HATÁRSÉRTŐK

Testre szabott élet. Nádas Péter Saját halál

és Párhuzamos történetek című műveiről

(Szerk. Rácz I. Péter)

Kijárat Kiadó, 2007. (Kritikai zsebkönyvtár 9.)

362 oldal, 2000 Ft


„…ennyi fenntartással hogyan adhattam át magam a zabálás őrületének?”

(Németh Gábor)

Testre szabott élet. A címen kívül alig valami vagy valaki utal arra, hogy a két Nádas-mű, melyek kritikai fogadtatásának számos darabját gyűjti egybe a kötet, összetartozik. Megvallom, ugyancsak furcsának találtam, hogy a Párhuzamos történetek-ről szóló írások közül igen kevés említi csak a Saját halál-t, amit nem csak megírásuknak időbeli átfedése indokolna. A két mű az én olvasatomban alapjaiban tartozik össze: mindkettő az érzékelő test tapasztalata felől közelíti meg az európai kultúrában tulajdonképpen kizárólagosan lelki-szellemi lénynek tekintett Én-t. Míg azonban a Saját halál az érzékelő testnek arról a rendkívüli, előttjében és utánjában ugyan helyhez és konkrét időhöz kötött, de végül is az egész univerzumhoz kapcsolódó és időtlen tapasztalatáról próbál hírt adni, amely a halál kapujában, a klinikai halálhoz vezető úton és a klinikai halál örökkévalósággá táguló három és fél percében adatott meg írójának, addig a Párhuzamos történetek a még a halálba át nem billenő, jóllehet a halál felé tartó eleven testi Én-ek tapasztalatait igyekszik rögzíteni, a legkülönfélébb Én-ekét, ha nem is a világ minden pontján, s nem időtlen érvényességgel, hanem egy narrátor (később mesélőnek fogom nevezni) szemszögéből. Nemcsak a Saját halál próbálja meg szóra bírni a kimondhatatlant,1 hanem a Párhuzamos történetek is. Elevenségünk érzései, szexuális és más testi élményeink ugyanúgy kimondhatatlanok,2 mint az, amit Nádas Péter halálában érzett, a különbség csak azért tűnik oly radikálisnak, mert az utóbbi fogalmi formába öntésére csak ama kevesek vállalkozhatnának, akik megélték halálukat, míg az előbbiek leírására, fogalmi formába öntésére végül is minden ember kísérletet tehetne. Hogy miért nem tesz? Az emberek többsége minden, csak nem reflektált. A kísérlet azonban itt is kudarccal fenyeget. Privát nyelv ugyanis nincs, kimondani, leírni csak fogalmi nyelven vagyunk képesek bármit is, olyan absztrakciók segítségével, melyek éppen a sajátosat nem tudják ábrázolni és közvetíteni. A nyelv talán mégsem a lét háza, ha léten nem pusztán lelki, szellemi valónkat, hanem egész-ségünket értjük (nem testi-lelki egységünket, ez a kifejezés csak a már szétválasztottat és így egyesíthetetlent hazudja egybe). A művészet a kimondhatatlan ábrázolására vállalkozik, ha tudván tudja is, hogy végső soron kudarcra van ítélve. A Saját halál azonban kimondja, hogy amit akar, az nem sikerülhet, Nádas még fohászkodik is Polymniához, hogy segítse át köznapi szavakkal a Styxen, nem kellett külön vallomást tennie arról, hogy ez az, amit én halálom óráján megéltem, hisz ez magától értetődő volt, s ezért a mű szinte egybehangzó pozitív fogadtatásra talált, addig a Párhuzamos történetek ugyancsak vegyes fogadtatása talán éppen azzal magyarázható, hogy az állítólag mindentudó narrátor állandó jelenléte kétségtelenül azt a látszatot keltheti, hogy mindaz, ami itt le van írva, úgy van,3 én, a narrátor (akit ugyebár illik megkülönböztetni a szerzőtől, még akkor is, ha én-elbeszélő, a legtöbben azonban mégis Nádast vádolják meg azzal, hogy a mindentudót játssza) most elmondom nektek, hogy mit éreznek Erna, Szemzőné, Madzar Lojzi, Baronin Karla von Thum zu Wolkenstein és persze Ágost meg Gyöngyvér és az összes többiek, s nincs bevallva, hogy mindaz, amit mondok, még csak megközelítőleg sem írja le, nem írhatja le a szereplők érzéseit. A regény nem tárgyalja sem azt, hogy ki beszél itt, hol és mikor,4 sem azt, hogy ez a sokak számára rejtélyesnek tűnő beszélő valóban jól tudja-e mindazt, amit tud. Nem hinném, hogy a regénynek mindezt tárgyalnia kellene. Miért kellene épp a narrátornak (vagy miért kellene a narrátornak mindig) feltételes módban, netán bizonytalankodva szólnia? S jóllehet más források alapján csak-csak hajlamos az ember azt feltételezni, hogy ez a narrátor leginkább Nádas Péter szemével tekint a Nádas Péter által megteremtett világra, állításainak igazságát semmiképpen sem kérhetjük számon rajta vagy az írón – végül is valamiképpen ő is csak egy szereplője a regénynek. De éppen mert regényt, nem pedig filozófiai traktátust olvasunk, tudnunk kell, hogy az itt ábrázolt világ egy a számos lehetséges világok közül (az adott tereken és időn belül is!), de egy egységes, pontosabban a narrátor által egybefogott világ, még ha a szereplők más- és másféleképpen építették is fel maguknak a világot, amelyben mozognak. Csak a filozófusok szerették volna mindig elhitetni magukkal és olvasóikkal, hogy a világ olyan, amilyennek ők látják. Egyetértek Darabos Enikővel, amikor azt állítja, hogy a mindentudó narrátorra és a szereplők reflektív narratíváira vonatkozó rosszalló kérdések „valamiféle realizmusigényt implikálnak”. Még talán azt is hozzátenném, hogy valami megalapozott igazság iránti igényt is. A Saját halál-tól nem várjuk el, hogy objektív tudósítást adjon a halálélményről, tudomásul vesszük, hogy arról tudosít, amit a szerző átélt, arról is több év távlatából, s szükségképpen az olvasóra hagyja, hogy mit képes abból egyáltalában felfogni, a Párhuzamos történetek-ben azonban – hiszen az ilyesfajta történetek mindenki szeme láttára zajlanak, sok, külsőleg hasonlót, ezekkel párhuzamosat maga az olvasó is megélt és megérteni vélt – tetszett volna hát a szerzőnek (vagy a narrátornak?) hangsúlyoznia, hogy ez a világ nekem ilyen, másnak esetleg egészen másmilyen.5 A narrátor – ez is egy fontos szempont, a dolog egy másik vonatkozásáról szó lesz még – valahogy az én szememben a bölcs. Aki már túl van sok mindenen, megpróbálta átgondolni a maga életét, s ezért másokéra is képes „az epikus hideg, kutató és részvétlen tekintetével” (Radnóti) reflektálni. Bacsó Béla írja: „Nádas regényének narrátora kitartóan meséli el mindazt, amit a regény alakjai csak egy pontból foghatnak fel és be, amit a maga teljességében csak az tudhat, aki ismeri azokat a valami módon érintkező világokat, amelyekben alakjai jobbára elvesznek.” De persze „tévedhet” is. Csakhogy tévedéseit a regényen belül senki fel nem fedheti.

