A KIPONTOZOTT EMLÉKEZET

György Péter: A hely szelleme

Magvető, 2007. 326 oldal, 2990 Ft

Egy költözés mindig trauma (seb). S nemcsak azért, mert egy megszokott környezetből, helyből, az otthonból (Heim) egy idegen, nem otthonos (Unheimlich) környezetbe kerülünk át, azaz egy ismerős térből áthelyeződünk, transzportálódunk egy ismeretlen, idegen térbe, hanem azért is, mert a tárgyaink kényszerű és ismételt kézbevétele miatt (becsomagolás, kicsomagolás) időben is áthelyeződünk – ha csak átmenetileg is –, amennyiben bizonyos rég nem látott, rég nem forgatott tárgyaink arra kényszerítenek bennünket, hogy szembenézzünk a múló idővel, hogy szembenézzünk régebbi énjeinkkel, gondolatainkkal, vágyainkkal és félelmeinkkel. Nemrégiben nekem is volt költözéskor egy ilyen élményem (tulajdonképpen több is, de talán ez volt köztük a legerősebb): előbukkant egy fotóalbum, amely utoljára kiskamaszkoromban került véletlenül a kezembe, s amelynek tartalma, azaz a fényképek látványa akkor arra kényszerített, hogy gyorsan egy szekrény mélyére süllyesszem, hogy még véletlenül se kerüljön újra a szemem elé. Az albumot 1962-ben adták ki Varsóban, s szövege végig három nyelven, angolul, franciául és németül fut. A címét is három nyelven nyomtatták a borítóra: We Have Not Forgotten – Nous navons pas oublié – Wir haben es nicht vergessen, s a belső borítón még két évszám is látható: 1939–1945. Az album Lengyelország s azon belül is elsősorban Varsó nácik általi lerohanását, valamint a lengyel koncentrációs táborokban történteket és a lengyel ellenállást dokumentálja. Itt most nem térnék ki sem az album perspektívájára, retorikájára, ideológiai beállítottságára, sem pedig a mai szemmel meghökkentően silány módon reprodukált fényképanyagára. Csak azt az érzést, illetve emléket idézném fel egy pillanatra, azt a tágra nyílt szemű rettenetet, amit ezek a képek akkor kiváltottak belőlem, s azt a meggyőződést, hogy soha többet ilyesmit nem akarok látni. Ugyanakkor, ezek után folyamatosan kísértett az a tudat, hogy van ott valami a szekrény mélyén, ami egyfelől rettenetesen taszít, ám ugyanakkor leküzdhetetlenül vonz is, mert jelenléteaz otthonunkban nyilvánvalóan nem véletlen, valamiképpen nyilvánvalóan köze van a családom történetéhez, s halványan, nyomokban tudtam is, hogyan. Most, jó néhány évtizeddel később, amikor a költözés utáni kicsomagoláskor mégis alaposan végignéztem, végigolvastam az albumot, nem annyira a tartalmával kellett szembenéznem – hiszen azzal időközben már anélkül is megismerkedtem, hogy láttam volna –, hanem elsősorban a freudi elfojtás visszatérésének ilyen különös, mondhatni életszerű, szó szerinti megvalósulásával, mintegy színpadi performálódásával. S ennek kapcsán azt is újra végig kellett gondolnom – amit az utóbbi években már számtalanszor megtettem –, hogy miképpen is alakult úgy az otthonunknak mint helynek az a szelleme, amely azt sugallta, hogy ezekről a dolgokról inkább nem beszélünk, s hogy kérdések, szavak, emlékezés helyett inkább a könyvespolc és a szekrény mélyére süllyesztjük az ezzel kapcsolatos dolgokat. Egy család, itt konkrétan az én családom önreprezentációjának kérdéséről, problémájáról gondolkodtam tehát, ha úgy tetszik, az emlékezetpolitika egyéni, privát megnyilvánulási formájáról.

