem;

épp olyan mértékben, amilyen mértékben azt hiszem,

el kell vonulnom a világtól, ki is szolgáltatom magam neki,

fantasztikusan gondolkodunk, és fáradtak vagyunk,

a kimerüléslehetőségek tökélyre vitelében

elsötétítettem házamat, a ház pedig elsötétített engem,

az analógiák végül elkerülhetetlenek.

azt gondolhatnánk, hogy a színjáték utáni fáradtság

vagy a szürkület előtti őrület, vagy a színjáték utáni

és a szürkület előtti őrület és fáradtság miatt

a házban uralkodó nyugalmat hirtelen mindenki a házban

csak a házban uralkodó nyugalomnak érzi,

megfosztva a rettenetestől, a nyomasztótól;

ha vendégeket hívok magamhoz, az az érzésem,

hogy ellenségeket hívtam meg, a fejem ellenségeit.

állandóan zaklat bennünket, amihez hozzáérünk,

tehát minden mindig zaklat bennünket,

életünk, amely nem a természet, egyetlen merő zaklatás nekünk,

órákon át nézem a nyugalmat, amely itt honol,

tudom, hogy itt mindig ez a nyugalom honolt,

egy teljesen változatlan nyugalom, amely megváltoztatott,

megváltoztat engem, megváltoztat mindannyiunkat;

először jutottam el a megvalósításig.