Regényt, nem pedig filozófiai traktátust olvasunk – mondottam. Biztos ez? Nekem regény, elsőre úgy olvastam, mint egy krimit (néhol valóban az is), szinte csakis a cselekmény izgatott, a narrátor és a szereplők reflexióit is mintegy beépítettem abba (szerintem persze Nádas is ezt tette), bár tudtam, hogy cselekmény és reflexió együtt és egymástól elválaszthatatlanul az embernek nevezett létező létlehetőségeit mutatják fel. Igen régen meg vagyok győződve már arról, hogy Kunderának valamiképpen igaza volt, amikor azt állította, hogy „…ha igaz, hogy a filozófia és a tudományok megfeledkeztek az ember létéről, még világosabbá válik, hogy Cervantesszal egy nagy európai művészeti ág kezdődik, mely nem egyéb, mint ennek az elfelejtett létnek a vizsgálata”. Szóval regényt olvastam, de az olvasott regény a múlt század középső harmadának Magyarországán és érintőlegesen e korszak Németországában is tényleg az ember létének lehetőségeit kutatta; természetesen egy meghatározott perspektívából. S így világlátásomat, filozófiai tudásomat gazdagította.6

Mielőtt még az olvasó azt hinné – bár tulajdonképpen nem hiheti, hiszen pozitíve hivatkoztam Kundera fenti, persze kicsit felületes bon mot-jára –, hogy ezek szerint egyetértek Margócsyval, aki Nádasnak ezt a regényét „mélyen ideologikus műnek” tekinti, „tanregénynek”, melynek „minden jelenetében ott érződik az illusztratív jelleg”, s hogy az egész „csak arra van, hogy az írónak a regényen kívül is megfogalmazott, a regényen kívül is működőnek vélt nagyvonalú filozofikus világképét mintegy megjelenítse, s állandóan sulykolja”, leszögezem, hogy nagyon nem értek vele egyet. Már csak azért sem, mert amit ő e „nagyvonalú filozofikus világkép” magvának tekint, az – függetlenül attól, hogy Nádas e regényén kívül mit fogalmazott meg s mit nem – meggyőződésem szerint a regény ideologikus félreolvasatán alapszik. Megengedem, Nádas megnyilatkozásait s nem a maga Nádasról kialakított képét olvassa bele a regénybe, de nem a regényt olvassa. Margócsy szerint a regény világában „totális szabadságnélküliség uralkodik”, a regény figurái „jóllehet egyebet sem tesznek, mint hogy saját határaik kitapogatására és e határok meghaladására törekszenek, állandóan oly korlátokba ütköznek, mind kívülről, mind belülről, melyeknek nemcsak tudatosítására és értelmezésére, hanem észrevételére is képtelenek”. Hogy honnan veszi ezt? Éppen arról szól a regény, hogy milyen sokféleképpen lehet nekiindulni a határnak, s egyáltalán kinek sikerül azt átlépnie, s ki hová jut el, ha netán tényleg képes volt a határt átlépni.

Amikor viszont a „hiány kibírhatatlanságáról” beszél, akkor valami olyasmit pendít meg, amivel sokkal közelebb kerülhetne a nádasi lételemzés magjához. A kibírhatatlan hiány ugyanis nem azonos a totális szabadságnélküliség eluralkodásával. Megeshet, mindkét szókapcsolat „ugyanarra” vonatkozik. Csakhogy míg az egyiknek a használata arra utal, hogy tudom – tudni vélem –, hogyan nézne ki az a világ, melyet a fennállóval szembe kell (sollen) állítanunk (a fennállót a maga „egészében” ki kell hajítani a szemétdombra; úgyis a zsebemben van, legalábbis nagy vonalakban az az ideális világterv, amely szerint majd berendezzük a világot, s minden jobbra fordul), addig a másik egy másfajta, óvatosabb, a Lét és a Legyen (Sein és Sollen) folyamatos szembeállítására épülő európai filozófiai hagyományt megkérdőjelező létszemléletről tanúskodik. Nincs kompetenciánk arra, hogy mindent átlássunk és aztán meg is változtassunk, csak a világban mindig meglévő hiányokat tapogatjuk ki, mutatjuk fel.

