Varró Dániel
EGY KOSZORÚBÓL
De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
De mit töröm magam? Mit alkalmazkodom,mint drága porcelánok között egy masztodon?
S a maszkodon miért nem birok átlátni vagymit?
Miért nem látok át, babám, a maszkodon?
De nem panaszkodom.
S te mit, te mit velem?
Köröttem mit forogsz-
sürögsz te hittelen?
Becéző szót fülembe rutinnal mit gügyögsz?Gatyáim mit mosod ki? Aggódva, eltökélve
m a k ő a s k ?
i g i k z ö
t g e á t
a t r é
t í l
o t r
d ó e
–
De mit varrod meg, édes, lukas pulóverem?
Látod, ez a vers is hogy szét akar szakadni itt nekem.
Szétesni itt nekem ez a szonett sem átall,
de összetartom én, ne félj, a rímek által!
Ez egy kettős szonett különben, huszonnyolc soros.
Szóval hogy hogy van ez. Törődötten törődveegymással mit vesződünk egymásban elvesződve?
Mit vagyok én ilyen aprócska méretű?
kö zal ze-
ka- tű pé-
A ben
í g y t ű n ő d i k a
míg végleg eltűnik.
Húznék ujjadra gyűszűt,
kímélni ujjbegyed, mit össze annyi tű szúrt –
nem szó szerint, hanem úgy értve, hogy a gondok.
De versemen, no nézd, mit bök, mit szalad át…?
(Mit varrod vissza mindig ingemre
a
z
t
a
g o
t m
o b
?
)
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák.
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák…
Fázós, szép lábadon fölfeslett sarkú zoknik.
Hol van a fény szemedből? És mi az ott a szád –
az a kis biggyedés a szád sarkában, ott ni.
Széttárja a karórám a karjait: negyed tíz.
Egész nap negyed tíz van, de hozzá lehet szokni.
Egy pegazus beröppen, ha ablakot nyitok.
Négy lába van, de mégis a könyvespolcba botlik,
amelyen sorban állnak a sorba állított,
vastag prózák precízen, a Proust, a Mann, az Ottlik…
De hogy került a számba e régen elfeledt íz?
Lakik egy pók a szádban, beszőtt ma egy saroknyit.
Dohos zugokban moccan sok prémes kis titok.
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit.
Mind többször már a gond
szívünkben ablakot nyit,
mi kint volt, most beront,
az esti ég ma fogzik,
csont motoszkál az ínyben,
tüdőben szénmonoxid,
sok kis sugár imígyen
bujkál, s az éjen átsüt,
mint fog bök át az ínyen,
mint vér az ingen átüt,
a kinti zaj behangzik,
a benti csend hová tűnt –
a nyár s a tél ma bagzik,
fülünkbe vígadoznak
vidám szomszédi lagzik,
bejön a kinti rossz szag,
a nappal egyre kurtább,
az éjjel egyre hosszabb,
mint csillag fénye bújt át
szerelmed éjszakámon,
most néznem kell a hulltát,
most, oltott mész a fákon,
kívülről száradsz rám már,
kibuggyant vér a számon,
a bent a kintbe átjár,
az ínyt fog üti át,
s a szó gégénkbe hátrál,
akár egy pici rák.
[…]
És nem tudok utánad szeretni senki mást, bah,
jöhet akárki szebb nő, mindig csak pótszereplő,
csak beugrott helyetted, s egy szőke kis fejet tett
a vállgödrömbe, majdnem olyan, de mégse, jaj, nem –
a történetbe Trisztán helyét nem látja tisztán,
az övé lett Izolda, de csak egy epizódra,
és nem az ő hibája, ha mások női bája
már nincs rá úgy hatással, ha nem érdekli más csaj,
max férfiúilag már, amúgy a lelke stagnál,
a szív nem ver riadtan – a bájital miatt van,
hogy azt megitta Trisztán, már nincs mit tenni eztán,
megitta, hát megitta, megváltja majd a kripta –
hát nincs mit tenni már most, akár egy régi János,
savanyú képet öltök, akár a régi költők,
régi Gyulák, Mihályok, s tűnt vágy után ki nyávog,
s busongva és epedve éneklem itt rekedtre
a torkomat neked, te hideg hölgy holtomiglan,
míg lantom húrja nyikkan, s amíg torkomba van nyikk…
De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
