Szuly Gyula
Várakozás
I
Kit céltalan célállomás
vár, ha ugyan igazán várja,
máris hiába reméli,
hogy útja során szertefoszlik
a ködbe burkolt cél homálya,
s felbukkan a valódi cél,
vagy majd a mozdonyvezető
megmondja, hogy miféle jel
rajzolódik elé a gőzre,
vagy felszólal a sínigazgató
egyik végtelen állomáson,
hogy égtájat kellett cserélni,
egy téveset másikra váltson,
és ahol megállt a vonat
„Semmin” – Semmi-alsó megálló,
most nem áll ott vonatra váró
vasúti tiszt egyenruhában,
hogy a vonatnak szalutáljon,
és ha valahol még valóban
van efféle, se szalutál már
minden utasnak jót kívánva.
Ha ez a vonat oda menne,
ahol ő még teszi a tisztét,
akkor ő elfordulna onnan,
nemhogy még bármit is kívánjon,
nehogy már a hőn óhajtott
célba érkező utas
még forrón tartott ölelésre
táruló karokat találjon.
Azon a fapadon utazgatva
edződtem meg várakozásra,
rögös utak utasa lettem,
s amikor várakozni láttak
rossz levegőjű várótermek
és út előtt álló útitársak,
megérezték, hogy tudok várni,
jöhet ide mégis akármi,
ez idehívja óhajával
azt is, amiről hír, hogy elment.
Olykor megszüntetett megállók
odaszokott embere voltam,
nem várva semmit, ami jöjjön,
már csak arra, hogy ami ott van
régóta vesztegelve helyben,
levegőt ront és a kilátást
is elvette, onnan tovább
zökkenve már mégiscsak menjen.
II
Vágányok mellett ácsorogva
tudni kell valamire várni,
még jöhet ide, ha még nem is látni,
kósza jármű szállást keresve,
akármeddig csak elvihetne
embert, akit boldogtalanság
nyűgöz le, és élőhalottan,
keseredetten álldogál ott,
mint akit már a kishitűség
sem enged elmozdulni onnan.
Nyakunkon a téli menetrend!
Lesznek hát új csatlakozások,
jöhet ide valami még,
amire évek óta várok.
Mentesítő vonat robog be,
aztán mégse mentesít senkit?
Vagy csak engem nem mentesíthet,
mindenki mást valahogy elvitt,
végül olyan embert hagyott itt,
aki talán maga se tudja,
hogy „barlang- és alagútvasútra”
vár, azon még most is a régi
döbbenetes tündérvilággal
szeretne újból szembesülni.
Még jön valami, mert várni tudtam,
megszüntetés előtti járat
vagy már egy utolsó utáni
– éreztem, nem hiába várat –
tudnia kell, hogy én még várom,
jön az a kis „kávédaráló”
még a keskeny nyomtávú sávon,
s mégis otthon ér a karácsony.
Pedig nem úgy irányították,
hanem hogy lomraktárba menjen,
de felszólt a sínigazgató,
ki eltájoltatott egyszer engem,
hogy most javít; megint csak átvált,
de a célállomás helyét
most se térképeken keressem,
sínek között kell megtalálni,
mi az, ami oda vezet,
hol ő lámpát forgatva áll,
a fontos csomópont helyén
engem már ez a fény vezessen.