Lehet persze a metafizikai hagyomány szellemében is regényt írni, de akkor a regény tényleg gondolatok illusztrációjává lesz, azaz művészet volta kétségessé válik. A hiányok kitapintása viszont nemcsak hogy lehetséges a művészet módján, hanem nem is igen lehetséges másképp.7 Korunk filozófiájának ugyanis nem nagyon van más választása, mint vagy lemondani a hagyományos filozófiai problémák vizsgálatáról, vagy a művészet, a nyitottság felé legalábbis közelíteni. Tapasztaljuk is nap mint nap, hogy a kettő, a filozófia és a „leíró” művészet közelítenek egymáshoz. Heidegger azt mondotta, hogy minden filozófia kudarc. Kudarc, mert olyasmit akar kimondani, ami kimondhatatlan. Az is lehet persze, hogy minden, a létlehetőségeket szándékosan vagy szándéktalanul felmutatni akaró regény is kudarc. A hiányok kitapintására tett kísérlet távolról sem garanciája a művészi sikernek. Hogy konkrétabb legyek, fel is kell tennem a kérdést: Vajon nem azért kommentál-e, reflektál szereplői gondolataira és tetteire Nádas narrátora unos-untalan, mert a szerző nem bízik abban, hogy szereplőinek egész-séges cselekedeteiben magában megmutatkoznak a lét lehetőségei? Megvallom: második olvasásra bizonyos helyeken, bizonyos figurákat illetően ezt éreztem. Csakhogy ezeken a helyeken a történet varázslatossága is elillanóban volt. (Például Rott André és a „nagy ember” jelenete az uszodában, Von der Schuer figurája. Talán tényleg azok a helyek, ahol a szereplők egyáltalán nem vagy csak egy óvatlan pillanatban villantják fel maguknak a „másik” lehetőséget.) De a regény a maga egészében másodszorra is mindennek tűnt a szememben, csak nem egy nagy író hatalmas kudarcának. Itt most a kudarc szónak abban a köznapi értelmében, hogy éppenséggel meg lehetett volna a dolgot jobban is csinálni, ha… Mondjuk, ha Nádas még mindig azt hiszi, hogy „isten tenyerén ülünk”. Hatalmas kudarc, csak mert Margócsynak nem sikerült egyben elolvasnia, sőt, ami még fontosabb – sőt talán csak ez a fontos, mondja –, egyben látnia, egybelátnia, azaz egybelátnia és érzékelnie az egészet? Egyben elolvasni nekem másodszorra is sikerült, de egybelátnom nekem sem sikerült. Miért kéne egybelátni azt, ami nincs egyben? Miért kellene egyben látni (szép gömbölyűnek) a világot, különösen abban a korszakában, amelyben a regény játszódik? Ha egyszer minden egész eltörött? Ha egyszer ez a regény, ahogy Takács Ferenc mondja, „arról a helyről és időről szól, ahol és amikor végleg a Sátáné lett a világ”.

Minthogy belefogtam a regény világnézetének, filozófiájának, maradjunk annál: világszemléletének az elemzésébe, már itt sem hagyhatom említetlenül Radnóti Sándor kitűnő tanulmányát. Merthogy ő is elutasítja Nádas, pontosabban a regény világnézetét. Ezt azonban quasi leválasztja a regényről. „Igent mondok a regény világára, amely e hagyomány [az európai humanizmus hagyományáról van szó] hatalmas provokációjaként, ellenpróbájaként gyarapítja a létről való tudásunkat. De – az esztétikai ítélettől függetlenül, és mégsem elhallgatható módon – nemet mondok világnézetére.” Ma már nem vagyok benne olyan biztos, mint harminc évvel ezelőtt, hogy a világnézet formálja a műalkotást. De ha egy jó regénynek egyáltalában van világnézete (mert a rossz regénynek van: a rossz regény az író világnézetének szócsöve), akkor nem tudom, miként lehetne azt leválasztani magáról a regényről. A humanizmusról muszáj szót ejtenem, s merem remélni, hogy ahol majd erre sor kerül, sikerül majd leszállnom erről az absztrakt lóról, s beszélni fogok a regény figuráiról.