S miközben ezen elmélkedtem, előkerült egy csomag fénykép is, amelyet néhány évvel ezelőtt készítettem egy fertőrákosi kirándulás alkalmával. A II. világháború alatt hírhedtté vált fertőrákosi kőfejtőbe kényszermunkára vezényelt s ott elpusztult munkaszolgálatosok nyomait keresve (s alig találva), végül egy kisméretű, szerény táblára bukkantam a manapság barlangszínházként, illetve koncertteremként használt, kísérteties hangulatú s félelmetes léptékű kőfejtő egyik félreeső falán. A táblán a következő, számomra nem kevéssé meghökkentő felirat olvasható:

MEGEMLÉKEZÉS

az 1944–45 fordulóján mártírhalált halt …..munkaszolgálatosokról, akiketa II. világháború kegyetlensége idehajszolt.Állíttatta Fertőrákos önkormányzata, Fertőrákos, 1995. május 8.

Az még hagyján, hogy merőben szokatlan dolog egy megemlékező táblának a funkciójára utaló címet adni (megemlékezés), s azt is valamiképpen kezelni lehet – ha nehezen is –, hogy (más, hazai emlékhelyekhez hasonlóan) a tábla megengedhetetlenül eufemizáló megfogalmazást használ, mely szerint a kisbetűs világháború (vagy netán a széljárás) s nem pedig konkrét emberek, illetve embercsoportok kegyetlensége hajszolta volna oda az áldozatokat. Ám a márványba vésett öt pont láttán, mi tagadás, leesett az állam. Egy hely szellemének, illetve emlékezetpolitikájának ilyen konkrét, kézzelfogható, mi több, árulkodó és kőbe vésett formájával ritkán adatik találkozni, s amikor mégis megtörténik, alig akarunk hinni a szemünknek. Hiszen nem másról van itt szó, mint – megint csak – az elfojtott visszatérésének szoborszerű (lásd: „kővendég”), márványba vésett megjelenési formájáról vagy, ha úgy tetszik, az elfojtott visszatérésének emlékművéről. Vajon mi az a szó vagy fogalom, ami itt kipontozásra került? Mi az, amit ez a közösség – a világháború végének 50. évfordulóján s a rendszerváltás után hat évvel – nem akar kiírni, illetve kimondani, ám aminek a helyét mégis ott hagyja, kipontozva? Mi az, amit nem vesz a szájára, és miért? Netán kegyeletből? Netán nem tartja a szót márványba véshetőnek, nem elég illendő? Vagy talán azért használja a kipontozás technikáját, hogy mindenki helyettesítse be a kihagyott szót avval, amit jónak lát? A közösség szemérmesen rábízná az egyénekre, hogy kire vagy mire emlékezzenek ezen a helyen? Ha azonban a kőfejtő helyszíne nem járul hozzá a történelmi emlékezet megkövesedett rétegeinek felfejtéséhez is, ha az emlékezés aktusa ennyire ki van ürítve, miért éppen itt áll és nem másutt? Ha az emlékezet ilyen fokon kipontozásra kerül (szó szerintés sportnyelvi értelemben egyaránt), akkor a márványtábla és a kőfalak hidege mellett vajon marad-e valami, ami egy közösséget – adott esetben egy nemzetet – képes kapcsolatba hozni saját múltjával és azon keresztül saját jelenével?

György Péter A hely szelleme című legújabb tanulmánykötete úgyszintén ilyen és ehhez hasonló kérdéseket jár körül. S talán nem véletlen, hogy éppen egy kőfejtő mint emlékezetpolitikai helyszín példája kapcsán térünk ráe könyv vizsgálatára, hiszen vállalkozása nyilvánvalóan a foucault-i tudás archeológiájának konceptuális és szövegszerű megvalósulása, amennyiben a lokális tudás felfejtésének, feltárásának elengedhetetlen fontosságára hívja fela figyelmet egy olyan világban, amelyben az úgynevezett „új emlékezet”, az egyeduralkodóvá váló globális médiatér egyre inkább eloldja az emlékezetet az eredeti földrajzi-kulturális kontextusaitól, s ezzel egy gyakran üres, „mesterséges reprezentációs masinéria” részévé teszi (17.). A szerző lényegében az egész kötettel arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy az emlékezet elektronikussá válásával a tudás univerzalizálódik, ami, e folyamat pozitív vetületei mellett, egyben azt is jelenti, hogy ezáltal e tudástartalmak gyakran vészesen kiürülnek, formalizálódnak. Az új korszellem tehát egyre inkább arra kell sarkalljon minket, hogy üres rítusok helyett olyan tudásra törekedjünk, amely a hely szellemének megértéséből fakad.

