A GYŐZEDELMES REMETE

 

Bán Zoltán András: Susánka és Selyempina

Scolar, 2007. 109 oldal, 1995 Ft

 

„Ó, a boldogság ajtaja nem befelé nyílik, hogy nekirohanva benyomhatnánk; ellenkezőleg, kifelé nyílik, s ezért semmit sem tehetünk.”

(Kierkegaard)

 

„A kérdés pedig ekként szól: Szerelem volt-e, amit Zsigó a lányka iránt érzett? Szerelem volt valóban? – kérdezgetik kíváncsian az Agyközpont nyughatatlan sejtjei. Szerelem és kész, egyszerűen csak szerelem? És ez lenne a pofonegyszerű magyarázat? Ez lenne a végső oka a történet elején lefektetett megállapításnak, hogy Zsigó bátyánk vénségére megbolondult? Hogy zilált hajjal rohangált egyik kocsmából a másikba, hogy éjjelente órákat álldogált Susánka ablaka alatt féltékenységtől szétmart szívvel, látomásoktól nedves fejjel?! Ez lenne az ok?! És ekkor az Agyközpontban belátják, hogy indoknak ez nyugodtan elegendő, hisz a szerelem valóban képes arra, hogy csontja velejéig megrágjon valakit; hogy kifordítson egy embert a maga világából és aztán magából a világból is teljesen.”

A kötet 48. oldalán járunk, ahol a kérdés megválaszolásától, mint ahogy azt megtudhatjuk a fölvezető mondatból, az Agyközpont „ha nem is mindent, de roppant sokat remél”. A könyv befejezéséhez közeledve, a 95. oldalon e mondatok szinte szóról szóra megismétlődnek, ám ezúttal pesszimista, lemondó fölvezetéssel: „Itt most, a történet vége táján, mely egyben Zsigónk végét jelenti (és az Agyközpontét is valószínűleg, nem szólva Susánkáról meg Selyempináról), a kérdést fel kell tenni, bár föltehetően nem lehet megválaszolni.” A figyelmes olvasó ebben a pillanatban szerencsés helyzetben érezheti magát, íme, hát megleltem a kisregény centrumát. A következő passzus azonban tovább finomít mindezen: „De mi a szerelem általában, és mi a Zsigó-féle szerelem a maga különösségében?”

Sok a kérdés így, egyszerre.

Ha a szerelem általános vagy különös meghatározására nem is vállalkozhatunk, a szerelem helyét ezúttal talán meghatározhatjuk. Bármiféle maniáról, őrületről, kizökkenésről van is szó, mindez Zsigó bátyánkban, az öregedő dalszínházi kottatárosban (és alkalmi súgóban) megy végbe, és határozottan nem az Agyközpontban – még akkor sem, ha a finálé során mindkettő rémülten pillantja meg önmagát a másikban: „Igen, Zsigó és az Agyközpont egy és ugyanaz, nézik egymást ijedten és szeretve; és hogy ez a felismerés az előbbi, netán az utóbbi agyából pattan ki, szökken szárba, virágzik fel, kér teret, annak nincs jelentősége, éppen a felismerés lényegi, megfellebbezhetetlen tartalma miatt.”

 

Az egylélegzetnyi, sodró kisregény cselekménye röviden összefoglalható: az öregedő kottatáros belehabarodik az egyszerű fiatal pincérlányba, majd a liaison drámai csúcspontját követő depresszió állapotában öngyilkosságra szánja el magát, végül azonban egy tragikomikus legyintéssel lemond a tervéről. Arról a szándékolt eldöntetlenségről, hogy e csúcspont milyen jellegű, egyáltalán, mi történhetett kettejük között, később ejtünk – ha ejtünk egyáltalán – szót. A banális történetet ugyanakkor – amely nyilván a Kedves Olvasóval is számtalan alkalommal megesett már – az elbeszélés ravasz tükörjátéka teszi csavarossá. Egyfelől megkettőződik a főhős, kettéválik magára Zsigóra és a hierarchikus bürokráciaként elgondolt Agyközpontra, ahova a jelentésíró sejtek szállítják a feldolgozásra váró, egymásnak gyakorta ellentmondó híreket, egyre fokozódó tanácstalanságot váltva ki az úgynevezett elemző sejtekből; másfelől pedig mindemellett a női szereplő is kettős személy, Susánka, a szende pincérlány és Selyempina, az örök kurva. Zsigó szelíd udvarlása és föltárulkozása Susánkának szól ugyan, ám egyáltalán nem független Selyempina hatásától sem.