De előbb még a narrátor és a szereplők nyelvének azonosságáról. Margócsy írja: Nádas „mellőzte, hogy az egyes szereplők tudatának vagy szólamának önállóságát stilisztikai megkülönböztető jellemzőkkel is elkülönítse. A végeredmény egy hatalmas áradó narráció és beszédtechnika [?], melyben mindenki, minden időben, a legkülönbözőbb helyzetekben és állapotokban is, ugyanúgy nyilatkozik és reflektál… mint a másik figura, illetve a narrátor; legfeljebb tartalmilag mondanak mást, s tartalmilag viszonyulnak másképp”. „Ebből a szempontból különösen érdekes a beszélő nyelvtani személyének a váltása: azokban a fejezetekben, ahol Kristóf egyes szám első személyben beszél saját élettörténéseiről, szinte észrevehetetlen, hogy eltűnt a »külső« narrátor.” Margócsy idézett állításaival egyet tudok érteni. De szeretném megfejteni magamnak a kommentárok e monoton stílusának az értelmét (?), jelentését (?), célját (?), az ördög tudja, melyik lenne itt a jó szó. Azt hiszem, egyik sem. A kommentárok e monoton stílusának az eredetét, talán ez az, amire gondolok. A narrátor – s most tegyük félre az amúgy is felesleges kérdést, hogy ő maga Nádas Péter vagy pedig a Nádas által elmesélt történetek és a regényíró közé beiktatott Nádassal nem azonos valaki, ez mindegy, nem érdekes, hogy Nádas mi mindenben ért egyet s mi mindenben nem narrátorával – beül a hallgatóság körének közepébe, és elkezd mesélni: „Még abban az emlékezetes évben, amikor a híres berlini fal leomlott, nem messzire Luise királynő elszürkült márványszobrától hullára bukkantak. Ez néhány nappal karácsony előtt történt” (I/9.) – s folyik belőle a szó. Egy igazi krónikás hangját vélem hallani. Emlékezetes év, híres berlini fal… Nos, végig ez a krónikás mondja a szöveget, akkor is ő beszél, ha mások gondolatait mondja el nekünk. Függő beszéd formájában, egyes szám harmadik személyben. „Teljesen sötét volt még, amikor futni indult – idézi fel a fiatalember (még nem tudjuk, hogy Karl Döhringnek hívják) szavait –, s majd minden napon azonos úton, azonos időben…” (I/9.) Nem színész lép fel a színpadon, aki számos különböző szerepet formál meg8 – ehhez amúgy is minden szereplőnek egyes szám első személyben kellene beszélnie –, hanem a krónikás ül ott: mesél, tényleg mesél. Történeteket mesél, amire a regény címe is utal. Családregény, könyv, most meg történetek. Néha mintha elunná az egyiket, belekezd egy másikba, később mégis folytatja az előző történetek valamelyikét. Máskor pedig azt szeretné elérni, hogy lehetséges legyen a lehetetlen: több történetet egyszerre mondani. Az egyik szereplő szavát a másikéba fűzi, ilyenkor talán még az sem fontos, hogy tartalmilag mást mondanak, ha itt is tényleg mást mondanak, bizonyos nagyon különbözőnek tűnő szereplők gondolataikban nem határolódnak el egymástól. S aztán a mesélő maga sem – ahogy hosszú ideig a hallgató sem – veszi észre, amikor Kristóf hosszú monológjait direkt beszédben kezdi tolmácsolni a hallgatóságnak. Úgy tűnik, olyannyira azonosul Kristóffal, hogy Kristóf mondatait öntudatlanul a saját mondataiként mondja. Ennek pedig alapvető jelentősége van „a regény világnézete” szempontjából. A mesélő (narrátor) és Kristóf azonos személy, csak az életkoruk különböző. Amikor Károlyi Csaba azt akarta Nádasra „rábizonyítani”, hogy leginkább Kristóf életében lehet találni olyan elemeket, amelyek érintkeznek Nádas életének egyes elemeivel, Nádas ingerülten tiltakozott: Nem, ezen az alapon ő Von der Schuer is, Auenberg grófnő is, Tuba János is, Horthy Mihály is. „Hogy jön ide ez a Kristóf, ő is csak egy szereplő, egy változat, egyik szerepem a sok közül.” Nevetséges lenne elkezdeni vitatkozni Nádassal, hogy azért Kristóf mégiscsak inkább hasonlít rá, mint Von der Schuer. Mert jóllehet ez biztosan így van, mégis Nádasnak van igaza: Ha ugyanis a kritikusok nem kevernék bele a regénybe Nádas más forrásokban kifejtett világnézetét, minden a regény világnézetét illető kifogásuk semmissé válna. A regényben két, szerintem személyében azonos szereplő teremti és szemléli a világot. S hogy ez a szereplő, Nádas teremtménye éppen ilyennek látta a világot, az Nádas írói fantáziájának s nem világnézetének köszönhető. Csak ketten beszélnek; akkor is csak és egyedül Kristóf beszél maga a narrátoron kívül, ha élettörténetének netán semmivel több köze sincs Nádaséhoz, mint mondjuk Von der Schuerének. S ennek nem lehet, hogy ne legyen jelentősége. S van is neki. Nem is olyan nehéz megfejteni, mi volna ez. Mintha több tanulmányban is szó esnék arról, hogy Kristóf története klasszikus nevelődési regény. De mi lenne, ha úgy tekintenék a Párhuzamos történetek-re a maga egészében, mint olyan szövegre, melyben Kristóf, nem Nádas!, már elbölcsülvén, végignéz a nevelődését meghatározó egész korszakon, melyben ő maga kénytelen volt cipelni saját „súlyos történelmi poggyászát” (III/471.), de amelyben, mint kiderül, talán egyedül neki volt jövője. Kristófnál ugyanis van egy „ma”, mely akár egybe is eshet a narráció idejével. S ez a „ma”, ha netán voltam olyan éber, s mindjárt első megjelenésekor észrevettem, nem jelentéktelen pillanatban tör ki az aktuálisan elbeszélt történet jelenéből. „Vezet, ez a nő vezet, gondoltam róla, valahová elvezet engem. Ez volt a határozott benyomásom. Bár őszintén szólva magam sem hihettem a dologban, hiszen jómagam sehová nem akartam elérni, vagy nem tudtam volna megmondani, hogy hová érhetnék el vele, s mitől lehetnék ilyen felfuvalkodott, de ekkor már eltűnt legalább a kétség és a rettegés. Mintha vállat vonogatva azt mondanám, ha nem így lesz, akkor másként lesz. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám, milyen hónapok, milyen évek, akkor is átadtam volna magam ennek a pillanatnak, mert nem lett volna mivel elhárítanom. Semmit nem bántam meg, ma is átadnám magam.” (III/140.) Kristóf tudja, a forradalom idején értette meg: „Egy olyan világba születtem, amelyben minden szándék félrehord, minden cselekvés félrevisz.” (II/189.) S a narrátor értésünkre adja, hogy még az új szerelem kibomlásának pillanatában is gyötri ez a világ: „A kérdés azonban ott maradt közöttük a levegőben, a valódi kérdés, hogy mire az új szerelem, ha minden így ér véget, minden ilyen törékeny és minden történet pusztítás és pusztulás.” (III/460.) És mégis, ma is átadná magát annak a pillanatnak. Kristóf velünk ellentétben ma már tudja, hogy mi várt rá, milyen hónapok, milyen évek (láthatóan gyötrelem és szenvedés), de Kristóf azokban az utolsó pillanatokban, amikor találkozunk vele, a leghatározottabban boldog. „Kristóf el is ment a Rókus kórházba, s amikor ott sem találta, akkor egy ideig ment az utcákon az emberek között. Világosan látta, hogy ez a másik élet. Egy másik életbe gyalogol bele, akár megtalálja, akár nem találja, most már ez lesz az élete. Ennek az új életnek semmi köze nincs bármelyik előző életéhez, se a születéséhez, se a családjához, semmihez. Olyanok lettek, mint az idegen tárgyak. Mert egyetlen gondolatával nem fog többé az új életén kívül kerülni. Ami nem volt se jó, se rossz, legfeljebb ennyi gyaloglás és ennyi magába fogadott utcakép után fáradni kezdett a lába.” (III/566. – az én kiemelésem – V. M.) Aztán megtalálta azt, aki elvezette őt előző életeiből a másik életbe. „Másnap a látogatási időben egy igen sápadt és végtelenül elgyöngült Klárára lelt, egy olyan Klárára, akit nem ismert, de még őrültebben szerette.” „Csöndes boldogság volt, de nagyon boldogok voltak egymással és egymástól.” (III/571–2.) Semmi irónia, szép szerelmes regényhez illő befejezése Kristóf történetének; az új Kristófnak még Ninó iránti részvétre is tellett. „Nem a halott miatt érzett részvétet iránta, hanem a méltósággal teli ceremónia arányaiból, az összegyűlt tömeg láttán értette meg, hogy mennyire egymásra voltak utalva és micsoda súlyokat viseltek ezek ketten a vállukon, bármilyen nevetségesnek is látta őket.” (III/576.)9