Egy kötetet, íróként és olvasóként egyaránt, nyilván leginkább úgy érdemes megközelíteni, hogy azon túl, hogy egymás mellé helyezett szövegekből áll, hogyan tudhat egészként konstituálódni és működni, azaz hogyan képes szerkezetileg is megtámogatni az írásokból kirajzolódó s fentebb már vázolt alapállításait. A kötetbe gondosan beválogatott kilenc írást figyelembe véve azt látjuk, hogy mindegyik az emlékezet, az emlékezés különféle helyeivel, helyszíneivel foglalkozik, olyan helyekkel tehát, amelyek a maguk módján mind arra szolgálnak, hogy a kulturális és történelmi emlékezet őrzőiként, illetve ideális esetben működtetőiként, működésben tartóiként funkcionáljanak. A felvezető, tehát az egész kötet (a szöveghely) szellemét meghatározó nagyívű, hatalmas szakanyagot mozgató tanulmány Az emlékezet topográfiája (A név és a hely szelleme: Auschwitz/Oswiecim, Ettersberg/Buchenwald, Mauthausen) címet viseli, s ebben a szerző arról a fordulatról ír, amelynek következtében az elmúlt húsz évben a „holokauszt kultúrája”, valamint a zsidósággal történtek „számos országban a politikai identitáskultúra alapvető részévé váltak” (15.). György Péter tehát a következőképpen fogalmazza meg első tézisét: „A holokauszt-emlékművek emlékhelyekké történő átalakulása és az ezzel járó jelentésváltozás – e tanulmány fő kérdése – szorosan összefügg ezzel a fordulattal.”1 (16.) Ez az írás az egyes koncentrációs táborok mikrohistoriográfiai elemzésével, a táborok lokális kontextusának feltárásával olyan esettanulmány(oka)t nyújt a közönség számára, amelyek világossá kívánják tenni azt a módszertant, amelyet György Péter használandónak és követendőnek ajánl az emlékezetpolitika tereinek elemzésekor, mi több, ideális esetben már a megteremtésekor, létrehozásakor.A táborok nevének, a névnek, írja a szerző, „egyszerre kell őriznie metaforikus erejét és kérlelhetetlen konkrétságát” (18.). A holokauszt eseménye univerzális tanulsággá, tudássá és paradigmává vált, s paradox módon éppen ez az univerzalitása akadályozza a valódi megértését. A művészetekben s elsősorban a vizuális művészetekben való „adaptációja” (mert a valódi feldolgozást, a gyász és emlékezetmunka valódi elvégzését csak ritkán segítik elő) sokszor inkább csak akadályozza a megértés, a valódi tanulás folyamatát, s ez az „esztétizáló dramaturgia, az etikai evidencia, egy mártírológiai olajnyomat vizualitása, az elkerülhetetlen hamisítás az a szükségszerű esztétikai ár, amelyet korunk a morális univerzális traumaparadigmáért, vagyis a holokauszt abszolutizálásáért és ahistorizálásáért fizet” (21.).

