Tóth Krisztina

ÉVSZAKOK ZSOLTÁRA

A nyolcvanéves Lator Lászlónak

Lassított visszanézett forgó bicikliküllő-íriszével

erdőkön gördülő földeken túli kék jel

ezer esztendő is csak rövid vigyázása egy éjnek

futó patakok és szavak alatti ének

ez volt a tavasz és mostmár mindig ez lesz

nem emlékszel és semmit sem feledhetsz

mikor még hegyek se voltanak útjaink kezdetén

szemcsés vályogfalat tapogatott a fény

izzadt naptenyerét délben a fűre rakta

ez volt a nyár kerek világ lecsukott szemű arca

egyetlen ijedt pillanat és mostmár mindig ez lesz

nem emlékszel és semmit sem feledhetsz

vagy a meztelen szárú ősz a kéményben baglyot találtak

és visszaszállt a füst szaga tarlónak és halálnak

emberek jöttek-mentek nyitva hagyták az ajtót

kezeink munkáit igazgassad harang szólt

az a kihűlő kályha lett az ősz és mostmár mindig ez lesz

nem emlékszel és semmit sem feledhetsz

pillákra ült a dér árkokba megfagyott hó

minden dolgunk között vakon rohanni volt jó

huzatos hajlékunkba megtérni fogvacogva

tebenned fáztunk eleitől fogva.