Ugyanezekben a napokban teszik el láb alól Rott André hathatós közreműködésével Ágostot. Akit még szerintem ott, Athénban megöltek. Nem Döhring gyilkolta meg 28 évvel később a Tiergartenben. (De miért is akarom én kitalálni azt, ami nincs benne a regényben? Mert ez nagy formátumú klasszikus regény is, melyeknek elolvasása után ifjúkoromban elméláztam szeretett figuráim további sorsán! Jóllehet Ágostot nem sikerült szeretnem.) Mielőtt azonban még elbőgném magam a szép szerelem és az aljas gyilkosok miatt, akik már Kristóf apját is eltűntették a föld színéről, fel kell tegyek egy kérdést Radnóti Sándornak. Radnóti felidézi az Emlékiratok-at, „amely erőteljesen kapcsolódik az individuális szerelem európai hagyományához, főhőse a szó klasszikus értelmében a szerelem betege. Ahhoz az egyetlen emberhez való viszonyában, akit szeret, összekapcsolódik a vágy és a barátság, összesűrűsödik a kozmosz, a kultúra, a történelem megannyi vonatkozása”. Majd azt mondja: „A Párhuzamos történetek elvágja ezeket a szálakat. Az erotika nemcsak kozmikus és metafizikus hagyományaitól szabadul meg, hanem a pőre nemiség formájában elveszíti az olyan – meglehet – humanista vezérfogalmakkal is a kapcsolatát, mint a szerelem, a barátság, a szeretet és a szolidaritás.” – Ez kétségtelenül áll Ágost és Gyöngyvér maratoni baszás-jelenetére, ott tényleg nincs szerelem, barátság, szeretet és szolidaritás (hogy mégis mi van, azt Darabos Enikő szerintem nagyon jól elemzi). De nem csak erről és a margitszigeti szarban, húgyban, geciben tocsogásról, a „tébolyodott társasjátékról” szól a regény! Miért csak „ellenpróba” a Madzar–Szemzőné vagy a Kristóf–Klára viszony? Miért nem más létlehetőségek, megvalósítva vagy elpuskázva? S mi köze mindennek humanizmushoz és antihumanizmushoz?

Hogy Nádas Péter regénye nem humanista, azon igazán nem érdemes vitatkozni, ezt nyugodtan kijelenthetjük, mielőtt egyáltalán elgondolkoznánk azon, hogy mi is az, hogy humanizmus. De a nem humanista távolról sem azonos azzal, hogy antihumánus, azazhogy embertelen. S a regényt olvasván ne láthatnánk, hogy igenis van szerelem, barátság, szeretet és szolidaritás. Tudom, ezt senki nem is állítja. Sok múlik azon, hogyan fordítjuk Szophoklész Antigoné-ja I. sztaszimónjának kezdő sorait, benne a deinón és deinotatón szavakat: „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb. Az első lehetőség. A második: „Sok van, mi hátborzongató, / De az embernél nincs semmi hátborzongatóbb. Ha éppen nem akarjuk kiélezni a dolgot, akkor maradhatunk akár a csodálatosnál is, de tudatosítanunk kell magunkban, hogy ez a szó a magyarban sem olyan egyértelmű. Alapjában pozitív értékhangsúlyt hordoz, csodálatos az, amiben gyönyörködöm. De csodálatos, csodálni való, csodálkozásra késztet például a fenséges is, amelyben benne rejlik valami a hátborzongatóból. Félelem és reszketés fog el láttára, fascinosum et tremendum. Hogy jön ide Szophoklész? Úgy, hogy a korai görögség világának értelmezése választja el egymástól egyrészről a humanistákat, akik makacsul gyönyörködnek az emberben, s mint nem emberit, véletlen kisiklást, megmagyarázhatatlant zárójelbe teszik mindazt, amiben képtelenek gyönyörködni (legyen ebből akármennyi is a világban); másrészről azokat, akik elutasítják a humanizmust, mint giccses és veszélyes hazugságot. Az ember csodálatos (szép és jó), azaz minden ember csodálatos, hacsak… hadd ne magyarázzam tovább – illetve (s ez a nem humanista, de ettől még távolról sem antihumánus beállítódás!) nincs olyan, hogy az ember, emberek vannak, s így aztán nem is kényszerülünk arra a nevetséges képtelenségre, hogy szeressük az embert. Szeressük csak szépen azokat az egyedi embereket, akiket éppen tudunk szeretni. Akit pedig nem tudunk, mert rettenetes, mert kellemetlen, mert értetlen és buta, mert egyszerűen nem tudunk megnyílni felé – vagy – s ez a többség – mert nem ismerjük, azt hagyjuk békében, ha ő békében hagy minket. Már miért kéne nekem milliókat átölelnem? S sajnos azt kell mondanom, hogy a fajbiológusok embernemesítő kísérletein is átsejlik valami ebből a humanizmusból. Legyen minden ember tökéletes, hogy szerethessem és átölelhessem őket.

Ilyen egyszerű volna? Egyáltalán nem egyszerű, mondhatnám: inkább elviselhetetlenül bonyolult. Az emberek „hallgathatnak” az érzékeikre, hallgathatnak az eszükre, és hallgathatnak a beléjük sulykolt konvenciókra meg még mit tudom én, mire. A többség szerencsére mindmáig a konvenciókra hallgat. Nem öli meg azt, akit gyűlöl, nem veszi el azt, ami a másé, s nem ugrik rá az útjába eső első kívánatos nőre, mert ágaskodik a fasza, merthogy mindez „veszélyes és tilos”. Nem sétál át egy másik életbe, nem keresi a valódi világot a látszatok mögött. Kristóf: „Nem akartam az ügyetlen mondatot, nem akartam a mások mondatát. Nagyanyám a legnagyobb jóindulattal minden közhelyet beletöltött a fejembe, s ezek működtek volna is a megfelelő helyzetekben, de nem engedtem.” (II/190.) Aki pedig nem úgy, mint a nagyanyja (és az említett többség, ezekről talán az utolsó két fejezet kivételével nem szólnak a Párhuzamos történetek, s nem szólnak a hétköznapokról sem, amikor a kisebbség sem nagyon tehet mást, mint hogy úgy viselkedik, mint a többség, das Man, csak az őrült nem teszi ezt soha), hanem, mint Kristóf, „átgyalogol egy másik életbe”, az furcsa kalandozásra indul. Vagy csakis az „eszére” hallgat, s az, különösen regényünk cselekményének idején, szinte egyértelműen önzésre, látszatalkalmazkodásra (túl kell élni – mondjuk: Lehr professzor) meg minden „mesterségesen teremtett határ” átlépésére biztat (miért ne volna szabad kísérletezni az emberen?, tényleg, miért?, szerintem: Csak!, bevetni itt a rációt, az már a kísérlet előszobája). S éppenséggel az embervadászat ellen is nehéz racionális érveket felsorakoztatni. „Miért kéne elítélnie, ha ennyire élvezi” [III/179.]) – vagy az érzékeire. Ami ismét csak sokféle s ugyancsak ellentétes eredményekhez vezethet. Mert – Nádas számos kritikusának véleményével ellentétben – olyan sincs, hogy az emberi érzékek. Testi érzeteinkben is sokfélék vagyunk, s a regény ezt be is mutatja.