Ez a traumaparadigma az a lingua franca, amelyet az egész kortárs – de legalábbis nyugati – világ beszél, s ez az a beszédmód, amely a kortárs világnak mint helynek a szellemét meghatározza. Az előbbi beszúrás jelzi, hogy itt merül fel először a beszédpozíció kérdése, illetve problémája, mert felvetődik, hogy a globális médiatér megteremtése vajon egyúttal valóban azt jelenti-e, hogy a holokauszt eseménye szó szerint univerzálisan, azaz a világ minden pontján ugyanúgy működik-e meghatározó traumaparadigmaként, vagy csak mi tételezzük így, a világnak erről a pontjáról beszélve. Ez a kérdés természetesen nem relativizálni kívánja a holokauszt eseményét, csupán felvetni a beszédpozíció kérdésének fontosságát, amennyiben egy közös nyelvnek (trauma) is lehetnek/
vannak helyi dialektusai, változatai, amelyek adott esetben befolyásolhatják a jelentést.2E kérdés kibontása nyilvánvalóan meghaladja e recenzió kereteit, de félek, hogy mondjuk Kambodzsából nézve nem olyan egyértelmű ennek a traumanyelvnek a transzparenciája – lásd például a mai, kambodzsai emlékezetpolitika egészen másfajta válaszát az emlékezet működtetésének mikéntjére.3

Az abszolutizálás és ahistorizálás béklyóit és limitációit kívánja a szerző a felkészültségét tekintve nagyszerű felvezető tanulmányban ajánlott metodológia segítségével fel-, illetve kiszabadítani. Éppen ezért, a kötet szerkezete szempontjából, ennek az írásnak kiemelten fontos szerepe van, hiszen ez az a metodológia, amelyet aztán a kötet többi darabjában is alkalmaz, mintegy bemutatva különböző felhasználási terepeit, módozatait. A következő három írás a különböző helyeken (Bécsben, Londonban, Berlinben és Szentpéterváron) létrehozott Freud-múzeumok jellegzetességeit elemzi, mely téma nyilvánvalóan szervesen illeszkedik egy olyan kötetbe, amelyik nem csupán a történelmi és kulturális emlékezet őrző- és működtetőhelyeiről, intézményeiről szól (lásd: múzeumok, könyvtárak, archívumok), hanem arról is, hogy egy-egy hely szellemének feltárása hogyan hozhat elő egyúttal bizonyos tudattalan, elfojtott tartalmakat az adott kultúrában, mely perspektívát s nyelvhasználatot kinek másnak, mint Freudnak köszönhetnénk. „A Freud-múzeumok a freudizmus történetének a múzeumai is, s a pszichoanalízis és képviselőinek sorsa elválaszthatatlan attól a félelemtől és rettegéstől, amely a Harmadik Birodalom mindennapjait átjárta. Ebbena tanulmányban azt szeretném megmutatni, hogy a két múzeum [a bécsi és londoni] kiállítástechnikai részletkérdései hogyan reflektálnak erre a traumára” – írja György Péter az Oidipusz Kolonoszban – Freud (Múzeum) száműzetésben című, mélyrétegekig ható, a close reading irodalomkritikai módszerét egy alternatív terepen alkalmazó tanulmányában (80.). Ezután a müncheni Pinakothek der Moderne múzeumnak szentel egy fejezetet („…akik a naiv befogadásnál többre tartanak igényt, azok az épületet csak a szomszédságával együtt érthetik meg” – 126.), melyet a római Ara Pacisról írott tanulmány követ („Melyik léptéket kell használni egy város emlékezetének megőrzésekor?” – 142.), majd – szinte váratlanul – egy magyar esettanulmánnyal folytatja (Az emlékezet szétesése – Az olvashatatlan város), amelyet az új, budapesti ’56-os emlékműről írt (mi történik akkor, ha „egy emlékmű nem válik kultikus emlékhellyé” [152.], és mitől nem válik, nem válhat azzá), miután is rátér a virtuális, digitális könyvtárak hiperaktuális problémájára (Ceci tuera cela – Ez elpusztítja amazt), hogy végül a kötetet egy, az elsősorban a New York-i MoMA-nak (Museum of Modern Art) szentelt múzeumtörténeti, mikrohistoriográfiai tanulmánnyal zárja, mely lenyűgözően tág kitekintése folytán, legalább két másik tanulmányt hordoz magában (Klinika és templom – A második múzeumkor).

