Kőrizs Imre
PUZZLE
A darabkák határai
nem természetes határok.
Többnyire az objektumok sem ismerhetők fel:
hogy az alaktalan lapkán tenger kéklik,
vagy busz,
csak a teljes kép ismeretében lenne eldönthető.
Elégedjünk meg – mivel?
Egy meghibásodott pogácsaszaggató
madárszárny végét és inggallért
egybemetsző önkényének villanásaival?
Az önműködő, fantáziátlan türelemmel,
amelynek egy őrült rendszerű,
hézagmentes térképháló az eredménye?
Vagy a kiömlő gyufák pontos számát is
első pillantásra megállapítók
mindent összelátó,
kegyelmi autizmusával?
TOLDI ÉJSZAKÁJA
Születésnapi cento Lator Lászlónak
Letérdelt a földre, nem ügyelve másra,
félrebillent fejjel úgy mozgott a szája.
Összeroppan a rúd: ami csak volt benne,
kívánatos ízzel, jóízűen nyelte.
Reszkető ajakkal mit se kímél tőle,
véginél ragadja, szíja ki belőle
bűvös-bájos mézét, úgy, hogy édességén
tiszta nyál csordul ki a lyány szája végén.
Visszajő a leány, ha elég nem lenne,
mint szilaj csikóé, magas volt a kedve:
rettentve sikolt fel, véges-végig méri,
nyelve a szájában meg nem tudna férni.
Combot nyújt, a legény véges-végig nyalja,
délcegen megűli, nagyokat döf rajta,
összezsibbasztotta, megrészegítette:
ennyibe került, míg elszenderíthette.
De lám, mintha ördög volna belé bújva,
Miklós hengeredik, s talpra ugrik újra,
s mint midőn a bika, csak most jő a nagyja:
fel-feláll a farka, s hátul megtámadja.
Mintha fénylő kardját, serényül forgatja,
párját fekhelyéből sűrűn osztogatja:
mennél elébb görnyed, annál inkább dagad,
megered lassanként, valamint a patak,
úgy kél a sohajtás, előrehajolva,
mintha szíve-lelke a szemében volna.
Lehanyatlott aztán, s akárhova nézett,
még szemét behunyva is folyt az igézet.
