Kőrizs Imre

PUZZLE

A darabkák határai

nem természetes határok.

Többnyire az objektumok sem ismerhetők fel:

hogy az alaktalan lapkán tenger kéklik,

vagy busz,

csak a teljes kép ismeretében lenne eldönthető.

Elégedjünk meg – mivel?

Egy meghibásodott pogácsaszaggató

madárszárny végét és inggallért

egybemetsző önkényének villanásaival?

Az önműködő, fantáziátlan türelemmel,

amelynek egy őrült rendszerű,

hézagmentes térképháló az eredménye?

Vagy a kiömlő gyufák pontos számát is

első pillantásra megállapítók

mindent összelátó,

kegyelmi autizmusával?

TOLDI ÉJSZAKÁJA

Születésnapi cento Lator Lászlónak

Letérdelt a földre, nem ügyelve másra,

félrebillent fejjel úgy mozgott a szája.

Összeroppan a rúd: ami csak volt benne,

kívánatos ízzel, jóízűen nyelte.

Reszkető ajakkal mit se kímél tőle,

véginél ragadja, szíja ki belőle

bűvös-bájos mézét, úgy, hogy édességén

tiszta nyál csordul ki a lyány szája végén.

Visszajő a leány, ha elég nem lenne,

mint szilaj csikóé, magas volt a kedve:

rettentve sikolt fel, véges-végig méri,

nyelve a szájában meg nem tudna férni.

Combot nyújt, a legény véges-végig nyalja,

délcegen megűli, nagyokat döf rajta,

összezsibbasztotta, megrészegítette:

ennyibe került, míg elszenderíthette.

De lám, mintha ördög volna belé bújva,

Miklós hengeredik, s talpra ugrik újra,

s mint midőn a bika, csak most jő a nagyja:

fel-feláll a farka, s hátul megtámadja.

Mintha fénylő kardját, serényül forgatja,

párját fekhelyéből sűrűn osztogatja:

mennél elébb görnyed, annál inkább dagad,

megered lassanként, valamint a patak,

úgy kél a sohajtás, előrehajolva,

mintha szíve-lelke a szemében volna.

Lehanyatlott aztán, s akárhova nézett,

még szemét behunyva is folyt az igézet.