A kötet egészét olvasva azonban mindvégig egyfajta hiánydramaturgia munkál, mindvégig az az érzésünk, hogy valami nincs kimondva, illetve meghatározva, hogy van valami, amiről nem lehet/kell/szabad (?) beszélni, mert az – feltehetően – túlságosan lehorgonyozná, behatárolná a beszédpozíciót, ami viszont – feltehetően – a felvezetett módszer feltételezett univerzális használhatóságát ásná alá. Csakhogy egy módszertan aligha tételezhető univerzálisnak, hiszen az – ideális esetben – mindig egy adott, meghatározott problémára, feladatra koncentrál, mely probléma feltehetően mindig meghatározott kontextusban jelentkezik. Ezt a hiányérzetet nagyban orvosolná, ha ennek az amúgy nagy műgonddal összeállított kötetnek lenne egy olyan bevezető fejezete, amelyből kiderülne, hogy mi az a kontextus („hely”), amelyben ezek az írások s az írásokon túl ez a kötet megszületett, azaz egyszerűen:
miért gondolja a szerző úgy, hogy 2007-ben Magyarországon ennek – és éppen ennek – a kötetnek kell megszületnie s a közönséghez eljutnia. S ez a kérdés – azon túl, hogy György Péternél hozzászokhattunk, hogy könyvben s nem csupán egymás mellé helyezett írásokban gondolkodik – éppen azért dereng mindvégig az olvasó fejében, mert egy metodológia ismertetésével, illetve az arra való fokuszálással a kötet nagyon erőteljes, implikált didaktikus (tanító) funkcióval rendelkezik, csak éppen nincs kimondva, hogy kit és hol szeretne minderre tanítani. Erre nyilván lehet azt mondani, hogy éppen ez benne az elegáns, hogy nincs kimondva, nincs szájbarágva, hogy indirekt módon kommunikál, s hogy „those who know, will understand” – a probléma csak az, hogy ez a kötet elsősorban azoknak szólna igazán, akik nem tudják („those who don’t know”). Azzal, hogy bemutatja, ismerteti, hogy máshol, mások (Európában és az Egyesült Államokban) hogyan használják/használták ezt a bizonyos (már az első tanulmányban vázolt) modszert, egyfajta diszkurzív távolságba helyezi magát, ami éppen e kötet esetében (amely A hely szelleme címet viseli!) érdekes, mi több, paradoxonszerű problémát vet fel, nevezetesen: hogy a hely szellemének problematikájáról való beszédkor a beszéd helyétől való távolságban beszél. S ily módon a lokalitás kérdésének problematizálása érdekes módon, egyfajta metaszinten is megjelenik a kötetben. A kérdés most már csak az, hogy jó-e ez avagy rossz. Ideális esetben azt gondolom, hogy egy igazán fontos könyv (mint amilyen ez is) megjelenése szimptomatikus kell legyen, azaz valamiféle lakmuszpapírként kell jeleznie, hogy hogyan reflektál nemcsak a tágabb, hanem a szűkebb intellektuális-kulturális környezetére, azaz saját szűkebben vett kontextusára. Tévedés azt gondolni – s az egész kötet szelleme ez ellen beszél –, hogy ha ezt megteszi, akkor túlságosan partikulárissá válik, hiszen éppen a szerző maga hangsúlyozza mindvégig „a lokális tudás” fontosságát, jelentőségét, sőt megkerülhetetlenségét. S éppen ez a lokális tudás, illetve tapasztalat az, ami az ismertetett (és máshol már sok helyütt bevált) metodológiát gazdagíthatná vagy adott esetben izgalmasan problematizálhatná – mint ahogy azt meg is teszi az ’56-os emlékmű meggyőző és egyedi elemzésekor.4 Úgy vélem, a kettő, az itt és ott, a lokális és távolabbi esetek gyakoribb ütköztetése, a különbségek felszikráztatása, illetve dialógusba hozása nemcsak hogy gazdagítani és élénkíteni tudná ezt a diskurzust (amiért a másik oldal, amelynek nincs meg ez a tapasztalata, csak hálás lehetne), hanem sokkal jobban meg is tudná világítani a dolog tétjét, hogy mi van akkor, amikor a módszer – ilyen-olyan okok miatt – nem működik, mert mondjuk az adott (politikai-kulturális-gazdasági stb.) körülmények nem engedik működni. Amíg ez a tét nem világos, addig a tágabb közönség számára mindez csupán akadémikus foglalatosságnak fog tűnni. Márpedig úgy gondolom, hogy egy ilyen könyvnek igenis van – és kell legyen – mondanivalója a saját, tágabb (laikus) közönsége számára is, ha az első tanulmányban performált – jó értelemben vett – didaxist végig performálni akarja. Ottlikot parafrazeálva, az „elbeszélés nehézségei” mellett jó lenne az alkalmazás nehézségeiről is beszélni.5 Ehhez pedig hasznos lett volna több lokális (vagy regionális) példát ismertetni és egy lokálisabb referenciatérképet is használni. Mert a kötet kiugróan naprakész szakirodalma – amit György Pétertől mára már megszoktunk – igazán akkor tudna működésbe lépni, ha dialogizáltatva lenne a tárgyra vonatkozó helyi, lokális szaktudással (a gazdag, harmincoldalnyi bibliográfiában, ha jól számoltam, mindössze négy magyar hivatkozás van).6 Ehelyett tulajdonképpen lemond arról, hogy a kétfajta tudásanyagot és diskurzust integrálja, kiegészítse.7 Mint említettem, mindez kifejezetten egy A hely szelleme címet viselő kötet tárgyalásakor válik említésre méltóvá, mert egy kötet, metaszinten, gyakran maga is adalék a (származási) hely szellemének feltárásához – a hely szelleméhez ez is hozzátartozik. Vagyis összefoglalva az eddigieket: vajona hely szellemének diskurzusa meglehet-e a hely lokális diskurzusa nélkül? Vajon nem fizetünk-e túl nagy árat az ellipszis útján létrejövő eleganciáért?