A hely tehát, ahol minden átváltozás, valamint égszakadás-földindulás végbemegy, Zsigó. Az ő tapasztalatairól azonban jórészt nem közvetlenül, hanem az Agyközpont reflexióin átszűrve értesülünk. Az elbeszélő egészen a történet befejezéséig az Agyközpont (többnyire igen vegyes) benyomásairól tudósít, mígnem az összeomlást követően, midőn Zsigó végképp fölszabadul az Agyközpont gyámsága alól, ha úgy tetszik, eszét veszti, ha úgy tetszik, „önmaga szabad művésze” lesz, egyszóval az öngyilkossági előkészületek jelenete során már kiiktatja az Agyközpontot önmaga és az öregedő kottatáros figurája közül.

„Marionettalakból hús-vér figura lett” – szól a jelentés, és valóban, Zsigó emancipációja, kétségbeesett lázadása borítja föl az egyhangú élet egyensúlyát. A „Ki az úr a háznál, az Agyközpont avagy Zsigó bátyánk?” kérdése a fegyelmező racionális kontroll versus szabadság közkeletű modern ellentétpárjához utal bennünket. Ez az önmagában kissé közhelyes ellentét az Agyközpont mint szereplő felléptetésével originális írói gesztus alapjává lesz. A híreket szállító és értelmező sejtek ugyanis „az egyértelműség robotosai”, a kételkedés pedig az Agyközpont önfelszámolása volna, ugyanakkor a beérkező ellentmondásos hírek, az egymást metsző, bizonytalan jelentések mind ennek az önfelszámolásnak az irányába mutatnak. S amennyiben valóban Zsigó ajándékozza a Susánka és a Selyempina neveket a lánynak, úgy az Agyközpontnak szembe kell néznie a rémületes fölfedezéssel, miszerint „Zsigónak van saját szólama”.

A Susánka és Selyempina végletesen ironikus olvasói akár szegény Agyközpont tragédiájaként is fölfoghatják a történetet. Mintha csak a drámai hős fejében bukkanna föl a Kar, és onnan beszélne kifelé, mígnem a mania hatalma alá kerülő hős ki nem rázza az egész társaságot a fülén keresztül. Az Agyközpont rosszalló meghökkenése Zsigó önálló szólama fölött azért is roppant mód ironikus, mert voltaképpen a mindenkori Kar van ráutalva a mindenkori drámai hősre, az ő létének az előföltétele a tragédia terébe belépő egyén önálló szólama. Bán Zoltán András elegáns és szellemes választ ad a modern próza nagy problémájára, a „Ki beszél és honnan?” kérdésére. És kitérő választ persze, mert tisztában van vele, hogy a regény szellemétől idegenek az egyértelmű válaszok.

Ugyanakkor kihasználja a helyzetből fakadó lehetőségeket, s azáltal sikerül egyensúlyban tartania a pátoszt, hogy a túlzó fordulatokat a „filozofikus”, „romantikus hajlamú” vagy „magát szellemesnek gondoló” jelentésíróra keni. Erre annál is inkább szüksége van, mivel a Susánka és Selyempina világát egybefogó stílus, elbeszélői hang megkapó ornamentikája a maga közvetlenségében könnyen színtiszta modorrá válhatna, s ennélfogva igényli a közvetítettséget, az irónia ellensúlyát. Ezt a terhet Bán könnyed, ám jól megfontolt mozdulattal a jelentésíró sejtecskék vállára pakolja, s így az ő szólamaikból áll össze, montírozódik az elbeszélés nyelvi világa:
„Furcsán járt az idő; mintha az összes évszak egybekeveredett volna; Zsigó teliholdas őszt kívánt maga köré, rókaszínű lombok alatt szívmelengető mézes mélabút (az Agyközpont itt átveszi egy irodalmias hajlamú jelentésíró kitételét), aprózó léptű esőt netán, növendék szellőt, mely behúzott karmokkal simogat. Ám helyette mindenféle régi szélemlék facsarta orrát, karcos teleké, kamaszos tavaszoké; a nap sütött, de bágyadt holdvilágképpel, néha csapadék mozdult, hó meg eső elegye – hazug víz.”

