Varró Dániel

EGY KOSZORÚBÓL

De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
De mit töröm magam? Mit alkalmazkodom,mint drága porcelánok között egy masztodon?

S a maszkodon miért nem birok átlátni vagymit?
Miért nem látok át, babám, a maszkodon?

De nem panaszkodom.
S te mit, te mit velem?

Köröttem mit forogsz-
sürögsz te hittelen?

Becéző szót fülembe rutinnal mit gügyögsz?Gatyáim mit mosod ki? Aggódva, eltökélve

m a k ő a s k ?

i g i k z ö

t g e á t

a t r é

  t í l

o t r

d ó e

De mit varrod meg, édes, lukas pulóverem?

Látod, ez a vers is hogy szét akar szakadni itt nekem.
Szétesni itt nekem ez a szonett sem átall,

de összetartom én, ne félj, a rímek által!

Ez egy kettős szonett különben, huszonnyolc soros.

Szóval hogy hogy van ez. Törődötten törődveegymással mit vesződünk egymásban elvesződve?

Mit vagyok én ilyen aprócska méretű?

                                           kö                                    zal          ze-

                                ka-     tű         pé-

                               A                      ben

                               í g y  t ű n ő d i k  a

míg végleg eltűnik.
Húznék ujjadra gyűszűt,

kímélni ujjbegyed, mit össze annyi tű szúrt –
nem szó szerint, hanem úgy értve, hogy a gondok.
De versemen, no nézd, mit bök, mit szalad át…?

(Mit varrod vissza mindig ingemre
a
z
t

a

g o

tm
o b

?

)

A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák.

A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák…
Fázós, szép lábadon fölfeslett sarkú zoknik.

Hol van a fény szemedből? És mi az ott a szád –
az a kis biggyedés a szád sarkában, ott ni.
Széttárja a karórám a karjait: negyed tíz.
Egész nap negyed tíz van, de hozzá lehet szokni.
Egy pegazus beröppen, ha ablakot nyitok.
Négy lába van, de mégis a könyvespolcba botlik,
amelyen sorban állnak a sorba állított,
vastag prózák precízen, a Proust, a Mann, az Ottlik…
De hogy került a számba e régen elfeledt íz?
Lakik egy pók a szádban, beszőtt ma egy saroknyit.
Dohos zugokban moccan sok prémes kis titok.
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit.

Mind többször már a gond
szívünkben ablakot nyit,

mi kint volt, most beront,
az esti ég ma fogzik,

csont motoszkál az ínyben,
tüdőben szénmonoxid,

sok kis sugár imígyen
bujkál, s az éjen átsüt,

mint fog bök át az ínyen,
mint vér az ingen átüt,

a kinti zaj behangzik,
a benti csend hová tűnt –

a nyár s a tél ma bagzik,
fülünkbe vígadoznak

vidám szomszédi lagzik,
bejön a kinti rossz szag,

a nappal egyre kurtább,
az éjjel egyre hosszabb,

mint csillag fénye bújt át
szerelmed éjszakámon,

most néznem kell a hulltát,
most, oltott mész a fákon,

kívülről száradsz rám már,
kibuggyant vér a számon,

a bent a kintbe átjár,
az ínyt fog üti át,

s a szó gégénkbe hátrál,
akár egy pici rák.

[…]

És nem tudok utánad szeretni senki mást, bah,
jöhet akárki szebb nő, mindig csak pótszereplő,
csak beugrott helyetted, s egy szőke kis fejet tett

a vállgödrömbe, majdnem olyan, de mégse, jaj, nem –

a történetbe Trisztán helyét nem látja tisztán,
az övé lett Izolda, de csak egy epizódra,

és nem az ő hibája, ha mások női bája
már nincs rá úgy hatással, ha nem érdekli más csaj,

max férfiúilag már, amúgy a lelke stagnál,

a szív nem ver riadtan – a bájital miatt van,

hogy azt megitta Trisztán, már nincs mit tenni eztán,

megitta, hát megitta, megváltja majd a kripta –

hát nincs mit tenni már most, akár egy régi János,

savanyú képet öltök, akár a régi költők,
régi Gyulák, Mihályok, s tűnt vágy után ki nyávog,

s busongva és epedve éneklem itt rekedtre
a torkomat neked, te hideg hölgy holtomiglan,
míg lantom húrja nyikkan, s amíg torkomba van nyikk…

De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?