Mindeme kérdések felmerülése ellenére – vagy talán éppen ezek miatt – A hely szelleme alighanem az utóbbi idők egyik leggondolatébresztőbb könyve, s valószínűleg György Péter eddigi legjelentősebb műve, amennyiben, bizonyos értelemben összegzi az eddig megjelenteket. Az elmúlt két évtizedben kiemelten hangsúlyossá vált témák, az emlékezetpolitika története, valamint az emlékezet kultúrtörténete, az emlékezet helyeinek jelentése és megteremtése korunkban, a globális médiatér világában valamilyen formában mind tárgya volt már a korábbi műveknek is. A hely szellemé-ben visszatérő motívum a telített hely kontra üres tér problémája, illetve az, hogy mitől válik egy hely „telítetté”, az eredeti tárgyak jelenléte vagy valami más által. A tét – lényegében a kötet minden darabjában – a kulturális reprezentáció kérdése, s ez az, amit a szerző nemcsak helyek, tárgyak, illetve művészeti vagy dokumentumképek, hanem épületek elemzésével von vizsgálat alá.8 A kulturális reprezentáció pedig nem más, mint az (emlékezet)politika megnyilvánulási formája, melynek a – gyakran láthatatlan – működésmechanizmusát megérteni, illetve megértetni minden felelősen gondolkodó értelmiséginek és minden felelősen gondolkodó társadalomnak elsődleges, égető és kikerülhetetlen feladata. Ha úgy tetszik, az ezzel való foglalkozás nem pusztán esztétikai, hanem morális kérdés – s ez az állítás az, ami György Péter könyvéből minduntalan kihallatszik. A kérdés az, hangsúlyozza a szerző, hogy mitől válik egy tér autentikussá,s hogy mikor mit kell tenni, változtatni azért, hogy azzá váljon vagy az maradjon – s lévén minden tér egyedi, általános recept híján konkrét esettanulmányokat kínál. A két nagyívű nyitó- és zárótanulmány ennek a problémakörnek a beláthatatlanul tág kereteit jelöli ki. Az emlékezet topográfiája című nyitódarabban a koncentrációs táborok háború utáni történetét, illetve a múzeumi létük különböző fázisait tekinti át, mely történet kivételes plaszticitással tükrözi az adott hely, ország, kultúra emlékezetpolitikai fordulatait. A Klinika és templom című zárótanulmány pedig, amely Arthur Danto vizsgálódásai nyomán A második múzeumkor alcímet viseli, nemcsak a MoMA-nak mint múzeumnak a funkcióváltásait elemzi9 (többek közt a modern fogalmát lassan teljesen hátrahagyó kortárs művészet problémakörét), s nemcsak a múzeum mint architekturális tér ön- és kultúrareprezentációs kérdéseit,10 hanem – és ez már valójában egy külön tanulmány témája lehetett volna – nem kevésbé húsbavágóan azt is, hogy mivé lesz a múzeum intézménye (adott esetben egy könyvtár vagy archívum) a globalizáció révén alapvetően megváltozott városfejlődés korában (lásd például a Guggenheim-múzeumok brandként, sorozatként való kiépítését – bizonyos értelemben disneyfikálását –, valamint a spektákulumépítészet jelenségét szerte a világban).11 „A múzeum intézménye a jelentéssel rendelkező hely akaratlan műemléke. A második múzeumkor – a kortárs »museum-boom« – paradoxonja éppen ez: a jelentés nélküli, mégis szimbolikus kulturális terek rendszerében álló ünnepi épületek, amelyek a virtuális miliő szellemét hordozzák”, írja a szerző. (262.) Ennek ellentéteként, illetve alternatívájaként említi az olyan „épületeket” vagy inkább struktúrákat – mint például Shigeru Ban konténerekből ideiglenesen bárhol felállítható Nomád Múzeuma –, amelyek nem reprezentatívak, s ezért szimbolikájuk nem kisajátítható, nem felhasználható különféle (kultúr)politikai célok számára. Kérdés, hogy az efféle tiszteletre méltóan purista építészeti törekvésekkel vajon valóban létre lehet-e hozni valamit, ami pusztán és tisztán „csak” hely. Hiszen az építészet, miként arra György Péter is rámutat, a világban van, s éppen ez teszi a vele való foglalkozást ki- és megkerülhetetlenné. S ha figyelembe vesszük azt a hatalmas, még elvégzendő munkát, amely a mai magyar társadalom előtt áll az architektúra tereivel szorosan összefüggő emlékezetpolitikában, nyugodtan mondhatjuk, hogy György Péter könyve nélkülözhetetlen szolgálatot tesz.