E világot minden fin de siècle allúzió mellett is egyfajta időtlenség, kortalanság jellemzi.A tónus, valamint a megidézett miliő Krúdyra vagy legalábbis Krúdy önmagán átszűrt korára utalhat, ám a szerző voltaképpen ravaszul ügyel arra, hogy ne lehessen konkrét korszakhoz kötni a történetet. A stílus, a szekvenciák szervezte, emelt-zenei mondatritmus ugyan
csak a nyelvi és világábrázolás stilizációja felé mutat, az unalomig emlegetett krúdys „gordonkahang”-ban fölzengő áthallásoknál azonban fontosabbnak gondolom azt a különbséget, hogy Krúdy történelmi, földrajzi és életformabeli mitológiát épít akár a rövid lélegzetű munkái mögé is, Bán Zoltán András pedig nem, mivel őt egészen más kérdések foglalkoztatják: a Susánka és Selyempina világa szűkre zárt kisvilág, négyszereplős vagy inkább kétszereplős – de ha tetszik, egyszereplős darab.

Erről az egyetlen szereplőről, Zsigóról megtudunk bizonyos életrajzi tényeket, nagy vonalakban megismerjük az élettörténetét, értesülünk a jó barát haláláról, az apadeficitről, az anya öngyilkosságáról és megrázó hagyatékáról, mindez azonban nem dramatikus hajtóereje a regénybeli történéseknek, hanem inkább a karakter fölépítésének a része, baljós zenei motívum. Nem véletlen a zenei metafora, e szerelmi kamaradarab stilizációja ugyanis leginkább operai: Bán kisregénye az opera hangütésének, világábrázolásának valamiféle ismeretelméleti kétellyel ellátott változatára épít.

 

Az operai karakter számos ponton visszaköszön a kisregényben. A Susánka és Selyempina kettős képében megjelenő Nő például nyilvánvaló zsánerfigura, Gildába oltott Maddalena, hogy a történet végén megidézett Rigolettó-ból vegyük a példát. De fölbukkan egy helyütt a kórus is (túl az Agyközponton), mégpedig az emlékezetes állatkerti jelenetben. Míg Susánka az állatkertben sétál, mert szorongásaira saját selyempinai mivoltától „csakis az állatkertben lelt írt”, ahol elbűvöli a nagy patás állatok „megkapó idomtalansága”, „tekintetük vonzó üressége”, ahol „a test butasága… látványosan jeleníti meg a szellem távollétét”, addig Zsigó egy temetői padon üldögél, gyereksírok között, és itt zümmög föl a halott gyermekek kórusa.

A halál perspektívája a következőképp jelenik meg az Agyközpont sejtecskéi szerint: „azt tervezték, Zsigó vége nyugodt, lázadásmentes lesz; nem fenyegeti majd öklével a baljósan zavaros vagy éppen tavasziasan hars, bohóckockás eget, nem csikorgatandja maradék fogait, ha az Agyközpont kiagyalta minutumban neki is le kelletik rónia a minden testnek adóját”. A „zavaros” és a „bohóckockás” ég tulajdonképpen két opció ebben az idézetben: a komoly, illetve a vígopera lehetősége, melyek között a választást csak az utolsó pillanatban hozza meg Zsigó.

Az Agyközpont egyébként is gyanús operaügyekben. A könyv első bekezdése rögtön arról tudósít, hogy „a fogalmazványok nem kertelnek, nem szépítik az eseményeket, nem maszkírozzák operás módon az általuk valóságnak vélt valóságot”. Innen persze sejthető, ami aztán bizonyossággá is válik: dehogyisnem. Mást sem tesznek a beérkező jelentések, mint sejtéseket, feltevéseket fogalmaznak meg, költői képeket, metaforákat állítanak elő. S meglehet, hogy „az önmagáról való gondolkodás az Agyközpont bevallottan egyik legkedvesebb, ugyanakkor mintegy természettől adott tevékenysége”, épp e folyamatos operai maszkírozás teszi komikus erőfeszítéssé szegény sejtecskék nagy igyekezettel végzett reflexiós munkáját.

Ennél is fontosabb – és ironikusabb – azonban, hogy Zsigó és Susánka első találkozása egyfajta operavita keretei között megy végbe. Pontosabban szó sincs vitáról:
az öregedő kottatáros mosolyogva hallgatja végig a pincérlány megvető kifogásait az opera műfajával szemben. Ezek a kifogások egytől egyig az operai stilizáció valószerűtlenségére, a műhóesésre és a haldoklók áriáira vonatkoznak. Az a gyanúm, hogy Zsigó mosolya nem pusztán a lányka iránti elragadtatásából fakad, hanem azt a titkos tudását vagy megérzését sejteti, miszerint ebben a pillanatban az irreális viszonyok operai játékterébe, helyesebben színpadára lépett.