Nem vagyunk ugyanis állatok, s így ösztönös cselekedeteink nem a természetben, hanem „ősállapotunkban” vannak lehorgonyozva. „Minden érzethez tartozik egy ősállapot, ebben pihen az ösztön… Az ösztön mindenkiben azonos módon működik. Az ősállapotok azonban, amelyekhez mindig mindenki újra visszatér, olykor még csak nem is hasonlítanak. Van, akiben egyetlen élményként él, olyan élményként, amelyre valójában nem nagyon emlékezik, vagy egyenesen szeretné elfelejteni. Van, akinek olyan jól sikerül a felejtés, hogy valóságos űr támad az élmény helyén… Égető hiánnyá változik, melyet nem tud többé megnevezni. Megint másokban inkább az egymásba gyűrűző és egymásba kapaszkodó élmények láncolatát jelenti.” (I/216.) És amint azt Radnóti Sándor remekül elemzi, „az »ősállapotnak« nem szilárd határa a személy élettörténete, hanem minden ember sok ember, az én átnőhet másokba és belenőhetnek mások, s mintegy a saját tulajdonaként jelenhetnek meg például fölmenői ősállapotai az előző nemzedékekből… S nem csak a vérségi kapcsolat működhet ilyenformán. Mózes Gyöngyvér hallja, amit nem hallhatott: a zajokat, ahogy elpusztítják főbérlője lakását, és a ház egykori lakóinak rémült hangjait a nyilas vérengzés idején”. A regény egynémely kritikusa a „Minden érzethez tartozik egy ősállapot, ebben pihen az ösztön” mondatot hajlamos úgy érteni, hogy Nádas narrátora szemében végül is minden mindegy. Vagy a belénk nevelt közhelyeknek, vagy ősállapotainknak engedelmeskedve működünk, nem tehetünk mást, mint ami elő van írva számunkra, a „világban totális szabadságnélküliség uralkodik”. Mert ugye „ami meg volt előre írva, s aminek be kellett következnie, csupán a következő nap éjjelén történt meg” (III/655.) – de Balter Gyulával, aki egyike a Párhuzamos történetek ama nagyon kevés szereplőjének, aki szinte semmiféle reflexióra nem hajlamos. Az ő sorsa meg volt írva: paranoid rettegésébe be volt kódolva az elkövetett gyilkosság. Mintha a könyv utolsó két fejezetében új regény kezdődnék. Itt jelennek meg először olyan szereplők, akik nem képesek „az individualitás sajátos stratégiáit” követni (Darabos Enikő). Mert a III. kötet 579. oldaláig a történetek centrumában kizárólag olyanokkal találkoztunk, akik erre kísérletet tettek. Többnyire persze sikertelenül vagy elborzasztó végeredménnyel.10 Hiszen egy olyan világba születtek, amelyben minden szándék félrehordott, minden cselekvés félrevitt. Tényleg, én a magam részéről egyetértek a narrátorral. De át lehet lépni ha nem is a világunk, de eddigi életünk határán, ahogy Kienast és Döhring átlépte a határt Pfeilen és Venlo között, miközben átalakították nyomozó és gyanúsított megszokott viszonyát. Darabos Enikő mégis számomra veszélyesnek tűnő vizekre evez, amikor „a könyv egyik leghangsúlyosabb antropológiai hipotéziséről” beszél. Van ennek a regénynek bármiféle antropológiai hipotézise? Vajon ha ilyenről beszélünk, nem hajtjuk-e azoknak a malmára a vizet, akik ideologikus, egyoldalú világnézet formálta regényről beszélnek? Ez már önmagában is fontos kérdés, hiszen Darabos Enikő Margócsyval vitázva tulajdonképpen azt hangsúlyozza, hogy Nádas regénye az emberek létének lehetőségeit kutatja, s igenis lát olyan lehetőségeket, melyek az adott, a kényszerítő alternatívái. S valóban azt mutatja meg, hogy ezeket a lehetőségeket, a „másik élet” lehetőségét „az individualitás sajátos stratégiáit követve” „mindenkinek magának kell felismernie, számolva határaival és szubjektív szabadság-képességével”. Ezt kiegészíti az a gondolata, hogy „a PT a saját testet tételezi a szabadság minél teljesebb megvalósíthatóságának alapkritériumaként”. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy értem ezt az utóbbi mondatot, azt azonban én is úgy gondolom, hogy e regény szerint a test és a testről szóló beszéd felszabadítása nélkül a konvencionalitás határainak túllépése nem vezethet a szabadság birodalmába (amivel magam is egyetértek). De ebben a XXI. század elején már semmi új nincs. Radnóti: „A nemiség társadalmi konstrukcióként való szemlélete, a normatív szexualitás elutasítása és a szexualitás öncélúságának elismerése légiesítette a »természetes« határokat; a nemi szerepek s úgynevezett perverziók sokasága lépett jogot és elismerést követelve magának a nyilvánosság elé. A szabálytalanság, a test bűne értelmezhetetlenné vált.” Az „erotikus megértés” azonban, amelyet Merleau-Pontyt idézve Radnóti elemez, új megvilágításba kerül Nádas nagy regényében. „…az erotikus megértés válik totálissá Nádas munkájában; művészi kísérletét és teljesítményét úgy is felfoghatjuk, mint egy erre a megértésre fölépített világot.”11 Hogy az erotikus megértés totálissá vált volna? – amit Radnóti nem néz igazán jó szemmel – vagy hogy „a saját test a szabadság minél teljesebb megvalósíthatóságának alapkritériuma” lenne? – amit Darabos szinte lelkendezve üdvözöl –, azt nem tudom belátni. „Ez a világ irreális” (Radnóti). Irreális, mert – s ezt most már többedszer mondom – csakis határsértők szerepelnek benne, akárcsak Szophoklész tragédiáiban. A határátlépés, még a valóban vagy látszatra legvégső is – a Saját halál-ból tudjuk –, azzal kezdődik, hogy tudomásul vesszük a testünket. Nem feltétlenül elégítjük ki szükségleteit, de így vagy úgy tudomásul vesszük őket, s főként nem tekintjük a testet az ördög kizárólagos birtokának. A Sátán gyakorta az eszünket, egyáltalán nem mindig a testünket veszi birtokába – mondom, beletörődvén abba, hogy nem vagyok képes a nyugat testet-lelket elválasztó „szellemét” ignorálni. Nádas regényében a határátlépők mindegyike odafigyel testének rezdüléseire. S a mesélő is azon a néven nevezi meg a történetében szereplők rezdülő testrészeit, ahogy azok magukban. „Azt, hogy pina, még mindenki kimondta, aki magyarnak született, és ki is fogja mondani. Ha nem mondta ki, akkor gondolta.”12 Hát nem. Szerintem Darabos Enikő valami lényegesre tapintott rá, amikor azt írta, hogy egy polgárnak nem lehet fasza. Még ha a polgár szóval óvatosabban kellene is bánni. Nem a polgár, a konvenciók embere az, akinek nem lehet pinája/fasza. Aki nem veszi a szájára/ba, nyelvére a faszt meg a pinát. S a konvenciók embere távolról sem azonos a polgárral.