Jegyzetek

1. E tanulmány egyik fő szála éppen az emlékmű és emlékhely közti funkcionális és reprezentációs különbségek megvilágításával foglalkozik. Ezzel kapcsolatos a tanulmány második alapállítása is: „…a koncentrációs táborokban történtek csak az eredeti helyszínek rekonstrukciója és vizuális látványosságok hiányán keresztül válhatnak érthetővé, s e hiány visszavonhatatlanságának tapasztalatával talán átélhetővé is”. (21.) Hozzátenném, hogy a rekonstrukció fogalmának nyilvánvaló félreértelmezéséből származik az a jelenlegi magyarországi gyakorlat, amely szerint sorra építik újjá történelmi romvárainkat, csinos, piros cseréptetőt kerítve föléjük, melyekből ily módon kizárólag turisztikai látványosságot, egyfajta történelmi Disneylandet hoznak létre (lásd lovagi tornák stb.). Többek közt a rom-telosznak ez a sajátos interpretációja teszi égetően szükségessé A hely szellemé-hez hasonló könyvek megjelenését.

2. Lásd, per analogiam, e kötetben az Oidipusz Kolonoszban – Freud (múzeum) száműzetésben című tanulmány első, Sander Gilmantől idézett bekezdését: „A legmeglepőbb az, hogy a pszichoanalízis új diskurzusa, a tudományos nyelvhasználat, amelyet Freud kifejleszt (többek között) abból a célból, hogy az antiszemitizmus démonát kiűzze a humántudományok világából, a zsidó nyelvhasználat sztereotípiájává válik (még Freud számára is). A feszültség a pszichoanalízis egyetemes törekvése és az egyediség bélyege között, vagyis a gyanúsítás, miszerint e diskurzus nem más, mint burkolt zsidó nyelv, jól mintázza, hogy milyen nehézségekkel küzdöttek a zsidó tudósok a századfordulón. E küzdelem körülményei beleíródtak a zsidó testbe, nemcsak a tudományba, hanem általánosan abba a kultúrába, melyben a zsidók éltek.” (79.)