A szerelmi őrületben valóban mindig van valami fölfokozott, önmagán túlnövő banalitás. A másik irányból, a hatás oldaláról tekintve viszont megszállottságról beszélhetünk, a mania a természetfölötti erejével tör be a személyiségbe. Erre azért érdemes kitérni, mert Bán a www.könyves.blog.hu internetes portálon található interjújában (Nem merik kérni a boltokbaninterjú Bán Zoltán Andrással, 2007. 08. 06.) fontos forrásaként nevezi meg Tzvetan Todorov Bevezetés a fantasztikus irodalomba című munkáját, kijelentve, hogy a kisregény „szerintem a fantasztikus irodalom zsánerébe tartozik. De ebben tévedhetek”. Todorov szerint a fantasztikus élmény velejárója az eldöntetlenség, a habozás egy furcsa esemény természetfölötti, illetve racionális magyarázata között. Anélkül, hogy részletesebben belemerülnénk a könyvébe, érdemes néhány motívumra fölfigyelnünk. Mert ha egy szigorúbb összevetés talán úgy ítélné is meg, hogy a Susánka és Selyempina azért mégsem felel meg minden ízében Todorov fantasztikumleírásának, jó néhány ponton mégis érdekes párhuzamokra bukkanhatunk. Ilyen például, hogy a fantasztikus irodalom legfontosabb és nyitva hagyott kérdése a „Hinni vagy nem hinni?” dilemmája, amelyet általában egyes szám első személyű elbeszélő tár elénk, mi több, a főszereplő és a narrátor nemritkán azonos személy: ennek folytán az olvasó ellentmondásos bizalommal közeledik felé. Bán munkája épp ezt a viszonyt aprózza föl, sokszorozza meg, ahol a narrátor elkülönül ugyan a főhőstől, ám mindvégig egy heterogén csoportként elképzelt hős tapasztalatairól tudósít. További érdekes összevetést kínál Todorov felosztása, melyben a fantasztikus irodalom témáit két nagy csoportba sorolja. Az én-témák az ember és a világ, az észlelés és a tudat viszonyával foglalkoznak; ezekben a művekben az anyag és a szellem határa átjárható, ám nem tűnik el (mint a misztikus művek esetében), hanem jelenlévő marad, és éppenséggel alkalmat nyújt arra, hogy áthágják. A te-témák az ember és a vágy, az én és a tudattalan viszonyát taglalják; ezek legfontosabb motívuma a nyílt vagy rejtett szexualitás, ahol a természetfölöttivel létesített kapcsolat jelenti a felsőfokú állapotot. Ha mindezt Bán munkájára vonatkoztatjuk, azt láthatjuk, hogy a Susánka és Selyempina egyszerre valósítja meg mindkét témát: éppúgy a mindent elsöprő vágy története, mint a tudat önveszélyes kalandjáé.

Ugyanakkor Zsigó életébe természetesen nem „fantasztikus” természetfölötti erő tör be, hanem a szerelmi téboly néven ismeretes tünetegyüttes (ha ugyan szerelem volt, ugye), noha a határ Todorov által leírt tapasztalása, a felsőfok, a túlzás normává rögzülése itt is megfigyelhető. Bán a tudatba helyezi a megmagyarázhatatlan hatást, magát az elmét bútorozza be fantasztikus módon. Mindezzel pedig a tudat, az emlékezet uralhatatlanságát, illetve elbeszélhetetlenségét teszi esztétikai elvvé – nagy műgonddal formált elbeszélésben beszélve el az elbeszélhetetlenséget.

 

„De mi a szerelem általában, és mi a Zsigó-féle szerelem a maga különösségében?” A kérdés még mindig itt visszhangzik, ám a válasz nyilvánvalóan csak a föntiekben lokalizált helyen, Zsigóban lelhető fel. Akárcsak a pincérlány pillantásában megfogalmazódó, implicit ígéret: „Talán ezekben az utolsó órákban fölismerte, miféle ígéretet jelentett neki a lányka tekintete, ez a langyos konyakban úszó dióból áradó fény.”