Rettenetes, hogy mi mindenre kellene még reagálnom (s mi mindent szeretnék még én magam elmondani Nádas két írásáról a kritikák kritikusának szerepét mímelvén). Egyvalami azonban nem maradhat említetlenül, s ez a Párhuzamos történetek szerkezete. A szerkezetet a narráció mikéntje határozza meg.A mesélő nem írt le semmit. És nem tudja, mi mindent fog elmesélni, mire telik az idejéből. És ha belefogott egy történetbe, visszatalál-e még a megelőzőkhöz. Mindegy is, a hallgatóság szájtátva hallgatja, csak néhányan fészkelődnek: Érdekfeszítő, amit mesél, csak ne beszélne olyan csúnyán… És ahogyan egy regős történetei különfélék, néha különneműek is, és nem feltétlenül függenek össze, úgy a Párhuzamos-an mesélt történetek is laza szerkezetű, csak a mesélő nem lankadó kedve tartja őket össze. De egy világ körvonalai kirajzolódnak. Egy világéi, melynek vannak átlagos mindennapjai, melyben Ilona elpepecsel a rizses csirkével, ha netán közben arra gondol is, hogy hű de jó baszni ezzel a kedves öreggel, na, a fiatalúr, talán még majd azt is kitanítom; melyben rémséges alvó ügynökeink, a kiábrándult, de többnyire párt- (azaz hatalom-) hű „ficsurak” (Hansi talán nem is olyan rémes) naphosszat az MTI-ben ülnek, és titkos iratokat fordítanak idegen nyelvre (aztán nincs mit tenniük, elmennek a Lukácsba, s ott krimit olvasnak), melyben Döhring unalmas előadásokat hallgat – közben el-elbóbiskol – a Freie Universitäten, a Humboldt még nem lehetett, 1989-et írunk –,13 de amelyből a mesélő bennünket csak a határsértési-átlépési kísérleteivel szórakoztat. Jól jellemzi a szerkezetet Radnóti: „Mindez nem a régi regények mély értelmű determinizmusának módjára áll az elbeszélés szolgálatában. Nem zár ugyanis össze: általános értelemben ez az olvasói várakozás, amelyet Nádas provokál. De amikor megértettük ezt, és kialakítjuk az ellentétes olvasói várakozást, az író azt is provokálja. Vannak olyan… tömbszerű részek, amelyek viszont összezárnak… s amelyek egységét a családregényforma biztosítaná. Az olvasói várakozást azonban itt a lezáratlanság csalja meg.” Nem kell ehhez semmit sem hozzátenni, legfeljebb aláhúznám, hogy tehát szó sincs a régi regények mély értelmű determinizmusáról, nincs szó semmiféle átfogó ok-okozati struktúráról. Hasonlókat állít Darabos Enikő is: „…a regény fragmentáltságában megmutatkozó egysége bárminemű [?, nem értek a rendszerelmélethez] rendszer működési sajátosságait reprezentálja”. Az olvasók „megpróbálják rendszerszerűségében látni a regényt”, Nádas regénye azonban „radikálisan megkérdőjelezi a rendszer elvi lehetőségét”. „Valahol mindig felfeslik a törvény szövedéke, s megmutatkozik valamiféle »másik élet« nyomvonala.” Így van, de megint hangsúlyoznom kell: a szereplők kivétel nélkül határátlépők vagy legalábbis határsértők, s az őket körülvevő világban a többség nem az. Nincs szerkezet tehát. Nagyon sokféle életlehetőség felcsillantása nem is lehetséges zárt szerkezetben.

Csak egyvalami, a halál, zár le minden kitörési igyekezetet, amire a nyitott individuum még a halált megelőző pillanatban is belső késztetést érez: Az ember, elemzi Szophoklész nyomán Heidegger, deinotatón, a leghatalmasabb-legerőszakosabb: erőszaktevő a mindent lebírón belül. Átlép minden határt. „Csak egyvalamin bukik meg közvetlenül minden erőszaktétel. Ez pedig a halál.” Szophoklészt, Heideggert, Nádast, ebben a regényben legalábbis, nem érdekli az idiotész, das Man, a hétköznapi ember, aki tiszteletben tartja a határokat.14 A halálközeliség tapasztalatában azonban, ahogy Angyalosi elemzi a Saját halál-t, „felfüggesztődik az én és a nem-én, az én és a többiek, az én és a világegyetem szétválaszthatósága”. Az ezt közvetlenül megelőző időben viszont még Nádas is „neveltetése… jéghideg csődjében” (65.) ül. A végső határátlépést megelőzően is meg kellett küzdenie a közhelyek hatalmával.

