Szuly Gyula

 

Várakozás

I

Kit céltalan célállomás

vár, ha ugyan igazán várja,

máris hiába reméli,

hogy útja során szertefoszlik

a ködbe burkolt cél homálya,

s felbukkan a valódi cél,

vagy majd a mozdonyvezető

megmondja, hogy miféle jel

rajzolódik elé a gőzre,

vagy felszólal a sínigazgató

egyik végtelen állomáson,

hogy égtájat kellett cserélni,

egy téveset másikra váltson,

és ahol megállt a vonat

„Semmin” – Semmi-alsó megálló,

most nem áll ott vonatra váró

vasúti tiszt egyenruhában,

hogy a vonatnak szalutáljon,

és ha valahol még valóban

van efféle, se szalutál már

minden utasnak jót kívánva.

Ha ez a vonat oda menne,

ahol ő még teszi a tisztét,

akkor ő elfordulna onnan,

nemhogy még bármit is kívánjon,

nehogy már a hőn óhajtott

célba érkező utas

még forrón tartott ölelésre

táruló karokat találjon.

Azon a fapadon utazgatva

edződtem meg várakozásra,

rögös utak utasa lettem,

s amikor várakozni láttak

rossz levegőjű várótermek

és út előtt álló útitársak,

megérezték, hogy tudok várni,

jöhet ide mégis akármi,

ez idehívja óhajával

azt is, amiről hír, hogy elment.

Olykor megszüntetett megállók

odaszokott embere voltam,

nem várva semmit, ami jöjjön,

már csak arra, hogy ami ott van

régóta vesztegelve helyben,

levegőt ront és a kilátást

is elvette, onnan tovább

zökkenve már mégiscsak menjen.

II

Vágányok mellett ácsorogva

tudni kell valamire várni,

még jöhet ide, ha még nem is látni,

kósza jármű szállást keresve,

akármeddig csak elvihetne

embert, akit boldogtalanság

nyűgöz le, és élőhalottan,

keseredetten álldogál ott,

mint akit már a kishitűség

sem enged elmozdulni onnan.

Nyakunkon a téli menetrend!

Lesznek hát új csatlakozások,

jöhet ide valami még,

amire évek óta várok.

Mentesítő vonat robog be,

aztán mégse mentesít senkit?

Vagy csak engem nem mentesíthet,

mindenki mást valahogy elvitt,

végül olyan embert hagyott itt,

aki talán maga se tudja,

hogy „barlang- és alagútvasútra”

vár, azon még most is a régi

döbbenetes tündérvilággal

szeretne újból szembesülni.

Még jön valami, mert várni tudtam,

megszüntetés előtti járat

vagy már egy utolsó utáni

– éreztem, nem hiába várat –

tudnia kell, hogy én még várom,

jön az a kis „kávédaráló”

még a keskeny nyomtávú sávon,

s mégis otthon ér a karácsony.

Pedig nem úgy irányították,

hanem hogy lomraktárba menjen,

de felszólt a sínigazgató,

ki eltájoltatott egyszer engem,

hogy most javít; megint csak átvált,

de a célállomás helyét

most se térképeken keressem,

sínek között kell megtalálni,

mi az, ami oda vezet,

hol ő lámpát forgatva áll,

a fontos csomópont helyén

engem már ez a fény vezessen.