3. Lásd például – a történelmi traumáktól szintén nem megkímélt keleti kultúrákban – az egyedi áldozatok említésének hiányát (például nevek felsorolása szóban és/vagy írásban), valamint a tanúságtétel műfajának relatív hiányát.

4. Képzeljük el, hogyan mozgósíthatta volna a kötet dinamikáját, ha mondjuk még a Páva utcai Dokumentációs Központról, a Terror Házáról vagy a Szoborparkról is tartalmazna elemzéseket. Meglehet, hogy ezeket az írásokat György Péter külön kötetbe szánja, ám éppen a keverés gesztusával emelhette volna be a lokális példákat a nemzetközi diskurzusba – illetve vica versa, a nemzetközit a lokálisba.

5. Ennek tanulságos példájaként említhetjük azt, ahogyan az (elsősorban amerikai) feminista teória átvétele történt a kelet-európai országokban, ahol legalábbis jó ideig elmaradt az alkalmazásnak a politikai-kulturális különbségekből adódó nehézségeire, illetve problémáira való reflektálás, ami aztán meg is hozta az ádáz ellenállás és elutasítás eredményét.

6. Éppen a referenciák gazdagsága miatt a kötetnek nagy előnyére és az olvasónak nagy hasznára vált volna egy index összeállítása is.

7. Ennek ritka ellenpéldáját egy Az emlékezet topográfiája című tanulmányhoz tartozó lábjegyzetben találhatjuk (72., 29. lábj.), ahol a szerző Jan T. Gross: Neighbors: The Destruction of the Jewish Community in Jedwabne, Poland című, 2001-ben a Princeton University Press által kiadott könyv jedwabnei, illetve lengyel fogadtatásáról, valamint a könyv ottani utóéletéről beszél. Nem kevésbé fontosan György Péter itt megjegyzi: „Az én olvasatomban Gross könyvének attitűdje, retorikája jelentősen eltért a »történet« elsősorban amerikai médiareprezentációjától. Itt köszönöm meg Karolina Szmagalskának, hogy kéziratát a rendelkezésemre bocsátotta. Vö. Karolina Szmagalska: The Refusal to Mourn. The Polish Debate on the Destruction of the Jewish Community of Jedwabne. New School for Social Research, Anthropology Department, New York, kézirat.” Például ilyesmire gondolok, amikor az itt és ott ütköztetéséről beszélek.

8. Itt jegyezném meg azt is, hogy egy ilyen könyv képek nélküli megjelentetése, gondolom, csak a kiadó feltehetően súlyos anyagi helyzetével magyarázható, illetve azt illusztrálja – ám e magyarázat nem csökkenti az olvasó ezzel kapcsolatos erős hiányérzetét, azt az érzését, hogy ezzel a költségkímélő döntéssel a kiadó nem csak a könyvet, de őt is megrövidítette.

9. S azt a kérdést, hogy ez miért lehet érdekes az amerikai kontextuson kívül, rögtön meg is válaszolja: „A MoMA metamorfózisa és az átalakulás kritikája túlmutat önmagán: alapvető tapasztalat a kortárs művészet lehetséges elmélete(i) számára, hiszen ez a történet nem csekély mértékben a »posthistorical museum« kontextusának archetípusa is.” (222.)

10. Lásd: a térbeli elrendezés nyelvére lefordított elméleti kánon problémáját, vagy, nem kevésbé jelentősen, a művészetpolitika és nemzetközi politika öszszecsengésének kérdését, valamint a MoMA belpolitikai pozicionáltságának váltakozásait (politika- és kultúrtörténet szoros egybefonódása).

11. Lásd A transznacionális múzeumipara spektákulum építészete című alfejezetet.

Bán Zsófia