Heidegger Parmenidészt magyarázandó hozza elő Szophoklész Antigoné-ját. A Párhuzamos történetek mottója Parmenidész mondása: „Közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem. Gyöngyvér ősélményében „ahová a szem ellátott, nem látott mást, mint sík vidéket, pusztaságot, poroszkált a láthatár felé, de amögött is volt egy láthatár. Ahová elérkezhetett, nem különbözött semmiben attól, ahonnan elindult.” (I/293–4.) Lehetséges másik élet. De a születés és halál körét…

Bacsó: „…nincs mód, és nem is lehet fogalmakkal a személyest-fogalmit és a személyelőttit-nemfogalmit egybefogni”. „Az ember része valami átfogónak, beletartozik a kozmoszba.” S a kozmosznak talán vannak olyan törvényei, melyeknek nem feslik fel a szövedéke.

Ülök a körtefa alatt. Nyár van; rettenetes hőség; megvisel fát is, embert is. Odaképzelem Nádast az egyik fehér műanyag székre, látom: ingerült. Már megint valaki el akarja magyarázni, hogy mit gondolt és mit csinált. S még azt sem hajlandó elárulni, hogy szerette-e vagy nem szerette a történeteket. Ez persze végül is mindegy neki, de mégis… Nos, nagyon jó nyaram volt. Az egész nyarat az író úr világában töltöttem. De azon, hogy tetszik-e a Párhuzamos történetek, a másodszori olvasás során sem volt időm elgondolkodni. Akárcsak Németh Gábor, egyszerűen zabáltam a szöveget. Ha talán egy cseppet már öregesebben is, mint tavaly.

Jegyzetek

1. Pályi András: „amit le akar írni, az nyilvánvalóan leírhatatlan”.

2. S nem csak azért, mert az intimszféra tabu, l. Németh Gábor.

3. Ahogy Szilágyi Ákos mondja, itt a Lét, az „Úgy van” beszél.

4. Margócsy István: „…ki meséli el a történetet, milyen figura az, akinek megszólalási autoritása ily nagy mértékben meghaladja nemcsak a mindennapiságot, hanem az irodalmi konvenciók legtöbbjét is? S talán a regény egyik legnagyobb adóssága, hogy erre a kérdésre nem ad választ”.

5. Még egy megjegyzés bevezetőben. Amikor elkezdtem olvasni a kötetet, a szerkesztő figyelmeztetése ellenére sem fogtam fel, hogy Darabos Enikő az egyetlen, aki tanulmányában már reagál számos kritikus szövegére. Nos, Darabos Enikő meglehetősen élesen száll szembe a fanyalgásokkal, s én a magam részéről nagyon sokban egyetértek vele.

6. „…gyarapítja a létről való tudásunkat” – mondja Radnóti Sándor.

7. Lásd ezzel kapcsolatosan Kardos András A véletlen tekintet című könyvét (Gond–Cura, 2004), különösen a Bretter-, a Pilinszky- és a Tandori-elemzéseket, valamint az én a könyvre vonatkozó reflexióimat (Sisakrostélyhatás. Kísérteteim. Kalligram, Pozsony, 2007. Az utolsó fejezet harmadik írása).

8. Nemrégiben láttam Doug Wright A magam asszonya vagyok című darabját a Stúdió „K”-ban. Várnai Szilárd vagy harminc figurát formált meg – mindet meggyőzően, mindig elhitette a nézőkkel, anélkül, hogy jelmezt váltott volna, s anélkül, hogy megnevezte volna a személyeket, hogy most más beszél…

9. Hogy Kristóf „másik élete” nem a konvenciók világában zajlik, ami önmagában nem lenne kizárható, azt talán az mutatja, hogy a róla szóló utolsó mondat így kezdődik: „Kristóf megint lopott…” Lopni persze a reflektálatlanok is lopnak, de nem a konvenció emberei. Hacsak nem válik „konvencióvá” a lopás. Hogy meg a határt nem pusztán a konvenciók puszta felrúgása, egy „tébolyodott társasjáték” irányában lépi aztán végleg át, hogy a másik élete nem a Margitszigeten fog zajlani, az nem csak a későbbi Kristóf-történetekből látható. A Szigeten is a szeretetet keresi. Csak nem a giccses-taknyosat.

10. Elborzasztó? Kit borzaszt el? Tudom, hogy erre a kérdésre választ kellene adnom. Annál is inkább, minthogy mi, „elborzadók”, legyünk humanisták vagy nem humanisták, kisebbségben vagyunk.

11. Radnóti ugyanakkor ezt is mondja: „A regény főbb alakjai közül senki sem helyezi a szexualitás alapjára az életét.” Az erotikus megértés totalitássá válása talán csak azt jelenti, hogy a szereplők testi rezdüléseinek és a testeknek (a „lélektől” azért nem független) egymásra vonatkozásában mindig érezzük Cupido incselkedéseit? Megeshet. De hát akkor ez maga a színtiszta nagyrealizmus!

12. Ezt Nádas Károlyi Csabának mondta.

13. A propos. Azt állítottam fentebb, hogy a történetek mintegy harminc évet fognak át. A harmincas évek elejétől 1961-ig. Magyarországot illetően ez így igaz, Németországban azonban a mindennapok totális gleichschaltolása még majd‘ harminc évig eltart. S a Párhuzamos történetek ott még folytatódnak. Magyarországon viszont lassan leszáll a kádárizmus bődületes unalmának köde.

14. „A könnyű álmú élőlény, mely önmagában és saját körén belül mozog, állandóan túláramolva önmagán, egyre újabb alakban újítja meg önmagát, ugyanakkor azonban mégis csak a maga egyetlen pályáján marad, ismeri a helyet, ahol éjszakázik és vándorol.” A tévedések elkerülése végett: Heidegger a Szophoklész által említett madárrajról, víziállatokról, bikáról és paripáról beszél.

Vajda Mihály