Fűri Mária

Óda a kobaltkloridhoz

Kezdő vegyészként hogy szerettelek!

Veled színeztük a szilikagélt

Amelynek rózsaszínbe hajló kristályai

Az idő múlását jelezték

De néhány órás szárítás után

Újra kék lett, pompás ibolyakék

Titráltam én, és nem is keveset

A színátcsapást jelző indikátor

Leggyakrabban a metilnarancs volt

Fenolftalein vagy kristályibolya

Sem volt ritkaság, vagy jodometriás

Titrálásnál a főzött keményítő

Színtelenbe lassabban váltó kékje

Ezek mulandóságunkat jelezték

A nap végén kiöntve megsemmisült

A szín, amit munkánk megcélozott

Te változó, megújulni képes

Jelenség voltál, a bizonyosság

Hogy van állandóbb, mint sérülékeny

Viszonyaink s törékeny életünk

A biztos pont voltál nekem, természet

Csodája. Frissen szárított

Kéklő tömeged nem a debreceni

Krematórium kékeslila színét

Hanem a FŐNIX feltámadását

Idézte meg nekem, egyáltalán

A feltámadást, amely sorsunkon

Túlmutat; a megújulást, amelynek

Vége számunkra beláthatatlan

Rákkeltő vagy. Bennem egy világ omlott

Ma össze. Száműzni kell körünkből

Csak nyűg lennél, plusz adminisztráció

Veszélyforrás, mely kiszámíthatatlan

Jön más helyetted, más indikátorok

Jelzik majd, hogy már elnedvesedett

A szilikagél, s szárítani kell

De azt a színt, a fiatalságom

Kedvenc színét, nem hozza vissza semmi…