Ha minden esemény Zsigóban képződik meg, úgy Susánka (és Selyempina) eltűnése a városból, melynek nyomán csupán egy széttépett selyembugyi marad hátra, ugyancsak benne megy végbe. Ezt megelőzően, Susánka látogatása során, miután Zsigó megtette a vallomását, pezsgőt bontanak a férfi kamaszkori szobájában: „Hallgattak. Együtt voltak. Más nemigen történt.” Ez a gyanúsan lebegő nemigen az elhallgatások, törlések áradatában is kiemelt helyet foglal el. Zsigó emancipációjának, eloldozódásának az ára ugyanis nemcsak a közvetítetlenség, az Agyközpont kikapcsolása, nemcsak annak a veszélye, hogy „ha elbeszélt és elbeszélő egybeesik, a történet fölzabálja önmagát” (ami, emlékezzünk, Todorovnál még csak az olvasó ellentmondásos bizalmához vezetett!) – hanem egyszersmind az addig félig-meddig fiktív figuraként létező Selyempina beemelése hús-vér alakként az elbeszélés terébe. A Zsigótól távozó Susánka beszáll egy várakozó kocsiba, ahonnan aztán mindenre elszánt konzumnőként kerül elő.

E törlések, valamint a női szereplő kettőzött karaktere mögött Zsigó szenvedélyének kibékíthetetlen aspektusai állnak. A Zsigó-féle szerelem, ennyit legalábbis megállapíthatunk, vegyes érzés: „szívét a térdre rogyásig megfacsarta a szeretet (?), a részvét (?), az imádat (?), a szorongó együttérzés (?), a kétségbeesett birtoklásvágy (?) – az Agyközpont nem tudja a pontos választ”. A végső összeomlást megelőző pillanatokban, mielőtt az Agyközpont és Zsigó önmagára ismer a másikban, az öregedő kottatáros (és alkalmi súgó) képzeletében a Selyempinává átlényegült Susánka egy orgia kellős közepébe veti bele magát, minek folytán az Agyközpontot végleg maga alá temeti a „mindent elárasztó epikus szenny, mely kéjes méz is egyidejűleg”. Ugyanakkor ezen a végponton túllépve, az öngyilkosság tervét föladva Zsigó a Dalszínházba siet, hogy elérje a Rigoletto második felvonását – vagyis a csábítási jelenetet, ahol a mantuai herceg végre ágyba viszi a szegény Gildát, és ahol a megalázott apa, Rigoletto a porba omlik. Az epikus szenny helyét átveszi az opera valósága.

Egyébiránt a temetői gyerekkórust hallgató Zsigó szintén a Rigoletto-féle apafigura képét idézheti föl bennünk. A férfiúi és az apai viszony, a megóvó-védelmező és a birtokba vevő attitűd együttállása a Zsigó-féle szerelem csapdája. Zsigó szerelmi drámája abból fakad, hogy „a lányka csak kettős alakban létezhet képzeletében, márpedig e kettős alak egyidejűleg elérhetetlen a számára, hiszen az egyik minden pillanatban ellene mond a másiknak”. Feltehetjük úgy is a kérdést, ha tetszik, hogy a vágy érzelmi és fizikai dimenziói elválhatnak-e a szerelemben? Elválasztható-e a két arc, Susánkáé és Selyempináé? Avagy érdemes-e némi kétellyel illetnünk a közkeletű filozófiai meggyőződést, miszerint a külső a belső, a belső pedig a külső?

Kierkegaard nagy (szerelem)filozófiai klasszikusa, a Vagyvagy előszava egy fikció keretében meséli el saját szövegének a történetét. Ezek szerint a szerelem erejével megjelenő vonzalom vezeti a kézirat megtalálásához és közzétételéhez a közreadó Viktor Eremitát, aki egy szekretert pillant meg a zsibárusnál, és olthatatlan késztetést érez arra, hogy megvásárolja a bútordarabot. Némi vonakodás után enged a vágyának, kifizeti és a házába szállíttatja a szekretert. Nagy becsben tartja, és csak akkor kezdi ütni-rúgni, amikor egy hajnali utazást megelőzően, miközben sürgetően szól a postakocsi kürtje, beragad a pénzes fiók. Az egyik ütés azonban véletlenül felnyit egy titkos rekeszt, ahol, csodák csodája, a Vagyvagy tulajdonképpeni kézirata rejtőzik. Nos, valami hasonló történik Zsigó bátyánkkal a Susánka és Selyempina lapjain, azzal a különbséggel persze, hogy egyaránt ő maga Viktor Eremita és a szekreter is.

Bán Zoltán András kisregénye első pillantásra szellemes és decens, a stílus ironikus megzabolázásával egyensúlyban tartott, kellemes munkának hat. Ez a kellemesség azonban megtévesztő álca is egyben, elfedi szem elől a titkos fiókokat. A Susánka és Selyempina tapasztalatom szerint kiállta minden regények legfőbb próbáját: több olvasásra is érdemes kötet.

 

Keresztesi József